Nógrád, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-27 / 98. szám
Káldi Judit: Világváros Nógrádmegyeri látogatás Mindenki előtt nyitva a ház „Érmek" és érdemek (A munkásfiatalok VII. országos vers- és prózamondó versenyének döntőjéről) ' Néhány évvel ezelőtt Horváth József, a nógrádmegyeri művelődési ház igazgatója azt mondta: számára a mindennapi munka mellett legfontosabb a tanulás, s munkáját csak akkor tudja igazán jól ellátni, ha a helyi ismeretek, gyakorlati tapasztalatok megfelelő elméleti tudással párosulnak. Horváth József azóta elvégezte a népművelési szakot. — Nagyobb elméleti ismeret birtokában mi az, amit ma a mindennapi munkájában másképpeh lát és csinál? — A közművelődés legfontosabb feladata a személyiségformálás, amit differenciált tevékenységi formákon keresztül lehet megvalósítani. Célom a tartalmi munka színvonalának emelése, a hatékonyság növelése. A fiatal népművelő jogos büszkeséggel beszállt az ifjúsági klub munkájáról, amely Radios Katalin irányításával vonzó programot biztosít a fiatalok számára. Eredményes munkájukért megkapták a KISZ KB dicsérő oklevelét. — Nógrádmegyerben az értelmiségiek száma ha nem is sok, de meghatározó. Ki-ki a saját területén becsületesen, lelkiismeretesen ellátja a feladatát. Szerettük volna, ha a község közművelődési életébe aktívabban bekapcsolódnak. Ezért alakítottuk meg az értelmiségi klubot. Ezzel kettős célt értünk el. A különböző területeken dolgozó értelmiségieket közelebb hoztuk egymáshoz, ' a klub fórumot biztosít számukra. Ugyanakkor az ismeretterjesztő munkába is bekapcsolódhatnak. A pedagógusok és az orvosházaspár: dr. Hantos Ágnes és dr. Pálmán Kálmán ilyen irányú, igen aktív mukájáit szeretném kiemelni. A művészeti csoportok közül Hajdú Györgyi irodalmi színpadi csoportja a legegységesebb. Tevékenységüket a tudatosság, a folyamatosság jellemzi. — A tervezésnél sok mindent — péLdáui érdeklődést, lehetőséget — figyelembe kell venni. Igényként merült fel a szabó-varró és a nyelvtan- folyam szervezése, aminek eleget tettünk. Viszonylag sok kiállítást rendezünk. Jelenleg József Attila életét és munkásságát bemutató kiállítás látható, amelyet a költészet napja alkalmából rendezünk. A tárlatot az iskolások is megtekintették. Ezt a rendezvényünket egy szavalóversennyel kapcsoljuk össze. Itt jegyzem meg, hogy az iskolával többrétű a kapcsolatunk. Nógrádmegyerben hagyománya van a filmklubnak. Olyan rendezvényeket vagyunk kénytelenek szervezni, amelyek viszonylag olcsók. A szórakoztató műsorokat a magas árak miatt nagyon át kel] gondolni, hogy évente hányat és melyiket fogadjuk. Sajnos az emberek egy része még mindig azon keresztül méri le és ítéli meg munkánkat, hogy hány ismert művész, együttes lépett fel községünkben. Szó sincs róla, erre is szükség van, de legalább annyira fontos, sőt véleményem szerint fontosabb a klubélet, az öntevékeny művészeti csoportok szerepeltetése, tanfolyamok szervezése, különböző témájú TIT-elő- adások megtartása* * * kiállítások rendezése. Ami a műsoros előadáso- i kát illeti, igénybe vesszük a megyei művelődési központ és a szécsényiek szolgáltatásait. Gyakran tartunk táncos rendezvényeket. Egyrészt mert a fiatalok igénylik, másrészt pedig ez az a ren- i dezvényünk, amelyből pár forint megmarad, s a tartalmi munka fejlesztésére tudjuk fordítani — foglalta össze a jelen eredményeit, törekvéseit a friss diplomás népművelő. sz. f. Tizennyolc arany, ezüst, illetve bronz minősítő oklevelet, továbbá harmincegy különdíjat osztottak ki április 21-én a munkásfiatalok VII. országos vers- és prózamondó versenyének ünnepélyes eredmény- hirdetésekor. Igaz, a döntőbe jutott versenyzők száma sem volt kevés, összesen hetvenegy amatőr előadó kapott meghívást a nógrádi megyeszékhelyre, az ÜM. Salgótarjáni Öblösüveggyárának Kossuth Művelődési Házában lezajlott háromnapos versengés- re. A díjözön három évvel ezelőtt sem volt szerényebb, akkor — úgy véljük — joggal kérdöjeleztük meg az „érmek” és az érdemek arányát. A verseny döntőjének akkori színvonala mellett csak egyéb szempontok bírhatták rá a zsűrit, hogy díjakkal értékelje fel a mezőnyt. A mostani verseny után jólesően írhatjuk le, hogy a döntőbe jutott fiatalok többsége abszolút mércével mérve is (ilyen mérce persze valójában nem létezik) maradéktalan élményt nyújtott, következésképp rászolgált a díjakra. De itt álljunk meg egy pillanatra! Mit takar a sommás megállapítás? Mindenekelőtt azt, hogy , a munkásfiatalok megjelölés ezúttal valóban csupán a résztvevők civil státusát nem pedig előadói képességeik kategóriáját jelölte. A korábbi versenyeken ugyanis — kimondva-ki- mondatlanul — gyakorta megesett, hogy a pontszámok odaítélésekor a versenyzők termelésben elfoglalt helye is „bejátszott”, ami viszont épp az igazán tehetséges munkásfiatal előadókat sértette, teljes joggal. Azokat, akik tudván- tudták, hogy egy teljesen nyitott versenyen is megállják a helyüket. Mindez azonban úgy tűnik, a múlté. Akinek az idei döntő második versenynapjának délelőttjén, avagy az esti gálán volt alkalma meghallgatnia a versenyzőket (igaz, akkor már csak huszonheten, illetve tizennyolcán léptek ismét a zsűri és a közönség elé) meglepetést okozhatott a korábbi döntőkhöz képest tapasztalt fejlődés. Az idei döntőbe jutottak közel fele már három évvel ezelőtt is döntős volt, de akadt olyan versmondó: is, aki már negyedik alkalommal jutott el Salgótarjánba. (A versenyre egyébként 33 éves korig jelentkezhetnek a munkásfiatalok és a szakmunkástanul ók.) A tapasztalt színvonalemelkedés lehetséges okainak feltérképezése nem ennek a cikknek a feladata, de gyaníthatom, hogy kedvező hatással volt a megnövekedett felkészülési „érési” — idő is (korábban kétévenként rendezték meg a versenyt), nemkülönben a döntőbe jutott versenyzők számára idén először szervezett salgóbányai felkészítő táborozás, ahol is január végén egy héten át csiszolták a szakemberek, a megyei döntők legtehetségesebbnek bizonyult dobogós helyezettjeinek produkcióit. (A salgótarjáni országos döntőbe a főváros és a megyék 3—3, esetenként 4 versenyzőt delegálhattak.) Szükséges viszont bővebben szólni arról, hogy miben nyilvánult meg eme hangsúlyozottan magas színvonal. Elsősorban talán az interpretációk kidolgozottságában, a vers- és prózamondás hibátlan technikai „kivitelezésében”. Az olvasó joggal mondhatja, hogy a technikailag hibátlanul megoldott előadás még nem garancia a művészi élményre. Igaz, de a mesterségbeli tudás többnyire alapfeltétele ennek. És ne feledjük, azért mégiscsak amatőr előadókról van szó, akik számára cseppet sem könnyű megfelelni ennek az alapfeltételnek. Talán még nehezebb, mint átélni, meggyőzően tolmácsolni, azaz, a szó teljes értelmében elsajátítani és önmagukon át- transzformálva tolmácsolni a választott művet. A valódi élményt persze, ez jelentette. Az tudniillik, hogy a versenyzők majd mindegyike hozzá tudta tenni a versekhez, választott prózaművekhez önmagát, azt a pluszt, ami a befogadókban — a közönségben — képes volt művészi, katartikus élménnyé emelni az élőszóban közvetített írói gondolatot. Mindez nem egyszerűen tehetség kérdése. Több a n| nál. I Bár egy tehetséges —« mondjuk így — profi e'őj adó jó hatásfokkal képed felerősíteni bármilyen —J számára esetleg idegen —| költői üzenetet is, ez vaj1 lahol mégiscsak álságo^ erény. Ezzel bízvást kitű|j nik, hogy magunk is osztj ■juk azt a véleményt, mel# szerint az előadóművészet-j pék ebben az ágában aa| amatőrt és a „profit” — ' közel azonos technikai tu4 dás birtokában — úgyszól^l ván semmi sem különbözöl teti meg. Azaz, egyvalami mégis — az amatőr javáHI ra. Az, hogy az amatőií: menten lelepleződik, háj őszintétlen, ha az általa tolj mácsolt irodalmi szöveg} számára idegen matéria. 1 Amikor tehát azt írjükül hogy a munkásfiatalok idei vers- és prózamondó ver| senyének döntőjében el|l hangzott produkciók tű 1-j nyomó többsége maradék^! tálán élményt nyújtott, ak-jl kor nem kevesebbet áll í^ tünk, mint azt, hogy a fia-J tatok ezúttal az őket őszinJ tén érdeklő kérdésekre keJ1 restek vállalható válaszokat!} örvendetes az is, hogy. ezeket a válaszokat ad: egyetemes irodalom, idő4 ben és térben egymástól távol eső értékei közötti lelték meg. Hallhattunk verset Csokonaitól és Nagy Lászlótól, csángó népbaliaj, dát és örkény-noveliát..j Talán soha nem volt még ilyen széles a skála, dacára annak, hogy valamennyi versenyző kötelezően készült} egy-egy SZOT-díjas mai magyar szerző művéből isj Kell-e külön hangsúlyozd ni annak jelentőségét, hogy ebben a mezőnyben ráadáJ sül valóban egészen fiatal Fenes Andrea személyében! ismét akadt egy ezüstmi J‘ nősítést kiérdemelt nógrádi versmondó? I Az őszinte szó nyújtottál élményeket Salgótarjánba r< ezúttal nemcsak taps, éé. nemcsak díjözön honorált aj Az előadók ezúttal önmaJ gukat értékelték fel. Ezt előrebocsátva várj csak helye annak a zárójeles megjegyzésnek, hogy ezen a versenyen munkás^ fiatalok vettek részt. Mun-' kásfiatalok, akik nemcsak osztályos társaiknak mutattak példát. I Pintér Károly j| Hát csak úgy ne járjunk ezzel is, mint a deberesényi haranglábbal, aminek bizony lába kelt, elballagott (képletesen szólva) valamelyik skan- zenba, talán éppen a szentendreibe. Mondtam is nemrég, amikor a deberesényi illetékes nándori tanácselnökkel — jóbarát amúgy — összefutottam, hogy mire a Nógrádiban megjelent a fővárosban élő, de ide is író, sőt, a gyarmati irodalmi társaság tagjaként erre mifelénk gyakorta megforduló Balogh Béni írása — addigra elkerült tőlünk a híres harangláb. A történetével aztán már nincs mit ten- ni-vennl, az van azt kész, egy darabig még mondják De- bercsényiben is, aztán azt is elfelejtik. De rámutatni már idehaza nem lehet. „Fene aki bánja”, mondhatja akárki, aki érintett is a dologban és mondjuk deberesényi, „ha egy. szer nem volt pénz a teljes jelújítására”. Épült helyette saját erőből, összeadásból, munkából, minden más segítségből olyan temiplomocska ott a közelii dombon, hogy méltán büszke lehet, rá, aki építette. Az irodalmi hetilap annak ide jen, amikor felszentelték, egész oldalt „pazarolt” a témára. Hét, a templomot biztosan nem hordja el a pénzszűkét még tovább hidegítő közömbös *b&. Nagyobb is, szebb is jBUrnt a régi harangláb. Csak íHfy baj van, hogy kell néhány tarÚtónjára Látogatóban a nyomókőnéi figyeli, többször szólítja meg az állásiban is. Súgja is a fülembe a koma, akivel jöttem „milyen érdekes, hogy megmaradt az emberben a lószeretet. ..” Megmaradt bizony abban, akiben volt. tozík a tájihoz, s az ember történetéhez is úgy tapad, mint izom a csontozathoz. Mondom másoknak is, akikkel együtt koptatjuk az utat, hogy ha már errejárunk, kerüljünk beljebb Berkenyére paszományt nézni. Meg otí van még a nyomókő is. ami külön megér egy kis járkálást (nem a kő persze, hanem ami életben körülötte volt és van is), erre aztán mindenki köny- nyen rááll, különösen az, aiki nyomókőről nemigen hallott még, nemhogy látott volna ilyet. Mert olyant, mint • a berkenyéi, máshol már nem látni. Hatalmas egy története lehet ennek is, sok munkával terhelt, súlyosabb mint maga a kő, ami így szemre is megvan vagy hat mázsa. Hogy aztán miként került ide? Két jókötésfi férfi, úgy ja- vafcomatbeli, vagy inkább idősödő álldogál, kicsit ráérősen a kapuban, éppen S2iemben a paszománygyár (?) oldalsó bejáratával. Nézik, ahogy kikászálódunk a kocsiból; hiába, Berkenye nem a főút méntén fekszik, zártabb, el- hagyottabb is. mint a testvérközség, a fiatalabb, a közeli Szendehely—Katajimpuszta, ahova innen telepedték ál azok a régiek, akik még ismertek a a^amókóvet a aundennapi munkából. All a kél férfi, szemre gazdaember, jó hatvanasok, de abból a régikötésű kemény fajtából, ami bizony manapság már csak mutatóban látszik i,tt vagy ott a fiatalja között. Hova is lettek a régi erős csontú, erős izomzatú, sokat bíró emberek? Ez a biológiai általános leépülés mégsem lehet mese habbal, sat-nyulunk, csenevé- szedünk, egyre hosszabbak leszünk fiainkban, lányainkban, már ami a magasságot illeti. De a többi? Kattog a fényképezőgép, tiltakozik a két a férfi, hogy őket ugyan ne fotózzuk, „csúnya öregembert minek már mutogatni”. Ha tudnák, milyen meggyőzőek így hatvan-hetven felé járva is, népi mondanák. A sz.abadkozás csak addig tart árián, amíg a nyomókő szóba kerül. Onnantól persze hogy szabad az út beljebb a látogató előtt. Berkenye amúgy is híres a .jókedéiyű polgárairól, akik szívesen látják az idegent, hiszen a főúttól távol ide csak ritkán jön olyan valaki, akit ne ismernének. Megyünk beljebb az udvar mélyére a házigazda elől, mi utána, jön a rokon is, aki a kapuban álldogált a gazdával, Hajfner Ferenccel. Na, itt a berkenyéi nyomókő! Az egyetlen talán a megye o ért. Nezüs a többiek és nem látnak rajta semmi különöset. Kő és kész. Olyan a formája, mint a hordó, szobornak gyenge, amúgy meg mit lehet ezen nézni...? Haffner bátyánk mondja a történetét, arra, hogy mostanában mikor használhatták az utóbbi fél évszázadban talán ő sem tudna pontos választ adni. Magyarázza a nászuram is a dolgot, bólogatunk rendesen, ahogy kell, de leginkább csak azt. érti a város: csellengő ebből a szakszerű elmondásból (szerepel abban mindenféle gerenda, meg furat, meg lánc, meg olyan felhúzó szerkezet, mint amilyen talán a mai kocsiemeiőket megtartja felpeckelés közben), na, szóval csak azt érti, hogy ez arra volt jó a régi időkben, hogy a szőlőből tökéletesen ki lehessen sajtolni a levét. Feri bácsi lánya mondja közben, hogy már arra gondoltak egyszer — ki kéne festeni. Olyanra, mint egy hordó, hogy valami látványosság legyen rajta. Barnára az egészet és körbe-körbe a két pántot is alul-felül. Hű, erre aztán kézzeü-látolbal tiltakozóik, mintha én lennék magam a nyomókőfelelős, akit a megye megbízott, hogy aa egyetlen berkenyéire vigyázzak. De kifesteni tényleg nem lenne jó. Ez így eredet), ahogy van. Így sűrűsödik benne a németajkú Berkenye egész történelme. Merthogy még azokból a régebbi világokból való, amikor a szőlődarálást sem kézzel, sem géppel nem ismerték, s nem volt más hasonló láb taposó módszer sem. A kő valódi szerepe is az lehetett, hogy errefelé a berkenyéi né- 'met. gazdák nem tartották mindenre megfelelőnek a lábbal taposását a szőlőnek. De amúgy is magukkal hozhatták a szőlő- és , borkultúrát, s megtartották itt magyarfölden is Berkenyén. Megtartották az idősebbek a nyelvet is, bár ők is éppúgy szabadkoznak, mint máshol meg a salovák nemzetiségiek minálunk, hogy nem szépen beszélnek., ,,mi csak olyan svábosan mondjuk. ..” Pedig ez a töretlen, rajnai frank nyelvjárásból itt megült nyelv, mint a nyomókő a berkenyéi talajba süppedt. Kimozdítani kellene hozzá a két. ló az istállóból. Hát még azok aztán! A Sanyi meg a Bandi! A gazda sze- mefénve mindkettő, de a világosabb Sanyit talán jobban j NÓGRÁD - 1985. április 27., szombat De a paszománynak talár» befellegzett. Itt úgy tudják, hogy azt talán már majd nem is nagyon gyártják, inkább a műszálas jacquard függönyöké itt is a jövő. Újabb szerzeményként nagy teljesítményű, feltűnően nagymére’ ü gép zakatol a nyomókő szomszédságában odabent a kis üzemben (gyáracskában), azon és mind a többi modern gépen is helybéli asszonyok dolgodnak exportra is. Utoljára a hazai függönygyártás fellegvárában, a győri Gardenia üzemcsarnokában láttam ilyen gépeket, mint itt Berkenyén. Annak a tanácsi embernek, akinek segítségével jó régen idetelepítettéik ezc a kis üzemet, a mai napig jó szívvel emlegetik a nevét a berkenyéiek. Róluk meg azt írta több mint másfél évszázada Mocsáry Antal a tudós bocsániapujtői birtokos, a megyei monográfia szerzője,1 hogy „dicséretükre szolgál, mert nagyon iparkodók és szorgalmatosak főképp a szőj lő és a dohány művelésében”i Feri bácsi közben kivezeti Sanyit meg Bandit. Hogy na csak azt a követ nézzük. . T, Pataki László I I l.
