Nógrád, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-10 / 187. szám

Cft moszkvai fesztiválról äzolgälfltteuöfc az állomáson ...sok ezren célhoz érjenek... Befutott az egyik járat... óráig szemmel kíséri az em­II béke követei voltunk... Beszélgetés Juhász Andrással, a KISZ ógrád Megyei Bizottságénak első titkárévá! Méreteiben minden eddigi fesztivált felülmúlt: 157 ország több mint húszezer fiatalja adott randevút egymásnak az elmúlt napokban Moszkvában, s a televízió jóvoltából vala. mennyien szemtanúi lehettünk a XII. Világifjúsági és Diák- találkozó eseménysorozatának. Ám. ott volt a helyszínen, a 650 fős magyar csoportban a nógrádi küldöttség is, amelyet Juhász András, a KISZ Nógrád Megyei Bizottságának első titkára vezetett. Öt kérdeztük a hazaérkezése utáni órák­ban az élményekről, a tapasztalatokról. ' Tekintsünk be azokhoz, akik naponta annyi embert fogad­nak és utaztatnak tovább, mint körülbelül Salgótarján lakossága. Igen, negyvenöt­öt ven ezer ember fordul meg a megyeszékhely autóbusz- pályaudvarán. Most, a nyár idején szinte megüli a meleg a városnak ezt a katlanát. Beszorult a hegyektől körül­vett völgybe a levegő. Innen csak az autóbuszok mennek és jönnek, hogy vigyék az embereket megyeszerte az úgynevezett helyközi járato­kon, a távolsági járatokon pedig az ország legkülönbö­zőbb részébe: Budapest, Mis­kolc, Eger és más fürdőhe­lyekre, kirándulásokra, kül­földre. Egyszóval oda, ahová az emberek menni kívánkoz­nak. Az állomás főnöke Verbói 'József. A Volán régi dolgo­zója, magas szakképzettsége gél rendelkező ember, aki tíz munka társával gazdája az autóbusz-állomásnak. Sze­rény létesítmény. Azt mond­ják a szakemberek: amikor megépítették, már akkor szűk­nek bizonvult. Mégsem ezzel jellemezhető az itt folyó mun' ka, hanem azzal inkább, hogy az autóbusszal utazó emberek mindig időben ér­nek céljukhoz. És ez sok­ban függ az autóbusz-állomás tíz dolgozójától. Az állomás­főnök azt mondta: — A mi munkánk az uta­sok szolgálata. Pontosan in. dítani és várni a járatokat... Az állomásépület közeoén minden irányba kitekinthe­tő helyiségben foglalnak he­lyet a szolgálattevők. Az éDÜlet első felében a váró jól berendezve, büfével fel­szerelve, ahol az információs szolgálat tevékenykedik. Még­is mindenki — aki tájékozód­ni kíván — a szolgálattevők­höz kopog be. ki udvariasan, ki indulatosabban. A forgal­mi tisztek már megszokták az emberek különböző viselke­dését. A tizennégy induló és fogadó állomáson a legkülön­bözőbb személvek fordulnak meg. Aki ebből a fülkéből reggel hat órától este hat beraradatot, az mar kiismeri magát. És tizennyolc órától reggel hat óráig folytatódik a munka. Az áilomásfőnök mondta: — Az autóbusz-állomáson egy percig sincs szünet. Éj­jel-nappal szolgálatban áll­nak, ' mert a járatok jönnek - mennek. A helyközi járatban napon­ta közel ezer gépkocsi érke­zik és indul. Az autóbusz vezetői az induláskor is és az érkezéskor is ott a szolgálat- tevőknek tesznek jelentést min. den eseményről. Azt mondta Adorján János, az egyik for­galmi tiszt, a Voián törzs­gárdájának a tagja, hogy a szolgálattevőnek csúcsidőkre kell jól felkészülni1. Ez kora délután kezdődik és öt óra felé csendesedik. A csúcsidő­ben készen kell állná arra is, hogy ha a szükség úgy hoz­za, kisegítő j arabot indítsa­nak. Adorján János forgai­Az indulás idejét jó ismerni Fotó: Bancze Péter mi tiszt arról' nevezetes, hogy igen jó kapcsolatot tudott ki­építeni a gépkocsivezetőkkel, ami azért érdemel említést, mert a járművezetők idegeit az átlagnál jobban igénybe veszi a napi megerőltető mun­ka. Velük a kapcsolat nem könnyű. A másik forgalmi tiszt: László Zoltán. Közel egy év­tizede vezényli a személyfor­galmat és viteti az emberek ezreit úticéljuk felé. Tóth Zoltán, a harmadik forgalmi tiszt a törzsgárdatagok közül. Ök azok, akik jelenleg a fiata­lokat tanítják erre a nem mindennapi munkára, amely sok ezer embert érint. A télen történt, amikor je­gessé lettek az utak. hogy a balassagyarmati zsúfolt já­rat lecsúszott az úttestről. A jármű vezetője a szabályzat­nak megfelelően nem kísérle­tezett a helyzetéinek megvál­toztatásán, mert ezzel az em­berek és a jármű épségét is veszélyeztette volna. A szol­gálattevő tiszt ellenőrizte a járat menetrendjét, és felfe­dezte a késést. Intézkedett és indította a keresőszolgálatot, majd riasztotta az útügyeletet, amely kiszállt a szóró- és a mentőkocsival. Ha késve is, de épségben megérkezett az autóbusz utasaival, mert a központi állomáson nyomon követték az útját. Adorján János mondta ei: — A férfiakkal van in­kább nézeteltérésünk, különö­sen az italosabbjaival. Meg­feledkeznek az idő múlásáról és lekésnek a járatról'. Aztán megy a hangoskodás... Erre is felkészült a szolgá­lat. Útbaigazítást nyújt, hogy m'Ror megy a következő ko­csi. Mert számukra a legfon­tosabb hogy az utasok cél­jukhoz érjenek. Hiszen ez­rekről és ezrekről van Szó, akik munkájukra igyekeznek. De az sem közömbös, hogy ha pihenni, vagy szórakozás cél­jából utaznak. Legfontosabb, hogy elérjék céljukat. Az autóbusz­állomás személyzete, a jármű­vezetők ezt szolgálják... Bobál Gyula — Kezdjük a kiutazás­sal: miért csak heten me. hette' a VIT-re megyénk­ből? És miért éppen ők let­tek a delegáció tagjai? — Egy kis kiigazítással kezdenem a választ, ugyanis, nemcsak hét nógrádi volt a VIT-en. A politikai delegáci­ón kívül 14 fős Express-cso- port is útra kelhetett, sőt más országos szervek delegáltjai között is voltak megyénkbe! i- ek. Természetesen, ennek a sokszorosa ott szeretett volna lenni e nagy jelentőségű ese­ményen, de figyelemmel kel­lett lenni arra, hogy 157 or­szágból több mint húszezren jöttek Moszkvába, nem szá­mítva a helybelieket. Ami a kiválasztást illeti: három sze­mélyt a KISZ Nógrád megyei Bizottsága testületileg dele­gált, a másik négy főt pedig a KISZ legmagasabb kitün­tetését,. a Vörös Vándorzász­lót kiérdemelt szervezetek tag­jai választották ki. A Bolyai János Gimnázium, a rétsági rendőrkapitányság, a Nógrádi Szénbányák, a Váci Kötött­árugyár pásztói gyárának KISZ-esei demokratikusan döntöttek arról, ki kapja meg a „VIT-beiépőt”. — Akik végül is meg. kapták, pontosabban fogal­mazva, kiérdemelték, azok miként kapcsolódtak be a fesztivál eseményeibe?^ — Már az utazás sejtette, hogy rendkívüli élményeknek nézünk elébe, különvonatun- kat több városban fiatalok százai fogadták, köszöntötték. Moszkvában az Izmajlovszka- ja Szálló egyik huszonnyolc emeletes tömbjében, kétágyas szobákban kaptunk szállást. Ugyanitt laktak, többek kö­zött a kubaiak, a lengyelek, a csehszlovákok, az indiaiak, a nyugatnémetek — nagyon sok közös, spontán programot tar­tottunk velük, de erről majd később. — Egy mondat arról, mi­lyen volt a szervezés? Hal­lottuk, hogy egy résztvevő­re két rendező is jutott..., — Nem tudok erről, tény azonban, hogy bárhová men­tünk, mindenütt készséges és udvarias komszoinolistákkaí, rendezőkkel tájékoztunk. Aki­nek a nyakában ott volt a belépő, az teljesen szabadon járhatott-kelhetett, nem csak a rendezvények színhelyén, hanem Moszkva külterületein is. A programok gördüléke­nyek, pergőek voltak, s rend­kívül sokszínűek. — Naponta 300—350 kü­lönféle esemény. Egyálta­lán, hogy lehetett ennyifé­lén részt venni? — Ki-ki érdeklődése sze­rint válogathatott a politikai, a kulturális, a szabadidős-, a sportrendezvények között. A bőség zavarával küszködtünk olykor, mert nem akartunk le­maradni semmiről! így aztán tervszerűen mindig „fölosz­tottuk” egymás között a prog­ramokat, hogy mindenkinek jusson mindenféléből. — Elmondaná a nógrá­diaknak egy átlagos napi programját? — Reggel fél hétkor kel­tünk. nyolckor már indultunk a rendezvényekre. Délelőtt általában a politikai progra­mok zajlottak, délután a kul­turális szemlék, bemutatók, valamint a sportesemények, több helyszínen. Ezekre szét­széledtünk, aztán tizenegy óra és éjfél között vacsoráztunk, majd utána kezdődtek a szál­lóban a spontán összejövete­lek, alkalmi beszélgetések, fel­lépések. Az járt jól, aki ko- nyítofct valamit az idegen nyelvekhez, mert az sok érde­kes dolgot megtudott. sok érdekes embert megismerhe­tett. — Éppen ez volt a fesz­tivál egyik célja: a barát­ság elmélyítése. És mi­ként valósult meg a másik kettő: az intiimperialista szolidaritás és a béke­demonstráció. — 157 ország mintegy há­romezer szervezete képvisel­tette magát a rendezvényein. Már önmagában ez a tény is jelzi: az ifjabb korosztály hisz abban, hogy vallásra, fajra, nemre, pártállásra tekintet nélkül közös feladat a béke megőrzése. Szenvedélyes be­szélgetések, parázs viták foly­tak arról, mi a szelepe a fia­talságnak ebben, a mit kell és lehet tennie, hogy alábbhagy­jon a fegyverkezési hajsza. Sokakat ez közvetlenül. érin­tett, hiszen olyan országból is érkeztek, ahol a harc, a hábo­rú mindennapos valóság, ahol1 éhínség, nyomor van, ahol az ifjúság évszázados elmara­dottságban él... Aztán olya­nok is eljöttek Moszkvába, akiknek a kiutazását a ható­ságok megtiltották, vagy na-' gyón megnehezítették — még­is ott voltak. Közülük leg­többen nem jártak még szo­cialista országban, s el nem gondolták volna, hogy ilyen körülmények között rendezik meg a fesztivált! Szóval, sok országból sokféle fiatal jöttél, két dolog azonban közös volt bennük: a béke és a barátság iránti vágy. Többször is el­hangzott: a béke követei va­gyunk.... — Egy kimutatás szerint a magyarok huszonhárom baráti találkozón vettek részt. Melyik volt a leg­emlékezetesebb? — Nekünk, nógrádiaknak az, amelyet amúgy spontán szerveztünk a kemerovóiak- kal, a testvérmegyénkbei iek- kel'. Véletlenül futottunk ösz- sze velük, s meg is beszéltünk rögtön egy randevút a ma­gyar klubban, ahol aztán több órás eszmecsere, s kötetlen hangulatú program zajlott le. Itt adtuk át az öblösüveg-' gyári Simó Alajos alapító KISZ-tag áltai felajánlott VIT- vázát is a kemerovóiaknak, barátságunk emlékéül. — Végül hazaérkezett a nógrádi csoport is, kissé fáradtan, de élményekkel gazdagon. Nem a szó szo­ros értelmében véve: mit hoztak az útipoggyászban? — Őszintén szólva, még az élmények nagyon frissek, nem rendeződtek el. Minden időt Igyekeztünk kihasználni, tisz­tában voltunk azzal, mara­dandó emlékek lesznek ezek! Sok fotót készítettünk, fil­meztünk is, s már kaptunk! jó néhány meghívást, amelyJ nek majd szívesen eleget te­szünk. Jóllehet a VIT-re csak néhányan juthattunk el, ám előtte és alatta gazdag prog­ramsorozattal igyekeztünk bevonni a nógrádi fiatalokat! Például mini-VIT-et rendez­tünk Salgóíbányán, ahová csaknem ezren jöttek el, ve­télkedőt hirdettünk, barátságJ tábort tartottunk, hosszasan sorolhatnám még. Csupán egyet hadd említsek még: sok alapszervezet. ifjúsági brigád tettekkel is bizonyítot­ta a találkozó iránti tisztele­tét; társadalmi munkát szer­veztek, hozzájárultak a VIT - költségeihez. Ez az érdeklő­dés is kötelez bennünket ar­ra, hogy megosszuk élménye­inket, tapasztalatainkat. Ami annál inkább sem lesz nehéz, mert újra és újra átélhetjük, átadhatjuk a moszkvai fesz­tivál felejthetetlen emlékeit — mondotta befejezésül’ Juhász András, a KISZ Nógrád Me­gyei Bizottságának első titká­ra, a nógrádi VIT-delegáció vezetője. Tanka László n „Főnök” nyugdíj elő«« V« Mi vagyunk a vendégért..." Bakallár Sándor, a pásztói Matra étterem volt vezetője, nyugdíjba készül. Akárhogy forgatom, cserélgetem a sza­vakat, sehogyan sem akar ér­telmet kapni ez az egyszerű mondat. Nem illik ehhez az emberhez, Bakallár Sándor­hoz. Most, hogy az egészsé­gét megtámadó bajok össze­sűrűsödnek, pihenőre készül. Szabadságát tölti, a hivatalos nyugdíjazását várja. Azaz, dehogy is várja. Tu­catnyi gyógyszert szed, de a munka, az emberek hiányától jobban szenved. Színesen, ér­dekesen mesél, érvel, vitatko­zik életről, munkáról és per­sze a vendéglátásról. — Cserhátszentivánban szü­löttem, hétgyermekes iparos­ember családjában. A katona­ságig otthon dolgoztam, le­szerelésem után, 1953-ban. let­tem a szentiváni földműves­szövetkezet tagja. Az ottani italboltot vezettem. 1956-ban költöztünk Pásztora. Több üz­letben megfordultam, aztán jött a Rabló, azaz a Mátra étterem. 1960. február 7-én. Ezzel véget is ért az ..önélet­rajzom”, mert 25 év óta ezen a helyen vagyok. Igaz. egy évig vezettem a Cserhát csár­dát is. Amikor azonban az új gazda, a vendéglátóipar csá­bított, csak nem hagytam cserben az áfészt. Az önéletrajzhoz persze hoz­zátartozik, hogy Bakallár Sán­dor munka mellett elvégezte a technikumot, majd felsőbb fokú szakmai és politikai ké­pesítést szerzett, társadalmi feladatokat vállalt. Holott a munkában sem volt hiány. Márcsak azért sem. mert a Mátra étterem sosem tartozott a korszerű, jól felszerelt ven­déglátóhelyek közé. Ennek ellenére mindig teljesítette, sőt túlszárnyalta a terveket. — Nem könnyű szakma ez. Akkor kell helytállni, amikor más pihen, szórakozik. Bi­zony, gyakran a családra jut kevesebb idő. De az biztos, hogy a vendéglátás a kereske­delem legszebb része. Itt nem vevő van vagy ügvfél. hanem vendég. Hát érezze is, hogy vendégül látják. Ehhez szeret­ni kell az embereket. Vagy ha nem lehet. m"rt van olvan vendég is. legalább tisztelni. Ha korszerűtlen a létesítmény, akkor pótoljuk a még jobb minőséggel, még több figye­lemmel, udvariassággal. Eh­hez olyan csapat kell, amely tud is, szeret is dolgozni. Én büszke lehettem az embere­imre. Olyan pincérek, szaká­csok vannak az étteremben, akik mesterei a szakmának. Jó a kollektíva, nem vándor­madarak. az utódommal is húsz évig dolgoztunk együtt. Bakallár Sándor vezetése alatt a 30 tagú kollektíva tíz­nél is többször nyerte el a szocialista brigádcím külön­böző fokozatait. Kollégái, be­osztottai mind tisztelettel, sze­retettel emlegették. — Nem tudom, jó főnök voltam-e? Az elvem az volt, hogy mi vagyunk a vendé­gért, és ezt mástól is elvár­tam. Ha sós a leves, a vendég aligha lesz boldog, mert sze­relmes a szakácsnő. Ha csak egvikünk elront valamit, a kollektívát éri szó. A hibák­ról nem tudtam hallgatni, de a dicsérettel, jutalommal sem fukarkodtam. Az őszintesé­gért őszinteséget kértem és kaptam. Bakallár Sándor a Pásztó és Vidéke Áfész többszörösen kiváló dolgozója. Megkapta a Belkereskedelem kiváló dol­gozója kitüntetést is. Álljon még itt néhány sor egy Í979. április 4-i keltezésű okirat­ból: „A Magyar Népköztársa­ság Elnöki Tanácsa Bakallár Sándor elvtársnak a Munka Érdemrend bronz fokozatát adományozta”. — Elismerésben nem volt hiány. Megvallom, jól is esett. Ügy érzem, megszolgáltam. De nemcsak a díszes oklevelek­nek örültem, a vendégek elé­gedettsége, a néhány köszönő szó, a pár szavas levél is na­gyon sokat ért. Kiváltképpen annak, akit ez még több, még jobb munkára serkent. Nem rejti véka alá a véle­ményét akkor sem, amikor a szakma jelenlegi helyzete ke­rül szóba. — A mostani vendéglátás sok helyen csak a nevében vendégül látás. Baj van ugyan­is az utánpótlással. Nem ne­vezem szakmabelinek azt, aki egv-két évre elmegy felszol­gálni, hogy megszedje magát, de még azt sem tudja, hogy egy poharat hova kell tenni. Az köztudott, hogy ezen a pályán jól lehet keresni — a borravalóból. De betegállo­mányba menni kész ráfizetés. És olyan pincért, szakácsot, akinek negyvenéves korára nem fáj a lába, lámpással se lehet találni. A főnökök, bolt­vezetők körül sincs minden rendben. Nem véletlen az, hogy sorra buknak le az emberek. Ismerek olyan főnököt is, aki napokig ki sem megy a placcra, de a pincérek jattjából kiveszi a részét. És ott van az ital... Gyenge ember és nem igazi vendéglátós az, aki a pohár­ral törődik, nem a vendégek­kel. A családról beszélve átme­legszik a hangja, öröm vflJ lan a szemében. — Mi más lehet egy örege­dő, betegeskedő ember bol­dogsága, ha nem a gyerekek, unokák? A lányom tanárnő, a fiam számítógépes mérnök. Mindketten házasok, van két unokám is. Alig várjuk a hét végét, amikor jönnek a fi­atalok és hozzák a csöppsé­geket. Jó gyerekek, sokat se­gítenek az anyjuknak. De el is kél a segítség, mert olyan asszony a párom, aki tizen­hat órát dolgozik napjában. Segítenék én is, de rámpa­rancsolt a család, hogy mi­éi ojpb gyógyuljak meg. Hiány­zik a munka, hiányoznak az emberek. Hacsak tehetem, ki­mozdulok itthonról. Járok a boltba, meg vissza a Rabló­ba. Múlt vasárnap még segí­tettem is, mert kevesen vol­tak a kollégák. Csak az a baj, hogy még most is min­denbe beleszólok, rendezke­dem Megkértem őket, szólja­nak rám, hogy már nem én vagyok a vezető. Azért csak így szólítanak: „Főnök!” Molnár László 1 NÓGRÁD — 1986. augusztus 10., szombat 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents