Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)

1984-12-19 / 297. szám

Történelmi találkozások

r „A német csapatoknak Salgótarján megtartására létrehozott harcrendje a szovjet tüzérségi tűz alatt teljesen (elbomlott. A 3. gárda légi- deszant hadosztály Konyev vezérőrnagy vezetésével támadásba lendült és Kazár— Eomlyó—Forgács irányából a hadosztály 8. lövészezrede december 25-én felszabadította Salgótarjánt.” (Nógrád megye története 1919—1944, S. kötet, 234. 1.)

Tea az érkezőinek

Akár kalandosnak is nevezhetnénk, de mindenképpen érdekes, gazdag életutat járt be Stark Ferencné, született Fogarasi Erzsébet. Heten voltak testvérek, és a második világháború kíméletlen orkánjai Erdélyből sodorták a családot Magyarországra. Besztercén éltek, a várost kiürítették, lakóit a Budapest melletti Érdre irányították. Erzsébet és az édesanyja, hogyan, hogy nem, elszakadt a többiektől, Salgótarjánba keveredett, s a családból egyedül hazánkban ragadt.

— 1944 szeptemberében bombázták tönkre a hatvani pályaudvart, édesanyámmal október 2-án érkeztünk Salgótarjánba — eleveníti fel a negyven évvel korábbi eseményeket Stark Ferencné. — A későbbi anyósomék családja fogadott' be bennünket. A Forgách utca — most Csizmadia Sándor nevét viseli — 19. szám alatt laktunk. A várasba azon az utcán jöttek be elsőként a szovjetek.

— Milyen élményt őriz erre vonatkozóan?

— A front közeledtével sem mentünk el a házból — feleli a szőkésbarna, fiatalos megjelenésű, már nyugdíjas asszony. — Anyósom tudott szlovákul, szegények voltunk, nem volt mitől tartani. Mindenki elment a bunkerba, mi maradtunk egyedül az utcában. December 24-én éjszaka, úgy 11 óra körül lehetett, betoppant az udvarba egv vegyes csoport, gondolom, e’ jőrs. Nyemecki, nyemecki •— kérdezgették, és végigjárták az udvart. Anyósom mondta nekik, hogy innen már elmentek a németek, nincs veszély. A katonák na- gvon fáradtak, szomjasak voltak. Volt otthon tea. főztünk nekik, és nagy ibrikekben megitattuk őket. Jólesett mindenkinek a hidegben.

— Sokan voltak?

— Hát... lehettek vagy harmincán, neevvenen.

— Nem féltek? Az or szó a. n kormány mégiscsak hadban állt a bevonulókkal...

— Hogyne féltünk volna — mondja őszintén az . asszony. — Azt beszélték, hogy mindenkit megbecstelenítenek, aki az útjukba kerül. Tizenkilenc éves voltam, a befogadó család fiának a menvasz- szonya... A fejemet, bekötöttük fekete kendővel, elől jól behúzva, hogy öregnek lássanak. De fölösleges óvatosság volt. Egy tiszt szá'lásol- fa be magát a házba, és azzal mi nagyon jól jártunk.

— Miféle tiszt volt?

— Szergejnek hívták. őrnagyi rangja volt. Ahogy az előőrs katonái megitták a teát, nemsokára megérkezett ez a Szergej, lovon. Magas beosztásban lehetett. mert mindenki hallgatott rá. Azt mondta: ha már ebből a házból nem mentek el, akkor ö is itt marad. Őrt állított a ház elé. és oda engedély nélkül nem jöhetett be senki. Vagy két hétig lakott nálunk. Meleg szíve volt. Mindenfele ennivalót hozott nekünk, anyuka főzött mindenkinek. Szergej két lovát a mellettünk lévő házban tartották, a leendő férjem és az egyik barátja gondozta az állatokat. Valóságos paripák voltak. Az i'fúrnék soha nem foglalkozz lóval, nem is tudtak bánni velük igazán.

Fogarasi Erzsébet 1946 júniusában kötött házasságot Stark Ferenccel A közigaz- galasban 1945-től dolgozott.

A Salgótarjáni városi Tanács szervezési és jogi osztályáról ment nyugdíjba négy évvel ezelőtt. De ma is bejár segíteni. Délelőttönként.

— . Elsők között került kapcsolatba a szovjet felszabadítókkal Hogyan történt mindez? — kérdezem Alics Jánost, aki a hatvanas évek közepén a megyei pártbizottság ipari titkáraként vonult nyugdíjba, de az aktivitását máig megtartotta. A megyei pártbizottság fegyelmi bizottságának tagja, tevékenykedik a megyei szakszervezeti bizottságban, a horgászszervezet vezetőségi tagja, vadász....

— Hát az nagyon érdekes volt — feleli az 1909-ben született férfi. — De az elején kell kezdeni a dolgot...

Meghallgatom élete történetét. A felvidéki Zlatnón született. Családjának tagjai az üvegesszakma mesterei voltak, maga is — végigjárva a szokásos grádicsokon — üvegfúvó lett. Üveggyártól üveggyárig vándorolt a család. Zlatnót Tokod követte, 1922-ben aztán Románia, annak számos gyára, kilenc éven át A nagy gazdasági világválság 1931-ben „repítette vissza” Tokodra az Alics családot. De itthon sem fogadta jobb helyzet őket. Egy tanácsra Salgótarjánba jöttek, az öblösüveggyárba. A következő évben édesapja Szófiába ment, ő pedig utána. Alics János kipróbált ott egy másik üveggyárat is: a fővárostól 15 kilométerre, a gornabányait.

— Mire volt jó ez a sok vándorlás?

Bizonyára sokféleképpen lehetne erre válaszolni, annyi mindenképpen bizonyos: kitűnő életiskolának bizonyult. A fiatalember vándorlásai során nem csak a szakma csínját-bínját tanulta meg. kapcsolatba került- a munkásmozgalommal. megismerhette, hasznosíthatta különböző országok szervezeteinek, sztrájkjainak, tüntetéseinek tapasztalatait. Bizonyítékképpen a szekrényből előkerül egy kemény, gömbölyű tetejű cilinder is. az úgynevezett pincskalap, amely egyik szó- iiai kelléke volt a tüntetést szervezőknek.

Az üvegfúvó 1935-ben tért vissza Salgótarjánba. Párttagsága ettől az esztendőtől kelteződik, munkásmozgalmi tevékenységét 1930-tól ismerték el.

— Amikor a szovjetek felszabadították Salgótarjánt — eleveníti fel a béke első napjait —, mi, néhányan azonnal meg akartuk szervezni a kommunista pártot. Először ideiglenesen, aztán véglegesen. A mostani Csizmadia úton volt egv szovjet katonai kommandóság, oda mentem el engedélyért. Hét nyelven beszéltem akkoriban, sokat értek még ma is. csak gyakorolni kellene... — S Alics János szereti az igazságot: a szovjet parancsnokkal való beszélgetést oroszul is előadja. — Kérésemre a tiszt csak nézett rám. Mondom, a Hermann Franci hallotta az egyik szovjet elvtárstól, hogy ide kell jönni Nem, nem — rázta a fejét a tiszt. Most meg én bámultam rá, hatalmas ember volt, ilyent én meg nem láttam. Meg is jegyezte: Miért néz így rám. nem vagyok én isten!... Majd később jönnek olyan alakulatok is, amelyek adhatnak engedélyt a pártalakításra. Most inkább adjunk mi segítséget az utak, a hidak meg egyebek kijavításához, hogy az alakulatok minél gyorsabban haladhassnak előre, kergethessék a németeket. Mert akkor nekünk is előbb sikerül rendet fenn’. Megértettem és megszerveztük a segítséget.

Az új világgal új feladatok jutottak Alics Jánosnak. A salgótarjáni öblösüveggyár igazgatójaként szervezte újjá a termelést, aztán a sajo- szentpéteri üveggyár, majd a pécsi Zsolnav porcelángyár, végül az ajkai üveggyár igazgatói székébe ült. Szakértelme, embersége, határozottsága, erős hite és elkötelezettsége mindenütt meghozta a kívánt eredményt.

Pór éve veszítette el a feleséget, fiatalasszony-lányát. Kisebbik leánya a megyei könyvtárban dolgozik.

— Nem unatkozom — néz rám sokdioptriás szemüvege mögül. — Sokféle társadalmi megbízatásom van. Időnként ki is merül az ember. Aztán itt a tévé, rádió, meg az újságok. A NÉPSZABADSÁG ma is kenyerem

Azt hiszem, így nem öregszik meg az ember — lelkében, szellemeben.

(su)

T

Nógrád megye elsőként felszabadult települése — mint ismeretes — Szirák és Erdő- tarcsa volt. A mai Salgótarjánt alkotó települések 1944. december 24-e és december

28-a között szabadultak fel. A hónap és az év zárónapján a sok-sok áldozattal, hősiesen előnyomuló szovjet Vörös Hadsereg alakulatai az utolsó némettől és nyilas együttműködői tói is megtisztították megyénk területét.

Űj év — új hajnal hasadt. A romokban heverő ország „főnixkénti” megújhodása.

S élnek közöttünk olyanok, akiknek élete szorosan összefonódott — hiszen akkor születtek — a szabadsággal, Salgótarján felszabadulásával.

Hábel Sándor

A néphadsereg századosa 1944. december 23-án született, Édesapja acélgyári munkás volt: kapát,' ásót, vasvil- lát kovácsolt; felelős társadalmi, aktív közösségi életet élt: a Magyar Tanácsköztársaság idején vöröskatonaként harcolt, a felszabadulás után üzemi bizottsági elnöki, területi párttitkári és más fontos funkciót töltött be. Édesanyja a háztartás tüzére, melegére ügyelt, Rozsnyóról került Nógrádba, februárban tölti be nyolcvanadik életévét.

— Milyen történet él születésének idejéről a családban? — kérdeztem a megtermett, tiszteletet ébresztő, megnyerő külsejű katonatisztet.

— Meglehetősen zűrös idők voltak azok, szegény anyám se nagyon emlékszik — feleli Hábel - Sándor. — Apámat tán december 19-én vitték magukkal a menekülő németek, a szovjetek mór egyre közelebb kerültek Salgótarjánhoz. Mi az acélgyári templommal szemben laktunk. A ház alatt négy pince7 volt, kettő vasajtóval felszerelve, ott laktunk, elbújva a háború elől. Ott szü’ettem . . Es?v- éves voltam, amikor anám hazajött T vovból. az egykori Lembergből. Gyalog. meg amivel tudott. Tavaly m°g megvolt az a ponwazsák, amelyik a tarisznyája volt

A fiatal Salgótarján £ fiatalok vwo

—kép: kulcsár—

anyám nagyon sokáig őrizte.

Hábel Sándor negyedikként, a legkisebb gyereknek született. Idősebbik nővére — a férjével együtt — 1947-ben Csehszlovákiában telepedett Le; gyári munkások voltak, ma már mindketten nyugdíjasok. Másik nővére gondnok a számviteli főiskola salgótarjáni intézetében. Bátyja az acélgyár munkása volt.

— Gyermekkorom a Mali- novszkij utca környékén zajlott. Ide jártam általános iskolába, az itteni úttörőcsapatban szereztem meg — Rákóczi István volt a csapatvezető, nagyon szerettük — a kiváló úttörő jelvényt. Ez 1957-ben történt. Elvittek e<”' hétre Csillebércre, az úttörőtáborba, aztán hat hétre az NDK-ba, csereüdülésképpen.

Hábel Sándor 1963-ban érettségizett a budapesti Kandó Kálmán híradás- és műszeripari technikumban. Az acélgyárban — ahová a család kötődött — kezdett dolgozni. Húszévesen bevonult, a néphadseregben lett párttag, s Í967-ben hivatásos katonának állt.

— Nagyon szeretem a városomat. Kisgyermekkoromban rengeteget barangoltam benne. Részt vettem az ün- neDeken. Apám mozgalmi ember volt, én elkötelezettnek érzem magam, ezért lettem párttag, vállaltam a párttitkári megbízatást.

Anyám mesélte, nem szenvedtünk hiány, de azt hiszem. a felszabadulás nélkül mégsem lehetnék az, ami vagyok.

A Hábel családban két fiú él: a nagyobbik másodikos gimnazista, a kisebbik hetedikes. Egyszer talán édesapjuk nyomdokaiba lépnek.

Schvarcz János

Szinte hihetetlen: ez az 1944. december 24-én született férfi nagyapa. A legidősebb gyermek, Erika, akiből kórházi ápolónő lett, egy esztendeje kislányt szült. Zsolt elsőéves autószerelő-szakmunkástanuló. Henrietta az általános iskola első osztályában Ismerkedik az írás, olvasás, számolás tudományával.

— Nemrégiben voltam mindkettőjük szülői értekezletén — meséli az apa —, s ha nem is a legjobbak osztályaikban. nincs szégyenkeznivaló.

A feleség két műszakban dolgozik a tűzhelygyár saj- toiójában. Schvarcz János az SKÜ szegverőjében keresi a kenyeret, három műszakban. Nyáron kapta meg a 25 éves jubileumi pénzt.

— Károly-aknán születtem, a bányatelepen — emlékezik a rokonszenves, barna férfi. — Nagyapám bányász volt, nála laktunk. Apám már az acélgyárban helyezkedett el, innen ment nyugdíjba. Itt dolgozik az öcsém is. Egyik húgom postai műszerész, a másik jogász doktor, de ő is munkásként kezdett, a tanulásért sokat feláldozott. Vas- akaratú, s azt hiszem, ez jellemez mindnyájunkat. Amit akarunk, amit kell, azt megvalósítjuk. Az öcsémmel képesek lennénk húsz órát egy- végtében végigdolgozni.

— A szegverőben talán nem olyan megerőltető a munka — jegyzem meg bátortalanul.

— Téved. Csak kívülről látszik úgy, nem nehéz a munka. Gondolja el: idegölő a zaj, a gépekkel rengeteg az apró-cseprő- baj, és nekem kell mindenről gondoskodni, a szerszámcserétől kezdve a seprésig. Szóval van lótás-fu- tás nyolc órán keresztül. Aztán benne vagyok a gmk-ban. Hajtani kell, hiszen mindig van valami terve az embernek, Nyolc éve vettem egy telket a Pécskő-bnracko«- ban. de még nem tudtam ráépíteni. Gyümölcsfák vannak rajta. . . A nyáron üdültünk, az acélgyár balatonszabadi üdülőiében. Idén Siófokra szeretnénk menni, ott a tűzhelygyárnak van üdülője.

A kétszobás, világos, kényelmes lakás egyik helyiségében beszélgetünk. Távfűtés melegít.

— Több mint tíz éve kaptuk a gyártól. Ez volt a legnagyobb boldogságom. Előtte ugyanis évekig albérletben laktunk. ..

— Vagyis nem saját otthonban, ugyanúgy, mint születése idején.

— Anyám mesélte, hogy születésem idején meg utána, nehéz idők jártak. Azokban a napokban mentek ki a németek Salgótarjánból, és jöttek be a felszabadító szovjetek. Mi, a testvéreimmel a tizedét ha kaptuk annak, amit most a gyerekeink. Nem a szüléink tehetnek erről... Jól jött nekünk ez a társadalom. Ember lett valamennyiünkből, megtaláltuk a helyeinket.

Pünkösdi József

Húsz éve kopogtatott be az acélgyár munkaügyi osztályára, s ma a munkaügyi főosztály elemző csoportvezetője. De ahogyan lenni szokott, sokféle beosztásban dolgozott, volt például normás, szervező, munkaügyi vezető. Az érettségi után röviddel katonai szolgálatra vitték, leszerelés után kezdődtek aztán a szakmai, politikai tanfolyamok.

Budapesten elvégezte a két és fél éves munkaügyi tanfolyamot, jelenleg az MLE politikai gazdaságtan szakosítójának utolsó éves hallgatója.

Igen sok társadalmi megbízatást vállalt. Tizenhét esztendeje munkásőr, szakaszparancsnok. A szakszervezetben a tömegsport-munkabizottság vezetője. Egyúttal vezetője a munkaügyisek szocialista brigádjának. A vállalatnál kétszer kapta meg a Kiváló dolgozó kitüntetést, a munkásőrségnél is kétszeres kiváló, egyszer parancsnokként. Tulajdonosa a Haza Szolgálatáért érdemérem ezüst fokozatának.

— A felszabadulás nélkül nem jutottam volna idáig — .jelenti ki határozottan a fekete, enyhén őszülő férfi. — Megbecsült embernek érzem magam. Szüleim nagyon szegény emberek voltak, de nem voltak egyedül, akkoriban nagyon sokan hasonló cipőben jártak.

— Karácsony előestéjén, 1944. december 24-én született. Mit hallott otthon érről az időről?

— Akkor már várták nagyon a szovjet csapatok bevonulását. Édesapám nem volt itthon, kivitték a frontra. Édesanyám, egy pincében szült meg engemet. A Karancs Szálló helyén. Egy órával később — így mondják — a pincében feltűntek a szovjet katonák.

Pünkösdi József ötödik gyermeke volt szüleinek, őt követte még három. Felnőttek, élnek valamennyien. Saját gyermekei közül az idősebbik fiú a Stromfeld Aurél Gépipari Szakközépiskola első évfolyamára jár, a kisebbik harmadik osztályos a Beszterce-lakótelepen. Felesége gyors- és gépíró az SKÜ titkárságán.

— Van gépkocsim, egy 1200- as Lada Kétszobás lakásom a Besztercén. Építeni fogok, öten fogtunk össze egy társasházban. A telek már megvan. erdő szélén, a Gyurtyá- nus felé. Tavasszal elkezdjük a munkát. Szeretnénk szépen, terv szerinl felépíteni.

— Mit vár még a jövőtől?

— Azt hogy a gyerekek jól végezzék el az iskolát. Erőben. egészségben éljünk Beké legyen!

Pünkösdi József ezzel nem csak a maga és társai vágyát fogalmazta meg, milliók nevében beszélt, akaratlanul. Mert a legkevesebb, amit kívánhatunk egymásnak felszabadulásunk évfordulóján — egyben a legtöbb is, — bá’-a legyen ezen a főidőn. Moc* s mindörökké.

folt»

ff