Nógrád, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-18 / 115. szám
Művészeti életünkről Vitaindító Szatmári Béla: Kapcsolatok (mobil térplasztika) PASS LAJOS? UTÓLAG S. A, altatóorvosnönelt \ Bizony, hamu és por, mondogatom, ét nem rohad ki számból a cigaretta. Tócsát bőgnék az oszlop alá, de csak támaszkodom az iszonyú halálfélelemben. Elvijjannak kocsik, fehéren; mit sem tehetek. Szárnysuhogást hallok, teljesen mindegy plakáthang, forgószél, avarsurranás, nekem: szárny suhogás; és gyertyagyújtás akárhány cigaretta. Mesévé válik minden, a holmiokomra hozott kendők, telefonsikolyok, sebtiben ingmosások, temetőink csöndje, a drukk szeretőnkhöz, a kölcsönök, ócskavasak, a sakkmeccsek! Melyikünk lép most? — ezen a hülye táblán összefolynak a négyzetek. Miért nem, kibicelsz? Alszol? Ez ostoba kérdés volt —, de mese már ez is. U osszú idő óta általános ” politikai gyakorlat hazánkban — így Nógrádban is —, hogy vezető testületjeink időről időre visszatérnek az élet egy-egy fontos területe eredményeinek áttekintésére, gondjainak számbavételére, a további teendők megfogalmazására. Ehhez hozzátartozik, hogy a döntéseket, az adott területre vonatkozó határozatokat széles körű vizsgálódások előzik meg, amelyekben a lakosság, az érdekelt rétegek véleménye, javaslata szintén megfogalmazódik. A demokratizmusnak ily’ módon is érzékelhető megnyilvánulása egyik előfeltétele a további eredményes munkának. Így volt ez legutóbb akkor Is, amikor az MSZMP Nógrád Megyei Bizottságának Végrehajtó Bizottsága a művészeti élet helyzetét, fejlesztésinek feladatait fogalmazta meg január 15-i határozatában. Mielőtt ennek alapján néhány megjegyzést tennénk művészeti életünk sajátosságairól, korántsem a teljesség igényével, érdemes pár mondatban a téma időszerűségéről is szólni. A határozat bevezetőjében is megfogalmazódott ez: „A megyei pb agitációs és propagandabizottsága 1980-ban vizsgálta megyénk művészeti életének helyzetét s fogalmazta meg a továbbfejlesztést célzó javaslatokat. A megvalósulás tapasztalatainak értékelése, valamint az MSZMP KB mellett működő művelődéspolitikai munkaközösség 1984. szeptemberi állásfoglalásának értelmezése, helyi érvényesítése teszi aktuálissá e napirendet.” S természetesen, mindazon változások, amelyek az elmúlt években megyénkben is végbementek mind a gazdaságban, az életfeltételek általános alakulásában, az életkörülmények nehezebbé válásában, mind a művelődésben, a kulturális szükségletek es szokások differenciáltabbá válásában, vagyis a művészeti élet társadalmi feltételeiben. Az alapvető célok természetesen nem változnak a művelődés — ezen belül a művészetpolitika — területein sem. változatlanul az 1958-ban kidolgozott, a kulturális forradalom céljait szolgáló alapelvein nyugszanak. Az utóbbi időszak egyik, nagy figyelmet érdemlő fejleményének tartjuk megyénkben azt, hogy a művészeti élet belső szerkezete módosulóban van. Ennek a folyamatnak már vannak eredményei, törekedni kell arra, hogy ezek a jövőben gyarapodjanak. Meggyőződésünk szerint ugyanis, ez valamennyi művészeti ágnak, a képző- és iparművészetnek, az irodalomnak, a zenének javára válik, nem is beszélve a közönségről. Arról van szó, hogy Nógrádban az 1960-as évektől kezdve — s nem függetlenül a helyi kulturális politika által szorgalmazott igen jelentős és folyamatos erkölcsi, anyagi támogatástól — elsősorban a képző- és iparművészetre irányult a figyelem. Természetes tehát, hogy e művészeti ág az évtizedek során jelentős alkotók életművének kibontakozását eredményezte, esetenként országos és nemzetközi figyelmet keltő művekkel és rendezvényekkel. Erre változatlanul büszkék lehetünk, hiszen általa sikerült bekapcsolódni a művészeti élet országos vérkeringésébe, s eredményeket elérni az esztétikai nevelésben, a közízlés fejlesztésében. De hogyan ügyeljünk arra, hogy a képzö- és iparművészek alkotó tevékenysége továbbra se torpanjon meg, élet- és munka- körülményeik kedvezőek maradjanak, a kiállítások rangja ne szenvedjen csorbulást esztétikai engedmények révén sem ? M anapság a kezdeti lépéseknél tartunk irodalmi életünk kibontakozásában. Elsősorban a Palócföld című folyóirat műhelyteremtő törekvései érdemelnek figyelmet. Annak hangoztatásával, hogy a folyóirat továbbra is szerepet vállal a helyi .tehetségek fölkutatásában és útraindításában, rendkívül pozitívnak és szükségesnek tartjuk a megyén kívüli neves alkotók szerepeltetését. Ez növeli a folyóirat rangját, segít az országos szellemi folyamatokba való bekapcsolódásba, ösztönzőleg hat az itt élők irodalmi munkásságára is. Itt nincs helye esztétikai engedményeknek geográfiai szempontok alapján sem. Egyébként, a Palócföld kiskönyvtár sorozat szintén jelzi, a lap érzékenyen reagál a helyben született értékek jelentkezésére. Hogy a válogatás itt is szigorú, csak javára válik a sorozatnak, amely szintén kedvező országos visszhangot mondhat magáé nak, igazolva e megállapítás reális voltát. Az irodalmi hagyományok ápolásában szintén kedvező tendenciáik erősödésének lehetünk tanúi. Szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy a jövőben a helyben élő szerzők élet- és munkakörülményeinek megvizsgálása látszik fontosnak, miként az folyamatosan megtörténik a képző- és iparművészek esetében. Erről eddig kevés szó esett megyénkben. Pedig az irodalmi alkotáshoz is nélkülözhetetlenek bizonyos előfeltételek, esetenként a más területeken való leterheltség csökkentése, hogy csak egy példát említsünk. "J enei életünkből a zene- iskolai hálózat ellátottságának javulását, a tanárok magas szintű tevékenységét, szakmai felkészültségét emeljük ki. örvendetes, hogy újabb ének-zenei együttesek születtek, szereplésükkel országos figyelmet is keltve. A hagyományos fúvószenekarok, kórusok munkásságára, többi között utánpótlási gondjaik enyhítésére, a szereplési lehetőségek további gazdagítására szintén ügyelni kell a jövőben. A komolyzenei koncertek gyér látogatottsága p?d g arra hívja föl a figyelmet, hogy a közönségnevelésben ugyancsak vannak még teendőink a megyében. Ha színházunk nincs is, színházi kultúráról azért érdemes röviden szólni. A salgótarjáni bérletsorozat elsősorban a szolnoki és debreceni színház, esetenként néhány budapesti színház vendégszereplésére épül. Sajnos, gazdasági okokból, csökkent a bemutatók száma, színvonaluk is változékonyabb. Nem is szólva arról, hogy a kistelepülések, a nógrádi vidék színházi ellátottsága igen csekély, s ennek javításában a Népszínház kevésbé működik közre. Nőttek viszont Nógrádban is az úgynevezett alkalmi bemutatók, ezek színvonala azonban távolról sem megnyugtató. A nyári programok koncepció- zusabb kidolgozása szintén aktuális feladataink közé tartozik. A filmművészetben a moziüzemi vállalat a forgalmazásban és ismeretterjesztésben országosan is kiemelkedően te- vékenvekedik. a vetítési helyék egy részének korszerűtlensége ellenére. A videózás kérdései szintén időszerű kérdéseket vetnek fel, s ezekre megyénkben már szintén reagálások történnek. Művészeti életről szólva természetesen nemcsak a hivatásos művészetekről beszélhetünk. Az amatőr művészeti mozgalom szintén nagy hagyományokra tekint vissza Nógráa- ban, különösen a népi, nemzetiségi hagyományápoló és munkáscsoportok tevékenysége, az irodalmi színpadok, színjátszó együttesek törekvései érdemelnek figyelmet, az amatőr képző- és iparművészekkel, a nógrádi fotóklubbal, a gyermek és ifjúsági művészeti csoportokkal együtt. Utánpótlási és szakembergondok gyakran nehezítik a mozgalom tevékenységét, de esetenként fenntartási nehézségek is jelentkeznek. Mindezek, továbbá az életforma gyors változásai jelenségeinek esy része kedvezőtlenül \ befolyásolják a mozgalom további kiszélesedését, ezáltal hatékonyabb szerepének érvényesülését a kulturált tömegszórakoztatásban. Ez utóbbi kérdés egyébként általában is felveti az esztétikai nevelés, a szórakozás, a szabad idő eltöltése s mindebben a művészetek szerepe kapcsolatát, illetve ennek szervesebbé tételét az életmód és életforma, az élet minősége alakításában. Távolról sem utolsósorban említjük művészeti életünkkel kapcsolatban, hogy a megyében élő alkotók, eszmei, politikai szempontból a szocialista társadalomépítés eredményeivel azonosulva végzik tevékenységüket, legkiemelkedőbb képviselőik a szocialista értékrend jegyében alkotnak, közéleti szerepük jelentős. Nem hagyható azonban említés nélkül, hogy esetenként körükben is érvényesülnek azok a kedvezőtlen hatások, amelyek alól más társadalmi rétegek sem egészen mentesek. így a befeléfordulás, a közösségi szerep redukálása, bizonyos öncélúság a saját tevékenység lényegének felfogásában. Vajon a művészeti szövetségek, a művészeti élet szakmai fórumai nem tehetnének többet e tendenciák visszaszorításáért, a művészek jobb közérzetének alakításáért. társadalmi szerepiák erősítéséért ? A mint azt cikkünk beveAA zetőjében is jeleztük,1 nem volt célunk a művészeti élet egészének teljes áttekintése. Csupán néhány gondolatot vetettünk fel,‘elsősorban azzal az igénnyel, hogy ezekről — s az itt terjedelmi okból nem érintett kérdésekről — az elkövetkezendő hetekben termékeny eszmecsere induljon meg a NÖGRÁD hasábjain. Várjuk tehát mindazok jelentkezését, akik az adott terület eredményeiről és gondjairól, a továbbfejlesztés feladatairól részletesebben kívánnak szólni lapunkban. Előre is köszönjük szíves részvételüket e várhatóan izgalmas és sokrétű eszmecserében^ Tóth Elemér ŰTONJÁRÓ V IT-nosztalgia? A minap Egerbe keveredve részt vehettem egy kései, más szempontból meg korai VTT- élménybeszámolón, amelyen néhány egykori nógrádi VIT- küldött és -kísérő (valamikori járási, városi úttörő- és KISZ- vezető s jómagam) „aláikozott az egri diákság egy részévéi. Kései volt ez a beszámoló, mert küldötteink az 1968-as szófiai világrendezvényról beszéltek (azon vettek részt), korai, mert előttünk a moszkvai ifjúsági találkozó, tehát mindenképpen helyénvaló egy régiről, akár a szófiairól is szót ejteni. A tárgyszerű és időrendi beszámoló helyett ezúttal is inkább a képekről, a benyomásokról lepne jó beszélni. Hogy például miként „jött össze” Egerben az ottani mezőgazda- sági szakiskola (szakközép?) kollégiumában egy olyan VIT- emlékezés, amelyre éppen nógrádiakat hívtak meg? S miért nem Nógrádban járnak ,,ugri mintára” äz egykorvolt nógrádi VIT-esek? Egyszer talán eszébe jut valakinek az is. hogy o mindenkori világtalálkozók veteránjait valamilyen jó céllal és ötlettel valahol összehívja — sikerre számíthat, s ezt éppen ez az egri meghívás bizonyítja. Az történt, hogy egy Egerbe elszármazott, s az ottani kollégiumban dolgozó pedagógus (maga is részt vett a szófiai eseményen Expressz-csoport- tegként) felvett^ » telefont, felhívta a hatvannyolcas szófiaiak nógrádi vezetőjét, röviden elmondta, mit szeretnének, a nógrádi VIT-es azonnal igent mondott és felhívta egy másik társát, aki szólt egy harmadiknak; a tizenhét esztendővel ezelőtti kapcsolatrendszerről azonnal bebizonyosodott valami lényeges: patent, úgy működik, mint régen ,.hát persze, hogy megyünk...” Néhány életszerűen előre rögzített programot ugyan át kellett csoportosítani, félretéve hivatali és családi dolgokat egy fél délutánra és estére, de ki ne tenné meg ezt, ha hív egy régi társ? Talán máris lelepleződött a sorok írója — mi vitte a csapatot „ifjonti lendülettel” egy szóra Egerbe? — erről akar szubjektív mondatokat szerkeszteni. Lehet benne valami, de megígérem, férfiasán küzdők ellene. Annyit azért mindenképpen megkockáztatok, hogy az út hangulata olyan volt, mint amikor bevetésre megy az ember, idegen terep, ki tudja előre megmondani — mire számíthatunk, milyenek azok a fiatalok, akikkel ott találkozunk, mit mondhat nekik az ember a saját ifjúságáról némiképpen pocakosabban, mit lehet egyáltalán a mai értékek mellett értékként újrafelidezni Szófiából? Mindent. Vagy majdnem mindent. Az a szép terv, hogy ha miként előre kikockáztuk, ott vagy ötvenen lesznek és a klubszerűség kedvezhet egy amolyan VIT-tóksószerű megoldásnak, amikor majd én kérdezek és persze kicsit provokálok is, hogy érdekesebb legyen — a porba hullott a megérkezés után. Valóságos nagygyűlés fogadott bennünket a kollégium éttermében (nagytermében) és olyan ösz- szetételű diáksereg, amelyben voltak egészen kicsik és egészen nagyok, és persze a nevelők teljes sora, élükön az igazgatóval. Elnöki asztal, mikrofon, behangosított terem. .. Mindenki ismeri ezt a képet. Maradt a régi bevált megoldás: kiülünk az asztalhoz és a virágok közül ki-ki- lesve megvárjuk, amíg sorra kerülünk s megkapjuk a szót, és akkor majd mindenféle összebeszéltseg nélkül egymást kiegészítve elmondjuk, milyen volt az ott, Szófiában, több mint másfél évtizeddel ezelőtt. Így történt. Zsúfolt terembe léptünk, egyikünk kiakasztotta az asztal elejére- szélére azt a VIT-kosztümöt, amit lányaink viseltek akkor, hajtókáján a szófiai találkozó virág alakú jelvényével és a Magyar Népköztársaság féltenyér nagyságú zománcozott címerével és belevágtunk. .. Figyeltem az arcokat az orgonabokor mögül, a gyerekáb- rázatokat, hogy vajon felfogja-e a mai értelem-érzelem azt, mit jelentett egy olyan korban vitára készen Szófiába menni, amikor annakelőtte az ideológiai ellenfél már „temette” az ifjúsági találkozót és ellen-VIT-eket rendezett; Szófiába jól felkészített csoportokat küldött, akik a szóbeli provokációtól sem riadtak vissza... Figyeltem az arcokat, hogy mit ért meg a mai „korszerűsített” világ, fiatalja a mi régi dolgainkból, céljainkból, szívügyeinkből, hitünkből ugyan mit vesz komolyan anélkül, hogy kimosolyogná az előttejárót. Néztem őket. ahogy valódi érdeklődéssel hallgatják a politikai célok részletes taglalását, a VIT-ek zanzásított történetét, ahogy „veszik” a fordulatok humorát, figyeltem azzal a belémrögződött propagandistaszemmel és -lélekkel, amelyről itt nem elárulva semmiféle titkot elmondhatom, hogy legfőbb célja a meggyőzés, a szóbeli érvelés, az együttérzés másokkal, miközben a dolgokba jobbító szándékkal beleavatkozik az ember. Nem kellett meggyőzni senkit. A diákokat valóban érdekelte a már-már történelembe forduló korszak ifjúsága. A többi már könnyen ment. A sztorik arról, miként volt egyikünk rövid ideig francia nagykövet addig, amíg ily’ módon bejutott a hatalmas érdeklődéssel fogadott magyar gálaestre, a szófiai nemzeti színház páholyába; miként találkozott másikunk a híres űrhajóssal a kamerák kereszttüzében; ki volt az a megégett, alig felépült vietnami kislány, aki talán egyedül kapott az ország címerével díszített jelvényt a magyar (a nógrádi) küldöttektől, s miért volt különösen értékes az, amit érte cserébe adott — a kis alumíniumgyűrű. A gyűrűben a szám: 3100.. azaz a háromezerszázadik lelőtt amerikai repülőből készítették a vietnami fiatalok ajándékképpen a szófiai VIT-re a gyűrűk százait. Hogy aztán miként lesz valaki VIT-küldött, ez önmagában is érdekes kérdés, de hogy, aki egyszer is részt vett egy ilyen találkozón — miben, miként változik meg maga is valószínűleg örök időkre úgy, hogy nem felejtheti semmiképpen, semmilyen külső hatások nyomására, semmilyen belső „fejlődések” és korosodások biológiai és minden más összhatásaként sem azt, amit otí átélt — ezt alighanem nem az egyetlen ember tudja önmagának és másoknak megmagyarázni. Ez a mozgalom ereje és hatása — bármilyen hihetetlen vagy érthetetlen másoknak, akik maguk talán soha sem tapasztalták, milyen az együtt menni. Felkerült aztán az i-re a pont is. Közös döntéssel kiválasztottuk azt a kislányt, aki elvonulva, segédlettel beöltözött és a nagyterem tapsviharba forduló közönsége elolt megjelent kicsit félszegen (mert az össztűz ráirányult) a magyar lányok hatvannyolcas VIT-kosztümében. A ruhát elkunyerálta azóta már egy másik lány, aki csak hallott az egészről. Az élet folytonos. Nem nosztalgia. T. Pataki László NÓGRAD - 1985. május 18., szombat 7 i
