Nógrád, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-18 / 115. szám

A harangöntő meg a többiek A BEFEKTETÉS ötszázezer forint. A ha­szon? Egyelőre nem sok — pénzben semmi­képp sem mérhető. Mert ma még nem „fi­zet” az ötlet, az újszerű technológia, a külön­leges eljárás. A Budapesti Tavaszi Fesztivá­lon mégis szép honorárium járt a műért; a hivatalos és a nem hivatalos közönség elismerte az alkotást. Jeney Tibor iparmű­vész és felesége, Oborzik Edit festőművész végre örömét lelte munkájában: a hasíté­kokkal ellátott köpenyt „viselő” alumínium- harangok tetszést arattak a zenetudományi intézet udvarán rendezett kiállításon. Ez a különleges ipari — és persze a mű­vészt is segítő — alkotás végül is hozott annyi pénzt a házaspárnak, hogy az újabb, a világszerte szabadalmaztatott eljárást, a hasított köpenyű a 1 umí ni um harang-öntést finanszírozni tudja. Miért téma az iparművész esete? Válasz rá Jeney Tibor vélekedése: „Sosincs tőkém, mert visszapótlom a kísérleteimbe. Szerin­tem a szabadalmakat a köznek kellene ren­delkezésére bocsátani, használja mindenki. Ehelyett megveszik tőlem, aztán visszafogják, mindenki mást elhessegetnek, félnek a ver­senytől, a konkurenciától. Pár éve száz­harmincezret kértem a találmányomért — kellett a pénz az új ötletem megvalósításá­hoz. Nem, akkor nem adták. Három évvel később kétmilliót fizettek érte. De addig mennyit dolgozhatott volna a találmány?...” Jeney Tibor megoldásán lehetne vitatkozni, de a tényeken aligha. Azon, hogy különféle érdekből sokszor és sok helyen engedik vesz­ni az értéket, a jeles szellemi alkotást. Nem­csak az iparművészét, a másokét is. Tré­fálkozásnak szánta a mondást mesélője: Japánban ezer embert állítanak rá arra, hogy egyetlen ember ötletéből mielőbb valóság legyen; nálunk is van mindig ezer ember, ha valakitől kipattan az isteni szikra — csak éppen a késleltetésén, a lehetetlenné té- 1 telén fáradoznak ennyien... Ez persze túl­zás, de mégis van valamicske igazságtartal­ma. A következő példának aktualitást ad egy kitüntetés, az április 4. tiszteletére átadott Állami Díj. Az Ózdi Kohászati Üzemek né­hány szakembere kapta az építőipar javát szolgáló újfajta acéltermékek kifejlesztéséért. A magas elismeréshez könnyebb út vezetett, mint a kiváló gyártmányolk felhasználói be­vezetéséhez. Egy-két éve például még csak néhány vállalat használta az újdonságokat, a többség maradt a réginél, aa elavultnál, a költségesebbnél. A nyáron népes vendégsereg érkezik Ma­gyarországra. A fejlődő országokból jön a nagy többség, az angol nevű — Technology for the people (Technológia és licencvásárlás) —' rendezvényre. Különböző nemzetközi szervezetek anyagi segítségét is élvezve vá­sárlási szándékkal jönnek: eljárásokat, technológiákat, licenceket kérnek — keres­nek. Az Országos Mezőgazdasági Kiállítás és az Agromasexpo társaságában megrende­zendő kiállításon a házigazda helyzeti előny­ben lesz, hiszen kézközeiben lehetnek a ta­lálmányok. műszaki újdonságok, egyáltalán: azok az ^járások, módszerek, amelyek hasz­nosak a fejlődő országok mezőgazdaságának, iparának feljesztéséhez. Hogy van kinálni- valónk, az kétségtelen. De, hogy tesszük-e?... Látszólag messze kerültünk a harangöntő iparművész történetétől. De csak látszólag, hiszen a nyári nemzetközi rendezvény is a műszaki, szellemi termékek világához ta*1- tozik. . Ahol a talán legígéretesebb tőkén­ket, a szellemit kamatoztathatjuk. Ha élünk a lehetőséggel, persze. A kongresszus írásos beszámolójában olvashattuk: „A nemzeti jö­vedelem növelését csak akkor tudjuk gyor­sítani. ha a rendelkezésre álló eszközökkel, természeti feltételekkel, szellemi erőforrá­sokkal jobban, eredményesebben gazdálko­dunk. Az intenzív fejlődés érvényesítése a gazdálkodás minden területén kötelező.” A minap sajtótájékoztatót tartott a Bor­sodi Vegyi Kombinát vezérigazgatója. Egy leendő új gyártmányról, a poliuretán alap­anyagáról, .illetve technológiájának megvá­sárlásáról beszélt. Számokat is mondott, az új üzem kapacitását sorolta. Volt, aki vissza­kérdezett: elég lesz ennyi? A vezérigazgató korábbi példákkal válaszolt. Azzal, hogy a pvc-gyártás intenzifikálásához, a harmad­nyival több áru előállításához, az eredeti beruházás árának töredéke kellett — a szak­embergárda saját, döntően szellemi erőfor­rásból létrehozta a termelési többletet... Mi már csak hozzátesszük: Észak-Afrikában és Lengyelországban pvc-gyár építéséhez a licencek tulajdonosa, egy japán cég, a ka­zincbarcikai tudást is megvette, hogy új vevőinek azt is eladhassa. VAN HARANGÖNTÖNK, vannak acél­gyártóink és vannak pvc-s vegyészeink. Ér­tékeink. Olyanok, amilyeneket sokszorosan felesleges verejtékek árán hagyunk csak érvényre jutni, s olyanok, amilyenek gyorsan, értelmesen, eredményesen „dolgoznak” —, javunkra. Ugyan lehet-« kérdés, hogy melvik utat válasszuk? Gergely László Látogatás Barcsay Jenőnél Januárban 88. születésnap­jára emlékezett az ország. Műtermében most is példás a rend, könyvek, képek sora­koznak — Mednyám&ziky László alkotásai, Lyka Károly, Tornyai János és külön Ró­zsa Sándor fotóportréja. Er­zsiké, Szaanosújvár.ról érke­zett nővére kínál kávéval, ko­nyakkal, aiprásüteménnyel. Barcsay Jenővel koccintunk ez egészségére, — ■ a« új mű­vökre. „Alig várom, hogy újra fél­ték — mondja a mester —, hogy elkezdhessem tavasszal a munkát Szentendrén. Ahogy elkészül a lakás átalakítása, megyünk Erzsikével Duna- parti városomba, s csak egy dolog érdekel újra: a kép.” A kép, mely vázlatként ott mered mögötte, egy szürkék­be, fekete szánárnyalatokba ágyazott 24 figurás mozaik­terv, változatok életre, elmú­lásra. Döbbenetes ez az új mű, benne a méltóság diadalmas­kodik, nem a nosztalgia. Mél­tatom a tervet, melyre csak azt feleli: „szeretném megfes­teni, és egy gobelintervet is rajzolok”. Nem szólok közibe, csak hallgatom, amint akaratlanul is ars poeticáját egészíti ki hangos terveagetése közben: „Visszafelé lépni nem szabad. Csak előre, én is a jövővel foglalkozom. Valami újat ad­ni, ez lehet csak az élet cél­ja, annak nincs értelme, hogy önmagát ismételje az ember. De előrelépni nagyon nehéz, kínlódás nélkül nincs ered­mény, minden új értékért meg kell szenvedni”. A műcsarnokbeli jubileu­mi kiállításról beszélgetünk: „Vanak kitűnő művészeink, festőink, szobrászaink, sok, na­gyon sok tehetséges fiatal ké­pét, plasztikáját láttam”, ön­magával nem, de velük, a fo­lyamattal elégedett. Joggal, hiszen Barcsay Jenő munkás­sága alapozta meg nemzedé­kek vizuális összteljesítmé­nyét. Nemcsak a Képzőmű­vészeti Főiskola tanára volt, hanem számtalan nyelven új­ra és újra kiadott Műveszeti anatómia könyve révén egy kicsit minden művészjelölt ta­nára, nevelője lesz és marad is az egész világon. Ahol már nemcsak a Kodály-, hanem a Barcsay-módszert is alkal­mazzák. Érdemes is lenne Szentendrén, a Barcsay állan­dó gyűjteményben nyaranta kurzust tartani a világ kép­zőművészeti indíttatású fia­taljainak, ahol a mester és Patay László — utóda bu­dapesti főiskolán —, korrigál­hatna. Két dolog szembetűnő ugyanis életművében, mely mindenki számára általános tanulság. Az, hogy rajzi alap nélkül nincs és nem lehet ha­tékony festői előrehaladás, és az, hogy a festészet e szer­ves folyamat, és mindig csak új elképzelések nyomán sar­jadhat, születhet újjá. Ettől a felismeréstől Barcsay soha nem tágított, felismerése im­már törvény és példa, út és jel a képteremtő szándékok­hoz. Számtalan festmény, mo­zaik, gobelin a műterem lát­ható és rejtett vázlataiban, — száz és száz új lehetősége az új szépségnek. Évtizedekkel ezelőtt egyszer azit mondotta: „Százötven, két­száz, háromszáz évre volna szükségem, hogy mindent megfessek”. Még marasztal, még ma­radnék, de újalbto látogatók érkeznek, friss csapat fiatal, így búcsúzom azzal a so­kunkban élő óhajjal, hogy jó egészséget, mértékadó új ké­peket kívánunk Barcsay Je­nőnek, s hogy még nagyon sokáig maradjon „katedra nélkül” is tanára, nevelője a művészfiataloknak: művésze­tével. szellemiségével, maga­tartásával. Losonci Miklós NOGRAD - 1985. május 18., szómból TÖNKÖL JÓZSEF Eddig is volt valahogy ez a tél akármiképp: lesz valahogy a S88! március megvakulnak aa arszényes medvék óm örvendeztetók az ártalmatlanok egyszer a versek is nem tudni mikor mind többet elmondanak rólam rólunk szél csapkodja majd a pipacsokat eldöntött házamnál füves udvaromon Beszélgetés Fényes Szabolcs zeneszerzővel Rövid nadrágos kamasz volt még — alig 15 esztendős—, amikor zenei korrepetitornak szerződtette Sebestyén Dezső és Faludi Sándor, a Fővá­rosi Operett Színház két ve­zetője. A társulat akkori csillagaival: Biller Irénnel, az ifjú Honthy Hannával és másokkal gyakoroltatta a szólószámokat. duetteket, az éppen bemutatásra váró nagyoperettek dalait, áriát. Bizonyára jól csinálhatta, hi­szen a szeszélyes sztárok nemcsak hogy elfogadták, de hallgattak is rá. Fényes Sza­bolcsnak pedig — mert róla van szó — jól jött a napi 5 pengő, amit ezért a munká­ért, kapott. A zeneiskolában Siklós professzor úr növen­déke volt, és a komoly ze­nével jegyezte el magát. Fú­vóskvartetteket, miséket, vo­nós zenekari számokat kom­ponált, nem is rosszakat. De az operett csábításának nem tudott ellenállni, még 18 éves sem volt, amikor a Nagy­mező utcai színház bemutat­ta első, egész estét betöltő daljátékát, a Háremet. — Nagyot buktam vele! — emlékezik. — De alig hat hó­nappal később, 1931 novem­berében színire került máso­dik munkám: a Maya. ugyan­csak az Operett Színházban, kirobbanó sikerrel... Fényes Szabolcs azóta meg­írt vagy félszáz operettet, musicalt, daljátékot, több mint 130 filmzenét, meg­számlálhatatlan rádió- és té­véjátékhoz komponált muzsi­kát, önálló számainak pedig 600 nyomtatásban is megje­lent kotta és tucatnyi szer­zői nagylemez őrzi dallama­it. De nem mindig volt ideje „csak” komponálni: rövi­debb-hosszabb megszakítá­sokkal tizenegy esztendeig volt az Operett Színház igaz­gatója, illetve zenei vezetője. Szoros szálak fűzték egy időben a Vidám Színpadhoz, a Fővárosi Vígszínházhoz és más azóta megszűnt zenés színházakhoz is. — Szakmai körökben egye­•eta azzal vádolják: dalla­mokat lop saját magától... — Vállalom! Egy kompo­zíció sikere ugyanis nem kis mértékben függ attól, hogy ki, mikor, hol és milyen kö­rülmények között mutatja be. Ha egy kedves melódi­ám különféle, rajtam kívül­álló okokból visszhangtalan marad, nem nyugszom bele, és valamelyik következő mű­vemben ismét felhasználom. Más szöveggel, más hang­Fényes Szabolcs portréja szerelésben, más színpadi környezetben, s lehetőleg más előadóval. Tucatnyi olyan számomat sorolhatnám, ame­lyek másodszorra, sőt har­madszorra váltak slágerré. — Mondana egyel? — Szívesen. Emlékszik er­re a számomra: „Már ezen a világon, csak kegyedet imádom”. Ugye, hogy nem? És erre a másikra: „Oda va­gyok magáért”. Ezt már a be­mutatást követő napon fü­tyülték a suszterinasok, pe­dig csupán a szöveg és az énekes személye változott. Persze nemcsak én vagyok ezzel így. Állítom — s ezt ne tekintse nagyképűségnék, vagy irigységnek — Vébber, a világhírű angol komponis­ta Memory című sanzonja sem vált volna valószínűleg világsikerré, ha nem a Macskák című musical egyik számaként kerül először a közönség elé ragyogó elő­adásban, kitűnő alapötletet feldolgozó színjátékban, ki­váló tolmácsolásban! Mon­dok mást: Lehár Ferenc megbukott a Sárga kabáttal, átdolgozva, máshol, másutt, másként bemutatva a Mo­solyországa címmel világsi­ker lett. — Azért Fényes Szabolcs­nak nincs oka panaszra. Da­lait olyan népszerű ope- rett.sztárok, operaénekesek vitték sikerre, mint Honthy Hanna, Karády Katalin. Sér- dy János, Johannes Hees- ters, Zarah Leander, ’Gyur- kovi.es. Mária, Ilosfalvy Ró­bert. Simándy József, Szabó Miklós és Svéd Sándor. No meg Lataíbár Kálmán, Fele­ki Kamill, Rátonyi Róbert, Kalmár Magda, sőt Latino- vits Zoltán! — Hát igen... örökké há­lás is leszek ezeknek a nagy művészeknek. Mégis... Ne értsen félre, de néha arról álmodozom: mi lett volna, ha valamelyik kompozíciómat — mondjuk — Barbra Strei­sand, Diana Ross, s hozzá­juk hasonló világsztárok mu­tatják be? Mert műveimet csaknem a világ valamennyi országában sanre hozták, de kicsit fáj, hogy London, Pá­rizs és a New Yoirk-i Brod- way nagy zenés színházaiba nem tudtam —. és most már valószínűleg soha nem is fo­gok — „betömi”.,. S még egy beteljesületlen álmom: az opera! — Most min dolgozik? — Szerb Antal Ex című regénye rádióváltozatához ír­tam muzsikát. Most egy új musical gondolata foglalkoz­tat, de erről még korai len­ne beszélni. — Több mint fél évszáza­dos pályái utasa során sok ér­dekes, világhírű művésszel ismerkedhetett meg, s be­pillantást nyerhetett nem­csak a budapesti, de a bé­csi, berlini és más zenés színházak kulisszái möge is. Asztaltársaságát a Fészek Klubban egymaga órákig tudja elszórakoztatni, emlé­keivel, vidám történeteivel... Nem gondolt arra, hogy ezek legjavát közkinccsé teszi ? — Épp mostanság határoz­tam el, hogy magnóra mon­dom emlékeimet. Mindazt, ami életem során történt ve­lem. Sok olyan nagy mű­vésszel találkoztam, s kerül­tem baráti kapcsolatba, akik már eltávoztak... Amit róluk tudok, tőlük hallottam, vétek lenne, ha sírba szállna ve­lem. Emellett évtizedek óta gyűjtöm a kulisszáik világá­nak vidám történeteit, anek­dotáit, ezeket is szeretném másokkal megosztani. Ha majd megtelnek a magnó­szalagok', s lesz még erőm hozzá, könyvet állítok össze belőlük... Garai Tamás PALI AI \ 1 A regény címe kicsit megtévesztő, valami mesebeli gyermek­korra gondol az ember, hi­szen valamikor sok-sok falu­si kisfiú lóról álmodott, vagy legalább egy kis csikóról, ami egyszer az övé lehet. Ilyen értelemben ezért élet­rajzi regényt veszünk kézbe, amikor Pálfalvi Nándor köny­vét olvassuk, méghozzá va­lami különös furfanggal be­vezetett könyvet (mostaná­ban ugyan azt mondanánk, groteszket), hiszen maga az indítás megtévesztheti az ol­vasót. Hazamegy az író falu­jába, — a már nevet szer­zett alkotó —, mert a köz­ségben egyszemélyes alkotó- házzal tisztelték meg érdeme­iért. Bármennyire hihetetlenül kezdődik a történet, mi az olvasók egyszerre belépünk a szerzővel a hús-vér, eleven faluba, amelyben hétköznap­jaikat élik az emberek, á köznapok minden ragadvá- nyávail. Hogy miért éppen ezt emeljük ki? Mert a megvál­tozott falut találja az író, a keresett, illúziókat jelentő la­kóhely múltat melengető vonzása helyett, ahol ma má­sok a törvények is, bizonyos értelemben kegyetlenebbek. De minden kirívóbb, hiszen a kicsi helyen nincsenek tit­kok, azokat a kémény mellől kiabálják az emberekre. Min­denki mindent tud, jólértesült és régi beigedződött szokás szerint semmit nem hagy meg­jegyzés nélkül. Az író végigbotladozik há­rom napot, amely úgy kezdő­dik számára, mint örömün­nep, és iszonyú tragédiába torkoll. De milyen is a mai falu? A szerzésvágy hatalma, a kivagyiság új vonásai jellem­zik a tegnapi, iskolatársak jó részét. Ház, kerítés, pince, illetve présházverseny tart­ja fogságban az embereket, és hiába keresi, kutatja a volt falu gyerekkori szépségeit, azok mintha kivesztek volna. Néptelen a falu. Kevés a gyerek. A természethez, de legalább a jószágokhoz való ragaszkodás is mintha csak egyszer volt volna. Mihez meneküljön, kibe kapaszkod­jon, mikor minden olyan ter­mészetellenesen csinált? A meghívások, az ebédek elvesz­tik jó ízüket, mert minden­ben ott bujkál, hogy hiszen •aért hívtalak meg, hogy lásd mire jutottam én, és megint- csak én. Akinek akkor neve sem volt, most hol tartok? Csodálkozz vendég, különö­sen, ha írótollal vagy felsze­relve! A csetlő-botló látogatások, találkozások úgy indulnak, hogy most visszamegyünk idő­ben, korban mindenkivel, és felidézzük a hogyan is vol­tat. Aztán valami vesszőfutás lesz az egész találkozássor, aminek végét szakítja az a szörnyű futás a halotthoz, ahhoz a kedveshez, aki vala­ha mindent jelentett, és éle­tét az elvakult bosszú, düh oltja ki, és nincs, nem lehet folytatás. Csak az elsiratás. A költő fogalmazza az el­vesztést ilyen árnyaltan: „Va­laki útra vált belőlünk”. A szépség utolsó szála volt, a be nem teljesült szerelem, a ragaszkodás hozzá, aki nincs többé. Akkor miért és hova jöttem? Haza? Minden mi­lyen idegen lett itt a bon­tott sír körül, csak ez a meg­gázolt kis öreg, - Viktor. ‘ ö maradt. „Tőle búcsúzom. Tő­le és senki mástól” — kemé­nyed! k meg az író hangja, mert beledöbben, hogy ez alatt a három nap alatt em­beri szót, gesztust, élményt csak tőle kapott. Vele és ál­tala megmaraf! minden, mert most nem menni, de mene­külni kell. Ez a szál. az utolsó fonál erős és eltéphetetlen. Az em­ber tartozik azokhoz és azok­nak, akik közül kinőtt, még ha elidegenedetté válik is olykor a bölcsőhely, a felne­velő fészek, mégha elviselhe­tetlennek tűnő terheiket rak aa emberre a valóság. Pálfalvi huszonkét kötettel a háta mögött, ebben az írá­sában jutott legmesszebbre. Megtalálta az ábrázolás leg­fontosabb motívumait, a le­egyszerűsített, emberközeli vi­lágot, és ebben a könyvben a hangot, a szót, a. nyelvet, amely elengedhetetlenül fon­tos. És ha olykor a rideg va­lóság megbénítja az embert, megkeresi a kikapaszkodás lehetőségét, ami bizonyos ér­telemben a menekülés, de eb­ben a távozásban magával tudja vinni az értéket, amit az emberben — Viktorban — feltalált. „Volt egyszer egy lovam”. De ez az egyszer nincs töb­bé! Az élet könyörtelen és a felnőttet megfosztja az idilli világtól. Megmaradni és tovább élni csak úgy lehet, ha szembenézünk az elvesz­tettel. Ha magunkhoz is ké­pesek vagyunk kíméletlenek lenni, és a felelősségért, amelynek terhe ránk is há­rul, viseljük a bűntudatot, amely mintha kiveszett volna a világból. Az értelmetlen halálért felelős a társadalom. A falu. Ne a változások kira­katairól szónokoljon a mai vezető, vegye észre a hétköz­napi emberi megnyilvánulá­sokban szunnyadó veszedel- met, ami családot, társadal­mat egyképpen károsít. Az író észrevette. Ez a kis­regény legnagyobb érdeme. Ez az utórezgés marad meg az olvasóban, amikor leteszi a könyvet: kialakulatlan új világunknak mindnyájan for­málói vagyunk. De a maga helyén mindenki legyen az. A* írói birkózás ebben a könyv­ben sikere* volt. Fábián Gyula Nem tudok zene nélkül élni

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents