Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
TE '1 ISA r A szükség — ismert dolog t— sok mindenre megtanítja ez embert. Szükségben muszáj gondolkoni, lehetőségek között keresgetni, megtalálni a helyzetnek leginkább megfelelő megoldást. Nagyos sok kezdeményezés születésének ez a talaja. S remélem, nem veszi senki szentségtörésnek, ha azt mondom: a szükség hozta létre a „Munka és művelődés” elnevezésű megyei mozgalmat is. Hiszen ha helyben, a helyi művelődési otthonokban, az üzemekben menne minden, mint a karikacsapás, aligha kellett volna ilyesfélét kitalálni, koordináló tartalmi, módszertani irányító, szervező központokkal. Természetesen a kényszerűség még nem baj; az alkalmazkodás egyik formája. A kérdés valóiában abban áll: Hog%ian működik a mechanizmus mennyire felel meg az .egyéni és közösségi igényeknek? * A „Munka és művelődés” közművelődési mozgalmat először 1981-ben hirdették meg: a megyei tanács, az SZMT, a fnegyei népfront és KlSZ-bi- tottság. Az 1984—85-re szóló kiírás — középpontjában hálánk és a megye felszabadulásának 40. évfordulójával, a családdal közös szabadidős- szokások kialakításának szándékával — már harmadik a sorban. Közben folyamatos mennyiségi gyarapodás tanúi lehettünk: a másodikra több szocialista brigád nevezettbe, mint az elsőre, a mostanira pedig még több S ez a szervezés igényessége meülefct, kifejezi a mozgalom és a munkahelyt közösségek viszonyát is. Földrajzilag a nagy ipari központokból jelentkeztek a legtöbben: Salgótarján vonzáskörzetből 183, Bátonybere- myééből 62, Balassagyarmatéból 56, Pásztóéból 42, Rétsá- gébőJi 9, Szécsénylből 8 szociálist» brigád. Ez tükrözi a munkáaeáválás tényét, folya- malMt Persze a valóság sókkal árnyaltabb ennél a kijelentésnél, mert már mozzanatokat, egyéb tapasztalatokat is tartogat. Például azokból a nagy üzemekből, amelyek önálló művelődési házzal, tehát kialakult kulturális gyakorlattal rendelkeznek, kevesebben neveztek be, méghozzá lényegesen kevesebben a lehetségesnél és a kívántnál. Ilyen üzem a Salgótarjáni Kohászati Üzemek, a vasöntöde és tűzhelygyár. Aztán a leányvállalatok java — s akad belőlük Nógrádiban jócskán — máshol köti le magát: az ■ anyavállalat közművelődési mozgalmához kapcsolódik. Erre a szécsényi ELZETT-gyárat hozhatjuk példának. Ügy tűnik hát, hogy a megyei közművelődési mozgalom elsősorban azoknak az üzemeknek, kollektíváknak a részvételére számíthat, amelyeknek nincs önálló kultúr- házufc vagy kulturális mozgalmuk. S ehhez még azt tehetjük hozzá: meg azokéra, ahol közművelődési előadó dolgozik (nevezetesen a 2. számú Volán Vállalatnál). * A mozgalom módszertani központja — a salgótarjáni József Attila városi-megyei Művelődési Központ — és a körzeti alközpontok, együtt- munfcálkod'va a mozgalom közművelődési és sportbeli közreműködőivel, számos nagy érdeklődéssel kísért rendezvényt szerveztek az elmúlt hónapokban. Túlzás lenne azonban állítanunk (ilyen „sterilitás” különben sem várható el a gyakorlatban), hogy minden meghirdetett programnak kivételes sikere volt. Bizony akadtak érdektelenségbe fulladt rendezvények, számuk azonban a korábbi évekhez viszonyítottam elenyésző, s ugyanígy az, ha a jelenlegi mozgalom egészéhez hasonlítjuk. Ügy érzem, a mozgalom irányítói, szervezői sokat tanultak az előzményekből — itt jegyzem meg, hogy külön, háromszor megjelent újság segítette a végrehajtást —, s rendszeres csoportos összegzéseik jól segítették, a vélemények, javaslatok, igények ütköztetésével, a mozgalom fejlődését. Nem kétséges a számomra, hogy a „Munka és művelődés” problémái éppen ezért lehetPósfai Péter: Hangok tornácán micsoda karácsöny ajándékok leple rámterül a titok a hófehér este nincs aki elátkoz nincs aki megvetne alázat tenyerén állok feldíszítve micsoda karácsony az üres asztalon papír csengettyűkön játszódik a dalom játszom, hogy csillogok játszom azt, hogy félek palástján arcodnak vigasztalan élek Polner Zoltán: Dől' am Csönddel öldökölt éjfélből kihajlik a bánat, kihajlik az álom. Faggyal ékesített időm zörget a halálon, kopog a mezőkön. Kopog a mezőkön fehér jegenyékkel hóesés-pátriárka. Csönddel öldökölt szavamból vér folyik a balladákra:' csillag hullik, madár zuhan, vér folyik a balladákra: kitárt időm ajtajában hóesés-pátriárka. Vári Attila: All 10 NÓGRÁD — 1984. december 24. hétfő nek ma magasabb rendűek, mint korábban. , Régi gond ugyan, hogy bizonyos réíegék — például az alkalmazottaik — kiesnek a mozgalom hatóköréből, mert elsősorban a 'fizikai dolgozók részvételére épít, az viszont már újabb, keletű igény, hogy a programokat a jövőben tudatosan és jobban kellene differenciálni. Más szóval: nem hagyhatjuk kellő figyelem nélkül a fizikai dolgozók közötti különbségeket sem: képzettségben, korban, műveltségben, a munkamegosztásban elfoglalt hely szerint, egyúttal a kulturális kínálat tartalmában, formájában, szervezésében , m ódszereiben. Érdemes újragondolni a rugalmasság, a választási lehetőség kérdéskörét is. Sokéves tapasztalait, hogy az emberek nem különösebben kedvelik a szigorú kötöttségeket, kiváltképpen a művelődésben nem. Lazít,gatják, elszaggatják a köteléket, ami abban mutatkozik meg, hogy késve jönnek az előadásra, vagy felhasználatlanul hagyják a megváltott bérleteiket. Ezen talán úgy másíthatnának a szervezőik, hogy több időpontban kínálják ugyanazt, és a választást az emberekre- bízzák A rugalmasság kategóriája alatt ugyanakkor értem azt is, hogy az eddiginél szélesebb körűen, hatékonyabban kapcsolják be a mozgalom kínálatába a tömegkommunikációs eszközöket — rádiót, televíziót, az újságok irodalmi mellékleteit —, hiszen ezek eljutnak a legkisebb településekre is, tehát a földlrajzi elhelyezkedés önmagában nem hoz senkit hátrányba. Az idén több helyi törekvésről, tettről kaptak értesítést a ' mozgalom központi szervezői. De még többről szeretnélek hallani. A nagyobb önállóságot azonban a művelődésben is tanulni, szokni kell, nem könnyű berög- nöttségeinktöl szabadulni, s a brigádok bizony évtizedeken keresztül ahhoz szoktak, hogy fentiről megmondták nekik, mit csináljanak és azt is megmondták, hogyan csinálták meg. Persze az magyarázat, uv-g is értjük, miközben tudjuk, s kultúra demokratizmusa.'ebben az irá nyban is szükséges szélesítenünk. * A „Munka és művelődés” mozgalom idén csaknem másfél évet fog ót. tekintettel a 40. évfordulóra. Nagy záró rendezvénye a vetélkedő. A selejtezőik — munkahelyi, területi rendezvényekkel — januárban kezdődnek, s folytatódnak a megyei elődöntőkkel. A döntő áprilisban lesz értékes díjaikkal. Értük, meg a többet tudásért, szórakozásért, emberibb emberségért érdemes komolyan felkészülni. Sulyok László iHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniimiiiMMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimimiiiiiiiMiiimiitiiiiiMmiiiMiiiiiMiiiitiMimiHiiiiiiiiiiiiiimmiMiiiiiiiitiiiiiitiiiii/.iiiiimiiimit A z ég tiszta volt, egyetlen felhő sem mutatta lomha járásával az állandó szelet, mely kismacsika i.-ódjára vackoíta be magát még a láthatatlan zugokba is. Emi érezte a kabátja alá besettenkedő hideget, mely nem orvul támadt, nem hullámokban, mint a nyári záporokat követő szélviharok, hanem egyenletesen: — jelen volt a lélegzetben, a mozdulatban, de kiváltképpen az ég színében, mely nem a magasság kékségével borult a behavazott tájra, hanem, mintha maga is fagyott lett volna, zúzmará- san köd! ött, s ettől a végtelen mintha szűkebbre szabta volna fölmérhetetlenségét. Emi bokortól bokorig, fától fáig számolta a megtett utat, s nem mert hátranézni, csizmája alatt csikorgott a hó, s ő úgy hallotta, jönnek a háta megett. Hiszen jöhettek volna, máskor is késte már le a buszt, s mindig akadtak útitársak, vagy kedves emberek, akik fölvették kocsijukra, s így nem kellett gyalog, vagy magányosan megtennie az állomásra vezető másfél órás utat. De most senki sem jött, s a hályogosan fénytelen égen már jól látszott a hold, bár a hó miatt világosabb volt a. délután, mint máskor, s ha nem sietett volna, talán gyönyörködhetett, vagy eljátszhatott volna a hóbuckák fura tömegéből kihámozható formákon, de Emi sietett. ősszel került a falusi iskolához, sikertelen felvételi után itt kapott helyettesítő állást, s eleinte mindegyre hátra kapta a fejét, ha egy idős ember „tanító néninek” szólította. Ilyenkor hátranézett, s nagy őzfoarma szeméből meleg csodálkozás, ünnepi öröm tükröződött, hogy íme, őt megbecsülik. „Ha Durmi tudná ezt” —, gondolta ilyenkor, mert Durmii-Dörmi volt az egyetlen bizalmasa. Neki mesélte el az első tanítási napot, az első tornaórát, melyet a végzősökkel tartott, s amelyen melegítőiben futotta ő is a köröket a gyermekekkel, amikor az utcai kerítésnél megállt egy férfi, s azt kérdezte: „Hol van a tanárotok, hé?”, s éppen ő volt a kérdezőhöz legközelebb, s ő válaszolta: „kifutott az országból”, s kislányosan csengő hangjára förgeteges nevetés volt a válasz és csak később jött rá, hogy ezzel lopta be magát a gyermekek szívébe. Emit mindenki szerette, nemcsak azért, mert szép volt, hanem azért is, mert olyan őszintén tudott csodálkozni, hogy ismerősei nem naivsá- got, hanem igazi érdeklődő tisztaságot fedezhettek föl az összecsapódó tenyereket követő „jésszusom” fölkiáltásban, Németh Miklós linómetszete melyet talán annyi árnyalattal és annyi hangszínnel, magassággal tudott naponta, vagy akár óránként is elismételni,. ahány ismeretlen tárgy, helyzet, vagy kérdés Létezett számára ezen a világon. Emi nagyon szép volt, s ezt úgy vette tudomásul, hogy soha nem tett semmit azért, hogy szebbnek lássák. Ügy viselte szépségét, mint tavaszi ág a virágot, magához tartozón, mely érett korban is ott gyümölcsözteti a megnyugtató bizonyosságot majd, s bár nem szerep volt nála ez a tartás, tisztáiban volt véle, hogy így kell élnie, s Durmi- nalk azt is mondta, hogy csak azok öregszenek csúnyán, akik mindig fiatalafaibnak akarnak Látszani. Most sietősen taposta a havat, jegesmedve bundák feküdtek a heeserli bokrokon, az árkok puhára vetett ágyak voltak, s így ebben a végtelen fehérségben nem is tudta pontosan fölmérni, mennyi utat tett meg. Még nem látszott az állomás, de már nem látszott a falu. Emi félt. Nem volt mitől félnie, hiszen ez az út csak a faluig vezetett, s a falusiak ismerték mind. Nem is az emberektől félt. A szorongás, akár a szél,, időnként újabb terepet nyert, beíérkőzött a legvedet- tebb zugokba is, s a balsejtelem, hogy valami történhet, gyorsabb járásra ösztönözte, bár már így is szinte szaladt, s a gyors légzéstől kiszáradt torka már nem is érezte a csípősen fagyott levegőt. Délelőtt még nem gondolt erre a félelemre, mely nem is volt igazi félelem, csak valami békövetikezhetőneka megsejtése. Valaminek,-ami talán éppen a dombra kanyaruló.út végén várja, vagy otthon a paiiaszürkévé mocskolódott ha- vu városiban, vagy a családi vacsora mellett, mely minden karácsonykor szinte ugyanolyan szertartásosan zajlott egészen addig, amíg nagyapja meg nem itta a harmadik pohár bort. s míg szülei kis kézi csengővel nem jelezték, hogy megjött az angyal, be lehet menni a belső szobába, ahol a karácsonyfa állt. Emi sohasem félt, soha semmiért nem okolt másokat, még felvételije után is tudta, azért nem sikerült, mert az uiolsó pillanatban döntött az orvosi mellett, s két hónap tanulás mér neyi volt elég. z út üres volt, mindenki a karácsony estere készült, s Emi, hogy ne érezze azt a küiönós, sírást megelőző ingert, mely orrát, szemét bizsergette már, arra akart gondolni, hogy örvendhetnek Klárikáék, akiknél a végzős osztály lányaival takarított, és megfőzte az ünnepi vacsorát, s ahol sete-sutának érezte magát, mert a kislányok többet értettek a konyhához, mint ő, s most mégis erre akart gondolni: Klárikára, aki anyja hálóingéből farsangi estélyi ruhát rögtönzött, s úgy sétált és parancsolgatott, hogy a lányok si'koltva nevettek mindenen, azon is, ahogy elküldte otthonról az apját és kisöccseit.- Uram. az apródokait elviheti szánkózni, amíg a palota elkészül. Klárika anyja gyermeket várt, s Emi most már sajnálta, hogy nem hallgatott a férfire, aki magával akarta vinni, kocsival menit a kórházba, s magával vitte a kicsiket is, hogy ne lássák, hogyan díszítik Klárikáék a fát, de Emi nem akart menni, úgy érezte, nem lenne teljes a pap, ha nem maradna ő is díszíteni, amit otthon soha nem csinálhatott, mert ez is a szertartáshoz tartozott. a fát a szülei díszítik, s még a nagyszülőik is csaik örvendező vendégek lehettek az elkészült fa körül. Emi félt és nagyon sietett. A dombhajtatról már latoi lehetett az állomásit, s amikor fölért, megállt, hogy kifújja magát, de mintha az első sóhajtásra sikerült hosszú légzésre akart volna feleselni, a falu felől érces tisztasággal kondult meg a harang. — Jésszusom — mondta hangosan, s nagy nehezen kihámozta kabátja és szvettere ujja alá elbújt óráját, s rohanni kezdett toronyiránt az állomás felé. Keskeny csapás rövidítette le az utat, s érezte, mostösz- sze kei! szednie minden erejét, hojíy elérhesse a vonatot. A következő járattal csak éjfélre ért volna haza. Futott és most már mögötte loholt valaki, vagy valami is, amitől félt, egészen szorosan maga mögött érezte, néha meg azt is hitte, hozzáért valaki, s amikor az állomás előtti kanyarban feltűnt a vonat, visítva állt meg. Egyedül volt. Az az érzés, hogy van vele valaki, ,most újabb erőt adott: el kell érnie a vonatot, mely már füty- tyentett egyet, s szinte hallani lehetett, ahogy a fagyos síneken üresen perdülnek a kerekek, mintha fogást keresnének, aztán lomhán, jól lakott állatok lassúságával elindul a vonat, de Emi nem tud megállni, rohan, most már a sínek mellett a mozgó vonat felé. s ekkor, mintha csak képzelődne, kihajol a mozdonyvezető, integet, talán azt inti, hogy ne szaladjon, s a mozdony egymás után többször is éleset füttyent, aztán kinyílik a mozdony ajtaja, s a lefékezett szerelvény halkat nyög. — Szálljon fel. kislány — mondja a mozdonyvezető, s Emi csodálkozva nézi a száT mara ismeretlen műszereket, karokat, kapcsolókat, a vasúti pályát, melyet még sohasem látott a kerékek aJlá rohanni, nem is emlékszik rá, vajon megköszönte a szívességet, s valami puha vattán keresztül halija azt is, ahogy a mozdonyvezető azt magyarázza, hogy ide csak az jöhet föl, akinek ő megengedi, s Emi nézi a műszerfalra erősített fenyőágakat, melyeken kis játékroaokó himbálózik. Olyan, mint Durmi, csak sokkal kisebb, s a játékmaci mancsai között fényképet tart. Egy kislány és egy kisfiú fényképét, akik nyelvet öltve, szamárfület mutatva állnak egy rengeteg víz partján, s Emiből most feltör az eddigi féleiem, az a meghatározhatatlan érzés most csatornát talál. Karjára dőlve sír, megkönnyebbülten, mert most már tudja, mi üldözte, mi tette nyugtalanná, s már nem is olyan ijesztő ez az érzés. Most már nem is az idegenség sír belőle, hanem a megkönnyebbült emberek gát- talan tenni nem tudása, s tudja, hogy a mozdonyvezető nem érthet semmit ebből a hirtelen síró-nevetésbői, aki csaik annyit láthatott, hoigy zokogni kezd. majd mintha kacagna, miiközben azt mondogatja: „tényleg... tényleg..”, mert tényleg most jutott először eszébe, hogy ez az első felinőtt karácsonya, s most már azt is tudja, az a furcsa érzés, melyet eddig soha sem érzett, akkor lepte meg, amikor Kláriikáéknál a fa alá tette a rengeteg csecsemőholmit, melyeket egyenként megtapogatott, s a mozdonyvezető aggódó szemébe neveti: — Semmi-semmi, csak ú gy szeretnék egy gyerméket — mondja, s most ismét ő a régi Emi, aki csak éppen azt nem tudja megmagyarázni a csodálkozó férfiinaik, hogy $ eddig mindig csak kistestvért ákart. s ma furcsa félelmek kerülő útjain érezte meg, hogy miért is él ezen a földön. S mert Emi szerette mindig. ha rögtön tisztázza, mit, miért gondolt, most hirtelen azt mondta: — Tetszik tudni, lehet, hogy csak annyi történt, hogy eszembe jutott a betlehemi jászol,