Nógrád, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-30 / 100. szám

Portré nyugdíjban Gyáriakkal együtt a menetben A munka értékét, becsét Kia is sokféléképpen keressük. S, ha a munkabér a szocia­lizmusban nem is egyszerűen e munkaerő ára, az anyagi és erkölcsi elismerés mögött tel­jesítményt kell keresnünk. Még többet takar az a maga­tartás, amelyet megtisztelő országos kitüntetéssel ismer­nek el. Nem mindennapos emberi tett van mögötte. Nyolc évvel ezelőtt, május l-én Taglieber Ferencnét, az öblösüveggyár mérőhenger­jelölőjét, brigádvezetőt, a Szocialista Munka Hőse cím­mel tüntették ki. Emlékeznek Hat éve nyugdíjban van. Salgótarjánban él férjével együtt, aki már szintén nyug­díjas es ő is az öblösüveg­gyár dolgozója volt. Munkája ugyanúgy nem tűnt el nyom­talanul, mint ahogyan ő ma is a közélet tevékeny embere. — Legutóbb március 8-án, a szakszervezetek megyei taná­csában emléklapot kaptam ha­zánk felszabadulásának 40. és a nemzetközi nőnap 75. év­fordulója alkalmából. Ez na­gyon kedves nekem, úgy ér­zem, nem felejtettek el. Az emléklapon, amelyet a Magyar Nők Országos Taná­csának elnöke írt alá, az is rajta áll, hogy Taglieber Fe- rencné ezt az elismerést a demokratikus nőmozgalom megalakításában végzett mun­kájáért kapta. A mai elisme­rések nem válaszhatók el a kezdetektől, hiszen a munkát b harminc évvel ezelőtti első lépések alapozták meg. — Társadalmi munkám a Vöröskereszttel kezdődött a gvárban. Senki nem akarta elvállalni, én igent mond­tam, szerveztem, agitáltam a véradásokra. Aztán a párt megbízásából népnevelő let­tem az üzemben. Mit jelen­tett ez? Annyit, hogy jó pár munkatársam ez idő alatt el­végezte az általános iskola nyolc osztályát. És milyen há­lásak voltak azok. akik innen középiskolába kerültek! Ma­gún is munka mellett jár­tam a hetedik és nyolcadik osztályt. A szocialista brigádrjiozga- lom „gyermekkora” kötődik Taglieberné indulásához, az az időszak, amikor a brigád­ban még közös felolvasásokat tartottak egy-egy újságból. Szükség volt erre, mert — mint mondja — szégyen volt az, amikor egy nyolcadik osz­tályos nyögve olvasott. — Ezekkel a felolvasásokkal sikerült aztán azt is megis­mertetni mindenkivel az évfordulók, ünnepek előtt, hogy mit is ünnepelünk, mi­re emlékezünk. Ez politikai­lag nagyon fontos volt. És lehet, hogy ma sem lenne haszontalan, hiszen nemrégi­ben a tévében láttam, hogy bölcsészhallgatók nem tudták, hogy április 11-e a költészet napja. A munkával a brigádban nem. volt probléma, ha más munkahelyre küldték őket kisegíteni, mentek szó nél­kül, és ott is becsületesen dolgoztak. Ma hárman van­nak még az alapító tagok kö­zül a Furák Teréz Szocialista Brigádban. Valamikor 54 fő­vel alakult meg a brigád, amely kétszer a Vállalat ki­váló brigádja volt, és nyolc évig kapott arany fokozatot. Nem járt pénz — Ügy kezdődött, hogy szólt a személyzetis: olyan jó közösség vagytok miért nem léptek be a brigádmoz­galomba. Hát beneveztünk. Akkor nem járt még ezért pénz, csupán szocialista moz­galom volt. De megtisztelő­nek tartottuk, hogy részesei vagyunk egy mozgalomnak, ha nem is tudtuk még akko­riban pontosan, mit is jelent ez... Azt mondja, a teljesítmé­nyért megkapták a bérüket. Talán ez a jó közösség ko­vácsolása volt az a többlet, ami a Szocialista Munka Hőse címet Tagliebernének jut­tatta. Hiszen az öblösüveg­gyárban, ahol akkoriban is nagyon sok képzett, jól dol­gozó üvegfúvó volt, egy be­tanított munkásnő részesült magas kitüntetés volt, aki szorgalmas munkája mellett helyén találta meg a politikai, társadalmi, mozgalmi élet tennivalóit. A napok ma sem telnek tétlenül. Pártbizalmi a lakó­helyi aiapszervezetben és dolgozik a Vöröskereszt veze­tőségében. — Kissé féltem, először, amikor a lakóhelyi pártalap- szervezethez kerültem, de na­gyon megértő párttitkárunk van, és jól érzem magam kö­zöttük. Milyen feladataim van­nak? Nemrégiben egy idő­sebb párttag felvetette, hogy az öblösüveggyár szemétlerakó helye közel van a lakásukhoz, s vannak napok, amikor nem lehet az ablakot sem kinyitni, mert lerakodáskor porzik a szemét és éjjel is hordanak oda szemetet, ezért nem le­het nyugodtan pihenni. Azt mondta, panaszt akart tenni a gyárigazgatónál, ám nem lehet hozzá bejutni. Elvállal­tam, hogy beszélek majd a gyáriakkal. De nem egyenesen az igazgatóhoz rohantam, a térmesterrel beszéltem, aki azt mondta, egyelőre nincs más megoldás a szemét táro­lására. Annyit azonban mégis elértünk, hogy legalább éj­szaka nem hordják oda a szemetet. Ilyen „apró” dolgokból tevődik össze ma Taglieberné közéleti munkája, azonban jól tudja, nem mindegy, milyen a közelben lakók hangulata, közérzete. Vöröskeresztes munkájában is erre figyel: a közelmúltban a környékbeli üzletek tisztaságát ellenőriz­ték, megnézték az elárusító helyeket, a raktárakat. Emel­lett véradások szervezésében segít, öregek műsoros délu­tánjait készíti elő. Meghívnak — Először még gyakran bejárogattam a gyárba, s ha kellett, segítettem is, hogy időben kimenjen az áru. Mostanában, ha ritkábban is megyek, nem kérnek a por­tán belépőt. A nyugdíjasok találkozójára minden évben meghívnak, május elsején pe­dig az öblösüveggyárral vonu­lok fel, a nyugdíjasok között. Egyik évben itthon maradtam, hogy a televízióban megnéz­hessem a budapesti május el­sejei felvonulást, de bűntuda­tot éreztem, hogy nem a gyá­riakkal vagyok az ünnepi me­netben. .. A beszélgetés alatt előke- rü'nek a kitüntetések, fényké­pek, régi újságok, köztük egy orosz nyelvű, kemerovói na­pilap is 1977-ből, amikor Taglieber Ferencné is ott járt. — Várom, hogy a 11 éves klsunokám megtanuljon jól oroszul és lefordítsa nekem, miről is szól szó szerint ez a tudósítás... Zsély András Harmincöt éves a Tarjáni Acél EZőttem at első Mám fotókópiája (az Országos Széchényi Könyvtár gyűjtemé­nye alapján készült, eredeti példány helyben nincs a birtokunkban.). A raj­zolt fejléc alatt a felirat: a Salgótarjáni Acélárugyár dolgozóinak lapja, fönt a jobb sarokban a dátum 1950. május 1, Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg elő­ször megyénk legrégibb, leghosszabb életű üzemi lapja: a Tarjáni Acél. Akik életre hívták, nem voltak hivatásos toliforgatók, nem voltak az írás felülmúlhatatlan mes­terei, de egy valamiben mindenképpen nagyon erősek voltak: a hitben, az új szocialista társadalom melletti elkötele­zettségben. Tisztában voltak az újság le­hetőségeivel és feladataival. „Ez a sajtó — írták a lap első számának vezércikké­ben — pártbizottságunknak, a gyár dol­gozóinak egyik legélesebb és legerősebb fegyvere lesz a párt politikájának konkrét, helyi megvalósításáért, a termelékenység emeléséért folytatott küzdelmeinkben”. Három és fél évtized munkája bizonyít­ja, hogy az eredeti elképzelések folyama­tosan megvalósultak, s a Tarjáni Acél a kor és a közösség támasztotta követel­mények szerint tesz eleget hivatásának a sajtó lenini elvének, amely szerint a lap kollektív propagandista, agitátor és kol­lektív szervező. S, ez nem csupán a kö­zölt írások tartalmában, szellemében mu­tatkozik meg, érzékelhető a szerkesztőség hétköznapjaiban h, a körülötte felsorako­zott levelezői gárda aktivitásában. A lap hasábjain — a hivatásos újságírók mel­lett — rendszeresen cikkekkel, informá­ciókkal, hírekkel jelentkeztek a gyár dol­gozói, a párt- és tömegszervezetek akti­vistái, a szocialista brigádok tagjai. A Tarjáni Acél mindenkori kollektívája ve­lük együtt és a gyár gazdasági, politikai, mozgalmi vezetésével összefogva érte el sikereit. Nem lenne azonban teljes ez a kép, ha nem említenénk meg azokat, akik a lapot ténylegesen előállítják, a nyomdá­szokat. A Tarjáni Acél példányszáma évről évre — a gyár létszámának függvényében — változik, de ma is meghaladja egy-egy alkalommal a kétezres számot. S ma sem lehet más a célja — hiszen jó, igaz ügyet szolgál —. mint elődeié. A lap ünnepi számában Pádár András felelős szerkesztő az alábbiak szerint összegzi a tennivalót: „Felelősségteljes és nagy feladat a szo­cialista valóság reális bemutatása, a párt politikájándk megismertetése, a meglcí- váiit hiteles, pontos és gyors tájékoztatás, a közvélemény formálása, az értékterem­tő alkotó munka, szocialista értékeink megbecsülése. Ennek igyekszünk eleget tenni elkötelezetten, hittel, a kommunista sajtó legjobb hagyományait követve”. E tervek megvalósításához kívánunk sok sikert az évforduló alkalmából üzemi lap­társunknak, a 35 éves Tarjáni Acélnak. A megye legnagyobb alapterületű iskolai könyvtárával büszkélkedhet a balassagyarm ati 217. sz. Ipari Szakmunkás- képző Intézet. A 11 ezer kötet könyv mellett 50-féIe folyóirat is segíti a tanulók tájékoz ódását. • — bp — Kiváló ICO Tavalyi munkájával kiér­demelte az Ipari Minisztéri­um és az OKISZ által adomá­nyozott Kiváló szövetkezet címet az Írószer Szövetkezet. Az átadásra a hét végén Po- mázon került sor. Az ünnep­ségen a salgótarjáni üzem­egységből tizenhat dolgozó ka­pott Kiváló dolgozó címet, öt tarjáni szocialista brigád pe­dig a versenymozgalom elis­meréseinek különböző fokoza­tait kapta. Tavaly a megye- székhelyünkön működő ICO- üzemegység harminc százalék­kal növelte termelését, így jelentékenyen hozzájárult a szövetkezet eredményeihez. Szolgálati lakások pedagógusoknak A pedagógusok életkörülmé­nyeinek javításáért is sokat tet­tek a tanácsok és az irányító szervek az elmúlt években. Me­gyei támogatással tizenkét köz­ségben huszonegy új szolgálati lakás épült; tizenöt községben összesen huszonegv ingyenes tel­ket adtak az építkezni akaró pe- j dagógusoknak. A fiatal szakem- ' berek lakáshoz való juttatását a nagyközségekben külön céltámo­gatás is segíti. Mindenhol nagy figyelmet fordítottak a régebbi szolgálati lakások felújítására is. Az első A kkora pofont kapott, hogy a másikat a fal ad­ta. A fülét is. érhette az Stés. mert nem csak elsötétült körülötte a világ, hanem a hal­lását is elvesztette. Fogta az arcát, viharzott a vére. de nem tudta, mit tegyen. Sokan v.oltak. Ner* maradt más hát­ra. összehúzta magát és várt. Amikor magára hagyták, sír­va fakadt. A tehetetlensége fakasztotta ki a könnyeit. Egy­re azon rágta magát. hogy egy valamikori vöröskatonát, aki a halállal cimboráit, ez a néhány csavargó így elin­tézte. Mert, ha akkor fogják el, amikor a háború vége fe­lé éjjelenként végig a város­ban vörös festékkel festették a falakra, üzleti rolókra a sarlót, kalapácsot és megve­rik, akár megölik, nem fájt volna ennyire, mert harcban esett el. De így, amikos csir­kefogókat leplezett le és azok kerekedtek felül? Szinte, fel­ordított a magányában: — Ezt nem bírom ki... Az történt, hogy Salgótar­ján már jó néhány hónapja felszabadult és az emberek kezdtek tapogatózni. Mégnem tudtak teljesen magukhoz tér­ni. Kevés ennivaló volt, meg­indult a nép a városból gya­log. vonaton a falu felé. hogy élelmet szerezzen. A Nemze­ti Bizottság igvekezett meg­tenni, amit csak tudott. El­küldték a város delegációját Debrecenbe az ideiglenes kor­mányhoz, hogy élelmiszert kapjanak. Hoztak is krumplit, lisztet, meg. ami mindennap­ra kellett. De mi volt ez ah­hoz képest, amennyire ki­éhezett a nép. Mert azért, ha igazi harcok nem is voltak Salgótarjánban, de a háború itthagyta nyomait. Mindent kifosztottak a fasiszták. Fel­robbantották a hidakat, kihűlt holttestnek tűntek a gyárak. Omladoztak a bányabejáratok. Nem volt cipő, ruha. És, aho­gyan már ez lenni szokott, a bűnözők búvóhelyük legmé­lyebb bugyrából is előjöttek és kihasználva a helyzetet, fosztogattak. Híre jött, a Sá­toros túlsó oldalán éjnek ide­jén álmukban fejszével agyon­vertek egy juhász házaspárt, jpert csak azok tudtak arról, hogy a közeli bánya gépszí­ját elvitték cipőtalpnak. Pontosan ilyen bandával hozta össze a sors a hajdani vöröskatonát, T. Dezsőt. Ad­dig mérhetetlenül boldogan szívta magába a szabadságot, ö már annyit szenvedett, ka­pott ezért a rendszerért, hogy a felszabadulást igazán nagy­ra értékelte. Hát még, ami­kor kitavaszodott. Ez a .ta­vasz más volt, mint a többi. Színesebb, illatosabb. Szóval, mindegyiknél szebb, még ak­kor is, ha korgott a gyomor. mert üres volt. És tenni akart, de nem akármit, hanem var lami nagyot. De, amikor be­ment a Nemzeti Bizottságba, senki sem ért rá vele foglal­kozni. Legfeljebb azt mond­ták neki: — Menj és szervezd az em­bereket, hogy dolgozzanak. Akkor ez legfontosabb volt, de nem T. Dezsőnek. Q azt akarta, hogy mindenki, aki valaha is a régi rendszerhez tartozott, bűnhődjön. Ekkor- tájban alakult meg az első de­mokratikus rendőrség is Sal­gótarjánban. A Nemzeti Bi­zottság elnöke adta a megbí­zólevelet az első kapitánynak. Az illegális harcosok Kádasi Pál, Vincze Kálmán, Pál Gyu­la és még jó néhányan mind ott voltak. T. Dezsőnek is he­lye lett volna köztük. Ment is ő. de nézeteltérése kelet­kezett a parancsnokkal, aki irányította az. embereket, hogy rendet tegyenek, segít­sék az elesetteket és üldözzék a bűnözőket. T. Dezső pedig azt akarta, hogy mindenkit, aki vétkes, tartóztassanak le és vonjanak felelősségre. Csak hát ez nem ment. Aztán Sal­gótarjánban a népbíróság sem működött. Mondták neki — mire a mellét verte: — Majd mi leszünk a bíró­ság... A gyárakat, bányákat indí­tani kellett és a rendőrök a gyáriakkal közösen kutattak az eldugott gépek és felszere­lések után. T. István az egyik gyári művezető Hatvanba gyalogolt, mert megtudta, hogy az állomáson vesztegel a gyárból elszállított gépek egy része. Aztán ott voltak a fosztoga­tók, köztük a leghírhedtebb, a Kerekes bandája. Feljelen­tettek embereket és, amíg azo­kat behívták kihallgatásra, tá­vollétük alatt feltörték a laká­sukat és, ami mozdítható volt, mind elvitték. Cered környé­kén pedig a csempészek vit­ték a jószágot, embereket a határon át. Megállításukra minden mozgatható embert igénybe véve, vonultak fel a rendőrök, pénzügyőrök, ha­tárőrök. A rendőröknek, akik akkor még a mesterséget sem tud­ták jól, elég sok bajuk volt. Gondot jelentett, nem is ke­veset egy jegyzőkönyv felvé­tele és. hogy megtanulják, tartottak még maguk között néhány régi rendőrt is. T. De­zső ezért is fújt. Mint később kiderült, a Kerekes-bandát lepte meg Vízválasztón, ami­kor onnan is a szíjat szerel­ték le. Arra járt az öreg, meglátta őket, odarohant és ordított: — Mit csináltok ti itt, gaz­emberek! Azok közül az egyik markos legény eléje ugrott és való­sággal letaglózta. Hanem csa­varos eszű ember volt T. De­zső is. Kisütötte, hogy a szí­jat olyan szíjgyártóhoz hord­ják, akit annyi bűn terhelt, hogy letartóztatták. Balassa­gyarmatról érkezett a népbí­róság, s nyilvános tárgyalást tartottak. A tárgyalóterem te­le volt emberekkel. Ott volt T. Dezső is. Megindult a tár­gyalás, de közbeszólásaival alaposan megzavarta. A rend­őrség tett rendet. A rendőr- kapitány elővette T. Dezsőt: — Miért csinálod ezt? Elég a bajunk és te még tetézed? Az első május elsejére készü­lünk, és rendet akarunk ad­dig! Rendet, érted?! — Nem értem. Milyen rend az,, amikor a csibészek itt sé­tálnak, röhögnek — arcát si­mogatta — és engem bántal­maznak... Annyira megneheztelt az öreg, hogy csak nehezen le­hetett lecsitítani. Nem is mutatkozott egy darabig. Né­ha bukkant fel az utcán, gú­nyosan tekintve szét maga kö­rül, senkivel sem beszélt. Leg­feljebb magában, amikor lát­ta, hogy a Főtéren a május elsejei ünnepségre ácsolják az emelvényt: — Majd lesz néktek május! Senki sem jön ide... — mor- gott magában. Elsejét váró estén azért még kilopakodott az utcára. Szokás volt akkoriban az éj­jeli zene, abban gyönyörkö­dött. Látta azt is, hogy a pó­diumra rendőrök vigyáznak: Mert azért az is bántotta vol­na, ha tényleg nem mentek volna emberek a gyűlésre. Reggel harsogtak a zeneka­rok, a gyáriak, a bányaiak. Még a salgói foghíjas zenekar is bejött. S jöttek az embe­rek... Arcukon kíváncsiság, öröm, mert valami újat akar­tak. A fiatalok fehér ingben, zászlókkal szépen sorban vo­nultak. Amikor megtelt a tér, felharsant a kürtszó, egy de­rék, vállas ember lépett az emelvényre. T. Dezső felkap­ta a tekintetét, piros lett az arca: — Ez meg Nógrádi Sándor..: — motyogta. A ztán csak nézte a hul­lámzó tarka sokaságot, hallgatta a beszédeket, melegedett a szíve: — Mégiscsak ez az első, nagyon szép... Hát így esett négy évtizede..: Bobál Gyula 4 NÓGRAD - 1985. április 30., kedd

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents