Nógrád, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-06 / 81. szám

o

' A bolhát Tállyai professzor Hitette az elnök fülébe. Az összehasonlító nyelvészet szikár, nyugalmazott tanára. Ám a bolhának kevés köze volt a nyelvészethez, bár Kardos, az elnök azt szerette hallgatni, honnan származnak, hogyan keletkeznek édes anyanyelvűnk szavai.

Ellenben a tábla: Ez a ház eladó — Orsós Károly tanyaházára került fel. Ott szemben az öreghegyi állomással.

o

f Károly, zömök, háborút járt ember, aki mindig tudta, mit kell csinálnia, de itten jövevény, hát egy kis interjú elől nem menekülhet. De nem is próbál élzárkózni, sok olyan dolog van, amiről nem szégyell beszélni.

— Csak a számítás, a kiszámítás hozott ide éngemet, mert nem idevalósi vagyok én, kérem, hanem nváregyhá- tz\. ötvenhétben kerültem én ide, öreghegyre, nem koraibban. Az uradalomban béres- kedtem valamikor, onnan rukkoltam be igényest a tűz- ;vonalba. De vissza kellett jönni, mert leány várt énrám s hat hold föld. Az osztásból. Amikor kitavaszodott a béke. Mindig elébb a földdel kellett megbirkózni. Elébb a földdel, aztán meg az agitátorokkal. De az már idébb volt. Sokan viskót húztak fel, mások otthagyták a földet, ismét mások engedtek a szövetkezetnek. Én azonban vártam. Nekem számításom volt! Mire vártam? E’"szer csak elkezdett ára lenni a földnek! Még soha ad- d:s nem volt ára, mióta nekem földem volt. Akkor meg: egyszer csak elkezdték adni és venni. Én mindig számítással éltem, addig is. Gondoltam, itt az én időm! Került is egy illető, aki nyolcat beígért holdjáért. Én meg azt feleltem: tízezer az ára annak, egy fillérrel sem kevesebb! Kucsmás paraszt volt, .tanyasi, veres nyákú. S megkérdeztem: miért akar földet vásárolni. Azt mondta: „Mert számítással élek!” Majdnem elröhögtem magamat: mivel ugyanabban a dologban ketten nem élhetünk számítással. Valamelyikünk a rövidebbet húzza. Az átírás után majdnem ötvenezer maradt. A .veres nyakú meg igen boldog volt. S mondják, másfél évre aztán, becsavarodott a téesz- ,be. Merthogy Nyáregyháza is szocialista község lett, amint várható volt.

A pénzből én meg nagyszerű számítással, ezt a házat vettem, közel a vasúthoz, Szemben az állomással.

— S most mégis eladja?

, - El.

— Nyilván megint számítással él. Igaz-e?

Csorbán rám mosolygott. Nem szól. Csorba fogú ember Orsós. De csak olyankor látszik, amikor mosolyog. Szeme pedig szűk, mintha mindig ravaszkás hunyorítás bujkálna körülötte.

@

Tállyai professzornak négy hold szőlője volt öreghegyen Ebből a háztájit még most is élvezi, bár csak afféle tiszteletbeli tag, aki pálcával sétáiban valaki megszedte volna a

tőkéket a legutóbbi héten. — összenéztek a sorstársak, de bizonyítani egyikőjük sem tudott.

A professzor egyáltalán nem bocsátkozott az ügy tárgyalásába. Éppen aznap magyarázta Kardosnak a borászati eszközök nevét, elnevezéseit, s hogy a nyelvújítás idején még az üres hordóra is próbáltak nyelvünk gazdagítása végett külön szót találni — az üres hordó kongó hangját utánozva. Így hordong. Ez a szó azonban nem maradt meg.

— Ez hasonlít ahhoz, amire a zsiráfot akarták elmagyarosítani — 'ellett már társalgásra Kardos elnök nyelvészeti emlékezetéből —, amikor foltos nvakorjánnak próbálta nevezni!

A harmadik esztendőben, sajnos, még inkább vérszemet kapott Orsós. Ahelyett, hogy mérsékelte volna árait, vagy

Cseres Tibor:

Ez a ház eladó

Film

ff n V ff I

a győzőkről

KÁLDI JÁNOS:

Tavaszi naplójegyzet

Feljegyezlek, mint már annyi mindent, te fény, így, este,

• veszöen,

i titeket is, ti fák, hogy rezegdéltek e lenge mezőben.

S tégedet is, tiszta, tündéri szépségű, felejthetetlen ég, amint mondod-súgod a végtelenség friss, fehér üzenetét.

A nádasokat mind, ahogy a tarajuk odalent még zizeg,

s hullatják finoman szelíd-árnyalású, csöpp beszédeiket.

A gólyahír-foltok ékesen-hullámzó, halvány sárgaságát, amint elfolyik a domb alá, a partszél könnyű árny-során át.

E völgybe lefutó ösvény rajzolatát, s alattam a hidat is, a tűnődésemet arról, hogy — ó, — mennyi mindent elmos • a víz.

S jegyzem Jolit is, ahogy parázslik szinte e dombsoros

keretben.

A vihar zúghat, de ledöntenie öt — immár lehetetlen.

A szovjet filmszínházakban bemutatták a „Zsuikov marsall, Egy életrajz lapjai” című dokumentumfilmet. Első daraibja ez annak a sorozatnak, amelyet a szovjet dokumentumfilmesek készítenek a második világháború kiemelkedő szovjet hadvezéreiről.

A film a nemrég lezajlott XXVII. lipcsei nemzetközi filmfesztiválon „Aranygalamb” födíjat nyert.

Az APN kérésére a filmről Igor Ickov szovjet filmdramaturg, Az ism rétién háború című 20 részes film szerzője mondta:

— Filmünk elkészítésében jelentős segítséget nyújtott a híres szovjet író és publicista Konsztantyin Szimonov. A 60-as években gyakran találkozott Zsukov marsallal. Ebben az időben Szimonov élénk tevékenységet fejtett ki a do- kurnentumfilm-művészet területén. Ekkor vetődött fel a Zsukov marsaillról szóló film elkészítésének gondolata, amelyet —, már Szimonov halála után — Marina Bábák rendező és én valósítottunk meg.

GALAMBOS1 LÁSZLÓ:

Szivárványfény árad. Lobognak a sátrak.

Csongettyűznek a vőfélyek. Zászlót bont Vasárnap.

Torlódik a násznép. Nyírfahídon átlép. Kösöntyűkkel a barkások bundája szikrázzék!

HÚSVÉT

Násznagyunk kucsmája fölött aranypáva.

Tulipános kerekekre hull Húsvét rózsája.

Hajlok, kedves, Hozzád. Tükrös nap a orcád.

A gyűrűket kagylós tálból ujjúnkra forgatják.

!

Hallama Erzsébet:

N

ézegetem a kinyílott barkát. Halványzöld tőből pelyhes selyemgubó emelkedik ki, csillogó fehér, a tövénél szürkés. A selyem- gubőból ezüstfehér tűhegyek ágaznak szét, a végükön sárga pontok. Ha hozzóérintem az ujjam, sárga lesz az is. Virágpor. Hány tűből állhat a barka tüskés-puha virága? Számolni kezdem, harmincnál abbahagyom. Talán száz, vagy kétszáz. Kétszáz virágpor- pötty.

A lexikonok szerint a barka kocsánytalan virágokból áll. Ezek elnyílás után mindenestül lehullanak. Gumónként kétszáz pötty virágpor a íöldben. Imponáló gazdagság. (Imponáló pazarlás. Vagy imponáló biztonság.

í Persze, méretek kérdése az egész. Egy bogárnak a kétszáz virágporpont jelentős mennyiség. Az embernek nem. Ha mondjuk festéket akarna csinálni a sárga virágporból, több tucat fiatal fűzfát kellene letarolnia. Kivönná, festékké koncentrálná a sárga anyagot, s a több tucat fűafa

élete árán megfestene vele

egy női sálat. A sálat egy nő a nyakába tenné, egyszer- kétszer-tízszer. Aztán a sárga sál kimenne a divatból és a szerhétre kerülne. Mire esetleg visszaalakulna fűzfává, talán több száz év is beletelne. De manapság nincs idő .kivárni ilyen lassú folyamatokat. Semmire sincs idő. Az idő is relatívvá vált. Tartallma bizonytalanná. S vele a barkák sorsa is bizonytalanná.

*

Nézegetem a kinyílott barkát, selymes fehér színeit, amelyek legalább tízfélék, a sűrű szürtkésfehértől a csaknem eltűnő ezüstfehériig, azt a kis leheletnyi zöldet a tövén, s a két szélső kontrasztot: a szár mélybamáját és a kis tűk végén vakító kénsárgát. Talán ha festő lennék. Talán ha ismerném ezeknek az árnyalatoknak a lelkét. Talán ha úgy élnének bennem, mint muzsikusban a dallamok. Talán ha nem lenne szükség szavakra. Szavakra: nevekre. A névtelen színék mind személyes ismerőseim

lennének, nem téveszteném össze őket soha senkivel. Egyéniségük rejtelmeit szavak nélkül megkísérelhetném papírra menteni.

Vagy a formákat legalább. A tojásdad tövet, ami ott a végén, ahol a tűk egészen süsüvé válnak, amorffá halványodik. A vonalkák rendszerét, a párhuzamosok lassú szétválását, azt a legyezőszerű feszülést, ami benne van a mozdulatlansáigtoan. Mozdulatlanság? Ez sem igaz. Holnapra, vagy talán már estére, a barka gumója elszakad az ágtól és leesik. Ha mozdulatlan volna, ez sose következne be. Csak ezt a mozgást nem látom. Szeretnénk hinni, hogy amit nem látunk, nem létezik? Nem, inkább szeretnénk tudni, mi az, amit nem iátunk. Szeretnénk megragadni. De hogyan? A szavak gyengék, kopottak. A barka nem mozdul a vázában, mondom, de tudom, hogy mozog, láthatatlan és rettenetes erők mozgatják. A barka ugyanis élés ezáltal feltartóztathatatlanul halad a halál felé.

L

ehet, ha festő volnék, és bár nem igényelném, hogy nevet adjak a színéknek, alkkor is tehetetlen lennék. Lehet, talán tudnám, hogy a színek sem állnak meg egyetlen pillanatra sem, sűrűsödnek, sötétülnek, fakulnak, s elég a megörökítésre vágyó szem egyetlen rebbenése, már nem azonosak önmagukkal.

Mi hát akkor ez az ámok- futó igyekezet?

*

i Nézegetem a kinyílott barkát immár mint egy sose látót jelenséget, valami idegent

és megfejtendő!. Ami annyit jelent: azonosítandót. Azonosítani kellene önmagával, elhelyezni az ismert jelenségek rendszerében. Virág? A nárciszok, tulipánok, ibolyák között inkább holmi rovarra emlékeztet. De nem rovar. Rusztikus kézimunkák része, műanyag karácsonyfadísz is lehetne. De mégis: inkább valami bizonytalan szerves alakulat, a mohák, pókfészkek, elszáradt növényi rostok, megpöndörödött levélmaradványok, galacsinok televényvi- lágáiból. Az átváltozások, a körforgás félreismerhetetlen jegye süt belőle. A hovatartozása.

Aztán hátrább lépek és elé- bem tárul a barka — nem az az egyetlen, nagyító alá vett

kis képződmény, hanem ‘az egész ág. Pompázatosán ülnek a sárgásfehér selyemgubák a hosszú ágon, az ág hegye az ég felé tör. Az üvegedényben víz csillog. Az ablakon át látható egy másik faág, azon ugyanez a csillogás, a tavaszi eső lehullni készülő cseppjei.

Most, ebben a pillanatban kúszik el a felhő a nap elől, az ég, az ablak, a vízcseppek, minden felfénylik. A kis tüskés gufoók mintha kigyulladtak volna, aranysárgán fényiének.

Kimondom a nevét: barka! Napfényben úszó nedves rétek jelennek meg a nyomában. madárcsicsergés, pattanó rügyek, illatok. Szép lányok, gyerekek — kezükben virágzó fűzfaág —, nevetés. Húsvéti kalácsban mazsola, festett tojások, locsolkodó legények viháncolása, szoknyák perdülése, friss víz, hajfonatok, egy kútkerék nyikorgása, hajdani székerek lassan forgó kereke, rég eliporladt ifjak fehér ingeujja, rég elporladt szájak, ahogy kimondták: barka.

E

z mind 5, ez a semmi

kis növény, ez az emlékezetre nem érdeke« esemény egy vázában, ez a miniatűr futó kaland életünk millió futó kalandja közt. Maga a szédítő viszonylagosság! És maga a biztos pont is, a* örökkévalóság, a tavasa kiirts haia.ua« yaiósótga*

Í

gst. Gyűlésekre nem jár, s Kardos is csak akkor ismerte meg, amikor az új zongora érkezett az állomásra a KISZ- szervezetnek, s a fiatalok ügyeskedtek a kirakodásnál. Akkor súgták meg Kardosnak, ki az érdeklődő bácsi.

— Zongora — állt Tállyai mellé az elnök —, ez is valami régi. idegen szó.

— Ó, dehogy — csattant fel a professzor —, éppenséggel nem régi és nem idegen. Nyelvújításkori. Múlt századbeli. A klavirhszó helyett találták ki, amellyel ezt a háng- szert tisztelték. Ügy hangzik, okoskodtak a billentyűk fölött, mint a tambura. Csak zengőbb. Tehát zengő tambura. Egy kicsit hosszallották, s hét egybe eresztették a két szót. Lett: zengura. Az e helyett természetesen kínálkozott a7 ó. HangiHesykedés! Maradt hát zongora.

Kardos b em u tátkozott.

Attól kezdve leste Tállyait, s ha az öreg kibotozott öreghegyre, együtt sétáltak egy- egy órácskát. És Kardos, az egykori lakatoslegény, aki a mostani világban is csupán a a ..zsámbéki egyetemet” járta ki, hétről hétre tájékozottab- bá vált az összehasonlító finnugor nyelvészetben.

Ilyen vogul származású mondatok hangzottak e sétákon: „Huremszát-húsz hulach- szem empem vitem éli.” Más szóval: Háromszázhúsz hollószemü ebem vízen él.

S ugyancsak a közös nyelv haidani szavaival, évezredeket vissza lépeget ve társalogtak osztjákul: „Pegte lau la- sinen ment tou szilen”. Ami magyarul is pontosan azt jelenti, hogy fekete ló lassan megy a tó szélén.

Tállyai, aki még nemrégen maga mívelte szőlőjét, szívesen és hevesen magyarázott, de ereje mostanában annyira hanyatlott, hogy csak a szónak maradt ura. A háztájira napszámost kényszerült fogadni, bár erről soha nem beszéltek az elnökkel. Aki csupán a nyelv eredetére gondolt, mihelyt a professzort meglátta.

A Tállyai-féle elaggultak pedig, mindössze egy emberre építhették a napszámost keresők, Orsós Károlyra, szemben az állomással.

Napszám a szokásos volt: 80 forint és fél liter bor. Legfeljebb permetezéskor duplázódott meg a bor.

Orsós munkájában nem találhatott hibát még a rosszakarat sem. Nyitás, metszés, kötözés mind időben történt. S a szüret is jól sikerült őszszel. A must mennyisége iránt sem illett kifogást tenni.

Nemcsak a professzornak, hanem vagy hat sorstársának dolgozott Károly a következő évben is, amikor a napszám száz forintra emelkedett, s a boradag a könnyebb számolás kedvéért általánosan egy literre kerekedett.

— Ügy tetszik nékem — panaszolta halkan az egyik társ (töpörödött öregasszony), annak az évnek a szürete körül —, mintha az én háztájimlegalább megállt volna velük, meredeken felcsapta a taksát, nemhogy hússzal, hanem ötven forinttal.

A professzor már úgy nyár elején nyugdíjából fizette a napszámot, s bizony szíttá a fogát.

De azért nyelvészeti sétáik során csupán annyira vetemedett, hogv elmagyarázta Kardosnak a taksa, a tarifa, a bér, a költség, a napszám, az árenda és az uzsora szavaik eredetét. Mindössze egyszer tett célzást afelé, vajon visszavenné-e a tsz az ő háztájiját?

Azokban a napokban csak annyi történt, hogy öreghegyi fiatalemberek környékezték meg a Városi „bebíró” véneket, a háztáji szőlők ügyében. Egyesek ötven-, mások negy- venforintos napszámokat kérvén, a hátralevő szőlőmunkák vállalásáért. Ez csodával határos volt, megmagyarázhatatlan. Hiszen ők százötvenet fizetnek s liter bort! Nem is álltak kötélnek mindenütt az első szóra — a kültag, tiszteletbeli agg szőlészek, hanem egymás példáján csak utóbb bátorodtak fel, s rendre sajnálkozásukat üzenték Orsósnak, oda a vasúti megállóval szemben. Mire Károly észbe kapott, már nem tudta visszaforgatni a történelem kerekét.

o

Szüret után ismeretlen pénzalapból új és pompás biliárdasztalt hozattak a fiatalok öreghegyre.

S néhány hete nagy fehér tábla világít Orsósék ablakában, még a robogó vonatról is szemet szúr: EZ A HÁZ ELADÓ.

— De hát mégis miért, Orsós Károly?

— Miért? Mert megalázni nem akarom magamat a té- eszben. S igaz, hogy haragosom nincsen, de mindennapos szégyenkezés a részem, amióta a közgyűlésen Kardos elnök nyelvtudományi előadást tartott rólam ezen a címen: Honnan származik napszámuzsora szavunk?

BARKA