Nógrád, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-29 / 151. szám

Réti Zoltán két rajza MŰVÉSZETI ÉLETÜNKRŐL’ Az öntevékeny mű hétköznapjai A felszabadulás utáni évek nagy tömegmozgalmaiban egy lélekben is felszabadulni vá­gyó, önmagát is kereső nép lépett az amatőrszínpadra. A ma emberének, ha társaságra vágyik, ha időtöltést, művelő­dési lehetőséget keres, nem feltétlenül az amatőrművé­szet jut az eszébe. Az egyes műformák, ágaza­tok hullámai mögött a hiva­tásos művészetek hiánya vagy másolható példái, máskor a szórakozási divatok, egy-egy generáció tömeges, de lega­lábbis számottevő csoportja­inak azonos érdeklődése talál­ható. Származhat-e felívelés múltunk iránti egészséges nosztalgiából, külföldről, hol pedig országos, vagy egy ré­gió, település indukálta ténye­zőkből. A hiányérzet okai a közel­múltban a társadalmi, kultu­rális fejlődésben, valamint az adott település konkrét körül­ményeiben, de sokszor vélet­lenekben is rejtőzhetnek. Ha ma nem az öntevékeny művé­szetek virágkorát éljük, ha az önmegvalósítás, -kifejezés, szórakozás, művelődés nem egyetlen lehetősége az ama- tőrség, mi hozza létre, mi él­teti megyénkben is a 130 gye­rek, 81 ifjúsági és 77 felnőtt művészeti csoportot? — Ha a helyi politikai, szakmai irá­nyítók fontosnak tartják, ha a településen él hozzáértő, vagy hozzá kedvet érző ember, s toborzásuk eredményes: fel­állt a csapat. Mozgalomra szükség van, de csak ha a személyi, tárgyi, anyagi feltételei biztosítottak. A hagyományőrző csoportja­ink vezetői szinte egységesen vallják, hogy már a körök létfeltételeinek biztosítása több energiába kerül, mint a szak­mai munka. Holott nálunk a nagy becsben tartott népi kul­túra képviselőinek mozgalma valódi országos nívót garan­tál. A nevesebb, tehát még több próbával, utazással járó csoportmunkához való alkal­mazkodás eddig még szokat­lan, az egyéni áldozatvállalá­si igényünket meghaladó gon­dokkal jár. A műkedvelők körülménye­it általában javítani kell, de külön elbírálást igényelnek a hivatásos művészetek hiányát is pótló csoportok. Egyben kö­zösek: a művelődési otthonok nyújtotta lehetőségeik ma ke­vésnek bizonyulnak. Nógrád megyében a műked­velők mozgalmára különösen szükség van, hiszen az auto­nóm művészetek jelenléte nem oly nagy múltú, s nem oly tö­meghatású még, mint azt a művelődéspolitikai szándék kívánjál Hiánypótló szerépe a színvonal javító törekvéseket igazolja. Szükség van amatőrművé­szeti mozgalomra, olyanra, melyet támogató légkör vesz körül, amelynek aktivistáit társadalmi munkásként tisz­teljük, melyben egyértelműb­bé tehető a „tiszta amatőr”, a félprofi és hivatásos művé­szekhez való viszonyunk és támogatási szisztémánk. Olyan mozgalom fejlesztésén kell fá­radoznunk, mely a megye sa­játosságaiból, a munkás-, a népi hagyományokból és az- iskolai nevelőmunkából egy­aránt táplálkozik. Olyan moz­galomra van szükségünk, melyben a közösségi és eszté­tikai értékek egyértelműsít- hetők, mely kiveti magából a népi kultúrát ízléstelen áru­cikké degradálók üzleti törek­véseit. Kell továbbá olyan be­mutató, minősítő rendszer, mely a versenyszellem nega­tív vonásai nélkül nyújt szak­mai támogatást, hasonlítást alapot, fejlődési irányt. Megyénkben minden művé­szeti' területnek biztosított a bemutatkozási lehetősége. E fórumok egyre egységesebb szakmai értékítélettel ösztön­zik a mozgalom aktíváit'. A megyei tanács — nagyrészt a művelődési otthon-hálózathoz kötődő — támogatási sziszté­mája is elsősorban' minőség- javító szándékú. A színpadi művészetek mi­nősítő alkalmai mellett kiala­kult a megyei találkozók rend­szere. Az amatőr képzőművé­szek, külön az amatőr peda­gógus alkotók évenkénti tárla­ta, a kórusok szécsénjd, a fú­vósok bátonyterenvei, a nem­zetiségi csoportok bánki, az irodalmi színpadok balassa­gyarmati, a popzenészek ifjú­sági házi, a diaporáma rétsá­gi fóruma mellett az „Éneklő ifjúság”, az úttörő-kulturális szemle, a diáknapok ösztönző­en hatnak az amatőrök életé­re. Sajátos funkcióval is bír­nak e találkozók: szakembe­rek véleményének megismeré­se mellett a tömegszórakozta­tás jó alkalmai. A hátországban a folyama­tos! képzés, önképzés szerve­zése, módszertani segítés, szakfelügyelet a segítés fő formái. 'A támogatás a szak­mai szempontokat kívánja ér­vényesíteni: a mozgalmi jel­leg érvényesítésében, a tár­sadalmi hatásban, a hatókör bővítésében keresteti a to­vábblépés, fellendülés lehető­ségeit. Mi várható? Lehet, hogy a közeljövőben nem lesz a ki­fejezés klasszikus értelmében vett amatőrmozgalmi fellen­dülés, lehet, hogy lesz, de tar­talmában, formájában elté­rő. (Tanulságos a beat-, vagy a kihagyott táocházmozga- lom.) Nyilvánvaló, hogy a ma fia­tal emberében is él az ön­megvalósítás vágya — mint a mozgalom egyik előfeltétele —, de már nem csak a múlt évtizedek önkifejező módjai állnak rendelkezésére. Tételezzük fel, hogy valós, széles körű társadalmi igény­ről van szó és sorba kell állí­tani a teendőkét. Bizonyára közmegegyezés alakulna ki arról, ha a már dolgozó ama­tőrök működési feltételeinek javításával egyenrangúnak, .vagy talán még fontosabbnak ítélnénk a gyerekek művésze­ti nevelésének fejlesztését, s benne nagyobb szerepet java­solnánk a műértéshez a gya­korlat felől közelítő öntevé­kenységnek. Ha az általános és középiskoláknak nem áll módjukban tovább építeni az óvodákban elkezdett, komp­lexitásra törekvő művészeti nevelő munkát, a művészetek iránti igényt és művelésének készségét — nem lesz után­pótlás, amtőrmozgalmi fel­lendülés. Ezért is fontos a művészeti táborokhoz több partner támogatása, a zeneis­kolai, népzenei és jazzokta- tás. Ezért kell több rajz és ének szakos pedagógus, ren­dezői hajlamú, fotózni, fil­mezni, faragni, táncolni tudó és tanítani akaró szakember. Vészharang kongatására me. gyénkben nincs különösebb okunk. A pillanatnyi lehetősé­geinket összevetve a mozga­lom statisztikai adataival, a legjobbak szakmai sikereivel, általában, a nívót illető kri­tika is enyhébb lehet. Most mégis konkrétabban szükség van az árnyoldalak felvetésé­re is. A munkás kulturális hagyo­mányokat éltető zenekarok, énekkarok, színjátszó csopor­tok meghatározói mozgal­munknak. Ilyen alap nélkül nem létezne a „Tempress”, s nem született volna meg a koncert-fúvószenekar. Terv­szerű utánpótlás nevelése hiányában azonban félő. hogy a majdani munkások már nem lehetnek büszkék saját üze­mük énekkarára... A népi kultúra értékeit mentő csoportok — köztük 8 aranyminősítésű — a moz­galmi jelleg igazi példái. Ezért is aggasztó a fiatalítási szán­dék kudarca. A színjátszás már a korábbi évek hiánya miatt kapott új ösztönzőket (pályázatok, megyei rendez­vény, tanfolyam) s úgy tűnik, nem érdemtelenül. A bábosok 36 gyermekcso­portját, sokoldalú művészeti nevelési lehetőségei miatt is még kevésnek kell tartanunk. Kórusaink színvonalas mun­kájának legjobb bizonyítéka minősítésük felsorolása: gyer­mekkórusok közül 10 arany, 18 ezüst, a középiskolásoknál 8 arany, 3 ezüst (szakmunkás- képzőkben nincsenek kóru­sok), a felnőtteknél egy fesz­tiválbesorolású, 1 arany, 3 ezüst, 1 bronz. Hiányérzetet az általános iskolai kórusok száma okoz, s néhol az igény­telenség. A sok-sok zeneisko­lai tanuló ellenére csak 4 if­júsági zenekar működik állan­dó jelleggel. Ismét fellendülőnek tűnik megyénkben, s ezért külön tá­mogatást is kap a pop-rock zenei sokadik hullám. A 18 együttes szakmai segítését meg tudjuk szervezni, nagyon drága technikai feltételeiket, próbaléhetőségeiket kevésbé. A magas színvonalú salgótar­jáni fotóklub mellett csak 17 szakkörről tudunk. A mozgás­művészetek közül a néptánc a legnagyobb hatókörű, ma még elsősorban Salgótarjánban. Közel 1000 gyerek tanulja táncbeli anyanyelvűnket. A folyamatos képzés hatására új csoportok születtek az utóbbi hónapokban, de nincs és a közeljövőben nem is lesz kí­sérőzenekaruk. Több mint 1200-an művelik a képző-, ipari, népi iparmű­vészetet. Szervezeti kereteik részben kialakultak, a munka színvonalának emelése érde­kében időszerűvé vált egy tu­datosabb program (nem fel­tétlenül művésztelepi igényeik kielégítése) kidolgozása. Az amatőr filmezés, videó­zás a készülékek, anyagok drágasága miatt úgy tűnik, nem a közeljövő mozgalma. Országos szervezeteik kiala­kultak, s bármikor mobilizál­hatók nálunk is. Külön cikk tárgya lehetne a különböző művészeti ágak együttműködési lehetősége, a termékeny kapcsolatok hiá­nya. Ennek a már-már tuda­tosult igénynek adhat realizá­lási keretet egy amatőrszín­ház majdani megvalósítása is. A művelődési otthonok nyi­tottak minden jó szándékú, az amatőrművészeti mozgalmat támogató javaslatra. Radácsi László 1 ÚTONJÁRÓ Nógrádbólegy örömmel jelentem, hogy a helyszínen meggyőződtem ar­ról — a nógrádi fedezőmének (vagy heten-nyolcan) a tere­pen, a területen tartózkodnak a parádi szakemberek kísére­tében és irányításában. Más­szóval: azok a mének (cső­dörök), „akik” általában hoz­zánk járnak, most éppen itt vannak s végzik a dolgukat. Egy-egy jó genetikai adottsá­gú, kitűnő vérvonalú mén ezer forintért végzi a fedezést a nógrádi kancákkal akár kö­zös lóról (nem a mondásbeli), tehát szövetkezeti tulajdon­ról, akár egyéni tartóról, eset­leg hobbitenyésztőről van szó. Bégtől terveztem már ezt az utat. Amióta egyáltalán meg­tudtam, hogy a nógrádi fede­zőmének a parádi cifraistál- lóban zabolnak. A minap az­tán arra keríthettem a sort, az utazást, de ezúttal nem a híres közlekedési kiállítás kedvéért, hanem egy salgó­tarjáni lovasgyerek megláto­gatásáért. Baráth Csaba az egyetlen nógrádi legény, aki jelenleg a tatai mezőgazdasá­gi képzőben (szakiskola, érett­ségizetteknek másfél év), ló- tenyésztést tanul. De őt sem valamelyik nógrádi gazdaság küldte pályaválasztásra. Maga törekedett elég sok akadályt és érthető szülői (kezdeti) ellenérzést abszolválva, hogy ide illően fejezzem ki magam. Miért titkolnám, hogy jóma­gam (aki huszárősöktől szár­mazom) úgy drukkolok a ■tóénak, mintha aa én fiam lenne. Ismerem a gyereket régtől fogva, az első percben elhittem neki, hogy lovakkal akar foglalkozni, sőt azt is, hogy jó lótenyésztő és lovas válik majd belőle. A makacs szeretet ugyanis a legerősebb szeretet a világon. Csaba egé­szen kisgyerek kora óta a lo­vak felé törekedett, s gyerek­környezete, iskolai világa is elég gyorsan elfogadta tőle ezt. Valahol a szovjet—magyar határon van az a kisközség, (Csaroda), ahonnan Csaba a nagyszülői háztól a lovak iránti erős érdeklődését szár­maztatja, s hogy mennyire erős lehet benne az elszánás, mutatja az is, hogy semmilyen más állat iránt nem tanúsít érdeklődést. Soha nem a Kait — hiába kérték, próbálták rábeszélni — kisállattenyés/tő szakember lenni, nem érde­kelte a szarvasmarhatartás, a juhtenyésztés sem, pedig a maguk talaján ezek éppoly érdemlegesek, mint a lóte­nyésztés. Vagy mégsem? Hát igen, ezt a lovasdolgot na­gyon nehéz megmagyarázni. Szinte kivétel nélkül minden­kiben erős érzéseket ébreszt a ló közelsége. Van, aki fél tőle (de nagyon) van, aki szereti (de nagyon), van, aki vágyakozva nézi, más esetleg irtózva, de hogy közömbös lehetne az ember (akkor is, ha lány, nő) ez elképzelhetet­len! Már úgy értem bizonyos távolságból. Mert, ha nem is lát lovat egész életében, az persze más... Már a cifraistálló portása is mosolyogva mondja, hogy „itt van a gyerek, most csak ő az egyetlen Párádon, tessék bemenni a brigádvezetőjé­hez. ..” Előbb azonban az iro­dába, ott Kiss Csabáné az ál­lomás pénzügyise fogad; az állomásvezető és a helyettese is a területen van. Érti azon­nal, miért az érdeklődés „nincs semmi baj a gyerek­kel, örülünk, hogy ide szerző­dött ösztöndíjra, azonnal be­mutatom Szalai Imrét, ő a brigádvezetője...” Megyünk is ki a cifraistállóba, oda ahova a nyitott, de amúgy meg lánc­cal elzárt ajtón a kocsikial- lítás közönsége sóvár tekinte­teket ereget. Hát, a kölyök éppen a ló kantárszárát, kö­tőfékjét tartja. Gyönyörű mén. A hatalmas termetű fi­atal kovács patkót cserél raj­ta. Mögöttünk-előttünk két sorban a régi Károlyi-féle istállóban hat-hat mén álldo­gál, mellettük a lovászok, ke­zükben a rövid szőrű kefe (kettő) és a „port hajtják ki” gyors, ellentétes mozdu­latokkal a lovak szőréből. Jön aztán Szalai Imre is, festés­ből, meszelésből a másik he­lyiségből; kétméteres, piros­pozsgás óriás szőkén göndö­rödő hajjal, palóckék szemmel. Gyöngyösi születésű, jó ideje itt vannak már Párádon, a gödöllői állattenyésztési válla­lat állomásán a ménekkel. Korábban ugyanis Gyöngyö­sön volt a társaság. „Har­mincnégy éve ezzel foglalko­zom, soha mással nem is tö­rődtem, amióta kijártam a nyolc iskolát a lovakkal va­gyok”. Csaba elengedheti a kötőféket, bevezetik a lovat az állásba, szótlan a kisöreg, hát igaza is van, milyen do­log, csak úgy beállítani és sorra kédezni mindenkit „mi­lyen lovász lesz a Csaba gye­rek. ..? Amúgy is bugyuta a kérdésem. Nem hallottam én még életemben lovast lovasra panaszkodni! Mert mi taga­dás — a lovasember vagy makacs, vagy fanatikus, vagy őrülten határozott, vagy szü­letett tehetség és ezek így együtt is lehetnek egyben- egyben. De ha külön léteznek is, mint tulajdonság, aligha­nem eltérők valamennyire az átlagostól. Nem többek, nem kevesebbek. Mások. Ezt aztán egymásról is tudják. Csaba nem panaszkodik, nem dicsek­szik. tölti a gyakorlati időt. Tanul a tapasztalt lovászok­tól (zsokéktól), tanul min­denkitől; Szalai Imrétől, So­moskői Bandi bácsitól, aki a másik nógrádi Párádon és az istállóval foglalkozik, tanul a lovaktól is. Mert lehet tő­lük tanulni akkor is, ha nem ülhet még rájuk, akkor is, ha majd Tatáról ideérkezve kap ő is egy-két-három mént, amit aztán rendben tart, ki­tapasztal, amit majd felkészít a sportvizsgára, díjugratásra vagy díjlovaglásra. Csak le­gyen erő, kitartás benne eh­hez a lószempontú élethez. Első a ló, második is a ló és ebből már kitűnhet, hogy a harmadik helyen is a ló áll a lovasember szemében. Aki nem tud így nézni, alig­ha lehet lovas, lótenyésztő, aligha érti meg (megérni meg sohasem fogja), hogy mit jelenthet érteni a tenyész­tés valaménnyi csínját-bínját, a helyes lótartás ezernyi fo­gását, a sportlovak képessé­geinek kiismerését, a képessé­gek kigyakorlását-megmuta- tását, bebizonyítását a verse­nyeken, hogy egyáltalán mit jelent a Széchenyi-szem- pont, amit máig nem sikerült elérnünk (lovas nemzet soha sem voltunk ilyen értelemben) a futtatások, a futtatások és újra csak a futtatások...! Ahol kiderülhet, melyik ló mit tud. S akkor aszerint kérhető az ára is! Lehetünk mi a har­madikok a világranglistán, ha egyszer csak (és kizárólag) a fogathajtásban állunk az élen. Az összes többi ágban nem szereplünk a harmadik-ne­gyedik helyen sem... De a magyar lovasélet valóban élén­kül, ma már legalább azt tud­juk, hogy milyen gondjaink vannak (több import kell és több szakértelem a sportlo­vaglás részéről egyebek kö­zött). Több mit száz lovas­szakosztály működik az or­szágban, vannak helyek, vá­rosok, például Debrecen, ahol három-négy is létezik egv- szerre. A nógrádi tájon egyet­len egy van, az endrefalvai, az Aranykalász termelőszö­vetkezet szakosztálya. Pedig sportban, szabad időben, igaz, költséges hobbiban üzletágnak sem utolsó kicsi és nagyobb méretben a lovassport és a tenyésztés. A lóreneszánsz mégis itt van az istállóajtó­ban, akkor is ha nem tudunk róla. Nógrádból egyedül a ti­zenöt éves Baráth Csaba po- roszkál a magyar lovasélethez vezető országúton. Egyetlen magányos lovas. T. Pataki László • NÓGRÁD — 1985. június 29., szombat 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents