Nógrád, 1985. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-20 / 169. szám

. PROFESSZOR r Emlékezés Bóka Lászlóra ' Amikor Bóka László, mint a híres Eötvös Collegium nö­vendéke fokozottan kezdett érdeklődni a magyar nyel­vészet iránt, s egyik legked­vesebb tanítványa lett a világhírű tudósnak, Gom- bocz Zoltánnak, talán ma­ga sem hitte, hogy később a magyar irodalom fogja őt el­hódítani a nyelvészettől, s maga is egyike lesz azok­nak, akik nemzedékek ta­nítómestereivé válnak a bu­dapesti egyetemen. Gom- boez Zoltánhoz persze így is hűséges maradt: nem csak verseiben idézte emlékeze­tét, hanem visszajátszatta sejtelmes árnyalakját Zene­kíséret című regényében is, melyet indázva fonnak be a Varázsfuvola dallamai, mint­ha általuk búcsúzna a múlt­tól, az ifjúságtól. Azok közé a szerencsés írók közé tartozott, akiknek élet­műve és hagyatéka szervesen épül bele a magyar kultúrá­ba. Életrajzát homályba bur­kolta, mintha maga is érezte volna, hogy amit alkotott, az személyes tanítványainak ezreiben él tovább. 1910-ben született, s már egészen fia­talon megismerkedett a kor művészeti életének legje­lesebb alakjaival, akikről később eleven, emberközeli portrét rajzolt híres Arckép­vázlatok és . tanulmányok című kötetének kis portréi­ban, melyek nemcsak azért voltak igen fontosak meg­jelenésük idején, mert segí­tettek a magyar irodalmi ha­gyomány helyreállításában, hanem azért is, mert e mű­fajban Bóka László megújí­totta, új ággal gazdagította a magyar esszét. Az egyetem befejezése után az Apollo című folyóiratnak lett egyik vezéregyénisége, s a közép- európai humanizmus, a kis népek megbékélése gondo­latának lett szószólója tanul­mányaiban, és ekkor igen gyakran megjelenő versei­ben. melyek nemzedéke egyik legtehetségesebb lí­rikusának ígérték. Hamar felismerte, hogy a kor súlyos válságaiból csak az őszinte történelmi számvetés mutat­hatna kiutat. Racionális gon­dolkodása törvényszerűen vitte a baloldali mozgalmak­hoz, s Jégvilág című 1944- ben megjelent versesköny­vét éppen egyértelmű ítélet- alkotása és antifasizmusa mi­att kobozta el az ügyészség. A második világháborúban katonai szolgálatot teljesí­tett, itteni élményei sugall­ták talán legnépszerűbb re­gényének, az Alázatosan je­lentem- nek mondanivalóját. Ebben az 1958-ban megjelent művében mély és egyértel­mű kritikáját adta a Horthy- korszak erkölcsiségének, s azt sejtette olvasóival, hogy a múlttal nemcsak a tettek, hanem az erkölcs szintjén is szakítani kell. A felszabadulás után né­hány évig közoktatásügyi ál­lamtitkárként tevékenyke­dett, majd 1950-től haláláig a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen műkö­dött professzorként. Bár művei több-kevesebb rend­szerességgel megjelentek, s egyike volt az irodalomtu­domány nagy alakjainak, legnagyobb sikereit a ka­tedrán érte el, hiszen nemze­dékeket tanított meg szeret­ni és érteni az irodalmat, s e nemzedékek ma is őt vall­ják iránymutatójuknak. Alig van az országnak olyan kö­zépiskolája, amelyben ne tanítana Bóka növendéke, s ők valamennyien mint kitün­tetést viselik szívükben azt a tudatot, hogy e kivételes ki­sugárzású személyiség tanít­ványai lehettek. Nem törekedett arra, hogy elvarázsoljon, s ez volt va­rázsának titka. Végzetes szívbetegsége már korán ad­ta fájdalmas jeleit, ezért rendfcerint ülve tartotta meg óráit. Elég halkan beszélt, s fejből idézte az elemzett ver­seket. Olyan beleérzéssel, át­éléssel mondta el őket, mint a legnagyobb művészek. Sza­vait mindig átszőtte a szen­vedélyes irónia és az öniró­nia, ezekkel alighanem sze­mérmesen rejtegette tanít­ványai iránt érzett szerete- tét. Legendásak voltak esti szemináriumai, melyeken legkedvesebb hallgatói vet­ték körül, akik nemcsak iro­dalomértést és -szeretet ta­nulhattak tőle, hanem élet- szemléletet Is. Beszélgetés közben kitekintett szinte az egész kortárs világirodalom­ra, s szavait maguk az írók hitelesítették, akik komolvan s ugyancsak ironikusan szem­lélődtek szobája faláról, a bekeretezett képek százairól. Bóka számára természetes volt, hogy a magyar irodal­mat és kultúrát csak úgy ért­hetjük s ismerhetjük meg, ha belehelyezzük a világiro­dalom szerves áramába, s teljes emberek is csak úgy lehetünk, ha igényesen, tu­datosan tájékozódunk a körü­löttünk alakuló és forrongó világban. Erre tanít ma is talán legjobb könyve, az Őszi napló, melyet 1962-ben írt, de csak halála után jelent meg, mint egy nagy tanár- egyéniség eszmei végrende­lete. Igazi társasági ember volt, szellemes, kedves, megértő és csillogó. Tanulmányaiban is ez a csillogás, a szellem szüntelen villódzása, az öt­letek tűzijátéka ragad meg leginkább. Ady Endre volt a legkedvesebb költője, róla írta egyik nagyszabású köny­vét, de az irodalmat olyan köztársaságnak tekintette, amelyben mindenki egyenlő, s mindenki szavára érdemes fi­gyelni, mert abból szépet, jót és igazat tanulhatunk. Ál­landó részvevője volt a nyel­vészek híres ,.kruzsok’,’-já- nak, barátainak húslevest főzött, s hozzá fordulóknak minden elképzelhető módon segített, így hát szinte rejtély, mikor maradt ideje saját al­kotásainak írására. Pedig egyre-másra jelentek meg mindig szellemes és társa­dalmi érdekű regényei, s élete végén a látszólag hűt­lenül elhagyott vershez is visszatért, mintha érezte vol­na, hogy ebben a műfajban is el kell mondania szoron­gató gondolatait, s ki kell fejeznie azt a pedagógusi szenvedélyét, mely egész élet­művének összetartó ereje. Nagyon fiatalon, ötvennégy éves korában hunyt el. Raj­ta azonban nem vett erőt az enyészet: tanítványainak szí­vében és tudatában él to­vább. S mert oly’ sok tanít­ványa volt, akik annyira szerették, ez a 'második élete sem értéktelenebb, mint az első volt. Rónay László Kockás-, csíkoskiáTIítás A 7. ipari fextilművészeti biennálé Szombathelyen T Lehet-e megunni a koc­kást? Lehet-e kiiktatni éle­tünkből a csíkost, amely alapja minden szövött anyag­nak, akár vászon, akár gyap­jú, akár — mondjuk — rongyszőnyeg. Ezek az örök minták végigkísérik életünket; és aki végignéz az ipari textilművészet idei bemutató­ján, reménykedhet benne, hogy a jövőben egyre szebb, finomabb, harmonikusabb «nintázatú kockás, csíkos anya­gokat talál majd, a kereske­delem — pillanatnyilag túl­ságosan is tarka, harsány — kínálatában. Mert az ipari biennálék célja mindig is az ösztönzés: rávenni művészt és gyárat arra, hogy előbbrelép­jen, hogy állandóan frissítse, jó és szép darabokkal egé­szítse ki kínálatát. Jólesik végignézni ezt a kínálatot, bár a kép kissé sápadt: a nyersszínek, drap­pok uralják a kiállítótermet, még a rózsaszínek, a vörösek is drapposak, bágyadtak. A telt, erős színek csak a csí­kokban vannak jelen, például a fekete társaságában. Ez a finom színvilág meg­jelenik még a padlószőnyege­ken is: remélhetjük, hogy ezekhez könnyebb lesz bú- tori választani, mint a lakó­telepi fekete-vörös vagy zöld­barna mintáshoz (amelyhez, ha ragaszkodott vagy kényte­len volt ragaszkodni a lakó, ízléssel be sem tudott ren­dezkedni, hiszen ki kellett volna cserélnie meglévő be­rendezését). . Málik Irén és Kozó Erzsébet a Soproni Sző­nyeggyár tervezői — mindket­ten Biennálé-díiat kaptak — kellemes színállású, laza min­tás padlószőnyeget terveztek: Szlávikné Hófalvi Erzsébet pedig mert egy melírozott padlószőnyeget kiállítani, ami csak abban különbözik kap­ható társaitól, hogy a mellé- állított drapp és rózsaszínes barna anyagokat egyetlen fe­lületen keverve hozza össze. A kiállítás sokkal nagyobb, mint egy lakás, mint egy szo­ba tere. Messziről itt elvesz­nek azok a finomságok, ame­lyek a kisebb teret meghitté, barátságosabbá teszik. A Bu­dapesten élő, spanyol nevű Antónia Cunha Das Rosas se­lyem függönyanyaga azonban akár színházi függöny is le­hetne: a szövött selyem hul­lámmotívumai megtörik a fe­lületet, s eperszín fényükkel közelről, messziről egyaránt felismerhetővé teszik a motí­vumot. Több kiállító alkotott mun­kacsoportot. Egy ilyen társa­ság tervezte a Fekete eső és a Fehér eső fantázianevű együttest. A motívum a függö­nyön jelenik meg, mint dia­gonál, szaggatott vonalú eső­csík. A két együttes alapszíne a fekete illetve a fehér. Persze túlzások is vannak. A kockás sakktáblaminta na­gyítva és pasztellárnyalatban gyönyörű. Kicsinyítve és mar­kánsabb színekkel viszont szemrontóan vibrál. A csíkos is tud nyugtalanító lenni, ha szeszélyesen oszlik ei a felü­leten. Az ugyancsak díjazott Lórincz Viimosne ágynemű-. UÓGRÁD — 1985. július 20* szombat Á mai csehszlovák szobrászat A csehszlovák szobrászat a két világháború között az avantgarde kifejezésformák él­harcosai közé tartozott Euró­pában. A haladó formakép­zéshez progresszív eszmei-tár­sadalmi mondanivaló társult. Ehhez a hagyományhoz kap­csolódott a felszabadulás utá­ni fejlődés Mvslbek és Sturza szellemét folytatva. Az ötve­nes évek első felében azonban a közérthetőség szűk értelme­zése következtében itt is a re­alizmus gyakran historizmus­ba hajló tendenciája jutott előtérbe. Ez a helyzet 1956 után oldódott, elsősorban az átütő erejű modern olasz szobrászat és az angol szob­rászóriás, Henry Moore hatá­sára, akinek árnyékától a hat­vanas években senki*sem sza­badulhatott Euróbában. Leg­erősebben azonban az újra felfedezett hazai avantgarde nyomta rá a bélyegét a for­maképzésre. A cseh szobrászat már az ötvenes évek végén jó hírne­vet vívott ki magának, ame­lyet az 1958-as brüsszeli vi­lágkiállításon elnyert díjak, elismerések fémjeleztek. A plasztikában új területet nyi­tottak a keramikusok és üveg­művészek, akik azóta is a vi­lág vezető iparművészei közé tartoznak nemcsak formakép- zésükkel, hanem technológiai megoldásaikkal is. A szobrászatban napjaink­ban — akárcsak nálunk — a fö tendenciák az emlékmű­szobrászatban jelentkeznek. A tömegplasztikai felépítését a formai szűkszavúság kiemeli, erőteljessé teszi. (Jan Kulich: Klakk, 1957: Karel Lidicky: Jan Hus, 1954: Milos Axman: Kommunisták, 1973). A való­ságot — a hazai hagyományt folytatva — posztkubista fel­fogásban is gyakran ábrázol­ják, főleg a munkásemlék­művekben (Jindrich Wielgus: Vájár kváderral. 1945: Alois Sopr: Komoly szó, 1966; Bo- humil Zemánek: Rudi, 1975— 76.). — Ezeket a tendenciákat a keramikusok is követik csak­nem életnagyságú, mázas szobraikon. A mázat a meg­jelenés gazdagítására a szob­rászok is használják, még a bronzszobrokon is. (Kurt Le- bauer: Menekülő lány, 1976). Erős a cseh barokk tradíció hagyománya is, amely legin­kább a kompozíciókban, de gyakran a szeszélyes-szagga­tott körvonalakban és a min­tázásban is érvényesül. (Jiri Bradacek: Energia, 1968.). A konstruktivista forma­képzésnek ugyancsak kiváló képviselői vannak, főleg a ke­ramikusok és az üvegművé­szek körében. Libensky a for­ma tömbszerűségét hangsú­lyozza tiszta arányokkal, az üveg kristályos szépségét, de- korativitását kiaknázva. As­kold Zacko Dekoratív plasz­terítöegyüttesei különösen kellemesek. A szelíd rozsda­barna alapon nyersszínű ket­tőzött csíkok és kockák vál­tozatai harmonikusan fel tud­nak öltöztetni egy egész la­kást. Ehhez hasonló harmóni­át hordoz Kiss Katalin soro­zata is: mély türkiszzöld- nyersszínű különböző léptékű kockás bútorszövete és taka­rója. A Tuja elnevezésű so­rozathoz Vereczkey Szilvia tervezett elragadóan szép és finoman pasztallszínű füg­gönyt. ők is díjat nyertek. Kispál Lászlóné ágvnemű- anyagai a fehér, vízkék, hal­ványzöldek árnyalatában, Pet­ri Kataliné a rózsaszínekében mutatkoztak be. Utóbbi rend­kívül praktikus — valószínű­leg együtt mosható — tűzött paplanokkal, amelyek borítá­sa színben ugyanolyan, csak a csíkok szélességében más, mint a párnáké. Egy kiállítást csak a masa mércéién lehet lemérni. De legven szabad most, mivel ez a biennálé iparinak nevezi magát, kitekinteni kissé. Az elkeserítően tarka, csiricsáré kereskedelmi választéktól éle­sen elüt a kiállítás. És ezért jó. Pontosabban ezért nem tükrözi a valóságot. Vajha a jövőt vetítené előre?? Torday A fiz Olbram Zoubek: Kurt Gebauer: Menekülő lány Mária mellszobra Rudolf Svoboda: Munka t fikája megrázó erejű. Jaros- lav Soukup és Dana Vach- tová a fémes elemekkel való térépítkezést alkalmazza új módon, üveggel kombinálva. Az átlátszó fúvott üveget és a hutaüveget is felhasználják a monumentális ábrázolás cél­jaira. Ez máshol el sem kép­zelhető, mint Csehszlovákiá­ban, ahol az üvegművészet­nek évszázados hagyományai vannak. A kortárs cseh művészetben figyelemre méltó szerepet ját­szik a portré, mely más kö­zép-európai országokban ha­nyatlást mutat. A cseh mű­vészek azonban itt is széles skálán dolgoznak. A portrék zöme egyénien reális, de a szimbolista ábrázolás sem rit­ka, némi szecessziós felhang­gal. A tipizálás tendenciája is jól felismerhető, de a szug- gesztív érzelmi hatás mindig erősebb, mint a formai kísér­letezésekhez való ragaszkodás. A megoldások sokfélesége, egyfajta letisztultság — talán a jó válogatás következmé­nyeként — rokonszenvessé te­szi a nagyközönség körében is a kortárs cseh szobrászatot, mely a modern nemzetközi információkat sikeresen emeli •át a hazai környezetbe. Ugyanezt a törekvést lát­hatjuk a szlovák anyagban is, ahol az érzelmi expresszív kifejezésformák erősebbek. A két vezéregyéniség Jozef Kostka, és a tavaly elhunyt Rudolf Pribis, akinek hatása az egész kiállításanyagon ér­vényesül. Lírai és monumen­tális erejű, epikai mondani- valójú műveik jól megragad­nak az emlékezetben, mint Kostka 1949-es Az anya feje című műve. Pribis feszes, ha­tározott formákkal dolgozik. A preklasszikus formavilág ih­leti Rudolf Uhert típusábrá­zolásaiban. A nemzeti tradíciót követő szobrászok a jelképiség és a szándékosan rusztikus forma­képzés útján haladnak. Mű­veiket gyakran fába faragják; ez a népi faragók és az épí­tészet tradicionális anyaga Szlovákiában. A két irányzat között ösz- szekötő kapcsot képeznek azok a művészek, akik az interna- cionális formanyelvet a fafa­ragásban alkalmazzák, mint Klára Pataky rendkívül ér­zékletesen készített 1966-os Torzófiguráján, mely a kiállí­tás egyik kiemelkedő alkotása. Brestyáaszky Boa* Zdenek Kővár: Dur-Moll Torzó Alois Sopr: Komoly szó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents