Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)

1984-12-24 / 302. szám

Illyés Gyula: Váci Mihály világa és költészete (részleték) Váci Mihály annak idején engem tisztelt meg azzal a hálás végeznivalóval, hogy az irodalom ajtaját, amikor végre kopogtatott rajta, megnyissam neki. Kaptam tőle egy borítéknyi verset, a kezdő írók szokásos mon­datával: döntsem el, lehet-e helye a magyar költők közt. Irodalomtörténeti ténykedésem húsz per­cig tartott. Elolvastam a kéziratot, fölhívtam egy folyóirat szerkesztőjét, írtam néhány sort a szerzőnek, szándékosan rögtön a teendőkről beszélve; a véleményt nem a jelentkező mű- ' veinek dicséretével, hanem személyének ke­zelésével tudatva. Így kezdődött: Kedves Kar­társam. Megismerkedtünk személyesen is. Aztán jó ideig nem találkoztunk. Mindketten éreztük, suta dolog volna ezt az irodalomra tartozó meleg találkozást személyes barátkozássá ala­kítani át; rontaná az előbbi hitelét, őszinte­ségét. De mégis összebarátkoztunk, családilag is. Amikor első kapcsolatunk feledésbe mehetett, mert oly természetes lett Váci Mihály helye a magyar költők közt; amikor mintegy iroda­lommentesen érintkezhettünk, tisztán sze­mély szerint. A sors tehát kétszer ajándéko­zott meg Váci Mihállyal: miután megkedvel­tem mint költőt, megkedveltem, mint emberi is őt. (őket. Sohasem tisztáztam, s az ő je­lenléte nélkül most már nem is akarom tisz­tázni azt a — már a baráti érintkezéskor tá­madt — sejtelmemet, hogy bemutatkozásra szánt verseit nem is küldte hozzám, hanem a felesége, az ő tudta nélkül. A küldemény nem jutott azonnal a kezembe, vidéken vol­tam. Amikor fölbontottam, mellette volt már a választ nógató tapintatos levél, ez már a férje érzékenységét óvó feleség részéről; aki viszont ekkor azt rejtette homályba, hogy nemzedékének egyik kiváló irodalomtörténé­szével azonos). Sem ekkor, sem később nem gondoltam, hogy Váci Mihály pályafutásának ügye még egyszer írásra késztet. Ha jóslatként hallom, hogy egyikünk elparentálja a másikat, nyilván arra gondolok: egy valakinek tollából bizo­nyos, hogy jó szót kapok a sírra. És íme, most az a végeznivalóm, hogy a pályát, me­lyet megnyílni segíthettem, eredményei össze­foglalásával lezárjam. Ám, ha szerepem an­nak idején olyasféle volt, mint aki egy sö­tét szobában átfordítja a villanykapcsolót, a hasonlat folytatása nem az, hogy most tehát csavarjam le azt a lámpát. Hanem az, hogy tovább forgassam, egy csillár minél több égőjét kigyújteam. Pályafutásának rövid — mindössze tizenöt évnyi — nyilvános szakasza alatt Váci Mihály beváltotta, amit a jelentkezés verseivel ígért. De többre készült, igényével, képessé­geivel egyaránt. És tájékozottságával, mű­veltségével, * Lehet, értékmérője egy versnek az, hogy miről szól? Nyilván nem. S az, hogy mint vélekedik arról a költő, amit bemutat, vagyis —, hogy így mondjuk —, mit szól ő ahhoz, amiről a verse szól? Az sem, bár itt már szá­molni kell, hogy az a körülmény is ízlést vonzhat és taszíthat, vagyis a költő szavához az olvasó is hozzászólhat, személy a személy­hez, kívül a rejtelmes esztétika — a tetszés­tan! — törvényein. Ezért mély ans poeticái tanács: minél pártosabban szólnál olvasódhoz, te költő, annál ékesebben szóljon a vers ön­magáért: annál hitelesebben legyen költői is. Váci Mihály erre tört. Ezt is anélkül, hogy tudatában lett volna. Nem valamiféle fölismerés vezette. Annál is mélyebb. Itt is a hűség, a mese kívánalmai szerint. Majdnem úgy győzött, s kapott jutalmat, mint a mesehősök. Miután átment a próbákon. Mert kapta azokat i6 bőven; bővebben, mint bírta. * Hatott, olvasták, szavalták. Nemzedéktár­sai közt tán a legtöbbet. Utolsó versköteté­nek, az 1968-ban megjelent Eső a homokra címűnek a példányszáma tizenhatezer. Siker várta különben is. Jó kiállású, jó arcú, jó be­szédű férfi volt; megnyerő elmének, szem­nek, szívnek egyaránt. Képviselhette otthon maradottjait a szó betű szerinti értelmében is. Országgyűlési képviselő is volt. Mindez inkább megzavarta, mintsem meg­nyugtatta. Sosem oly nehéz jó verset írnod az igazságról, mint amikor te vagy a bíró, s a népről, amikor már a vállalkozásodért i* ott a koszorú. S, ő ráadásul szerény is volt, mégpedig a mondás szerint úgy, hogy neki volt mire. Tehetséges volt és jól nevelt. És hű a maga iránt támasztott igényéhez. A vidékről írt, de — amint láttuk — egy ízé­ben sem volt provinciális. Az emlékeit vers­be gyűjtő költő is a hűség útját járja, de rendszerint annak csak az első szakaszait. Váci Mihály első tíz évének verseiben a meghittség jegyei: a kerékcsapás, a lábnyom a homokos úton, a jegenyefák, az út két ol­dalán. Aztán ezek a jegyek ritkulnak; a meghittséget más jegyek hitelesítik. Váci Mihály már tanyán több volt, mint tanyasi tanító; horizontja egyre nőtt. A kerékpár csí­kozta gyalogút nemcsak a városba vezette. Saját maga új lehetőségeihez. Alig volt vele egykorú költő, akinek fejében annyi tervet, szívében annyi friss érzelmet állított meg a halál. Váci Mihály portréja Kelet felől Hatvan éve született Váci Mihály December 25-én lenne hatvanéves Váci Mihály. Már hatvanéves . lenne? Még csak most lenne hatvanéves? Látszólag egymásnak ellentmondó kérdések tolulnak fel azokban, akik már olvasóként élték végig a hatvanas éveket, s benne a költő tüneményesen gyors beérkezését, majd 1970 tavaszán tragikus hirtelenségű korai halálát. Érett férfikorában távozott közülünk, s most már mindörökre így marad meg elmékeztünkben: tevékeny, feladatokat halmozó, a munkát, az elvégezni- valót soha félre nem söprő közéleti ember­ként. Szinte érezzük még, hogy köztünk van, tegnapelőtt mintha még láttuk, hallottuk volna. De érezzük, tuldjuk egyre inkább azt is, hogy arra a tegnapelőttre ma már szinte történelmi távolságból tekintünk visszafelél a nyolcvanas évek derekán a hatvanas évek múltunk részévé vált. De Váci nevét felidézve nemcsak egy ro­konszenves, elkötelezett magatartás, nemcsak á hatvanas évek légköre jut eszünkbe, ha­nem versek, verssorok tucatja is. Ilyenek, hogy: „Otthontalan csavargó vagyok én? / Hiszen / minden vidéken otthon érzi magát /szívem”; „Kések között halok meg én,/ a műtőasztalon”; „Mondd, kedvesem, milyen a tenger?”; „Ügy éltem, mint a százhúszat verő szív”; „Szőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen”; „Már összeros- kadsz, — végre mondd: /mit is akarsz hát, te bolond?”; „Én úgy szeretnék népem /me­sélő emlékezetében / pár szóban megmaradni /, ahogy ma a beszédben / példa, s bölcsesség­képpen / közmondást szoktak bólogatni”. Ezek a versek — Váci Mihály költészeté­nek legjobbjai: nem hullottak át az idő könyörtelenül dolgozó rostáján. Hagyo­mányt követő és hagyományt teremtő költé­szet Váci Mihályé. Lírája leginkább azt az örökséget folytatta, amelynek a huszadik szá­zadban Illyés Gyula a legnagyobb mestere. A származás, az élmények rokonsága is ösz- azekötötte őket, s Illyés volt az, aki a pályán 7iíd Mihályt Mini- a példabeszédben In úgy szeretnék népem mesélő emlékezetében pár szóban megmaradni, ahogy ma a beszédben példa s bölcsesség-képpen’ közmondást szoktak bólogatni. öreg mondja a fiatalnak, mindenki eltűnődve hallgats r- Igen! e pár szó mily igaz! — — t egy életen át megfogadja^ eszébe sem jut, nem kutatja, hogy aki a tanácsot adta, hol van, már hol vanI — és ki az? elindította a nála jelentkező költőt, akit meg- megújuló tüdőbetegsége is gátolt a korai pá- lyákezdésben (első kötete csak 1955-ben je­lent meg). Váci Mihály lírája is tárgyias-leíró jellegű. Gyakori nála az epikus részletezés. Ural­kodó hangneme az elégikus . és a patetikus. Sorsa, betegsége, lelki alkata is vonzotta az. eiégikussághoz, a csak azért is kivívott sikerek pedig a pátoszhoz. Sorsában nemcsak önmagát, hanem osztá­lyának egészét szemlélte. Az egész dolgozó nép felemelkedését, napfényre jutását tartot­ta fontosnak, s az erről szóló híradást erősí­tette saját példájával is. Tárgyiassága tehát egyúttal nagymértékben személyes is. Bár . szemérmes költő, aki érezhetően gátakat tör át, amikor önmagáról beszél, fontosnak tart­ja, hogy mégis elmondjon mindent. Költésze­tének és emberi magatartásának is elszakít­hatatlan alkotóeleme etikussága. Jóhiszemű­en és gyanútlanul fog hozzá minden dolgá­hoz, de csalódások nem a dolgok megoldha­tatlansága miatt érik elsősorban, hanem azért, mert számtalanszor kell tapasztalni az emberi hibákat, a tendenciává növő rosszat, a túl­zott és korai kompromisszumhajlamot. Váci Mihály költészetének első állandó an­tológiadarabja a Kelet felöl című vers (1961). Történelmi és költői ars poetica ez a mű: a magyar nép évezredes kisemmizettségének és a győztes forradalomnak a képe a népből származó költő elkötelezettségének tudatával társul. A vers pontosan kifejezi keletkezése korát is: a sok gond után konszolidálódó ma­gyar társadalom képe a társadalmi háttér. Váci Mihály azonban mindig együtt tudott haladni a kor változásaival. A hatvanas évek végére egyértelművé vált, hogy a szocializ­mus építésében újabb szakasz kezdődik, más­fajta gondokkal, ellentmondásokkal. Eme kor­váltás felismerésének reprezentatív verse a Valami nincs sehol. A gondolatmenet sok-sok ismétléssel nyo­matékosított kulcsszavai: valami hiányzik — újra kell kezdeni mindent. A vers nem egy pillanatnyi élethelyzet, hanem egy egész élet számvetése. Az ilyenfajta summázó számve­tések vagy igazolják az életet (ilyen például Benjámin László Vérző zászlók alatt című verse), vagy elutasítják, elhibázottnak tartják (mint József Attila több kései műve). Váci Mihály versében azonban nem annyira az egyéni lét, mint inkább a történelmi helyzet teszi fel kiélezetten a kérdést. Nem egyes emberek, hanem egy egész társadalom számvetéséről van szó, méghozzá egy építő társadaloméról. Az elutasítás és az elfogadás egyaránt történelmietlen volna. A korszakvál­tás tudatosítja egy lezáruló történelmi sza­kasz eredményeit, hiányosságait, valamint a kezdődő új szakasz feladatait is. A vers első fele hatalmas felsorolás: a meg nem valósult eszmény kibontása. A forduló­ponton felidéződik a történelmi embert hajtő küldetéshit, s mellé társul az előbbi tudás: az eszmény nem valósult meg. E felismerés után többfelé lehet elindulni. Váci Mihály nem azt mondja, hogy a küldetéshit, az „ígéret” hamis, hanem hogy a van nem azonos a céllal, s ezért kellene „újra kezdeni min­dent e világon”. Nem külső kívánalom ez, hanem az embert történelmi útján tovább­lépésre késztető belső parancs. Olyan „hite- tés”, amely emberré teszi az embert. Olyan költői végrendelet, amely szépségét és igazságát minden időben megőrzi. Vasy Géza I ...................................................min........unni: mi...... ■■ ■•■m...... V an aztán persze, aki arról fr hosszan —, hogyan nem találkozott soha érdemben (esetleg csak egy közösen el­fogyasztott ebéd az emlék) az élet szeszélyei miatt a költő­vel. Pedig találkozhatott vol­na. Megint mást hosszasan kell győzködni arról — adja köz­re azokat a leveleket, amelyek arról mondanak-árulnak el sokat, milyen szoros volt a kapcsolatuk nekik kettejüknek — Váci Mihálynak és Réti Zoltánnak. A Palócföld leg­utóbbi számában aztán végül is megjelentek a gyarmati képzőművészhez, nyugdíjas zeneiskolai igazgatóhoz cím­zett Váci-levelek és hozzájuk fűzve a rendkívül takarékos szavú (ez illik á festőhöz) ki­egészítések, de valóban éppen csak annyit szólva, amit még a kötelezőnek érzett és vál­lalt szerénység megenged ah­hoz, hogy egyáltalán érthető fegyen a levelek sora. S, hogy mennyi mindenről nem szól a levelek címzettje! VILÁGAINK Micsoda útjaik voltak...! ettek, hogy végül miután Réti Zoltán a kényszerű katonás­kodásra elvonult, mindössze egy hónapig a költő is része­se legyen a csesztvei életnek (a leventékkel neki is be kellet vonulni Szécsénybe ké­sőbb, hogy kihajtsák egészen múlva Váci Mihály az ő se- ban a megkülönbözteitő-meg- lyen utak lehettek, arrarávi- össze még csak a képzőművé- Prágáig, ahonnan betegen ke­gítségével került. De negyven- alázó jelet viselve kabátjukon; légit az is — a háború ott szeti főiskola első éves vizsga- rült vissza, miközben Réti ha­kettőben, hol volt még mind- ezekben a menetekben vitték szétválasztotta őket és ugyanaz eredményeit tehette akkor d if ogoly tábor ban rajzolt ciga­ez, negyvenkettőben távoli a halálba két legkedvesebb a háború már nógrádi földön Réti Zoltán, amikor találkoz- rettáért portrékat). Hogy az­volt a front, a második ma- rajztanárát, a gyarmatit és a újra összehozta a két tanítót, tak. Két szomszédos tanyabo- tón miről írt volna Váci Mi­gyar hadsereg még nem pusz- miskolcit is, így vitték el kol- hogy egy időre elváljanak korban tanítva gyakran jártak hály, ha marad ideje vissza­tult el német érdekekért a légiumi szállásáról egyik tár- majd, már a felszabadulás együtt Nyíregyházán, sokat vi- emlékezni a csesztvei időre — Donnál, az ő korosztályuk ak- sát a németek, hogy soha ne után újra találkozzanak meg- titkozva, sokat tanulva egy- azf alighanem egyedül éppen kor elsősorban a tanítói állá- találkozzon már vele, ilyen lehetősen viharos körülmények mástól Váci akkori életszaka- Réti Zoltán tudhatja közü­sokban kelekezett hézagokat szennyes áradatban kellett vé- között. De aztán végig meg- szára jellemző lehet az is, lünk. Ő élte át ugyanazt a töltötte be (a tanítókat kivit- gül, hogy a bevonulást elke- maradt a kapcsolatuk nekik ahogy erre Réti Zoltán visz- nyírségi világot, amit Váci, 5 ték meghalni a frontra), ők rüije, szinte vaktában elvál- kettejüknek, közös tervekkel, szaemlékezik „bár ő volt az élte ugyanazt a kántortanító lalnia egy távoli nyirségi ta- emlékekkel, tervezett utazá- olvasottabb, mindig ő kérde- életet, amit a költő is élt nyasi tanítói állást és szem- zásokkal, véletlenszerű ta- zett, minden érdekelte...” A Csesztvén a kis iskola termé­ben utazni a nyugatra hajtott- lálkozásokkal és végérvé- front aztán olyan közelségben ben. űzött, félelemtől gyötört em- nyesen elmaradt látogatás- volt, hogy a tanítóknak is el beráradattal, oda Nyírségbe, sál, amelyet Váci Gyár- kellett vonulni a leventékkel ———————— ahol Váci Mihály már várta, matra, Csesztvére tervezett... nyugatra, akkor elváltak. Váci kálni is kellett a kis csesztvei, Anélkül, hogy ismerte volna. A véletlen hozta volna maradt, nem is titkolva, hogy csalomjai, tanyabokori gyüle- össze őket? Sokkal inkább a be akarja várni a'szovjet csa­kezetekkel és mondták a vi- ------------------ kor, vagy ez jobb megközelí- patokat. Itthon aztán g aszt az elesettek, a kisemmi- tés talán — az emberi igé- vennégy végén újra találkoz­zettek, az üldözöttek hátra- Negyvennégy őszén — em- nyesség és vállalkozás. Mert tak. Balassagyarmaton újra álltak be frissen szerzett ok­levelekkel a magukra maradt kis falvak és tanyák gyere­kei közé tanítani, ők álltak szemtől szemben, mint levita kántortanítók, akiknek prédi­Micsoda útjaik voltak a fia­tal kántortanítóknak, a hu- szonhármas, huszonnégyes korosztálynak negyvenhárom- negyvennégy majd egy évre rá, negyvenöt történelmi sorsfordulóján! Réti Zoltán a nagyhírű és időközben Mis­kolcra telepített eperjesi kol­légium diákjaként szerzett ta­nítói oklevelet éppen negyven­két évvel ezelőtt, tanított maga is Csesztvén, ahová két év Csesztvén emléktábla jelöli a helyet és az időt, amit ta- n(tóként Váci Mihály nálunk iíii.__ töltött. Menekültként helyet adva maga is egy tanító há­maradóinak, feleségeinek, gye- lékezett vissza e sorok íróta- alighanem mindenképpen ta- csak véletlenszerűen-sorssze- zas„ F.nak fs °ccse? is. , m.a?f rekeinek. Front volt ez is. A nak Réti Zoltán — hosszan lálkoznak. Vácira úgy emlék- rűen. Réti Zoltán előtt már ÍP?liett r-^a’ l3. . . k „ lélek megtépázottságának és harsogó színekkel búcsú- szik visza Réti Zoltán, mint a világos volt, hogy nem kerül- ,e!?. sz,,, a későbbi koito­frontja. Réti Zoltán rövid ideig zott a nyár. A felfordult em- nyírségi homoktengerben és heti el a bevonulást, de Vácit re\ ^ ©^feksziK a SZl?',E*ra* így tanított és prédikált ma- béri világ és a természetesen- sanyarú életkörülmények kő- még el tudta helyezni Fábry a™vel a gyerekek, agyuieke.. ga is Csesztvén katonai szol- des pompája olyan kontraszt zott is minden tekintetben na- Mihály közreműködésével a ze. tele íorduIt azokban a na­gyon igényes fiatal értelmisé- csesztvei iskolában tanítani. P., ban', ” ® e seges volt e gire, aki választékosán öltő- De már az sem tarthatott so- nevelt • Szerenf-, akinek zott (!) választékosán gondol- káig. Váci Mihály előtt Kmetty v<?}t ™re szerenvnek lenni míg kodott, és elsősorban azért Kálmán volt a csesztvei ta- ^• Használni akart - nem volt kíváncsi arra a fiatalem- nító, még a krumplija is ott- lunaolíomi' bérré, aki Pestről érkezett a maradt, abból Váci és öccse is T. Pataki László nyírségi világba, mert onnan ________________________________________________________ g álatra . behívott helybéli ta- lehetett, amelyet nem felejt- nítót helyettesítve, így ke- hét az, aki átélte. Nyiregyhá­rült mégis Pestre a főiskolára zán a két fiatal tanító úgy (képzőművészeti) és a régi sodródott egymáshoz, mint „Gömbös kollégiumba”, így viharban a falevél. Egy tova­élte át a németek bevonulását, tűnő régi és egy születő új látta tanárait, és legkedve- világ mezsgyéjén valóban (!) sebb diáktársait a gyarmati és történelmi pillanatokban ta- jött, ahová ő maga készült! A a pesti menetoszlopok sorai- [átkoztak, és hogy ezek mi- tanítói oklevél mellé mind; NOGRAD - 1984. december 24., hétfő 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents