Nógrád, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-02 / 51. szám
JL Olvassuk újra — együtt! Veres Péter „történelmi jelenléte" 39 éves korában jelent meg első kötete. A balmazújvárosi parasztember úgy robban be az irodalom világába, ahogy kevesen, és úgy válik a népi mozgalom vezéralakjává, mintha világéletében politikával foglalkozott volna, mintha mindig „népben-nemzetben” gondolkodott volna. Ezzel a kifejézéssel ő lepte meg még pályája elején a magyar szellemi életet, s attól kezdve megszoktuk, hogy mindig minden írásával egy nép egészének világszintre emeléséért küzdött. Pedig hát nagyon mélyről jött. Szerelemgyerekként 1897. január 6-án született Balmazújvároson. Küzdelmes gyermeksors, és. mégis a szülőföld halálig tartó szeretete. A felszabaduláskor már országos hírű író, aki a magyar paraszti élet legrangosabb tudósítója. Regényei, elbeszélései szinte csak ürügynek látszanak a paraszti világ aprólékosan pontos és röntgenkép- mélvségű rögzítésére. De szépirodalmi munkássága mellett szociológiai és politikai cikkei és tanulmányai — ekkor már tanulmánykötetei — usvancsak ennek az ismeret- V'láanak hű megszólalásai. A Történelmi jelenlét című kötet Veres Péter utolsó éveinek, az életmű utolsó szakaszának záróköve. Útirajzok, karcolatok, cikkek, jegyzetek, a Veres Péter-i gondolkodás beérett eredményeit tükröző kis írások — ez a kötet. Olyan jegyzetek összessége, melyek a közéletiség kényszerében születtek, egy olyan embernek a gondolatai, aki mindig a magyar közgondolkodás ütőerén tartotta a kezét, és, aki nem tudhatott nem szólni akár elégedetlenségét, akár egyetértését kellett kifejeznie. Nagy szépirodalmi művei, a Számadás, a Próbatétel, a Három nemzedék, amely végső soron a Balogh család története címet kapja, meg novellái mind korszakjelző művek, de valahogy nem kapnak oly erős visszhangot mint, amit megérdemelnének. Váratlan halála előtt, 1970-ben írja magáról: „Azt már tudom, és szükségét érzem, hogy más is tudja, hogy én is tudom: embernek nyilván több vagyok, mint írónak, és ezen már lényegében nem változtathatok. Hát legalább a legfontosabb szellemi »termékeimet« meeoró- bálom így, ahogy van. nyersanyagként, vagy »félgyártmányként« közreadni.” — S még ezt is —: „csak annvit hadd jegyezhessek még ide. hogy nem semmiért írok: a valósággal, az élettel és a történelemmel szeretnék mindennapi viszonyban lenni. Vagy még pontosabban: nem tudok a valósággal való mindennapi gondolati érintkezés nélkül élni.” Ennek a szépséges kényszernek jelentkezési formája a Történelmi jelenlét, amely visszaemlékezéseket, reflexiókat. gondolatokat tartalmaz olyan „mindenhez közöm van” alapállással, amely mai közösségi gondolkodásunk létrejöttének lényeges eleme. Ez a jelentősége, és ezért érdemes újraolvasni. Annak a szemléletnek a megtanulásáért, amellyel az író a közösség, a nemzet és az emberiség minden ügyét nézi. És annak az érzésnek újrafelfedezéséért, hogy mindezt hitelesíti egy szellemi szuverenitás, az író kritikus önállósága. Az a tudat, amivel ez a mélyről jött ember „az igény és műveltség világszintjének követe volt köztünk.” Reflexióit sokan minősítették kicsinylően az autodidak- tizmus tiszta példáinak. De az az író. aki egész életében az összefüggések feltárását gyakorolta, nem egyszerűen csak autodidakta, hanem az elsőgenerációs értelmiségi állandó nani önművelésének a példája, hiszen az életről való szakadatlan hangosan gondolkodásban és egyre elmélyülő műveltségvilágában olyan gondolatokat vetít elénk, olyan tényeket rögzít, amelvek csak egv nagy művész, felelős gondolkodó tapasztalatszerző és átadó szenvedélyének termékei lehetnek. Szalontay Mihály Csohány Kálmán: Madár Azt hiszem, jól tapintom: engem itt elég sokan „narod- nyik”-nak, sőt — ne köntör- faiazzunk —, nacionalistának tartanak. Vitairat helyett: megfigyelte, vagy legalább észrevette-e már valaki, hogy én az írásaimban és beszédeimben a haza, hazafiság, sőt még a hazaszeretet szót is igen ritkán használom? Nem tagadás okán, nem, nem, hanem egyrészt eredendő ridegparaszti és írói ízlésből: ezeket a fogalmakat az én ifjúkoromban az ellenfeleink, az uralkodó osztályok csatlósai, íródeákjai, hitetlen és cinikus újságírók és nagy pipájú, kevés dohányú bankettpolitikusok, a „hazaffyak” kisajátították és az élősdiek hazug hangszerelésével, mielőttünk, szegény faluszéli magyarok előtt lejáratták. Nem lett belőle se föld, se munka, se kenyér. Még csak „jog” se...! Másrészt — s ez még fontosabb — mint gondolkodásban és ízlésben kollektivista lélek, már kezdettől fogva mélyebbre törekedtem: a haza mint földterület csak a néppel, mint közösséggel lesz országgá és nemzetté. Hiszen a mi őseinknek „haza” volt már a Volga menti Magna Hungária is, „Dentu-Mogeria” is, sőt ha csak rövid ideig, Etelköz is, haza lett a Duna—Tisza melléke is (de így van ez a világ többi népénél is), mi tartott hát meg bennünket, amikor egy-egy hazát el kellett hagyni? A nép, mint Veres Péter: Haza és nép közösség, egy sajátos politikai, szellemi-lelki és „sorskohézió” Beleértve a mindenkori politikai hatalmi akaratot is: az Árpádét, Szent Istvánét, Kálmánét, IV. Béláét, Mátyásét és Bethlen Gáborét. Majd Rákócziét és Kossuthét! Hisz volt úgy. hogy hazánk nem is volt, mert egyik részén a török, másik részén a német uralkodott, de azért a magyarság mint közösség mégis megmaradt. Mint ahogy megmaradtak sokszázados szolgaságban is a szomszédaink, csehek, szlovákok, románok, szerbek, bolgárok, görögök, albánok! Így a nemzetfogalom is nemcsak történelmi, hanem szükségképpen közösségi realitás is. Az osztály nélküli szocialista társadalomban is. Hogy a messze jövőben hogy s mint lesz, hogy a ,,megmaradás” és „átalakulás” örök (dialektikus) törvényei miként érvényesülnek a népék életében, az maradjon nyílt kérdés: most „ez van”! A szocialista Közép- Európában egy Magyarország és egy magyar nemzet is van. És ügy kell róla gondolkoznunk. hogy legyen is... Máskülönben miért építenénk benne szocializmust? Újra és újra hallom és olvasom: a nemzeti államok csak a XIX. században, a francia forradalom után alakultak ki. A feudális Európára, úgy látszik, mintha ez valóban érvényes yolna. Igen, de mit szóljunk a régi görögök nemzeti-közösségi érzéseiről, mit szóljunk Mara- thonról és Thermopylaról ? Hova tesszük Homéroszt, és Aiszkhülosz, Szophoklész. Euripidész közösségi drámáit és tragédiáit? És Rómát, a korait, az impériummá növekedés előtt? Vagy az íreket, akik 1600 éve harcolnak azért, hogy a „zöld sziget” valóban az írek országa legyen? Mi ez? De gondolhatunk akár az ezer év előtti magyarokra is. Amikor idejöttek, a magyarság népi-nemzeti közösség volt, ha ugor—türk keveredésben is. Olvassuk el Kézai Simont, de akár Anonymust, ezek már nemcsak a nemzet krónikásai, hanem „apologé- tái” is! Hogy hadakozik Kézai a német OrosiuS állítása ellen, mely szerint a magyarok a gót Alarik seregéből kive- ‘ett kóbor tábori ringyóktól és fajtalan gonosz lelkektől származtak volna! A feudalizmus csak elhalványította és ahol csali lehetett, elfojtotta a népi közösségek nemzeti összetartozás- érzését. mert keresztül-kasul dinasztikus és családi birtokokra szabdalta Európát, de íme mihelyst a feudalizmus meggyengült, majd megbukott, Európában s tovább az egész földön, nemzeti államok keletkeztek és keletkeznek ma is. Miért? BARTIS FERENC: ZELK ZOLTÁN: TORPEFENYŐ N a p] á r * Zöldelljenek lombosodva, és mőjjenek fel az égig, Szelekkel vívnak a januári fák, de a gőgös, gyökértelen. február, március les az ormokon: messzi-hírű csodafákat zsellérkéményböl nem göndörödik füst, kiteken még a szél is. papír vacog a lyukas ablakon. Törpe vagyak, de gyökerem Nehéz illattal üzennek a földek mélyre ásott: ezredévek a szirmait hullató tavaszestbe, nedvét szívja, s kemény gallyak frissülnek és karók száradnak: törzzsel küszöbön mereng, kinek gond a földje. állok ellent minden szélnek, viharnak és orkánnak is, Mint pucér, játszadozó gyerekek s jöhet eső, istennyila, pereg a milliónyi búzaszem. s ha úgy tetszik, meteor is Ki tudja sorsukat, ha zsákba rakják rakhat fészket ágaimra, s mint áru ringnak vonaton, vízen... kidönteni nem tud semmi, i mindhiába fűrész, fejsze. Ez már az ősz: miként az emberek. ha ma reggel kivágnának, leejtik boglyas fejüket a fák, kezdhetnénk már újra este, mint vénhedt, omló maltervakolat: mert gyökerem mélyre úgy porlik körülöttünk a világ. ásott: (1935) évezredek nedvét szívja, s kiirtani képtelen rá fejsze, vihar, istennyila! * A költő könyvben még meg nem jelent verse. T örök megállt * trafik előtt és végignézte a cigarettákat balról jobbra. Az alsó polcon pipadohány- csomagok áiútaik ierden, hogy több elférjen egy sorban. Mindegyiknek nagyon szép volt a taisalkja. Nem rossz, gondolta. Olyan hideg volt, hogy a kalapjától lefelé fázott a feje hátul. Cigarettából nagyobb volt a választék, mégis úgy érezte, pipadohány van több: a cigarettásdobozokat jobban megszokta a szemünk, gondolta. Hogy melyik a jobb, nem .tudta, mert nem dohányzóit. De tálán a pi pások vannak jobb helyzetben, gondolta. Az előbb, amint kitódult a tömeg a mozi nézőteréről, legalább h úsza n rágyú jtottak. P i pás csak egy akadt, mégis mindenki észrevette. A nők állítólag imádják a pipafüstöt. Van benne valami, azt mondják. Öngyújtók, fából faragott karkötőik és minden vacak volt még a kirakatban, köztük egy aktnaptár is februárnál kihajtva, meg egy tíz év körüli fiú színes képe, aki nyulat tartott a kezében. Volt valami kedves a fiú mozdulatában. Lendület. Egyáltalán nem hasonlított az ő fiára: a haja, szeme sötétbarna, arca kerék, míg Tamásé hosszúkás, a szeme világos, a szája határozatlan — bár az elmúlt négy évben igen sokat változott, annyit, hogy Török alig ismert rá. Amikor még Lillafüreden lakott az anyjával, minden héten meglátogatta őket, de már akikor is feltűnt neki a fiú arcvonásainak határozatlan - sá?a, amit nyilván Évától örökölt. Karácsony ellőtt, amikor ajándékot vitt nekik, megkérdezte Évától, hogy nem akar-e elválni? Éva azt mondta, nem, csak a gyerek miatt maradnak ott. Asztmás tünetei voltak a kölyöfcnek, Éva a hegyi levegő miatt vitte fel Lillafüredre. Otthagyta a szakmáját, a Külkereskedelmi Minisztériumot, a lakást, mindent. Gondnoki munkát vállalt abban az üdülőben, ahol előző évben nyaralt a család. Nagyon szép vidéken állt a ház, egy fenyőerdő közepéit. A hegyoldalon is fenyő nőtt, a fák alatt ruganyos, fakóbarna fenyőtűpárna, amely néhol fél méter vastag volt. Három évig' maradtak itt Éva és a fiú, az asztma viszont nem javult, ezért Éva kivitte a gyereket Svájcba a nővéréhez, aki ismert valami tüdőspeciallistát. Ez újfent megállapította, hogy asztmás a fiú és legjobb neki a hegyi levegő. így aztán Svájc» ban maradtok. Éva takarító lett egy óvodában, később pincér, végül mind a kettő egyszerre. Egyházi iskolába katta be a fiút, nem mintha az lett volna a legközelebb, de az volt a legjobb szerinte.. A legdrágább is. Ezért takarítást és gyerekfélügyeletet is vállalt hét végére, miközben az ő gyerekére más vigyázott. Az egésszel annyit keresett, hogy amikor kifizették a lakbért, még ennivalóra is maradt pénze. Igaz, hogy nem sok. Egy év múlva Török utánuk ment és megkérdezte, nem akarnak-e visszajönni Magyarországra? De Éva szerint az a levegő mégis a legjobb volt. A gyerek állapota ugyan romlott, aznap este is rohama volt, lerángatta az ágytakarót, magára csavarta, bemászott az ágy alá és ott hörgött. Az isteninek nem alkart kijönni onnan, Éva rohant az orvosért, de nem találta otthon, úgyhogy a végén ő adta be az injekciót. A fiú mindjárt lecsillapodott, fogta a könyvét, olvasott egy kicsit, aztán elaludt. Pulóveres öregasszony rendezte a polcokat a trákfik- ban, az a típus, amelyik gyalog megy Indiába. Már csak egy hét volt Mikulásig: annyi gyerekjátékot rakott hát a polcokra, amennyi elfért. Éva egy száz frankos számológépet vett a gyeréknek Mikulásra. Villanyvonatja és mindem vacakja volt már. Török pingipongütőt, meg egy szájhairmómikát vitt neki. Az asszony nem szólt semmit, piros celofánba csomagolta a játékokat és arany fonallal kötötte át a csomagot, Török másnap egyedül maradt a lakásban, mert a gyerek iskolában volt, Éva meg a munkahelyén. Annyit tudott elérni, hogy este tíz helyett már nyolckor engedjék haza a fiút: egy húsz év körüli fekete lány hozta el az iskolából. — Maga svájci? — kérdezte Török meglepve. — Spanyol — mosolygott a lány, azzal elment. A gyerekkel Török odáig jutott, hogy már válaszolt neki itt-ott, igennel és nemmel, de azt is németül. A szentségit, mondta, hát annyit, legalább tudsz magyarul, hogy igen és nem! Mi? Köziben hazajött Éva, vacsorához terített, Tamás azonban nem evett, mert borjúmáj volt és aizt mondta, hogy utálja. Ezt végre magyarul mondta. — De hiszen a kedvenced! — sopánkodott Éva, azzal nekiállt, hogy omlettet süssön a fiúnak. — Figyelj ide — mondta neki Török —, majd én megetetem vele azt a májat, jó? — Inkább ne! — kérte Éva. — Mindig rohama van, ha felizgatja magát, tudod. Tegnap is ez történt. — Mi az istenen izgatta fel magát tegnap? — kérdezte Török. — Azon, hogy itt vagy. Eny- nyi már elég neki! Omlett után a kölyöknek jobb kedve lett, lefeküdt olvasni. Török bement hozzá, hogy csináljon róla egy pár képet. A fényképezőgép eléggé érdekelte a fiút, kivette az apja kezéből, és szét akarta szedni. — Ne nyisd ki, film van benne, it is full, izé... — Was? — kérdezte a fiú. — Semmi — mondta erre ő. Fogalma se volt róla, hogy jutott eszébe ez a marhaság. A végén aztán Évának adta a gépet, hogy tegye azt is a csomagba. Kicsit fájt ugyan a szíve érte, az egyetlen fényképezőgép volt életében, amit szeretett. Biztosan azért, mert olyan kicsi volt. Éva kibontotta az arany fonalat, és betette a csomagba. Török ott akarta tölteni a következő napot is, de nem volt kedve hozzá, hogy egyedül ténferegjen a lakásban este nyolcig, így inkább hazaindult. Nem tartóztatták. Még egy órát őgyelgett a városkában, aztán jegyet váltott a délutáni vonatra. Igen jó vonatok voltak. Erről a délutániról nem Is tudott. Egész nap utazhatott az ember, ha akart, várakozás nélkül. Ez a nyúlás srác itt a kirakatban inkább valami déli típus volt. Annak a spanyol lánynak is. lehetett volna a gyereke. Azt várta az ember, hogy mindjárt elszalad a nyállal együtt. A trafikba egy lélek se ment be, úgyhogy az öregasszony kijött, és megnézte, mi tetszik Töröknek a kirakatban. — A — mondta — mindjárt kiveszem! — Nem fontos — mondta Török. — Dehogynem! Fáradjon be, hideg van már. Nem is emlékszem ilyen kutya hidegre december elején. Bekísérte Törököt a trafikba, ahol tényleg meleg volt. Lehetett vagy negyvenöt fok. A trafikos kivette az aktnaptárt a kirakatból. Töröknek még arra sem volt ideje, hogy kinyissa a száját. — Nézze meg a júniusit! — biztatta az öregasszony. — Nagyon csinos. Csak azt nem akartam kitenni a gyerekek miatt. Hatvan forint! Török elővette a pénztárcáját. Végül is mindegy, gondolta. — Még valamit? — kérdezte a trafikos. — Köszönöm. Illetve... Az milyen az a piros?... — A pipadohány? Amphora, holland. Rendkívül aromás. A kék egy kicsit hűvösebb. — Abból is egyet — mondta Török. — A kékből? — A pirosból. Meg egy pipát. — Ne azokat nézze! — mosolygott a trafikosnő. — Van egy acélszárú svéd pipám.' Nem akarom azt mondani, hogy magát túléli, de engem biztos! — Jó lesz — mondta Török; és az egészet a zsebébe dugta. NŰGRÁD - 1985. március 2., szombat 9 Csörsz István Várja önt a pipások tábora V
