Nógrád, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-24 / 198. szám

I

Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz

Csibi Istvánná Siklódi Márika önéletírása

r Tiszta, édesvizű forrásra bukkant Horváth Arany néprajztudós a gyergyói hegyek között: Csibi Istvánná, született Siklódi Márika önéletírására. Ez a három elemit végzett idős székely asszony (78 éves, amikor naplóját átadja, illetve magnóra mondja) olyasmit tud, amit a hivatásos írástudók közül is csak kevesen, a legnagyobbak, szavakból —, s micsoda szavakból! — világot teremteni, felidézni. Szelíden, mégis hatalmas erővel tör ki belőle élete alkonyán a közlésvágy, helyesebben először csak az igény, hogy — önmagának — rögzítse emlékeit. Unokájától kapott iskolai füzetéből kitépett lapokra rója fel öreges betűkkel, s — ahogy a címe is mondja — az akadémiai helyesírásról mitsem tudva, azzal mitsem törődve, Ditró, Halaság elmúlt nyolc évtizedének eseményeit. (1902-ben született a szerző.) Szívszo- rítóan szép olvasmány!

Milyen volt ^sibiné Siklódi Márika sorsa? Olyan, mint népéé: küzdelmes, tele tragikus fordulatokkal. Félárván nő fel, édesapja elesik az első világháborúban. Cseppnyi „leánka” még, 10 éves Eines, amikor már dolgoznia

kell, kenyeret keresni, mert alig legénnyé cseperedett bátyjait is behívták katonának. Szinte gyerekként éli meg —, s mitsem ért belőle — az országhatárok módosulását, a hadak ide-öda vonulását, amelyek mindenkor megrémítették és megkínozták a sebes folyású patakok völgyében megbúvó falvak népét. Hihetetlen mélységből, szegénységből indulnak az életbe választott párjával, Csibi Istvánnal, akinek nyolc gyereket szül, s ötöt fel is nevel becsülettel, becsületre. Házuk fecskefészekként búvik meg a Halaska nevű patak partján, a nagy havasok tövében, s az idős asszony szemérmes lírával írja le a benne leélt 55 évét, életét. Az olvasó nem győz ámulni azon a derűn, lelki nemességen, szikrázó tisztaságon, amely átsüt ezeken a sorokon. Pedig volt részük megaláztatásban, meg- töretésben bőven. A második világháborúban elviszik katonának az akkor már 50 éves férjét, az ide-oda hullámzó front kifosztja őket, de még a legnagyobb rettegés idején is tud és mer adakozni: zsidó munkaszolgálatosnak, magyar és orosz katonának, bujkáló, rettegő németnek, egyszóval

mindenkinek, aki bajban van, aki rászorul. Aztán jönnek az ötvenes évek megpróbáltatásai: a kuláklista, a zaklatások, ismét a csontig lecsupaszító, megalázó szegénység. Ö és fiai — férje nem éli túl, hogy megverik, megalázzák — hallatlanul nagy leleménnyel és töretlen szorgalommal dolgoznak. Joggal büszke arra, hogy minden gyereke a saját házában lakik, s hogy azzal az árammal világítanak, amit Feri fiának a Halaska vizére ügyeskedett „erőműve” termel. Pedig sem ő, sem a gyerekei nem tanulhattak — másmás korban, de csaknem hasonló okok miatt. Mégis valami ősi megmagyarázhatatlan intelligencia és méltóságtudat jellemzi ezeket az embereket, az az emberség, amelyet Tamási Áron, Benedek Elek regény- (és mese-) alakjai ismertettek meg az irodalomban. Ettől lesz — minden tragikuma ellenére is — derűsen, sőt diadalmasan optimista ez az eredendően nem nyilvánosságnak szánt írás, egy a történelemből is tőkét kovácsoló közösség szép emberi dokumentuma.

(Európa K. Bp., 1985.)

Horpácsi Sándor

GINK KÁROLY PORTRÉI

Ä neves fotóművész alkotásait kiállításon mutatták be Budapesten.

Szabó Lőrinc

Illyés Gyula

TÓTH ENDRE:

Boldog, aki fiatal

Még előtte ad az élet, a rejtélyes, nagyszerű.

Lelke obit ja a szépet, szíve csupa fény, derű, ajkán frissen cseng a dal .

Boldog, aki fiatal.

Haja kibomlik a’szélben, teste ívben megfeszül, szeme tiszta, tág tükrébe* minden szép visszavetül, s még nem tudja, mii akar. 11 Be szép, aki fiatal.

Még előtte áU a pálya,

övé a titkos jövő, övé a föld minden tája, tenger, bérc és kikötő, s őt várja bír, diadal.. I Jó annak, ki fiatal.

Ne is sejtse, bogy a földbe* bűn csírázik szerteszét, bogy az ember meggyötörte* vonszolja roncs életét, s a világon mennyi baj Ili Jaj annak, ki fiatal.

Tablókép a társadalomról

PROBLÉMÁINK DOKUMENTUMFILMEKEN

Hagyományosan erőteljes ágazata volt a magyar film- művészetnek a dokumentumkészítés. Gondoljunk a hatvanas évek termésére, a Balázs Béla Stúdió fiataljainak világfigyelmet keltő, tehetséges kirajzására, Sára Sándor, Huszárik Zoltán, Szabó István munkáira, a dokumen- tarista Kovács Andrásnak a gazdaságirányítás reformját filmes eszközökkel támogató- előlegző műveire.

Mi a helyzet napjainkban?

Megéledőben van ismét a dokumentumfilm.

Ennek egyrészt társadalmi, másrészt szakmai háttere van. Amiként a XIII. párt- kongresszus is hangsúlyosan érzékeltette: bonyolultabbak

a feladataink, a valóság minden eszközt igénylő kutatása létkérdéssé vált, így a dokumentumfilm is hozzájárulhat az útkeresés, a tisztázás, az önmagunkkal való szembenézés folyamatainak elmélyítéséhez. Ami pedig a do- kumentaristák t hazai fölesz- mélesének szakmai okait illeti, e vonatkozásban két szempont látszik jelentősnek. Világszerte — így nálunk is — roppant mértékben megdrágult a filmgyártás, ezért kevesebb játékfilm készülhet. A dokumentumfilm azonban továbbra is viszonylag olcsó műfaj, a valóságnak nem kell tiszteletdíjat fizetni, nincs szükség költséges díszletekre stb. Másrészt: a filmszakma jelenleg folyó — e részben már lezárult — átszervezését a dokumentaris- ták vészelték át a legjobban, s kevésbé küszködnek olyan jellegű stiláris gondokkal is, mint amilyennek az utóbbi esztendők játékfilmes nemzedékváltását szembeszökőn kísérik.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a dokumentaristák körében ne volnának alkotói gondok, viták, tisztázásra váró elméleti és gyakorlati kérdések. A 25. miskolci film- fesztivál előtt, ez év tavaszán például arról folyt eszmecsere, hogy a dokumentumfilm készítője milyen mértékben avatkozhat bele a valóság folyamataiba, s milyen mértékben szabad, kell, lehet nevetségessé, ellenszenvessé tennie valakit.

S vitatkoztak, vitatkoznak persze arról is: mi a különbség a riport- s a dokumentumfilm között? Van, aki arra esküszik, hogy az életből kiválasztott figurákat valamilyen konfliktushelyzetbe kell hozni, pontosabban: engednie kell, hogy a kamera előtt éljék a maguk életét, önmaguk lehessenek. Ezzel szemben sokan nem ódzkodnak attól a megoldástól sem, hogy kérdésekkel faggassák hőseiket, akik aztán a kamera felé fordulva, közvetlenül mondják el érzéseiket, gondolataikat, amiként a televízió képernyőjén is láthatjuk-hallhat- juk számos esetben.

A megéledő magyar dokumentumfilm-művészetről szólva, örvendetes tényként könyvelhetjük el, hogy a Balázs Béla Stúdió — mely épp az idén részesült a filmkritikusok nemzetközi szervezetének kitüntetésében — ismét nagyobb figyelemmel fordul a hazai valóság ábrázolásának lehetőségei felé (mert volt egy korszak a közelmúltban, amikor meglehetősen öncélú formai kísérletek, polgárpukkasztó hatáselemek uralkodtak el a stúdió munkájában). Balogh Gábor Otthon című filmje részvéttel és megdöbbentő erővel szól azokról az idős emberekről, akik magukra hagyatva — esetleg hasonló sorsúakkal összekapaszkodva — tengődnek, s még a bürokrácia, a lélektelen hivatalosság akadályaiba is beleütköznek. Vajda Péter Hazatérése pedig — itt-ott némi formai bizonytalansággal, szépelgő megoldásokkal bár — német ajkú embereket bír szóra a filmkamera előtt. Ök voltak azok, akik mindvégig hűségesek maradtak magyar hazájuk, szülőföldjük iránt; elszenvedték azokat a sérelmeket, amelyeket a hitlerizmus miatt méltatlanul zúdítottak rájuk, s szenvedést, megpróbáltatást vállalva, szöktek vissza Magyarországra, amikor kitelepítették őket.

A dokumentumfilm — s ez így van jól — nálunk nem egyetlen stúdió- kiváltsága. Készített ilyet más műhelyben például Gazdag Gyula a közelmúltban. Társasutazás

című, megrázó alkotása nem csupán a negyven év előtti fasiszta rémtettek fölidézése a szenvedések színhelyén, a koncentrációs táborban, hanem a közgondolkodásban ma is létező súlyos torzulásokra is fényt vet — például az antiszemitizmus, a zsidó- ellenesség megbúvó, néha azonban nyilvánvaló jelenlétére.

Annak ellenére, hogy legújabb dokumentumfilmjeinkről izgalmasan áll össze a mai magyar társadalom tablóképe, annak ellenére, hogy ezek a művek fontos lajstromot adnak eredményeinkről és hiányosságainkról, nincs megoldva épp azoknak a dokumentumfilmeknek a moziforgalmazása, amelyek a híradó- és dokumentumfilmstúdióban készülnek. Ezek a húszperces, vagy néha hosz- szabb filmek el-elsikkadnak a játékfilmek vetítése előtt, vagy el sem jutnak a közönséghez. Pedig számos alkotá- sa ennek a műhelynek komoly figyelemre számíthat közönségtalálkozókon, nem hagyományos mozielőadásokon. Magyar József például rengeteg közönségtalálkozón vesz részt a filmjeivel, és legújabb — a mozikban is hamarosan megjelenő — munkája, A mi családunk is számíthaj „késhegyig menő” vitákra, szenvedélyes elutasításra és rokonszenvre. Körképet ad társadalmunkról, és olyasmit vétet észre, amit naponta meg kellene látnunk, mégsem tudatosul bennünk. Műsorra tűzik a mozikban ' Zombori Katalin rövid dokumentumfilmjét, a Húzzák a nótánkat című alkotást is. A manapság égetően időszerű közművelődés, szórakozás furcsa jelenségét ábrázolja. Egyebek között azt, amikor a kocsma s a művelődési ház alkalmilag társul, s valójában mindenki rosszul jár, ami a szellemi értékek gondozását illeti.

Talán a képernyő nyilvánossága lehet az, amely ezeknek a filmeknek a hatását nem csupán megsokszorozza, hanem egyáltalán működni engedi, valamennyiünk érdekében.

Kőháti Zsolt

nem

nem tudom

nem tudom elmondani

egy év után sem

(ha élnék — száz év után sem),

mit adtál könnyű kézzel

alig figyelve —

mit adtál

nekem ...

Péntek Imre:

Két rezzenés

a világvárosi falu éjeinek

mélyén...)

ki-ki hozta a mflga poklát, tisztítótüzét, elfuserált üdvösségét — s alig mertük elhinni, hogy valami • össze akar kötődni bennünk

addig menekültünk,

míg egyszer egymásra leltünk, széttéphetetlenül, (ma is hallom lihegésünket végképp.

TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS:

Dísztök és farostlemez

S

okmindent el lehetett mondani a mezőcs&iánosá „Gondolatokat Kölcsönző és Értékesítő Szövetkezetről”, de hogy nyereséges lett volna, azt nem. Az ott termelt gondolatoknak csak elenyésző há- anyada felelt meg a követelményeknek, nagyobbrészt selejtes, használhatatlan ötletek születtek, melyeket úgy söprö- gettek össze a takarítónők munka végeztével, akár az eldobott buszjegyeket. Azonkívül1 elképesztő volt a munkafegyelem is, a szövetkezet gondolkodói általában üres koponyákkal érkeztek reggelenként, és legfeljebb értékesítésre alkalmatlan magánjellegű gondolatokat állítottak elő napközben.

Az új elnök. Cselevári Bo- tond napokig törte a fejét, hogy lehetne a szövetkezet reputációját helyrehozni. A legrosszabb gondolkodónak — vagy nyolcnak — azon- Kínai táncosnő nal felmondott, de aztán ha8 UOGRAD — 1985. augusztus 24., szombat j

marosan rádöbbent, hogy ezzel az intézkedésével nem ért el semmit. Még jócskán maradtak üres fejűek, jószerivel az egész szövetkezet.

— Inkább jutalmazni kellene — javasolta Hidegh Henrik, a főgondolkozó —, legalább egyet, akit aztán példaként állíthatnánk a többiek elé, és hátha ezzel megpiszkálnánk a hiúságukat.

— Jól van — mondta Cselevári —, nevezz meg valakit, akit megjutalmazhatunk.

A főgondolkózó sokáig gondolkodóit, majd sóhajtva ismerte be. hogy nem tud senkit megnevezni.

— Talán egy kevésbé rosz- szat... —* mondta aztán —, mert jelen helyzetünkben a kevésbé rossz a rosszhoz viszonyítva már csaknem jó.

— Ugyan, ne viccelj — legyintett dühösen Cselevári —, nem röhögtetjük ki magunkat. Ha nincs, hát nincs, várunk. Hátha megszán majd minket valaki, és szíveskedik jobban gondolkodni azért, hogy megjutalmazhassuk.

Vártak. Hetekig, hónapokig. de nem szánta meg őket senki.

— Hát jó — mondta Cselevári Hideghnek —, akkor próbáljuk ki a te javaslatodat!

— Melyiket? — kérdezte Hidegh, aki már elfelejtette időközben, mit javasolt.

— A múltkor azt mondtad, jutalmazzunk egy kevésbé rosszat. Nos legyen, de kevésbé nélkül, és a legrosszabbat.

— Hogyan? Nem értem.

— Pedig nagyszerű. Mivel nincs legjobb, de van legrosz- szabb, így nézzük a dolgokat vissza járul. Természetesen az illető nem pénzt kap, hanem oklevelet, és mellé nem minden célzás nélkül egy dísztököt. A ceremóniát az egész kollektíva előtt bonyolítjuk le, és talán remény van arra. hogy aki ebben a juttatásban részesül, igyekezni fog ennek megismétlődését a továbbiakban valamivel jobb gondolkodással elkerülni. Mit szólsz hozzá?

— Helyeslem — mondta a íögondolkodó —, de akkor terjesszük ki a jutalmazást más kategóriákra is. Ugyanis nem csupán üres íejűek vannak, de összeférhetetlenek, lusták, pletykásak, részegesek, és

sajnos akadnak lopósok is,

akik a szövetkezet ötletbankjából kirámolt jobb gondolatokból maszekértékesítés útján szépen meggazdagodtak.

— Rendben van — mondta Cselevári —, holnapra írd össze a leg-eket minden kategóriában. Ügy gondolom, ez nem lesz nehéz. Vagy talán igen?

— Ugyan — mondta Hidegh —, fejből sorolnám, de azért nekem se árt még egyszer átgondolni, mert nem szeretném, ha valaki érdemtelenül kapná a dísztököt.

Másnap, átgondolt listával állított be az elnökhöz, aki aláírta a névsort, és megbízta a főgondolkodót, hogy szerezze be a dísztököket, készíttesse el az okleveleket, de a dolog rendhagyó voltára való tekintettel ne papírból, hanem farostlemezből.

— Így sokkal feltűnőbb lesz T- mondta.

Az ünnepségre két hét múlva került sor a közös étkezdében. A szövetkezet gondolkodói kíváncsian gyűltek ösz- sze, az egészből csak annyi szivárgott ki, hogy jutalomosztás lesz. Erre engedett következtetni az ünnepélyesen

leterített hosszú asztal, rajta üdítőkkel, virágokkal, mögötte a vezetőkkel.

— Barátaim — kezdte beszédét az elnök —, nagy nap ez a mai a szövetkezet életében, hiszen először kerül sor jutalomosztásra.

Halk, elégedett moraj a gondolkodók soraiban, a tekintetek felfénylenek.

— Hanem szegény ember vízzel főz — folytatta az elnök — és ez vonatkozik ránk is. Önök valamennyien tudják, hogy a szövetkezetünk veszteséges, az ötletbamkunk csaknem teljesen üres, tárolásra alig alkalmas selejtes gondolatokat termelünk, és ráadásul a kollektíva sem a legjobb. Ennek ismeretében tehát csak a valós értékek alapján jutalmazhatunk, vagyis pozitív eredmények híján a negatív eredményeket. Gondolkodásban. magatartásban, hozzáállásban. Nem elölről, de visszájárul, bízva abban, hogy egyszer eljöhet még az idő, amikor mi is fordíthatunk ezen.

A moraj nagyobb lett, a tekintetek sötétebbek, de azért a kíváncsiság nem hunyt ki egészen.

— Most pedig rátérek a lényegre — vette kezébe az első farostlemezt az elnök —, és kérem az illetékeseket, hogy fáradjanak az asztalhoz. Elsőnek Bordó Teofil,

i