Nógrád, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-15 / 139. szám

-4 kulturáltság haszna

Midőn * kultúráról van szó, sokan _ 1 úgy gondolják: a szocializmus egyik célja és feladata a kultúra fejlesztése, amely tehát politikai cél. A kulturá- lódásra fordított pénz azonban inkább elvesz a gazdaságtól — mondják —, s olyan többletjuttatásnak tekinthető, melyet a szocializmus talán a gazdasági érdekkel szemben vállal. Lenin 1918. és 1923. között többször beszélt és írt arról, hogy a szocializmus legnagyobb ellensége nem egyszerűen az elmaradottság, hanem a kulturálatlan- ság. Lenin felismerte, hogy a munka és a kultúra, a kultúráról vallott felfogás és a munka módszere igen szorosan összefüggenek egymással, s ebből következően a kulturális színvonal meghatározza az élet minden területét, kihat mindegyikre.

Nem véletlen tehát, hogy az MSZMP XIII. kongresszusának határozata igen nagy hangsúlyt helyez a kultúra fejlődésére több vo-' natkozásban is. A kereskedelmi munka kulturáltságáról éppúgy szó esik, mint a kulturális értékek jobb megismerésének szükségességéről, s a szűkebb értelemben vett kulturális feladatok megoldásáról. S a gazdasági építómunkáról szólva, szükségesnek tartja a határozat leszögezni: „Javítani kell a munka szervezettségét, fegyelmét, kulturáltságát...”

A marxizmus és általában az emberi társadalom döntő tényezőjének, meghatározó elemének tekinti a munka és a munka- folyamatok fejlődését. Ha azonban a kultúra szerepét a munkafolyamatokban és általában a társadalmi élet egészében akarjuk látni, akkor tudnunk kell, hogy munka és munka között következményeiben, kihatásában igen nagy különbség van. A paraszti munka elsősorban az ember fizikai erejét vette igénybe. Az önálló paraszti gazdálkodás igen komolyan fejlesztette az emberek gazdasági, ökonómiai érzékét, maga a munkafolyamat azonban lényegében közönyös volt az iránt, hogy közben a munkafolyamatot végző ember mire gondol. Ez a munkafajta nem kötötte le az emberi figyelmet, az idegrendszert és gondolkodást.

Egészen másképp áll a helyzet a kézművesmunka esetében. Itt a fizikai erők lekötése a paraszti munkához képest csekély. Ugyanakkor leköti az ember, ideg- rendszerét, teljes figyelmet követel, nem tűri a gondolatok elkalandozását, s tudatosítja az emberben azt is, hogy minden munkafolyamat vertikálisan öszefügg egymással. Ha valaki szántás közben egy területet kihagy, nyilvánvalóan károsodik, de egész munkája nem semmisül meg. Ha viszont valaki a legegyszerűbb gépezet egyetlen csavarját kifelejti, az egész szerkezet használhatatlanná válik. A technológiai folyamatok betartása manapság sokszor, mint a munkamorál kérdése vetődik fel. Történelmileg a kézműipari munka teremtette *neg ezt a fajta munkamorált, s a munkamorálon kívül természtessé tette a munkára való összpontosítást, a munka összefüggésrendszerének legalábbis részleges átlátását. Ilyen módon a munkához való egész hozzáállás, a munkához kapcsolódó infrastruktúra teljességgel új és fejlődésiképes elemeit teremtette meg.

Nálunk — s ezt tudatosítanunk kell — az effajta kézműipari hagyomány legfeljebb térben és időben szétszórtan volt meg. S éppen történelmi hiánya eredményezi azt, hogy a modern munka minőségi követelményeinek megértése és elsajátítása koránt- cem természetes. Ennek a történelmi folyamatnak megléte vagy hiánya veti fel a kultúra gazdasági hasznának problémáját is. Lenin panasza a régi Oroszország kulturá- latlanságáról már magában rejtette annak a nehézséginek a felismerését is, amely szükségképpen létrejön a szocializmus fejlettebb fokán. Mindaddig, amíg az extenziv eszközök növelhetik a termelést, addig a kultúra valóban nem minden tekintetben gazdasági kérdés. Abban a pillanatban azonban, amikor a világgazdaság, valamint saját gazdasági fejlődésünk rákényszerít az intenzív növekedésre, hirtelen döntővé válik a kultúra.

S így van ez az életmód kérdésében is. Addig, amíg nincs a kereskedelemben választék, nem merül fel a kulturált kiszolgálás kérdése. Ha az embereknek egyáltalán nincs szabad ideje, akkor nem merül fel a szabad idő kulturált eltöltésének kérdésé. S ugyanígy érthető, hogy a lakáskultúra, a környezetkultúra kérdése napjainkban kezd nálunk aktuálissá válni. Senki se gondolja azt, hogy a kulturálódási folyamat gyors eredménnyel jár, hogy például, ha ma belsőépítészek, lakberendezők, ipari formatervezők nagy nyilvánosságot kapnak, akkor Magyarországon a lakáskultúra kérdése éveken belül gyökeresen megváltozik. Ha ez a folyamat ma megindul, akkor jó esetben a mai gyerekek otthonaiban két-három évtized múlva mutatkozik meg az igazi eredmény. S a gazdaságban is több évtizedes és lankadatlan munkára van szükség ahhoz, hogy a kultúra tényleges mélységében termelőerővé váljon. Persze, el kell ismernünk, hogy ennek az útnak nagyon sok területen nem a kezdetén vagyunk, de tudatosítanunk kell, hogy nem is a végén. Mert nem a kultúra szokványos számadatok alapján történő megítélése a lényeges itt, hanem az, hogy mennyire válik a kultúra valóban hatásossá. Nem az a kérdés tehát, hogy hány könyvet olvasnak el az emberek, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire alaposan Olvassák.

S ha ennél a példánál tartunk, az alapos olvasásból következhet az, hogy érzékenyebbek leszünk az emberi problémákra, a másik ember gondjait, örömeit jobban érzékeljük, az emberi viszonyok ezáltal válhatnak tartalmilag humánusabbá. Mert az igazi kultúra lényege: megtanít figyelni. Figyelni egymásra, figyelni a bennünket körülvevő valóság minden részletére. A kultúra ott kezdődik, hogy például egy tavaszi tájban észreveszünk valamit, ami nem közönséges, nem mindennapi, hogy feltűnik, az előző héten még kopár fa virágba borult. Az egész kulturális nevelő- désnek az a tartalma, hogy megtanít felfigyelni azokra a jelenségekre, melyek mindennapiak, ügyet sem vetünk rájuk, mert a pillanatnyi munkánkhoz, érdeklődésünkhöz nem tartoznak szorosan, más szóval nem „használhatjuk” fel őket.

A kultúra szerepe tehát mindig is abban állt, hogy az ember gondolkodásmódját olyan irányban fejlessze tovább, ami az ideg-, a gondolatrendszer nagyobb lekötését és nagyobb pontosságát igényli. Azt mondhatnánk, hogy itt leljük meg a közös vonásokat a tudományban, a technikában é« a művészetben. Az egész kultúra története azt mutatja, hogy az emberiség fejlődése abba az irányba haladt, hogy minél több terhet levegyen az emberi fizikumról, de ugyanakkor minél több lehetőséget és egyúttal kötelességet halmozzon az emberi észA

L |l ' kérdésének középpontba

KUlTUra állítása tehát nagyon összetett probléma. A kultúra a szocializmus számára politikai cél is, de a gazdaság szempontjából sem elveszettek azok az összegek, melyeket a szocialista állam a kultúra fejlesztésére fordít, noha megtérülésük nem, vagy csak nehezen mérhető. S a fejlődésben már elérkeztünk arra a fokra, ahol az emberi kapcsolatokban, a szocialista demokrácia érvényesülésében is olyan differenciált gondolkodásra, viselkedésre és nem utolsósorban felelősségre* kell

alapoznunk, amely kultúra nélkül elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan. További fejlődésünk záloga tehát a kultúra fejlődése a legszélesebb értelemben.

Hermann István

Az országos színházi találkozóról

Interjú Szűcs Miklóssal

Immár négyéves múltra tekinthet vissza színházaink kora nyári seregszemléje, az országos színházi találkozó. Az idén május 27-től június 9-ig, 12 vidéki színház hozta el legjelentősebbnek ítélt produkcióját Budapestre és a fővárosi színházak is részt vettek egy-egy kiemelkedő munkájukkal a fesztiválon.

A díjkiosztás előtti napokban beszélgettünk Szűcs Miklóssal, a színházművészeti szövetség ügyvezető titkárával.

— Mondana néhány szót aa •razágos színházi találkozó létrejöttéről?

— 1981 novemberében a színházművészeti szövetség közgyűlésén Vámos László indítványozta, hogy elevenítsük fel ezt a rendezvénysorozatot, amelynek egyik fő célja, hogy a színházművészek megismerhessék egymás munkáját, s az alkalmi vendégszereplések helyett szervezett

formában látogasson az ösz- szes vidéki színház Budapestre. Az új vezetőség 1982- ben megrendezte az első színházi találkozót. Mivel nem volt elég tapasztalatunk, minden seregszemle után rugalmasan változtatni próbáltunk az elképzeléseinken, a lebonyolítás rendjén. Volt olyan seregszemle, amelyen csak vidéki színházak vettek részt, volt olyan, amelyen — formálisan ugyan, de — a budapestiek is szerepeltek. Volt, amikor tematikus vitákat rendeztünk és volt, amikor minden produkciót megvitattunk. A legteljesebbnek az idei találkozót mondhatjuk: ezen a vidéki színházak mellett a fővárosiak is részt vettek egy-egy jeles produkciójukkal.

— Milyennek látja az idei színházi évadot, s hogyan értékeli a találkozót?

— Érzésem szerint az el- múlt évad a közepesnél valamivel jobb volt, de kevésnek tartom az igazán kiemelkedő produkciókat. A találkozó is ezt a véleményemet látszott alátámasztani. Ha ki kellene emelnem a seregszemlén bemutatott vidéki előadások közül a legjobbakat, akkor a szolnokiak Sötét galamb, a zalaegerszegiek Húsvét, a győriek Calais-i polgárok és a kaposváriak Gőzfürdő produkcióját említeném.

— Mint mondtál minden ívben volt valami változás a találkozó lebonyolításában. Jövőre terveznek-e valami változtatást?

— Igen. Előzsűrit kérünk fel. amely a fővárosi és a vidéki színházak által megjelölt egy, esetleg két előadás közül kiválasztja a legjobbakat. s ez a nyolc-tíz produkció vesz részt a találkozón. A szelektálás bizonyára hozzájárul, hogy magasabb legyen a művészi színvonala a találkozónak, amely 1986- ban ünnepli megalakulásának ötödik évfordulóját

Kárpáti György

8 fJÓGRAD - 1985. június 15M szombat

■ *

Üveg és gobelin

Salgótarjánból Gyöngyösön

Gyöngyös újra Salgótarjánban élő és dolgozó iparművészeknek ad otthont, utóbbi években készült műveikből nyitottak kiállítást. A Gyöngyösi Galériában e hónap végéig látható Hamza Erzsébet üvegtervező és Mészáros Erzsébet textilművész tárlata. A galéria új helyén, a Fő tér 10. szám alatt a mátraaljai város forgalmas pontján várja a látogatókat. Az épület első emeleti, kazettás mennyezetű termei önmagukban is kvalitásos környezetet jelentenek a kiállításoknak. A második emeleten kapott végleges otthont a Herman Lipót képzőművészeti hagyaték, sajnos, egyelőre nem tekinthető meg — teremőr hiányában! A látogató, bizony, sajnálkozva távozik a szép épületből, ha örül is, hogy legalább az egyik emelet nyitva van.

Maradjunk tehát az első emeleten.

Művészi értékű üveget és textilt együtt látni nem tartozik éppen a ritkaságok közé, jelezve, hogy bár az előbbi inkább az ipari formatervezés, utóbbi pedig az ezzel nem pontosan azonos iparművészet mint alkalmazott művészeti ág körébe tartozik, valójában a kettő nem választható el mereven egymástól. Még akkor sem, ha a gyakorlatban történnek erre kísérletek. Talán az is közrejátszik ebben, hogy a hazai üvegtervezés elsősorban a használati tárgyak készítésének jellegzetes terepe, ahol az ipari előállítás dominál, s a tervező számára az éppen adott gyártási feltételek időnként nagyon is határt szabnak a fantáziának, az egyéni forma tervezésének. A gyártási feltételeken túl — itt mind az objektív, mind pedig a szubjektív feltételek értendők — érdemes arra is utalni, hogy az üvegtervezés társművészetként milyen mértékben kapcsolódhat az adott körülmények közepette más szférákhoz, például az építészethez és így tovább. Természetesen, nem a hasznosság és a célszerűség ellen szólunk akkor, amikor hangoztatjuk, az életünket körülvevő és szolgáló tárgyakban a gyakorlati és az esztétikai érték harmonikusabb együttes jelenvalóságát óhajtanánk. Tapasztalva, hogy sajnos, ez többnyire még jámbor óhaj, hiszen a vásárlóközönség az üzletekben legtöbbször még mindig merőben más kollekciókkal és tárgyakkal találkozik, mint a kiállítótermekben, valamiféle kommerszigényre való hivatkozással.

Hamza Erzsébet ivókészleteit, s többi kollekcióit látva Gyöngyösön ismételten érzékelhetjük ezt. Egyébként, a salgótarjáni öblösüveggyárban dolgozó üvegtervező hazajött Gyöngyösre, ahol született. Több külföldi és hazai kiállítás után mutatja be újra szülővárosában munkáit.

Mindenekelőtt a festett üvegek kedvelője, gazdag formakultúrával rendelkezik. A képző- és iparművészeti gimRészlet a kiállításról

názium elvégzése óta komoly fejlődésen ment át mind formakultúrája, mind pedig színvilágának gazdagodása. A tárlatokon 1964-töl rendszeresen találkozni lehet műveivel. Finom színvilágú asztali készletei, vázái, dohányzókészletei stb. az üvegmunkálás változatosságáról vallanak. Gyöngyösön hutakész technikával készült üvegjeivel mutatkozik be. Velük kapcsolatban maga is utal arra, hogy a tervező és az üvegfúvó szakemberek igen szoros együttműködése nélkülözhetetlen ebben a munkában, a kész üvegtárgy közös tevékenység eredménye. Egyik ilyen munkáját Jablonecben már 1976-ban aranydiplomával díjazták. Ez a technika rendkívül vonzó tárgyegyütteseket eredményez. Szívesen tudnánk többet egy kicsit arról, hogy vajon Hamza Erzsébet további munkásságában — a lehetőségeket figyelembe véve — milyen arányban számolhatunk a kiállításon látható szép kollekcióhoz hasonló munkákkal. A tárlaton látottak alapján ezt óhajtanánk.

A galéria termeinek falain Mészáros Erzsébet textilművész gobelinjei — s néhány terve — fogadják a látogatókat. Több önálló és csoportos kiállítás után először mutatkozik be Gyöngyösön.

Az ugyancsak Salgótarjánban élő művész Borsodban született, Diósgyőrből került az iparművészeti főiskolára, utána Nógrádba. Szintén 1964 óta állít ki. Az egyik legősibb textilműfaj művelője. A klasz- szikus francia gobelin tervezésével és szövésével foglalkozik. Álló szövőszéken dolgozik. Mint munkásságával kapcsolatban hangoztatja, súlyt

(Fotó: Tóth Sándor)

helyez arra, hogy megtartva a francia gobelin törvényeit képi ábrázolást valósítson meg. Több nagyobb méretű munkája közösségi helyiségeket díszít külföldön és itthon, így például ő készítette a salgótarjáni zeneiskola aulájának, vagy a Gyöngyöshöz közeli Verpelét házasságkötő termének gobelinjét. A kisebb méretű munkák pedig alkalmasak arra, hogy a lakáskultúra mind szervesebb részévé váljanak.

Gobelinjeinek képi világa alapvetően lírai alkatról tanúskodik, színeiben a pasztell vált uralkodóvá. A tónusok finoman differenciálódnak, ha szükséges, erősebbek, hogy érzékeltessék az emberhez közeli — manapság már sokszor távolodó — természeti világot, amely talán sohasem volt közeli hozzá, mint ezeken a gobelineken (Hajnalmadár, Kagyló, Albatrosz). Olyan művész hitvallásai ezek, aki nagyobb egységben látja a világot, fölfogja törékenységét, ezért is sikerül tiszta, érzelmileg, tartalmilag hiteles művet létrehoznia. Szívesen és belső átéléssel pillant visz- sza a múltba is (Emlékezés a Kalevalára I—II., Sámánfa), mert tudja, az emberiség múltja tovább él. s bár a gyermekkor csodáihoz sem lehet visszatérni, de nem lehet búcsút venni sem tőlük. Mítoszaink, s a mitológiák csodái — mi több, mondandói! — ugyancsak az epiberiség közkincsét jelentik, ha sokak számára sajnos föltáratlan is ez a kincs.

A két, Salgótarjánban élő iparművész közös kiállítása méltán váltotta ki a közönség érdeklődését Gyönavösön.

Tóth Elemér

150 évvel ezelőtt született

Emlékezés Nyiko’aj Rubinsfeinre

A moszkvai Csajkovszkij konzervatórium falán emléktábla látható egy férfifej reliefjével. A portré Nyikolaj Grigorjevics Rubinsteint ábrázolja, a híres zenei intézmény megalapítóját Muzsikusok, diákok, zenerajongók most abból az alkalomból emlékezhetnek reá, hogy 150 évvel ezelőtt született. Korának egyik legkiválóbb zongoraművésze és tanára volt.

Édesapja kereskedéssel foglalkozott, előbb a besszarábiai Volvotinec faluban, Jassy mellett, aztán Moszkvába költöztek, ahol iróngyárat alapított. A Sziléziából származó Kalerija Christophorosnával kötött házasságból öt gyermek született. Egy lány és négy fiú. Köztük kettőnek, Anionnak és Nyikolajnak zenei tehetségét zongorázni tu;

dó édesanyjuk korán felfedezte. Nyikolaj már négyéves korában kezdte a zenélést. Az iróngyár azonban tönkrement. A két Rubinstein fiút anyja elvitte bemutatni Chopinnek, ö azt ajánlotta, hogy mindkettőt taníttassa igazi profesz- szorral. Bemutatkozásuk nagyon tetszett a zeneszerzőnek, de figyelmeztetett arra, hogy a gyermekkor hamar elmúlik, felnőttek számára pedig nem elég ez a tudás, Rubinsteinné ezután felkereste Meyerbeert, sőt Felix Mendelssohn-Bar- tholdvt is. Mindketten *hason- ló tanácsokkal látták el. Az 1829-ben született Antont és az 1835-ben világra jött Nyi- kolajt „kis Liszt”-nek nevezték.

Az édesanya az említett művészek tanácsára Villoing professzort választotta tanítójuknak Párizsban. Tanáruk kisvártatva felléptette a fiatalokat. Hangversenyükön jelen volt Liszt Ferenc is. Míg Anton nemzetközileg elismert előadóművésszé és zeneszerzővé fejlődött, a hasonló tehetséggel zongorázó Nyikolaj inkább a tanítást vállalta. 1865- ben benyújtott az illetékes hivatalnak egy tervezetet a Moszkvában létesítendő zenekonzervatóriumról. Egy évvel később javaslata megvalósult, és Nyikolaj Rubinstein átvehette az igazgatói állást. Remek pedagógusnak bizonyult. Tanítványai közül olyan zseniális zongoraművészek kerültek ki, mint Tana- jev, vagy a századforduló ragyogó tehetségű Emil Sauerje, a budapesti közönségnek is egyik kedvence.

Kristóf Karolj ]