Nógrád, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-15 / 139. szám
Gerelyes, Csohány — a Palócföldben Megjelent a Palócföld idei harmadik száma Salgótarjánban. Minden bizonnyal most is lesznek olyanok, akik elsőként e szám kézhezvételekor ismét a közéleti költészetről folyó vitát lapozzák föl, amely a múlt év végén indult Alföl- dy Jenő Költészet és politika napjainkban című vitaindítójával. Már korábban is megállapítottuk, hogy Nógrád megye szellemi életében hosz- szabb idő óta ez az első olyan vita, amely joggal tarthat számot országos érdeklődésre. Külön öröm, hogy ez alkalommal Németh János István személyében helyi hozzászóló is akad. Amióta Gyertyán Ervin A viharmadár — kalitkában című tanulmányszintű hozzászólása napvilágot látott a múlt évi hatodik számban, lényegében az általa leírtak körül folyik az eszmecsere. A mostani két hozzászólás az erős polarizálódást mutatja, hiszen Németh János István támadja Gyertyánt, míg Endrődi Szabó Ernő alapjaiban egyetért számos nézetével. Bizonyára nem véletlen, hogy a beérkezett hozzászólások közül a szerkesztőség most ezt a kettőt közli. Valóban úgy látjuk, ez a mostani szám a vita elágazási pontja lehet, Várakozással nézünk a további hozzászólások elé. kár lenne rövidre fogni és idő előtt berekeszteni a vitát. Ugvanrsak szerencsésnek tartanánk, ha a helyi szellemi élet fokozódó figyelemmel kísérné ezt az izgalmas gondolatcserét s olyanok is lennének, akik írásukkal bekapcsolódnának. Változatlanul fontos helye van a lapban a negyven éve történteknek. Benjámin László visszaemlékezésének második részét olvashatjuk, amely egyszerre szól a háború kaotikus eseményvilágáról és a sebeiből fölgyógyuló, megéledő országról. Valósággal szenzáció- számba megy a 40 éve történt rovat dokumentumközlése a salgótarjáni fogolytábor Szabad Magyarország című 1945- ös kéziratos lapjáról. Sem a fogolytáborról, sem erről a lapról igazán sokat nem tudtunk eddig. (Egy múzeumi kamaratárlat kapcsán rövid tájékoztatást adtunk róla a NÓGRÁD egyik korábbi számában.) Helytörténészekre vár, hogy Kilián István mostani cikke nyomán újabb részletekre derüljön fény. Azt keresgélés nélkül kiolvashatjuk e dokumentumközlésből, hogy a tábor lakói „őrült, megokolatlan” harcnak minősítették azt, amibe bele- kényszerítették őket. „A hadi- fogolytábor lapját olvasva, természetesen néhány kérdés is megfogalmazódik bennünk” — írja a cikk szerzője. — „Topográfiai, kronológiai, tartalmi kérdések: hol, mikortól, meddig működött Tarjánban ez a tábor? Azt hiszem valakinek. aki a hely történetivel alaposabban megismerkedhetett. kellene továbbkutatnia a témát. Hátha él még valaki — s miért is ne élhetne1 —, aki a mostaninál részletesebb, személyesebb emlékekkel tudná e tábor történetét feltárni.” Ismét jelentkezik a Történelmi figyelő rovat, Romsics Ignác tollából, akinek magas szakmai színvonalára már az előző számokban is fölfigyelhettünk. A kritikai rovatban Horpá- csi Sándor ír a Magyarország felfedezése sorozat közelmúlt- béli két sikerkönyvéről. Fried István pedig az irodalomtörténet kérdőjeleit veti föl Fenyő István egyszemélyes irodalomtörténetével kapcsolatban. A folyóirat megkezdte Si- monffy András Gerelyes Endréről írott arcképvázlatának közlését. Már az első részből olyan részletekről szerezhetünk tudomást, amelyek minden bizonnyal pótolhatják, kiegészíthetik ismerethiányunkat Gerelyes Endrével kapcsolatban, illetve számos leegyszerűsítő elképzelést valódi értéke szerint állítanak elénk. A magát salgótarjáninak valló író ebben az évben lenne ötvenéves, s azt kell tapasztalnunk, hogy — bár sokan olvassák —, másokban már a neve sem vált ki semmiféle képzetet. Ezért is örvendetes, hogy éledőben van a Gerelyes-hagyaték ápolása, amelynek — nyugodtan mondhatjuk — letéteményese a Palócföld. Simonffv András tanulmánvának közlése is ezt bizonyítja. —. Az időnként jelentkező Művészet és közönsége rovatban Géczi Jánosnak az MSZMP Nógrád Megyei Bizottsága első titkárának tanulmányértékű megnyitószövegét olvashatjuk, amelyet január 26-án a Csohány Kálmán- emlékkiállításon mondott el, a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban. Miként hangoztatta a tárlat megnyitásakor: „Felemelő kötelességünk, hogy Csohány Kálmán szellemi és tárgyi örökségét, életművét rangjához méltó módon őrizzük, ápoljuk.’’ A folyóirat címlapján egyébként éppen Csohány Kálmán egyik munkáját látjuk, s Géczi János írása előtt egy másik Cso- hány-rajzot is találunk. A lap irodalmi anyaga — a szűk terjedelem ellenére — most sem kevésbé gazdag, mint korábban. A költők között elsősorban észak-magyarországiakat találunk (Papp Lajos, Csorba Piroska. Cseh Károly), de a szélesedő kapcsolatokra lehet példa az is, hogy Közép-Szlovákiából, a történelmi Nógrád megye területéről szintén találunk a lapban pályakezdő költőket (Mázik István, Csáky Károly). A továbbiakban Hárs György prózája, Czigány György és Fodor Ákos versei emelik a szépirodalmi összeállítás értékét. Szabó Tamás kisplasztikája. Földi Péter akvarellje, Bo- bály Attila szobra, amelyeket az idei salgótarjáni tavaszi tárlaton láthattunk, színesítik a folyóirat idei harmadik számának oldalait. — tóth e. — Fiafal művészek a Szovjetunióból Széles és rendszeres átte- mostani tárlat, amelyet a kintése lehet a magyar né- Szovjetunió képzőművészeti zőknek a mai szovjet képző- altadémiája állItott össze_ * művészetről, hiszen gyakran , .........J ,,, , ’ é rkeznek hozzánk vendégki- legifjabb nemzedék tevékenyállítások a Szovjetunióból. A ségéről kíván beszámolni. ADÄM TAMÁS: EGYEDÜL Lassan a margaréták is elhagynak mást ölelnek a fák barna árnyai s a lehulló levelek pénzével elkártyázzuk az érzelmeket fájdalmas csembalóhang az este egyedül mint hal uszonyára kéredzkedett csönd TÖNKÖL JŐZSEF: Völlig érő rozsban Ott van a szerelem háza illatos nekem gyönyörű ó hányszor bekopogtam az ajtaján! táncoltam rozshűvösben énekre muzsikára nem véd már semmi valaki hazahív lefektet ó hányszor nyúlok föl a kezemmel! vállig érő rozsban bogarak futnak rajtam SZOKOLAY KAROLY: HÍRADÁS Egyhangú napjaimnak álomszép szigete: te kedves arc, varázsod bűvölném ide le, egyhangú éjszakába, Semmi vásznára fel, 6, ha most újra látom, lelkem csodára lel. ö látás mámora! Ezer év ez az éj, s ami itt felmerül, néhány percnyi a fény. Bottik, ki hírt ad erről, szava is elakad. De nem lát így meg senki más, ahogy én láttalak! LÖR1NCZY ISTVÁN: délutáni csodák o fenyőfák száraz fővel várják a rőt esőcsodát egy vén tölgy a vállát rázza s kék tócsában nézi magát A. A. Meldere: Kisfiú mada- D. K. Lapinja: ősz rakkal Már a mozgólépcsőn felfigyeltem rá, ahogy aláereszkedve a mélybe mögéje kerültem; s most is őt nézem, ezt a szerszámosládát cipelő, nyírott bajuszú, kalapos férfit, a metróállomás föld alatti csarnokában. Jönnek, jönnek itt mindenféle alakok, ki elegáns, ki elhanyagolt, ki divatosan rendetlen, ki pedig divattala- nul az; amíg befut a szerelvény, pők, férfiak, csinos lányok, illatfelhőkbe burkolód- zó asszonyok, székely menyecskék, a mozgólépcsőn végigélt imbolygás rettenetétől még mindig riadt, sápadt öregek, bolondos külsejű punkok, térképet böngésző külföldiek bukkannak fel a peron fényei alatt; ez a bajszos iparos zöldes filckalapban, pufaj- kában cseppet sem feltűnő közöttük; akkor hát miért éppen ő tartja fogva a tekintetemet? Márpedig fogva tartja. Valami különös, szokatlan pedantériát vélek felfedezni benne. Pedantériát?! De hiszen a kalapja nyűtt, homokszínű pu- fajkája agyonmosott, ráadásul szürke munkaköpenye fölé vette magára, így aztán a derékig érő vattakabát alól a köpeny szára, mint valami' profán reverenda a kifakul- tan kék, éppen csak a bakancsig érő, kurta nadrágszár fölött mulatságosan laffog. Lábbelije is otromba. Nincs ennek a férfinak az öltözékében semmi választékos. És mégis — annyira pedáns. Ez ragadott meg, ezt figyelem, amíg a szerelvényre várok. Elképzelem, miként indult útnak az imént pinceműhelyéből ez az iparos. Mosószeres vízben tisztára súroligyekezve, rendesen. Ahogy itt áll, türelmesen várakozva, senkivel sem törődve, mondhatnám, a reá váró feladatra összpontosít; de csakugyan: mintha lelkileg készülne a munkára. Ötven év körüli arca pirospozsgás. Kisiparos. Vagy szövetkezeeddigi életét is: szorgosan, becsülettel, szerényen, tisztán. Hogy közben gazdag . lett-e vagy szegény maradt? Nem tudom. Aligha vetheti fel a pénz, nem a villatulajdonos, a drága autókat évente cserélgető mesterek fajtájából való. Neki mindig a lelkiisSZAKONYI KÁROLY: A metróban ta a kezét; könyökével néhányszor — a lépcsőlejárat világosságában — ledörgölte kalapja karimájáról a port; köpenye gallérja mögé hüvelykujjával gondosan eligazgatta barhantsálját (amit sohasem tesz le úgy, hogy előbb össze ne hajtaná), vászonnadrágja szárából leveregette a netán rátapadt vasreszeléket; kora hajnalon — vagy még az este — boksszal, kefével fényesre tisztított bakancsát egy rossz flanelldarabbal újfent végi gtöröl gette. s csak azután fogta fel szerszámosládáját, s indult arra a címre, ahová valami elromlott szerkezetet megjavítani hívták. Akkurátusán jött a metróig, nem loholt, nem tülekedett az utcán. De nem is nézelődött; jött kimért tempóban, ti dolgozó? Valamilyen szerviz alkalmazottja? önrezsiben álldogál itt vagy órabérben? Érdeke, hogy sietve dologhoz lásson vagy minden kényelemben töltött perc talált forintokat fial? Ezt próbálom kitalálni, de rájövök, hogy feleslegesen,- mert akár a maga ura ez az ember, akár vállalati dolgozó, egyaránt lelki- ismeretes. Hiszen nem ruhadarabjai szerint pedáns, hanem viselkedésében az. Bárhová megy is most, bármit végez is majd. pontos lesz, gondos és megbízható. Nem fogja összecsapni a munkát. Nem mímeli majd a buzgalmat, valóban buzgólkodni fog. Nem is tehet másként; ilyen a természete; szigorú apjától, jó mesterétől alaposságot tanult egykoron; így élte le meretesen ellátott feladat volt az első, nem pedig a hará- csolás. Na, na! — figyelmeztetem magam a huzatos, műfényben úszó, föld alatti csarnokban. — Na, na! Ilyen eszményi képet festeni csupán annak alapján, hogy egy fényesre suvikszolt bakancsot látsz? Hogy a tisztára mosott munkaruha fló- raszeptszagát érzed? Hogy egy avitt kalap megbecsülése elérzékenyít? Nem, nem túlzás, védem az elképzelt jellemeket. Akinek ekkora gondja van rá, hogy mások előtt rendesen mutatkozzék, az minden tettében ilyen. Ez a pedantéria nem önző, nem tetszelgő, nincs ebben kicsinyesség, merevség, ez a többieknek szól, ez miattunk van, ebből az embertársak megtisztelése érződik. Jöhetett volna emberem amúgy porosán, olajosán is az utcára, egyetlen rosszalló pillantás sem érte volna. Hiszen a város tele van a munkájukat rövidebb-hosszabb ideig odahagyókkal, akik mal- terosan, festélcesen, kormosán, tisztes munkától bemaszatolódva ugranak be valamilyen hivatalba ügyes-bajos dolgukat sebtiben elintézni, vagy önkiszolgáló vendéglőkben, bisztrókban, presszókban falatoznak, söröznek, kávéznak ... Nincs ebben semmi megbotránkoztató. A munka nem szégyen. A foglalkozás nyomait viselő öltözet sem szégyen. De nem is erről van szó. Ez az iparos nem a többi munkással összehasonlítva tetszik nekem. Pedantériája az emberiség nagv részének mai viselkedésével, megjelenésével szemben rokonszenves. Az emberiség többsége ugyanis rendetlen. LomDOS. Hanvag. Felületes. Ogv öltözködik, úgy él, mintha soha nem is hallott volna ön- és közmegbecsülésről. Szakadt, piszkos, feltűnően bizarr, fel- cicomázott. hánvaveti. Minderre belső összeroppantsága ösztönzi. Emberem mellé most egy friss- mozeású, dínlomatatás- kás úr kerül, betekint a metró sötét alagútjába, lesi, nem villan-e már föl a szerelvény lámpaszeme. Amint sürög-fo- rog, eltakarja előlem a szer- számosládás alakot. Bosszant. Látni szeretném, mert megnyugtat jelenléte, de ez az izgága férfi közénk tolakodott. Mellesleg kifogástalan öltözé- kű, a feje búbjától a talpáig a drapp szín árnyalatait viseli: kávészín kockás kalapja, halványbarna sálja, jól szabott teveszőr felöltője, mogyorószín pantallója és őzbarna cipője sejteti, hogy nyakkendője és fehérneműje sem bontja meg ezt a harmóniát. Maga a velszi herceg. — Kérjük a kedves utast, hogy hagyja el a peron szegélyét! Kérjük a kedves utast... A drapp úr felfigyelt, ez neki szól, ott toporog a gumírozott peremen. Hátrál, újra láthatom iparosomat. Még mindig kedvtelve nézem. A velszi herceg kihívó eleganciája nem kápráztatott el. Ez a kínos pontossággal összeválogatott toalett épp oly idegen számomra, mint a gondo- zatlanság. Léghuzat tolul ki az alagútból, esattoeva berobog a szerelvény. Néhánv nillanatig még szemmel kísérhetem a bajszos mesterembert, míg egyszerű, rendes, pedáns alakja bele nem vész az ingerült,1 sietős tömegbe. I NÓGRÁD — 1985. június 15., szombat V. K. Dubrava: Meleg este
