Nógrád, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-26 / 21. szám

rtogradi változások Az oroszi építők háza tája Igazi átok talán soha sem ■iilt Nagyoroszin. Itt mindig megtermett az egymásra utal­tak közös bölcsessége s vele az akarat is mindenben, vagy­is hát majd’ mindenben. Volt ugyan egy rövidke idő, ami­kor mert szinte egy időben vágott villám az oroszi és a szomszédos községbe'li temp­lomba (porig is égett mind­kettő) szóba került valamiféle babonaság, de hamar túltették magúikat ezen is, felépítették újra az oroszi templomot. Az óvoda „feltalálója" Szarvasi születésű az itteni területi partszervezet titkára — AnnócZki Mihály mégis egyike azoknak Nagyoroszi­ban, akiket mindig is izgatott a,z oroszi múlt, s különösen erősen foglalkoztatott az épí- töshagyomány. Vele beszél­getve arra is választ kaphat az ember, hogy mi maradt, mi változott a legendás összetar­tásból, • közösségi erőből, amely a századelőn ezt a különleges sorsú-történelmű (innen in­dult török üzenettel „üregei­be” az oroszi pap) nógrádi he­lyet messze földön ismertté tette éppen az erős építős szakszervezeti élete révén. Arnócaki Mihály e téma kö­rül járva írt maga is szak- dolgozatot néhány évvel ez­előtt, tőle tudom az újabb ku­tatási eredményeket is, ame­lyekben első helyen pendül egy valóságos szenzáció: egy bizonyos Farkas nevű ember innen indulva (apia cseléd- ember volt valamelyik gróf­nál) vetette fel már az 1700- as években az óvoda szüksé- gességének gondolatát az is­kolai előkészítésben. Eljutott áztán ezzel a pedagógiai öt­lettel a mai Csehszlovákia tá­volabbi tájaira, sőt, romániai óvodai mozgalom kialakulá­sára is hatással vólit ez az „oroszi Farkas”. Nagyoroszi­ban az utóbbi időkben jelen­tősen kikér ekedet t a honis­mereti kutatás, egyre többen kérnek és vesznek részt a múltat feltáró munkában, van figyelem mindenre, ami a régi hagyományokat érinti. Így ke­rült egy párját ritkító erede­tileg1 latin nyeivű füzetecsike Arnóczkft Mihályhoz, amit az­tán lefordítva nagy becsben tartanaik, hiszen minden ko^ rabbi történetét és újraépíté­sének körülményeit is leírja a korabeli szerző a már emlí­tett és elpusztult templom­nak. Helyet kaphatnak mind­ezek az újabb adatok abban a kiadványban, amelyet negy­ven (!) helybeli szerző mun­kájával rövidesen létrehoz az oroszi közös akarat és böl­csesség-szándék. A község fel- szabadulásának negyvenedik évfordulójára a helyi műve­lődési házban hihetetlen könnyen sikerült egy nagy­szerű honismereti tárgyi és dokumentumanyagot össze­gyűjteni, de ennek már előz­ménye is van. hiszen így ke­rültek eto régebben a gondo­san megőrzött céhzászlók (nem sok község büszkélkedhet ha­sonlókkal) a szakszervezeti mozgalmi élet táravi emlékei, ame'yéket mindaddig, amíg a község maga létre nem hozeay várhatóan nagyon gazdag hon­ismereti állandó kiállítást, a megyei múzeum őriz. li Ontudal és önseqély Sorrendben valahogy így történtek itt a dolgok, hogy erőssé vált a környező vidék uradalmi építkezések fellen­dülésével az építősszakmák iránti törekvés, közben a pes­ti lakóház- és imtéziményépít- kezések egyre nagyobb ács- és kőművestömegéket vonzottak a századforduló táján. A me­gye munkásmozgalmának egyik kiemelkedő pontja is így vált egyre jelentősebb té­nyezővé, más kérdés, hogy er­ről tauán jóval kevesebbet be­szel még. a hivatásos munkák- mozgalom-történeti kutatás is, minit amennyit lehetne vagy kellene. Éppen itt, Nagyoro- sziiban találkoztam magam is régebben egy nagyon mérges emberrel, aki kéményén fel­rótta nekem, mert éppen én kerültem elé, ezt a hiányt. Kétségtelen, hogy néhány sor­ban nem iehet elintézni az oroszi hagyományokat, hogy az a tény, miszerint például a szociáldemokrata párttagok száma jóval nagyobb helyek arányain is túltéve itt volt a legmagasabb. Ennek oka volt és emögött olyan erők húzód­tak meg, amelyek minden­oldalú feltárásával lehet meg foglalkozni. Vidéken a századelőn Nagy­orosziban épült külföldi szak­szervezeti (német es francia) segítséggel olyan közösségi ház, amely lehetne akár Nagy­oroszi harcos-küzdelmes múlt­jának példát őrző helye is. Itt és Zalaegerszegen épült csak székháza a szakmaközi szakszervezetnek! Az a tény, hogy a századelőn már szak- egyleti házat építettek (mind a mai napig fennáll) a.z erős szervezettséget és a közös aka­ratot bizonyítja, túl a szám- szerűség jelentőségén. A ré­gi Tokár-féle ház helyén épült meg, majd nyolcvan évvel ezelőtt a szakegyleti ház Ha­lász Ferenc és Gáli István vezetésével. A kőművesek és az ácsok saját magúik hozták létre ezt az épületet, amely­be aztán később, a harmin­cas éveik tájékán egyszerűen beköltözött a csendőrség. A házait csak ú"y tudták vissza­szerezni, hogy a helybeli is­kola (nyilván összhangban az építőikkel) a rossz tanítási fel­tételekre hivatiko7.va ki­igényelte. Nappal ott is taní­tás folyt, de este már újra működhetett a régi szakegy­leti ház a rendeltetése sze­rint. Az első világháborúba erről a térségről több mint négy­száz ember vonult be. A kö­zeli Kálvári-domb is a szak­szervezeti élet egyik gyüleke­zőhelyeként volt ismert, A ház­ban többféle oktatás folyt rendszeresen, ezen felül élénk művelődési élet jellemezte a szakegyletieket. A honismere­ti kiállításon latható például az a korabeli fénykép is, ame­lyen a nagyoroszi „Falu rosz- sza” szereplői állnak csoport­ban. A szakegyleti ház 1908- ban épült ugyan, de lényegé­ben tizennégyben adták át. A harmincas években Bruttyó János ács volt ennek a terü­letnek a szakszervezeti fel­ügyelője, rajta kívül , máig emiiélkezmek Cseri Béla és Pintér János ácsmesterek munkájára. De hát aztán még korábban, tizenkilencben, itt egy-kettőre felállt az erős ösz- szefogjps és esyet akarás nyo­mán egy legendás vörösszá­zad: az ácsok, kőművesek szá­zada. Arnóczki Mihály nem­régiben Szlovákiában egyott- tani kutatótól is hallott*- felő­lük. Máig nyilvántartják az oroszi vöröslkaitonák segítségét a Szlovák Tanácsköztársaság harcaiban. . Két rt'ía dokumentum Arnóczki Mihály előtt fek­szik az. a könyvszerű nagy alakú füzet, amelyben a negy­venötös első pártszervezet tag­nyilvántartását vezették, ben­ne volt talán kezdettől fogva egy több rétű papír, amelyen viszont a tizenkilencesek tel­jes listája olvasható a sárgu­ló oldalakon! Az összefűzött papírlapokon pontos kimuta­tás azokról, akik a vöröska- tona-szózariban szolgáltak — Arnóc2iki Mihály erről azt tartja, hogy úgy a harmincas években készülhetett a jegy­Szerb Antal emlékére A náci ideológusok kultú­rateremtő és kultúraromboló „fajokra” osztották az embe­riséget. A német népét ter­mészetesen az első csoporthoz számították. Vajon, melyik csoportba, sorozták volna —, ha ilyen kérdések eldöntésé­re még marad idejük — ma­gyarországi bérenceiket. a Sztójay- és Száiasi-féle ha­talom emberselejtjét? Nem győzzük számba venni azo­kat a veszteségeket, amelye­ket értelmiségiek legyilkolá- sával a magyar kultúrának okoztak. Áldozataik névsorá­ban több olyan jelességnek a nevét is olvashatjuk, akik a német szellemnek is szoleá- latot tettek mint irodalomtör­ténészek, vagy műfordítók. Deportálásban pusztult el Mohácsi Jenő, Madách német fordítója, öngyilkosságba ker­gették nyolcvankét éves ko­rában Radó Antalt, a jeles versfordítót, puskatussal ver­ték agyon a század egyik legjelentősebb magyar iroda­lomtudósát, Szerb Antalt. 1901-ben született. A gim­náziumban Sík Sándor volt az osztályfőnöke. Magyar— német—angol szakos tanári oklevelet kapott. Néhány évig középiskolában tanított. Egyetemi magántanári képe­sítést szerzett. 1934-ben je­lent meg A magyar irodalom története című könyve, amely tagoláséval, előadásmódjával meglepte az adathalmazokhoz és konzervatív kenetességhez szokott olvasóközönséget. Hiá­ba fanyalgott a jobboldal, hi­ába morgolódott a szélsőjobb, a szakma elismerte, és szá­mos magyar tanár felhasznál­ta a tanításban. 1941-ben ke­rült a könyvpiacra A világ- irodalom története, szelleme­sen és rendkívüli irodalmi­filozófiai látókörrel megírt háromkötetés munkája Irt számos kisebb irodalmi tanul­mányt, amelyek az európai szellem teljességének igópvé- vel elemeztek egy-egy írói művet vagy irányzatul rt regényeket, novellákat s, utóbbiak közül lesismeiieob A Pendragon-legenda a ka­landregényből és tudományos művelődéskutatásból elesví- tett rendkívül izgalmas tör­ténet. A magyar toll egyik legeurópaibb mestere volt az Európától egyre távolodó Ma­gyarországon. 1944-ben munkaszolgálatra hívták be. Ahogy a szovjet csapatok közeledtek, hajtot­ták nyugat felé. ugyanúgy, mint Radnóti Miklóst. A bes­tiális gyilkosság a rendelke­zésünkre álló adatok szerint 1945. január 27-én történt az ország nyugati határán. Balt község területén Az elásott holttestet a felszabadulás után megtalálták, és ünnepé­lyesen helyezték el a jeles íróhoz méltó sírba. Az ötvenes évek első felé­ben elutasítóan kezelték örök­ségét, az ötvenes évek végétől azonban egyre-másra jelennek meg munkái új kiadásban, több regényét és novelláját lefordították idegen nyelvek­re. A magyar szellemi kincs­tárnak nagy értékei: korai halála sok-sok új értéktől fosztotta meg a magyarságot. A puskatu.s nem csak egy em­ber koponyájára csapódott, hanem nemzeti kultúránkra is. Bán Ervin A kortárs filmklubok új sorozata elé Nem nagyon adott lehetőséget a „felmelegedésre” az a filmklubvezelői-filmkritikusi konferencia, melyet a közel­múlt'leghidegebb napjaiban rendezett meg Szegeden a MO- KÉP, illetve a Csongrád megyei Moziüzemi Vállalat. A kor­társ filmművészetet ez alkalommal reprezentáló mintegy két tucat alkotás meglehetősen rideg, kiábrándító képet festett világunkról. Klubfoglalkozás a balassagyarmati Geisler Eta középiskolai leánykollégiumban. A diá­kok számára — érdeklődési körüknek megfelelően — rendszeresen szerveznek különböző programokat a közösségi helyiségben. —. kj — hiánya cseppet sem ártal­matlan, veszélytelen állapot. Ellenkezőleg; a pótcselekvés­be menekülő tömegek világa magában hordja a fertőzés ve­szélyét. Ahogyan erről — kommentár nélkül — a „Kizökkent világ” című ame­rikai dokumentumíilm döb­benetes képsorai tanúskodnak: A bemutatásra váró soro­zat egy másik kiemeiKedő filmje merőben más veszély­re hívja fel a figyelmet. An­nak a társadalomnak a fele­lősségére, amely viszont akarva-akaratlanul meg­fosztja polgáraink egy rész-ét az értelmes cselekvés lehe­tőségétől. Agneszka Holland „Prognózis” című filmjében egy nyugdíjasotthon lakói szöknek meg börtönszerű in­tézetükből. ahol — mint az későbbi helytállásukból. kidé­iül — méltánytalanul tekin­tették „kiskorúaknak” őket... Nem lehetne teljes esy kortárs filmművészetet rep­rezentáló sorozat, ha mellőz­né azokat a kommersz műfa­jokat, témákat, melyekben alkalmanként szintén kimu­tatható a rendezői igényesség, a tisztességes szándék. A Dustin Hoffman fősze­replésével fémjelzett „Mara- ton életre-halálra” című ame­rikai krimi kétségkívül ki­emelkedik az átlagból. Fel­tehetően sikere lesz a ..Te már nagy kisfiú vaSy” . című vígjátéknak is, ami azért ettől függetlenül leginkább arra jó példa, hogy olyan kiváló rendezők (mint jelen esetben Francis Ford Coppola) sem tudnak mindig engedni a kísértésnek. .. Még egy ilyen rövid be­számolóban sem hagyható sző nélkül egy látszólag formai kérdés. Nevezetesen az. hogy még a legigényesebb filmek­ben is meglepően gyakori mostanság az erőszak, illetve a szexualitás naturális ábrá­zolása. Nem próféciának szán­juk, de gyanítható, hogy a közeljövőben idehaza ismét fellángol majd a vita a mű­vészi szabadság határairól. A kortárs filmklub filmjei re­mélhetőleg azonban nem sze­repelnek majd a vitatott pro­dukciók listáján. Mert igaz ugyan, hogy a filmvilágban tendenciózusan jelen van a naturalizmus mindkét válfaja, de, ha mégoly meglepő en­gedményeket tesznek is egyes rendezők filmjeikben ezen a téren —, ha csak nem önma­gukért valók. öncélúak az ominózus jelenetek — tudo­másul kell vennünk, hogy ilyen a világ. — pintér j NÓGRÁD - 1985. január 26., szombat zék, kifejezetten szervezési célzattal, tehát nem a vörös­katonák ellen írta össze az il­legalitásban is működő-erősö­dő közös szándék. A két do­kumentumot az ellenforrada­lom idején is rejteni kellett és volt aki elrejtette-megőriz- t.e egy kazalban. Doris Mik­lós, Varga Miklós, Zsarnóczai József, Rusói József és mind a többiek a század katonái és vezetői. Rósner Gyula, Ivano- vics Zoltán, Schubert György... A mai nagyoroszi élet vál­tozásai között végig megma­radó idővel erősödő szálként vonul a közösségi tudat min­dennapi megnyilvánulása. Ezek közé tartozik az a szán­dék is, amely ma elsősorban a múlt teljesebb feltárására irányul és több mint negyven oroszi összefogásával „épül”. Éppen úgy, miként a század­előn az ácsok és kőművesek szaikegyieti házának felépítése. Vannak aztán egeszen külön­leges értékek is ebben a fo­lyamatban és egészen külön­leges jó barátok, amilyen Nagyoroszi díszpolgára (de­cember elején járt itt a negy­venedik évfordulón) a Szov­jetunióban élő oroszi felsza­badító — Dimitrij Fjodoro- vics Lóza. Negyvennégyben a 46. gárda hadtest-parancs- nokhelyetteseként harcolt a közaég felszabadításáért, ak­kor páncélos főhadnagy volt. A parancsnok az a Jakuskin, aki nem sokkal az oroszi har­cok után Sahy térségében el­esett. Sírja is ott van Ipoly­ság főterén. Velük történt és az egységgel az a kalandos eset, hogy a Lóza vezette harckocsiegység a,z erős né­met légitámadások miatt egy helyen az Ipoly töltésénél meg­rekedt. Jakuskin egyre hanqo'- sabban követelte rádión Lá­zától az előretörést és ezt hallotta mind a hatvan-egy- néhány harckocsi személyzete. Egy fiatal hadnagy aztán megelégelte a közvetlen pa­rancsnoka kényelmetlen hely­zetét és felkúszott harckocsi­jával a töltésre. Ebből a szög­ből valamennyi tűzerejét a támadó német gépekre zúdí­totta, közülük kettőt sikerrel lelőtt. A támadás elindulha­tott. A németék között elter­jedt a hír „tilos a gépeknek a páncélosokat támadni, mert új fegyverrel vannak felszerel­ve..." Tizenegy névtelen bős nyug­szik Nagyorosziban a szovjet felszabadítók közül. Nevüket rövidesen az egykori parancs­noki! elyet festői megkapják a múltat a mába emelő nagy­orosziak. Hangsúlyozandó, hogy az előadásokkal és konzultációk­kal tűzdelt négynapos non­stop vetítéssorozat program­jában — néhány kivételtől eltekintve — művészileg igé­nyes produkciókat láthattunk, melyeket az év során a kor- társ filmklubhálózatban or­szágszerte műsorra tűznek. Az olvasónak tehát módjában lesz ellenőrizni a szubjektív diagnózist. Az persze természetes, hogy a filmművészek legjobbjai köteiességszerűen a kortüne­tek, méginlkább a kórtünetek vizsgálatára vállalkoznak, a zavaró csupán az, hogy az elmúlt néhány esztendőben forgatott alkotások tanúsága szerint vajmi kevéssé lábal­tunk ki a már feltárt beteg­ségekből, mi több a dolog úgy fest, hogy bizonyos szimptó- mák állandósultak. Mi más­sal magyarázhatnod például, hogy Michelangelo Antonioni, a neves olasz rendező, aki a „Vörös sivatag”-gal talán el­sőként szembesítette a mozi­közönséget az elidegenedés veszélyével, húsz év múltán még mindig az emberi kap­csolatok ellehetetlenülését elemzi filmjeiben. Az „Egy nő azonosítása” című produkciójának főhőse ezúttal éppenséggel egy film­rendező, aki két film forga­tása között keresi — mások­ban önmagát. Miként ezzel mások is így vannak... Marad tehát a magány, ami hovatovább törvényszerű vég­zet, legalábbis az intellektus számára. Antonioninál egyéb­ként jóval meggyőzőbben tol­mácsolta, ezt egy nálunk még kevésbé ismert zseniális svájci rendező. A. Tanner. „A fehér városban” című filmjének külön bravúrja, hogy ezt a sorsszerűséget nem egy ennek felismerésére könnyebben szert tevő — haj­lamosabb (?) — értelmiségi, hanem egy érzékeny lelkületű munkásember figurájával hi­telesíti. Botorság volna az egyes ember morális csődjét, kiútta­lanságát magánügynek tekin­teni. Az értelmes cselekvés

Next

/
Thumbnails
Contents