Nógrád, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-02 / 51. szám
1 Hűsége, magányos kitartása példát adott Kohón Györgyre emlékezve Kohán György Kossuth- díjas, kétszeres Munkácsy- tííjas festőművész február 22- én volt 75 éves. Az évforduló alkalmából kerestük fel a Gyulán élő Koszta Rozália SZOT-díjas festőművészt, hogy mondja el emlékeit a szintén gyulai nagy elődről. Festőművészről, festészetről ki lehetne avatottabb vallani, ha nem, aki maga is festőművész? Koszta Rozália gyermekkorában ismerte meg Kohánt, hosszú éveken át tisztelte és jó barátság fűzte hozzá. A Béke sugárúti műteremnappaliban valami olyan melegség, kellemes nyugalom fogad, amihez foghatót Koszta Rozália képei — a kis fehér, zöld nád- vagy lila tetős aj- tósfalvai lakóházak — sugároznak. Sok-sok készülő és befejezett festmény, portrék, utcarészletek; sok-sok képző- művészeti könyv, lexikon, folyóirat. Meg a három cica. Itt minden olyan otthonos, meleg, marasztaló. Először a „Találkozás” című festményének történetéről mesél. Ezen a képen együtt látható, Dürer, Munkácsy, Kohán és Koszta Rozália. „Nem úgy készült ez a kép, hogy eszembe jutott valami és megfestettem. A televízió éppen városok közötti vetélkedőt tervezett, amelyben Gyula is indult volna. Én állítottam össze a képzőművészeti témákat, és újra ráakadtam Dürerre, akinek a nagyapja a vasúton túli Ajtósfalván volt ötvös, apja innen ment Nürnbergbe. Dürer mindvégig büszke volt arra, hogy az apja magyar. Családi címerükben ajtó szerepel, innen a név. Németül ugyanis Tűr az ajtó, és a kellemesebb hangzás kedvéért lett ebből Dürer. A vetélkedőből viszont nem lett semmi; és egyszerűen ki kellett festenem magamból az egész dolgot. Olyan Dürer-változat után néztem, ami még nem szerepelt senkinél. Így választottam a huszonkét éves Dürert. Mindenki huszonéves a képen, nekem is fiatalnak kell lennem. Magamat egyébként főleg a szín kedvéért festettem közéjük; kellett ez az élénk piros.” Megtudom, hogy a növény, amit Dürer tart a kezében, és Munkácsynak nyújtja át, az eringium; a férfihűség Jelképe. Munkácsy majd Ko- hánnak adja tovább... Dürer, Munkácsy, Kohán. Hárman a múltból. Az eringium — a latin név szinte az erény szót idézi —, a stafétabot tehát, a helyhez való ragaszkodást, szeretetet, hűséget jelenti. Mégis: alig tudom elhinni, hogy Koszta Rozália a piros blúz végett került a képre... „Nem akartam magam a nagyok közé besorolni, de tényleg hiányzott valami; egy szín. Aztán úgy gondolkodtam: a festészetnek, a művészetnek legyen itt Gyulán folytatója. Én vagyok a legöregebb. És szimbolikus alak: egy ember, aki folytatja. Aztán még valami, ami érdekes: Munkácsy 1844. február 20-án született, Kohán 1910. február 22-én. Én pedig február 21-én. Az alföldi festészet eszmeileg arra épít, amit Munkácsy hozott létre. Kohán még csak 75 éves lenne, 56 évesen halt meg: és nem kellett volna meghalnia, ha van mellette valaki, aki törődik vele, türelemre inti, vigyáz rá... Én már túléltem, 60 éves vagyok...” Újabb képeket, újabb könyveket fedezek föl; a műteremlakás már-már szűkösnek tűnik ettől a rengeteg értéktől. A hatalmas ablakon árad befelé a napfény, és a sugárúti gesztenyefák még télen is barátságosan, méltóságteljesen díszlenek. A három kövér cica szemmel láthatóan nem rajong a vendégért, hiszen ilyenkor többfelé oszlik meg a törődés, a szeretet. Rumos tea és Ko- hán-emlékek: „Már gyermekkoromban ismertem Kohánt. 4—5 éves lehettem, amikor először láttam. A festők a Galbács- kert szikes legelőjére jártak festeni, én ott születtem. Személyesen 1955-ben ismertem meg. Izgatottan vittem hozzá rajzaimat. Később főiskolás koromban meglátogattam. Amikor már itt laktunk Gyulán a férjemmel, a könyvtár épületében, mindennap eljött. Kohán hozta el Simo- nyit is... Modellt csak egyszer ült nekem — nem volt türelme —, akkor is csak félig festettem meg. Utána kicsit igazgattam... 1958—59-ben végleg elment Hódmezővásárhelyre. Időnként hazajött édesanyját meglátogatni, akkor mindig felkeresett bennünket. Sokat beszélgettünk a művészetről. Elmondta, hogy olyan mű izgatja, ami konstruktív meg dekoratív egyszerre. Érdekelte a vonal kifejező ereje... Általában kevés beszédű volt, de puszta jelenléte is súlyos volt és meghatározó. Rengeteget sétáltunk együtt a Béke sugárúton...” Az én gyerekkoromból megmaradt Béke sugárút-képhez elválaszthatatlanul hozzá tartozik Koszta Rozália, Simonyi Imre a költő; gyakran jöttek szemben a gesztenyefák alatt. Kohánra nem emlékszem... „Kohán imádta Gyulát, de akkoriban Vásárhelynek olyan vonzereje, atmoszférája volt, amivel Gyula nem rendelkezett. Kohán pedig nem volt az a típus, aki kilincsel és kijárja a maga igazát. Nem volt már olyan fiatal se, hogy vállalja a küzdelmet, hogy áttörje az érzéketlenséget. Én még elég fiatal voltam és vállalhattam. Kohán először 1933-ban járt Vásárhelyen. Kezdetben az irodalmi élet volt ott a meghatározó, de odakötötte a Tornyai Jánoshoz fűződő barátsága is.” Vásárhely hamarabb felismerte nagyságát, hamarabb befogadta, hamarabb adott otthont a gyulai művésznek, hamarabb, mint az imádott Gyula... „Mégis Gyulán érezte jól magát. Ez a város megnyugtatta. Hazajárt rendszeresen es hazajött meghalni... Kohán nagyrabecsülése és jóvátevési szándék vezérelte a későbbiek során azokat a művészeket és művészetszerető embereket, akik összefogtak a gyulai Kohán Múzeum létrehozásáért.. Ami valóság lett és a város büszkesége, helyrebillentette mindazt, amit korrigálni kellett... Nagyon jó, hogy Gyulára hagyta életművét, mert Vásárhelyen nem tudtak volna ilyen szép helyet biztosítani számára. És ez az elégtétel a város lelki- ismeretének is kellett...” Koszta Rozália hite. fáradhatatlansága csodálatra méltó. Kezd összeállni a kép, mit is jelenthetett neki, emberi és művészi fejlődésében a nagy előd, Kohán György. ,,Mit jelentett nekem Kohán? Sokat, nagyon sokat. Elsősorban azt, hogy Budapesttől 200 kilométerre meg tudtam maradni művésznek. A hűség, ami idekötötte, erőt adott nekem. Amit azokban a nehéz időkben, az ötvenes években végig tudott csinálni, hogy nem adta föl, a munkába menekült és dolgozott magányosan is, ez nekem példát jelentett... Közös vonásunk, a mély színekhez (barna, vörös, narancs, kék, zöld) való vonzódás. Itt Gyulán mások a szín viszony ok; közel van az erdélyi levegő, más az ég kékje, a fák zöldje. Mindez nyilván meglátszik a képeken is, csakúgy, mint a gyerekkor, a szülőváros meghatározó szerepe.” Végül arról beszélgetünk, milyen jó alkalom lehetett volna ez az évforduló, a 75. születésnap az első Kohán- ról szóló kötet, a festő életét és művészetét bemutató kiadvány megjelenésére... Így találkoztam a februári ünnepeitekkel, és köszönöm ezt a találkozást Koszta Rozáliának. Niedzielsky Katalin PÉNTEK IMRE: Kényszer és képzetek Die Muttersprache, die Muttersprache, milyen félelmes börtön vagy te... Lapultam benned negyven évet. Az ember legyen konzekvens, ha másra már nincs lehetősége. Milyen könnyű így élni! Milyen nehéz így élni! Hazai kozmopolitát játszani még nehezebb. A nyelvek Bábelében szól az elveszett Éden... Nem hallom, hogyha hívnak, akárhogy szólöngatnak — pedig a bőrömről volna szó. Itt vagyok „őshonos lakó”: fönt a régi padláson szúrágta láda mélyén por őrzi —, ha kell, ha nem kell — nemzeti identitásom. Hívogat, szól(ít) az Éden, elveszített énem ... Él kéne végre dönteni, ki vagy (ok) tulajdonképpen? DEÁK MÖR: Nemzedékem A látomások évada lejárt; befogott szemmel őrködünk magunkon, a csodák felizzó varázsgömbjén kiégett földrészek parázslónak. Üszkös arcunk talán egy istené volt, egy elfelejtett vallás földet ért napja — talán « betiltott hit harci korongja, hogy egyszer még minden újrakezdhető, halotti máglyák emlékpernyéin is, hisz fegyver a tehetetlenség, ha véges, | és nekünk hazudható múltunk I sínesén, ' egykor volt lángját melengetni, A csodák áttetsző varázsgömbje kiégett szemünkben röggé pördül: a látomások évada lejárt — arcunk talán egy istené volt. SIMÁI MIHÁLY: Kérdések halott anyámhoz hová mennek a fák a fák? a körösparti hársak a kastélykerti koronák a szigeti füzek hová mennek — megannyi véndiák — vállukon bánat-tarisznyával? íme anyám: tüskés ágakon úszik hófürtű illatfelleg — mondd hová jutnak a fájdalom akácosaiban • lelkek? ÚJ KÖNYVEK Finn újdonságok Február 28. a Kalevala napja. Ezt i. napot szerte Fiann- országban vidám ünnepségek keretében ülik meg északi testvéreink. Ez az év azonban különösen ünnepivé teszi ezt a napot s nemcsak a Kalevala hazájában, hanem szerte a világon, ahol ismerik s jó fordításokban szeretik a finn nemzeti eposzt. A másfél százados jubileum Magyarországon is ünnep lesz. A Néprajzi Múzeumban kiállítás nyílt február 28-án a Magyar Tudományos Akadémián a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztek Egyesülése rendezésében láthatja a közönség a Kalevala Magyarországon című könyv- és dokumentációs kiállítást. E kiállítást később Debrecenben, Nyíregyházán, maid ősszel Szegeden és Pécsett is bemutatják. Könyvkiadóink közül a szép köteteiről híres Helikon Kiadó máris kibocsátotta a Kalevala legújabb kiadását a négy fordítás kö2Ül a legelsőt, Vikár Béláét választva. Véletlennek tűnhetne, de mégsem az, hogy szinte azonos időben jelent meg az Európánál a Finn Irodalom Könyvtára legújabb kötete. A két kiadói egyesülés vezetői öt évvel ezelőtt megállapodtak a kölcsönös kiadványsorozatok megindításában és közreadásában. A Finnország1 ban megjelenő Magyar Irodalom Könyvtára sorozat megjelenése az utóbbi két évben ugyan kissé lelassult, de mégis a 11. köteténél tart, főként a huszadik századi magyar irodalom terméséből válogatva. A legújabb magyarországi kötet Hannu Sa- lama Szent Iván-éji tánc című regénye. Az írót e művéért a bíróság istenkáromlás miatt perbe fogta és elítélte, a kritikusok viszont korszak- alkotó műnek ítélték az 1964- ben a neves és nagy múltú Otaiva kiadónál megjelent művet. Az író nem védekezett: „... a sorra kerülő bírósági tárgyalásra a ieglisztele ttelj esőbben bejelentem, hogy regényemmel meg akartam sérteni a honpolgárok isten- felfogását”. Az olvasók megértették a szerző védekezését, hisz a fiatail író regényében saját erényeiket és bűneiket találták meg. A finn köztársasági elnök pedig kegyelmi határozattal szolgáltatott igazságot a szellemi szabadságnak. Az Európa Kiadó a Finn Irodailom Könyvtára legújabb kötete mellett egy verseskönyvvel is megajándékozza a finn irodalom iránt érdeklődő barátait. Paavo Haavikko A hold udvartartása című kötete egy nagyívű líra reprezentatív darabja. Hatalmas ritmikájú szabadversék, dús metaforák, az Antik Róma arany képei váltakoznak a finn történelem és táj rajzaival. Nem titkolt hír, hogy P„avo Haavikko jó ideje a Nobei-díj várományosa. 8 NÓGRÁD — 1985. március 2., szombat Szobrok az utcán Budapest parkjai, terei, utcái, amolyan szabadtéri múzeumként so' száz köztéri szobrot őrizne^. Mint valami ha- • talmas tárlaton — itt is, ott is feltűnnek emlékművek, szoboralakok. Vannak köztük jól ismertek, amelyek szinte jelképpé váltak. A Szabadságszobor a Citadellán, a Budapest centenáriumi emlékmű a Margitszigeten, a tanácsköz- társasági. az 1919-es emlékmű, a Marx—Engels szobor, Arany Jáhos, Petőfi Sándor, József Attila, Károlyi Mihály, Bartók Béla szobra. (Vannak kevésbé ismertek és szinte ismeretlenek. Egyik méreteivel ragad meg. a másik harmonikus szépségével, újszerű mondanivalójával. Neves szobrászaink alkotásai — Varga Imre, Kiss István. Vilt Tibor, Pátzay Pál, Szabó Iván, Medgyessy Ferenc, Melocco Miklós — alkotásai éppúgy megtalálhatók, mint kevésbé ismert mesterek munkái. Vannak városrészek, kertek, terek, amelyek valósággal bővelkednek műalkotásokban — ilyen a Margitsziget (A Mű- vészsétány sok szoborportréjával), a Városliget régi és új szobrokkal, a Gellérthegy, a Feneketlen-tó környéke, a Budai Várnegyed, a Városliget. Fővárosunkat csaknem ezer köztéri szobor díszíti. Barokk és mai szobrok sokasága. Az utóbbi negyven évben nyolcszáz szobrot állítottak fel. Ez utóbbi tényt választotta témájául a Budapest Kiálií- tóterem tárlata. Amikor is elkészítette a Negyven év köztéri szobrai Budapesten című reprezentatív kiállítást A tárlaton a közterületen álló 543 szobor közül 200 szerepel fotón, 70 pedig kisminták formájában. S térképen is jelzik, hol. milyen szobor található. Sokan bizonyára elcsodálkoznak egy-egy mű fotójának láttán, ismeretlen szépségek, érdekességek tárulnak fel előttünk. ismerős szobrok új oldalukról mutatkoznak meg. Mások az eredeti felkeresésére, megismerésére késztetnek. Igen értékes és forrásanyagul szolgálhat a jelen kiállításhoz kapcsolódó katalógus, amelyben Budapesten 1945 és 85. között felállított valamennyi szobor fotója és adatai szerepelnek. (Hasonló témájú kézikönyv 1936-ban készült az akkori fővárosban áüt köztéri szobrok lexikonja.) A kiállítás ideje alatt — 1985. május 8-ig — naponta 10—18 óráig videoprogramot és filmeket vetítenek a látogatóknak. A főváros köztéri szobrairól, korábbi híradókból, a szobrok felállításával, utóéletével kapcsolatos dokumentumokból, jeles szobrászaink — Pátzay Pál, Mikus Sándor, Makrisz Agamemnon, Kerényi Jenő, Somogyi József és Varga Imre portréfilmjei egészítik ki a látnivalókat. Pándt Kiss János: Korsós nő Varga Imre: Bartók Béla Vilt Tibor: Madách Imre Kiss István: Szitakötők \
