Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)

1984-12-24 / 302. szám

ffegyven éve történt A mi fiunk, az ezred fia — Magyarország felszaba­dításának melyik epizódját is mondjam el? Hiszen oly eok van belőlük... Így kezdődött a beszélge­tésünk Ivan Fjodorovics Kuc nyugállományú vezérőrnagy- gyal, aki az otthonában lá­tott vendégül bennünket. A Nagy Honvédő Háború ide­jén hadtestparancsnok volt. .lói ismerik őt Magyarorszá­gon: Hajdúszoboszló városá­nak tiszteletbeli polgára és még ma is a Szovjet—Magyar Baráti Társaság fáradhatat­lan aktivistája. — Először 1915-ben, az el­ső világháborúban találkoz­tam magyarokkal. A polgár­háború idején egy nemzet­közi osztag parancsnoka vol­tam, s ebben az osztagban ■ok magyar hadifogoly is együtt harcolt velünk. Aztán az 1944—1945-ös években a felszabadító harcok során magam is eljutattam Ma­gyarországra... Ivan Kuc felsóhajt, arca •Iszomorodik: — Mit mondjak...? Nehéz Idők voltak azok. Mindenütt a pusztítás nyomai, éhség, nyomorúság. Nem ilyennek képzeltem el az országot azok alapján, amiket a polgárhá­ború egykori magyar önkén­teseitől hallottam. Valamikor 1944. október elején jutottunk Debrecen alá. A város bevételére a hadtest frontvonalat alakí­tott ki, a törzsem székhelye pedig Hajdúszoboszlón volt. A fasiszták azt remélték, hogy itt sikerül megállítaniuk a szovjet hadsereg győzelmes előrenyomulását, és minden­re elszántak voltak. Váloga­tott SS-hadoszályt dobtak be ellenünk. Képzelje, akkoriban híresztelték el rólam, hogy átálltam hozzájuk. Röplapo­kat szórtak le a térségben, körülbelül ezzel a szöveg­gel: „Á 13. gárdahadosztály kozákjai! Adjátok meg ma­gatokat, mint ahogy ezt tette hadtestparancsnokotok, Kuc is, az egész 8, hadosztályá­val. Életbenmaradásotokat garantáljuk...” stb. Erre a hazugságra aztán a magunk módján válaszoltunk. Amikor a hitleristák az éj­szakai órákban megindultak ellenünk, a mi 8. gárdahad- csztályunk oldalba támadta őket, de úgy, hogy öt napon ét nem tudtak magukhoz tér­ni. Majd úgy ahogy, össze­szedték magukat, de csak azok után, hogy erősítést kaptak Budapestről. Hadtestünk két fronton folytatott hadműveleteket — Budapest irányában és Deb­recen irányában. Tizennyolc napon át. Debrecent csak október 20-ra sikerült felsza­badítani. Nagyon sok német harckocsi maradt a harcok színhelyén... De nem is erről akartam beszélni. Inkább arról, hogy napjainkban a nyugati pro­paganda minden eszközzel igyekszik kissebbíteni a szov­jet hadsereg felszabadító kül­detésének történelmi jelen­tőségét. Azzal rágalmaznak bennünket, hogy a szovjet katonák és tisztek állítólag „keményen” bántak a helyi lakossággal, sanyargatták az embereket. Hogy ez mennyi­re nem igaz, csak egy példát említek a sok közül. Nézze csak ezt a levelet. A mi fiúinktól, az „ezred fiá­tól” jött, A feladó Szűcs Gábor. Mint már említet­tem, a Debrecen körüli har­cok idején a törzsem Hajdú­szoboszlón állomásozott. Hoz­zánk „csapódott” egy tizen­öt év körüli legényke, Gá­bornak hívták. Talpraesett, ügyes fiú volt, és már na­gyon jól összebarátkozott az én kozákjaimmal, akik etet­tek, gondoskodtak róla. Az „ezred fiának” tekintették, de nem engedték meg, hogy részt vegyen a harcokban. Gábor ma már túl van az ötvenen és az MSZMP vá­rosi pártbizottságának titká­ra Hajdúszoboszlón. Tartjuk vele a kapcsolatot, és amikor személyesen is találkozunk, nemegyszer mondja: „A ká­sájuknak köszönhetem, hogy élek, mert éhen halhattam volna abban az időben...” Sok hasonló történetről mesélhet­nének a magyarok. A szov­jet parancsnokság minden felszabadított városban igye­kezett megteremteni a nor­mális életkörülményeket, megszervezni a lakosság el­látását. Kuc vezérőrnagy a hábo­rú után többször járt Ma­gyarországon Az emlékeket fotóalbum őrzi. Mit kívánjak magyar ba­rátaimnak és volt harcostár­saimnak? Ha az egészségem engedi', feltétlenül ellátogatok Ma­gyarországra a felszabadulás 40. évfordulójának ünnepsé­geire. Addig is kérem adja át szívélyes üdvözletemet es szívből jövő jókívánságaimat. Rudolf Kobal Loza ezredes útipoggyásza A TALÁLKOZÁS előtt megpróbálom elképzelni Dmitrij Fjodorovics Loza alakját. Bizonyára sudár ter­metű, délceg ember, határo­zott vonásokkal és kemény tekintettel. Elvégre, ilyennek kell lennie egy ezredesnek. Amikor pedig először meg­pillantom — a nagyoroszi helyőrségi művelődési ház­ban. amint frissen avatott tartalékos tiszteknek beszél — egy apró embert látok. A határozottság azonban stim­mel. Megjelenése csupa di­namizmus. szavaiból tűzárad. Negyven évvel ezelőtti törté­neteket idéz a nyugalmazott ezredes, hirtelen pedig eszem­be jut: a harckocsizok min­dig is apró termetűek. Dmit- rij Fjodorovics Loza pedig harckocsizó volt, 22 éves fő­hadnagyként harcolt Nógrád megye szabadságáért. — A szabadságot nagyon nehéz kiharcolná, de nem könnyű megtartaná sem —ez az első mondat, amit lejegy­zők tőle. Az ifjú honvédtisz­teknek azt idézi fel: a Hat­van—Vamyarc vonaltól ho­gyan, milyen harcok árán ju­tottak el Bánk, Rétság, Ipoly­ság térségébe. A 46-os tank­egység válságos pillanatokat is megélt, nagyok voltak a veszteségek. Egy kritikus nil- lanatban pedig az üzemanyag is elfogyott, Loza azt is fel­idézi: hogyan öntötték össze a maradékot, hogy néhány harceszközzel benzinkeresés­re indulhassanak. Sikerrel, hiszen Diós jenén nem keve­sebb, mint 400 hordó üzem­anyagot találtak. — Sok bajtársunkat elte­mettük, az önök csodálatos, mai élete igen sok szovjet harcos vérébe került — mondja Loza a fiatal tisztek­nek. — Neveljék úgy gyer­mekeiket, hogy hazájukat szerető emberek váljanak be­lőlük. Pár perc múlva szemtől szemben ülünk egymással Arnóczky Mihály, a nagy­oroszi területi pártvezetőség titkára, szobájában. Dmitrij Fjodorovics Loza egyszerű, szürke, zárt gaillérú öltönyt visel. Mellén egvetlen jel­vény, a Szovjetunió hőse aranycsillaga. — A Rétság környékén harcolók közül összesen he­ten kaptuk meg a Szovjet­unió hőse kitüntetést, ketten már csak haláluk után ré­szesülhettek ebben a magas kitüntetésiben. Egyikőjük a parancsnokom — én voltom a helyettese — Jakuskin gárda­százados. — Köszönöm a ma­gyar és csehszlovák elvtár­saimnak, hogy hozzásegítet­tek: koszorút vihetek a satu­ban nyugvó Jakuskin sírjára. Nógrád megye felszabadu­lása után még hosszú út állt Loza előtt. A nehéz időket így eleveníti fel kérésünkre: — A győzelem napja Brnó- ban ért, éppen kórházban fe­küdtem. Április 19-én ugyan­is súlyos sebet kaptam. Fel- gyógyulásom után még min­dig nem fejeződhetett be számomra a háború, indultam a Távol-Keletre, a japánok ellen harcolni. Ott kaptam meg az egyik legmagasabb katonai kitüntetést, a Vörös Zászló Érdemérmet. A további életrajz rövid mondatokban is összefoglal­ható. A háborúban edzett fia­tal tiszt 1947-ben a Frunze katonai akadémiára kerül, utána néhány évig a hadse­reg egvík felderítő harekocsi- zóegységnél teljesít szolgá­latot, immár őrnagyi rendfo­kozattal. Közben rengeteget tanul, ugyancsak a Frunze akadémián aspirantúrát vé­gez, kandidátus lesz és taná­ri kinevezést kap. Később leszerel, harcászatot tanít és a hadi tudományokkal fog­lalkozik napjainkban is. Mel­lesleg pedig írt és ír néhány könyvet. — Ezek közül kettő harcá- szatelimélettel foglalkozik, két évvel ezelőtt pedig a katonai könyvsorozatomra megkap­tam a Frunzéről elnevezett elismerést. Budapesten kerül majd kiadásra a Magyaror­szág felszabadításával foglal­kozó kötet, ennek én vagyok a főszerkesztője. S egy kis kirándulás a ha­di tudományokból, 1970-ben szépirodalmi könyvet publi­kált Loza ezredes. A tolmács bajban van a könyv címének fordításakor, végül erre biz­tat: — írja csak ezt a címe gyanánt — az eredeti ugyan­is nehezen fordítható —: Akik nem féltek a haláltól. Ez fe­jezi ki a legjobban a tartal­mat. Dmitrij Fjodorovics Loza manapság nyugdíjas, az ez­redes azonban csöppet sem pihen, mindennap dolgozik. Mit szól ehhez a család? — A feleségem ugyancsak nyugdíjas már, mégis tovább dolgozik. Főkönyvelő. — Gyerekek? — A lányom, Natasa, egye­temet végzett fizikus, rádió- elektronikával foglalkozik. Disszertációja megírásával a jövő év elejére végez. Jev- genyij fiam pedig pedagógiai főiskolát végzett, középisko­lában tanít, történelmet. A családunk legkisebb tagja a kisunokám, Natasa lánya im­már negyedik osztályos. A SOKRÉTŰ ELFOGLALT­SÁG mellett Loza ezredes szakít időt az utazásra is, a mostani harmadik felszaba­dulás utáni látogatása Ma­gyarországon. — Amikor hazaérkezem, mindig és mindjárt arról faggatnak: mit láttam, mi­lyen Magyarország? Az 1965- ös első látogatás után azt mondhattam, hogy a benyo­másaim kiválóak, a fejlődés szembeötlő. Most, ha csoma­golok, és hazaérkezem, azzal kezdem: hatalmas eredmé­nyekkel büszkélkedhetnek magyar barátaink. Megdöbbentő öröm látni, hogy mennyire megváltoztak a városok, mennyire újak a községek. Emlékszem a régi falvak képére... Kicsiny, szin­te ablak nélküli házakat lát­tam akkor, most meg min­denfelé tele a falu hatal­mas, világos, szép épületek­kel... De nem kell messzire menni. Tizenöt évvel ezelőtt jártam Nagyorosziban, az akkori és a mai benyomáso­kat sem lehet egy napon em­líteni. — A legszebb élmény mind közül? — A gyerekekkel való ta­lálkozás, talán azért is me­gyek sokat közéjük. Elbűvöl az érdeklődésük. Azt kérdik például: mit érzek most, eny- nyi év után újra magyar föl­dön? Azt válaszolom erre, hogy kettős érzéssel utazom ide. Szomorúság, ugyanakkor határtalan boldogság tölti el a szívem. Szomorú vagyok, mert itt vesztettem el a leg­jobb baj társai mat, a negy­ven évvel ezelőtti nanokon harcos ifjak életük virágá­ban esetek el. És igen nagy az én örömöm, amikor azt látom, hogy a sok vér nem folyt el hiába — ezernyi je­lével bizonyítja ezt a renge­teget változott magyar föld. Dmitrij Fjodorovics Loza ezredest 1969-ben díszpolgá­rává választotta Nagyoroszi, bár az intenzív kapcsolattar­tásra azóta nem sok idő ju­tott. Most azt mondja a vi­dék egykori egyik felszabadí­tója: — Most ismét felelevene­dett ez a kapcsolat és én azt hiszem, hogy így lesz életem utolsó napjáig. Amint haza­értem, elkezdem megírni Rét­ság és környéke felszabadítá­sának részletes történetét, ez­zel a közeli időben végezni is akarok. De más tervem is van... Megkoszorúztuk a szov­jet harcosok sírját és azt mondtam Arnóczky elvtár­samnak: nincs ez így rend­jén, hogy névtelenek ezek a hősök. Azon nyomban meg is ígértem: minden erőmmel azon leszek, hogy kiderítsem és megtudjam: kik nyug­szanak itt az egykori hősi ha­lottak közül. A mostani látogatásnak köszönhetően még tovább te­rebélyesedhet az együttmű­ködés. — Megígértem a drégely- palánki iskolában a gyerekek­nek, hogy összehozom a dré- gelypalánki és a moszkvai 433-as számú általános isko­lát. Abban az iskolában volt úttörővezető az ezen a vidé­ken élesett Jakuskin pa­rancsnok. A két iskola kö­zött minden bizonnyal szép együttműködés alakulhat ki. Az idő múlik, sürget a szó-' ros program, Dmitrij Fjodo- rovics Loza a búcsúzás pil­lanataiban is a gyerekekre gondol. — Mondja meg nekik, írja meg nekik, hogy a sok kato­na vérébe került felszabadí­tás csak az első fejezete volt a szabadságnak. Ahová elju­tott a magyar nép, az a szü­lők és nagyszülők keze mun­káját dicséri. Minden a mun­kának köszönhető, tudás és munka nélkül semmi nincsen. Tanuljanak hát, készülje­nek a helytállásra, hogy foly­tatni tudják ezt a gyönyörű munkát. AZ EZREDES BŰCSŰZIK, sietnie kell. Még koszorút visz Jakuskin parancsnok sír­jára: gyerekekkel, barátokkal találkozik, aztán itt a búcsú­zás pillanata, indul haza, Moszkvába. Útipoggyászában üzenetet visz magával: „Bará­taim, ilyen ma Magyaror­szág..,” Negyven esztendővel a sza­badság megszületése után. Kelemen Gábor Nógrád megye felszabadítása 20. A vég kezdete Még néhány nap volt hátra az 1944-es éviből és az utóbbi napok sikerein fellelkesült szovjet csapatok nem sóik pi­henőt engedélyeztek maguk­nak, hanem helyzeti előnyü­ket, lendületüket kihasználva támadtak tovább. A jobb szárnyon a 2. román hegyiivadász-hadosztály szlo­vák területen előnyomuló egy­ségei Egyházastoást, Vec.seklő és Tajti elfoglalása után nyu­gat felé támadva ismét me­gyénk területére ért és ott S8-án estig felszabadította So- pioskőt, Somoskőújfalut és Bükikrét-pusztát. Konyev vezérőrnagy 3. légi- deszant-had osztálya — 2. gár­da lövészezredével a Karancs- hegvseg körzetét fedezve — főerőivel december 27-én a Karancsalja előterében véde­kező ellenséget támadta. Ez­zel egyidejűleg (tőlünk délre) a 49. lövészhadtest. 110. gárda lévészhadosztályának alegy­ségei lényegében harc nélkül elfoglaltáik a németek által kiürített Kishartvánt és SAs- harivánt, majd a Ságújfalut védő ellenséget támadták, amit másnap szabadítottak fel a szomszédos Etessél, a kör­nyező bányatelepekkel és Ka- rancssággal együtt. Még az­nap, 28-án segítséget nyújtva a deszantosoknak. együttes erővel leküzd ték a németek ellenállását Karancsalján is... A hátráló németeket a de- szantosalk 8. ezrede a Dob- roda völgyében Bocsárlapuj- tőig üldözte, ott azonban az ellenség heves tüzébe ütköz­tek és ezért az ezred véde­lembe ment át. I * Felgyorsultak az események Szécsény körül is... Szoboljev ezredes 1. légideszant-hadosz- tályának ezredei december 27-én Nógrádmegyer irányá­ból támadva megtörték a ma­kacsul védekező német csa­patok ellenállását, elfoglalták Magvargéeet és lendületesen tovább nyomultak Kisgéc és Karpagéc irányába, majd az éjszaka folyamán (igen nehéz feltételek és terepviszonyok között) merész megkerülő ma­nővert hajtva végre, reggelre átvágták a Szécsényből Endre- falvára vezető műutat, teljes­sé téve ezzel Szécsény beke­rítését. A németek számára mind egyértelműbbé vált, hogy Szé- csényt már nem lehet tovább tartani, s ezért 27-én 12 óra 30 pereikor kétségbeesett kí­sérletet tettek, hogy harcko­csik támogatásával nyugati irányba kitörjenek Szécsény­ből... A támadás a 72. gárda lövészhadosztály 229. gárda lövészezrede ellen irányult, akik azonban okosul kihasz­nálva a magaslatot, az útka- nyarokat és a vasúti töltést, az ellenséget erős gyalogsági és harokocsi-elhárító tűzzel fo­gadták és a kitörési kísérle­tet megállították és vissza­vetették. Másnap — december 28-án — hajnalban azután Tyeren- tyev vezérőrnagy 49. lövész­hadtestének magasabb egysé­gei minden oldalról rohamra indultak — a már december 10-e óta ostromlott — Szé­csény elilen... A fasiszta csa­patok kétségbeesetten véde­keztek az utolsó pillanatig. M'nden házért, minden épü­letcsoportért meg kellett küz­deni. míg végül délután fél egyre sikerült megtisztítani a községet az e’lenségtől. A szovjet csapatok kezére jelen­tős hadizsákmány jutott. Töb­bek között 22 különböző űr­méretű löveg, 3 aknavető, gya­logsági fegyverek, harűkocsi- elháritó aknák tömege és egy lőszerraktár. Szécsény elfoglalásával a szovjet csapatok felszámoltak az ellenség Nógrád megyében levő utolsó szervezetten vé­dett, megerősített csomópont­ját. Loszev vezérőrnagy 72. lövéshadosztályának egysé­gei 28-án este észak felé tá­madva már Pőstyénpuszta, deszantosok pedig Bencúríal- va előterében álltak, a kelet felől visszavonuló ellenség hátában. * Az év utolsó három napjá­ban a megye északi részén — bár egyes csapatok és alegy­ségek szívósan védekeztek, sőt nem egy esetben heves ellenlökésekkel és tüzérségi tűzzel ideig-őrá lg meg is ál­lították a szovjet csapatok lendületes előnyomulását — szervezett, egységes irányítá­sú arcvonalat kialakítani mér nem voltak képesek... A né­metek bevethető tartalékkal már nem rendelkeztek, Ma- nagarov altábornagy ugyan­akkor előrevonta és harcba- vetette a 375 löVészhadosz- tályt, valamint a „Tudor Vla- dimirescu” román önkéntes hadosztályt is és csapatai — a hadsereg sávhatárát át­lépve — -tevékeny segítséget nyújtottak Trofimenko vezér- ezredes 27 hadserege Nógrád megyében harcoló két hadosz­tály harcához. A 35. hadtest alárendeltsé­gében harcoló 2. román hegyi- vadász-hadosztály 29-én mint­egy 8 kilométert előnyomulva felszabadította Karancsbe­rényt. majd Nagyromhány fe­lé támadt tovább. Ennek során különösen rit­ka esemény történt. A román csapatok parancsnokánál je­lentkezett a Nógrádi Sándor- part izén egység megbízottja és ezt követően az egység csatlakozott a hadosztályhoz, ahonnan azután a szovjet had­test parancsnokához. Gorja- csev altábornagyhoz irányí­tották őket... A Nógrádi-par­tizánok egyébként nem harc nélkül jutottak el ehhez az ünnepélyes pillanathoz. De­cember 27-én hajnalban Macskalyuk irányából mint­egy 400 visszavonuló fegyve­res SS-katona tört rá az Ab- ron esős-pusztán meghúzódó partizánokra, akik felvéve a harcot, több óráig ellenálltak és jelentős veszteséget okoz­tak a németeknek, miközben maguk is 7 hősi halottat vesz­tettek... A túlerő elől végül is kénytelenek voltaik visszavo­nulni észak felé a Monasza- hegységbe. és itt várták be és vették fel a kapcsolatot az előnyomuló román hadosztály egységeivel. (Folytatjuk) Dr. Gáspár Jáno* NÓGRÁD - 1984. december 24., hétfő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents