Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-26 / 21. szám
Oívascnopló A GRIFF-UCENC A világ sorsát —, mint egyébként mindent — több szemszögből lehet vizsgálni. Másként vizsgálja az emberiség létének anyagi alapjaival összefüggő globális méretű gondokat — teszem azt — a Római Klub, ez a Híres nemzetközi tudományos és intellektuális kör, amely tagjainak közös jellemzője a tudományos és technikai fejlődésből következő világproblémák iránti érzékenység és persze a gyakorlati szakértelem. Megint másként látja a ..tárgyiköröket” — mondjuk — Sándor György „humoralista”. És másként látja Köves József, akitől szintén nem idegen a humor, és a morál iránti érzékenység, s mert ő sem tud kibújni a bőréből, ha egyáltalán eszébe jutott már ilyesmi, hát nagyokat röhög, mert ez még mindig jobb, mintha könnyekre fakadnia. Hs megint másként látom éri, de most Köves Józsefről van szó, ha már a Római Klubról nem tudok beszélni, miután személyesen senkit sem ismerek tagjai közül, s a világban is „csak” élek. anélkül, hogy az kíváncsi lenne a véleményemre. Én azért változatlanul kíváncsi vagyok rá, dehát van egyoldalú szerelem is. Különbem is, a világ talán egy darabig még meg tud lenni ■nélkülem, én azonban aligha létezhetnék nélküle. Ennyit a fjordokról — a szegény és bölcs P. Howard dal, vagyis, Rejtő Jenővel szólva. És most Köves Józsefről, aki megírta A griff-licenc című könyvet. Irt már mást is. Legutóbb A közös kutya című könyve például a gyerekek körében aratott nagy sikert, különösen annak televíziós filmváltozata. Ez a könyve viszont a felnőtteknek szól, akik —, sajnos — nem nagyra nőtt gyerekék, ha úgy is viselkednek néha. Az a baj azonban, hogy játékaik veszélyesebbek. De hát mindenhez szerencse kell, miiért éppen ac éléshez — és a túléléshez •— ne kellene. Maradjunk a tárgynál. ®s maradjunk Itthon, kies hazánkban, amely — mint tudjuk — a világ szerven része én nyitott. Olyannyira az, hogy például nemzeti jövedelmének körülbelül a felét a külkereskedelemben realizálja. Ez különböző feladatokat ró rá. Többi között azt is, hogy olyan tárgykörökkel, mint például a nemzetközi együttműködés, vagy a gazdasági hatékonyság, az export fejlesztése, a nyersanyagén energiatakarékosság, az innovációs folyamatok gyorsítása, a fizetőképesség megőrzése és így tovább, szóval, mindezekkel komolyan és felelősséggel foglalkozzon. Köves József azonban nem közgazdász, nem külkereskedő és nem irányít vállalatot, még kevésbé képes jelentékeny hatással lenni az ország gazdasági folyamataira, velem együtt örül, ha kis családja gazdasági egyensúlyát meg tudja őrizni, mert —, mint már bizonyára kitalálták — író szegény. Azért nem panaszkodik. Erről szó sincs. Régen az ábécés könyvekben azt böngészgettük: úr, ír. Aztán felnőttünk és megtudtuk, hogy az író ír, az olvasó pedig olvas. Attól függ persze, mit ír az író. Hogy nemcsak attól? Persze, hogy nem. Olvastam már olyan cikket, amelyből kiderült, a megtévedt dolgozó nemcsak lopott a gyárból, de még nem is olvasott, sőt színházba és kiállításra se járt. Ez igen. Legföljebb az a bökkenő, hogy a szellemi.érdektelenséghez nem kell föltétlenül lopni, hiszen van olyan mérnök, közgazdász, tanár, sőt még író és újságíró is, aki nem olvas. Vagyis, az igénytelenség sehol sem foglalkozási ártalom. Egyszerűen az, ami! Vissza Köveshez. Mit írt ez az ember, ha ennyi minden eszembe jutott róla? Mindenekelőtt írt egy szatirikus mesét gazdasági életünk visszásságairól, ez a címadó kisregény A griff- licenc. Ha ebből csinálnának egyszer egy televíziós filmet, bizonyára frenetikus hatása lenne. Igaz, nehéz a griffma- darak beszerzése a kellékesek számára is. Szóval, a kisregény a KOVAFI, azaz a Kordé-, Vagon- és Fiakergyár értékesítési gondjairól szól, amelyek persze szintén a termékszerkezet korszerűtlenségében, továbbá bizonyos minőségi gondokban gyökereznek. Például kordákat gyártanak Becsuánaföldnek, de sajnos a szériának kisebb- nagyobb hibái vannak, így az oktaéder formájú kerekek, amelyek nehezítik a dzsungelösvényeken való közlekedést. Ráadásul a kordák iránt a belföldi piac sem érdeklődik kellő mértékben. A vagonok korszerűségébe® is akadnak hiányosságok, amelyek minőségi reklamációk formájában „realizálódnak”. Muszáj idéznem néhány találó mondatot erről a „komplex” kérdésről: „Konstrukciós tévedés folytán például e termékünk valamennyi darabjára fordítva szerelték fel a kocsifülkéket, s az utasok — pszichikai beidegződés következtében — idegenkednek a talppal fölfelé történő utazástól. Jóllehet propagandafőosztályunk erőteljes reklám- hadjáratot szervezett e tartózkodás leküzdésére (hivatkoztunk például ezen utazási módnak a vérkeringésre gyakorolt pozitív hatására), mindez pusztába kiáltott szó maradt... Egy célszerűnek látszó intézkedés eredményeként vagonjainkról 1962-ben leszereltük a fakerekeket, abroncsaikat pedig átadtuk az Első Lövés az Aurora cirkálóról Ruhaipari Szövetkezetnek, az akkoriban divatba jött abroncsszoknyák gyártásához. Bár ez jelentős anyagi eredményekkel kecsegtetett, a hazai nők idegenkedtek a nehéz abroncsok viselésétől. .. Mindezekhez járul még üzemeink elmaradottsága. Ügy véljük, hogy ma. a tudományos-technikai forradalom időszakában eljött az ideje a pattintott kőszerszámok korszerűbb gyártóeszközökkel való kicserélésének...” Szíves elnézést kérek a hosszabb idézetért, de ezt — részben —, azért tartottam szükségesnek, hogy bizonyítsam már említett állításomat, miszerint Köves József, ugye, nem közgazdász, ilyen „valószínűtlenségeket" leírni ugyanis csak egy író képes. Hát még, ami ezután következik. A KOVAFI-nak át kellene állni a korszerűbb termékszerkezet kialakítása jegyében a lift gyártására, ezt azonban a gyorsíró félreérti, így lift helyett griffeket kezdenek gyártani. Alkalom nyílik arra, hogy az üzem vezetősége bejárja a világot, még Nekeresdországban is reprezentáljon, míg végre előáll egy nyamvadt madár. Képzeljék, mese volt. Adja isten. De azért mégiscsak látni kellene ezt filmen. A könyv másik fejezete A megismerés nehézségei címet viseli. Ez a rész hat szatirikus-ironikus elbeszélést tartalmaz: A medismerés nehézségei, Marionett-novella, Nem birka az ember, Confiteor, Talált Tárgyak Hivatala, Diplomácia. Mindjárt A megismerés nehézségei című novella, amely egy lelkiismeretes újságíró megismerésibe (filozófiád lag is megalapozott) bizalmának alakulásáról szól, kiderül, bonyolult világban élünk. „Nyugodt lélekkel nyújtanék ma már bármilyen hosszúra is minden írást, megtanulván utamon, hogy a legapró- csepróbb dolgoknak is végtelenül »ok mellékszáluk lehet — csakhogy ettől meg a lényeg távolodik mindjobban el" — elmélkedik a novella hőse. Majdnem azt mondtam, hogy „örök” —, de inkább azt mondom, mai — hírlapírói sors ez is. Lám, én is mi mindent összehordtam ebben a kis naplóban, csak majdnem a lényegről feledkeztem meg. Nevezetesen arról, hogy Köves József könyvét érdemes elolvasni. Két közgazdasági fejtegetés szünetében mindenképpen, így talán az is kiderülhet, érdemes-e nevetnünk? Mert —, sajnos — időnként muszáj. (Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1984) Tóth Elemér Kurucz D. István műv A magyar piktúra meghatározó tája az alföld, a síkság, ezért beszélünk immár évtizedek óta több nemzedék vizuális termése után is alföldi iskoláról. A mai magyar alföldi iskola mestere, Kurucz D. István most lett hetvenéves, évfordulóján úiabb magas állami kitüntetést kapott a Mun- kécsy-díjas, SZOT-díjas festő, a Magyar Népköztársaság Kiváló művésze. Születésnapja tiszteletére rendeztek kiállítást a Műcsarnokban. 1914-ben született Hódmezővásárhelyen. Kiemelkedő része van abban, hogy 1946—47- ben létrejött a vásárhelyi művészek szervezete, s az évente megrendezett vásárhelyi őszi tárlat fontos eseménye képzőművészeti életünknek. Kurucz D. István 1953-ban műtermes házát átadta a művészeti alapnak, hogy létrehozhassák a 8. számú alkotó- házat. Szőnyi István magániskolájában képezte magát, később, 1940-ben végezte el a képző- művészeti főiskolát Rudnay Gyula, Nagy Sándor, Benk- hard Ágost, Varga Nándor Lajos tanítványaként. Kitűnő oktatói voltak, akik manuális képességét messzemenően kibontakoztatták, így ő lehetett a vásárhelyi központú alföldi iskola megújulásának egyik vezet ő mestere mind a tájfeá» tésben, mind a portré műfajában. Hódmezővásárhely hagyományaihoz híven a város Tornyai-társasa ga Kurucz D. István részére tanulmányi ösztöndíjat biztosított még 1934- ben. Kétszer kapott, római ösztöndíjat, 1962-ben részt vett a velencei bienmáién. Kurucz D. István legnagyobb érdeme, hogy történelmi hitellel alkotja műveit. Lényegében Móricz Zsigmond novelláit folytatja elégifcusabb hangvétellel. Gubás parasztokat fest, akik vásárra igyekeznek, kendőbe burkolózott asszonyokat, akik beszélgetnek a széles vásárhelyi utcán és ez a tarefere hétköznapjuk, ünnepük, eszmecseréjük, színházuk — a valóság „egyeteme”. Kurucz D. István festészete az átalakuló valóságnak megfelelő hangvételű. Fóliás tanyát fest, gyarapodást, nem nosztalgiáit idéz. Űjalbb honfoglalást jeleznek azon képei, ahol kombájnok takarítják be a termést, gép veszi át a munkát, szünteti az emberi fáradtságot, a robot keserűségét. 1961-ben festett Női feje remeklés — maga az Alföld testesül benne, a föld, a nyár. Előrehaladásának újabb jele, hogy a hazai tér kibővül, növekednek nemzetközi sikerei, s ez nem egyszerűen Kurucz D. István offenzívája csupán, hanem piktúránk hiteles térnyerése öt világrészen. Losonci Miklós Diákok a színházban A színház nekem még ma is ünnep. Ez az ünnepi érzés akkor született meg, amikor tizenévesként először színházba vittek. Kolozsvárott történt, s a János vitézt játszották. Ott álltunk várakozva a kivilágított épület előtt az esti nyüzsgésben, s a kísérő tanár mégegyszer áttekintette a sort —, mert sorban mentünk oda az iskolából, vagy az intézetből, a Farkas utcából. Nem az egész osztály: aki a készülődés heteiben nem a képessége szerint szerepelt, vagy —, mint osztályfőnökünk mondta — viselkedésével egy ilyen felnőttnek való eseményre éretlennek bizonyult, az nem jöhetett. Aztán beléptünk a Színházba, s én már az előcsarnokban meg a ruhatárnál is úgy éreztem magam, mint a karácsonyi csengőre várva. Lassan kialudt a fény, felhúzódott a függöny, s vártam a nem mindennapi élményt, a játék varázslatát — alighanem úgy, mint kicsiny koromban a mesét. S a varázslat bekövetkezett: a játék magával ragadott. Tudtam, hogy egy másik valóság, mint, amiből beléptem a színházba, s amelybe visszatérek, de azt is éreztem, közük van egymáshoz, ahogy az ünnepnek a „szürke” hétköznapokhoz. Bennem kapcsolódtak össze: jó volt e varázslat emlékét felidézni, s jó volt a színházba visszatérni. Jó volt és mindig kivételes. Az ellenőrzőben engedélyt kellett kérnünk, még akkor is, amikor egyéni bérletünk volt már S bárt ezt a formaságot degradálónak éreztük, az, hogy mehettünk, megelőlegezett felnőtté avatás volt. Hát még, ha valamelyik tanárunk megszólított bennünket a szünetben, s egy-két szót váltott a darabról, vagy az előadásról! Vagy akár csak egy nagydiák, egy végzős! 8 NÖGRAD — 1985. január 26., szombat Még ma is azt az ünnepi élményt érzem, ha színházba megyek. De különösen azóta töprengek ezeken az emlékeken, amióta vita kerekedett egy diákelőadás közönségének az éretlenségéről. Elmúlt az az évad, elült a vita is, de ahányszor színházba készülök, eszembe jut. S elgondolom, hogy, ha az első színházlátogatásomat nem jutalomnak, jónak, kedvező lehetőségnek élem át, hanem kötelezettségnek, amelyet minden önállóság nélkül teljesíteni kell, s eszerint gépiesen számba vesznek, vajon, akkor is ünnepi élménnyé vált volna számomra a színház? Nos, nem tudom elképzelni másként, mint, ahogyan megéltem, s hazugságnak erezném, ha azt mondanám, hogy akkor biztosan nem szeretem meg. Csak annyi bizonyos, hogy én azért is éreztem élménynek, mert érdem volt a megelőlegezett felnőttség, majd később azért is, mert ott egyenrangú nézőként váltott szót velem a tanárom. Egyáltalán: kivételes alkalom, a felnőttszerep próbája volt. Az is valószínű hogy, ha nem egy természetesen adódó, vegyes — számomra jórészt ismeretlen — közönségnek lehetek része a színházban, hanem ott az egész iskola, akkor más az élmény, s magatartásom is más Az inkább az iskolai kirándulás diákszerepeit válthatja ki, mintsem a nézőét. Meg aztán élmény az, ami kiemelkedik a hétköznapiból. Hogy a színház legyen minél kevésbé ünnepélyes, a közvetlenség révén legyen demokratikus? Ha ezt úgy értelmeznénk, hogy ne emelkedjen ki a mindennapiságból, csúnyán tévednénk. A színház lényege az élmény — éppen attól fosztanánk meg. Az a közvetlenség, amire csakugyan szükség van, az üresen ünnepélyes formák, az élményt helyettesítő, vagy elfedő jelenségek mellőzése. És ez a közvetlenség is szükséges, amiben részünk lehetett, amikor megszólított egy nagyobb diák, vagy egy tanárunk: a személyes közvetlenség A színház művészete az, hogy a tömegben is közvetlen tud lenni minden személyhez: hogy, akit a játék magával ragad, úgy érzi, személyesen neki játszanak, hozzá szól az üzenet. S, hogy ez az érzés kialakul-e, az nagymértékben múlik az első találkozásokon. Németh Ferenc Várakozás KÖVES ISTVÁN: Héphaisztosz az olvasótáborban Gazdag vagyok! Enyém itt minden szó a leírható s a kimondható s enyém itt minden gondolat az ismertek és a titkosak Gazdag vagyok! Nem rettent múlt jövő jelen lábamnál hús öl a pulihüségü történelem, s tenyerem csillagábrabokrában ezernyi élet s egyetlen halál vaa Disznóvásár Tejbegydjtők Kendős asszony
