Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)

1984-12-15 / 294. szám

VENDÉG HEVES MEGYE Amikor Heves megye irodalmi életére gondolunk, valószínűleg Gárdonyi Géza neve jut elsőként eszünkbe. Nem is csoda: összenőtt Egerrel az író, s világhíres regényével szinte minden mást elhomályos ított. Pedig ez a tájegység gazdag ha­gyományokkal rendelkezik, a régmúltból fölidézödhet Tinódi vagy Balassi Bálint alakja, de hivatkozhatnánk a későbbi korokból Bajza Józsefre, Bródy Sándorra, Remenyik Zsigmondra, s még sok más alkotóra, akik innen indultak el, de pályá­juk a legtöbb esetben máshol teljesedett ki. Sajnos ez a vidék hagyományai követ keztében ritkán vált művészek befoga­dójává, sokkal inkább szárnyra bocsátotta legjobbjait. Bár történtek kísérletek arra, hogy otthont találjanak a művészete knek, de ritkán sikerült valódi alkotó- műhelyt teremteni. A kevés vonzó művé szeti központ közé tartozott Hatvány La­jos hatvani kastélya. Az időről időre megújuló próbálkozások Egerben rendre ku­darcot vallottak, az irodalmi körök és társulások csak átmenetileg nyertek tért. Ennek ellenére a megye mindig számon tartotta, s számon is tartja azokat, akik innen származtak el, s azokat az élményeiket fogalmazzák meg magas művészi szinten, amelyeket itteni életünkben szer jztek. Szép számmal akadnak ilyenek, hogy csak néhányra utaljunk: Kálnoky László, Mohás Lívia, Utassy József, Oravecz Imre, Szokolay Zoltán m’űveiben megjelenik a hevesi táj, az itteni élet. Ma is fel­tűnnek fiatal alkotók, mint például Karácsondi Imre, vagy mások, akik még nem tették le ,.névjegyüket" kötettel. Számukra az egri ifjúsági házban alkotókor szer­veződött, mely segíti első lépéseiket, s nagyobb kötődést igyekszik biztosítani ott­honukhoz. A képzőművészeti életet hasonló helyzet jellemzi, hozzátéve azt, hogy mű­vészlakásokkal igyeztek elérni az itteniek, hogy minél több rangos alkotó tele­pedjen le. Egyre, élénkebb a képzőművészeti élet, amelyet kiállítások sora igazol. Különösen kimagasló a hatvani galéria működése, amely országos biennálékkal, rangos tárlatokkal szolgálja a közönségét. Reméljük, Nógrád megye barátainak érdeklődése annak is szól, hogy felszá- molhatóak azok a kulturális „görcsök”, amelyek a vidékiekben a fővárosiakkal szemben kialakultak, s olyan érdekességeket tudnak egymásnak nyújtani, amelyek gazdagítják mindennapjainkat. Hisszük: lehet értékeket teremteni ott is, ahol élünk, nem kell más vidékeket keresni hozzá! Gábor László VT ASSY JÓZSEF VERSEI: BÚCSÚ Hát megnyílt a föld alattad, Pistám! Már méteres lehet szakállad. Érted én, árván maradt tanítvány, üvölthetnék, mint a vadállat. De csak nézek nagy, szárazkút szemmel. Rám az ég tekinteteddel bámul, s megszólít a hó, zarándok tenger, Szófiában, kormosistvánul. Mert Mecséren vagy Agborisréten, kölykes, métázó vadnyulak közt: egy kisfiú szavalja Vackort! Maga az Isten ül vele szemközt. HOLTPONT 1 Jaj, most vagyok csak igazán árva, sárgaház sahja, kékség királlyá, most vagyok én csak igazán árva: görbe fának is egyenes lángja! 2 Mint ama nagy, hamuhodó madár, ki tolla tábortüzéből éled, üzenem neked — a azél meg­talál —, bogy élek, barátom, újra élek: mint ama nagy, hamuhodó madár. S Add már ajakamnak a szót, idegeimre a vonót, rendítsd rám a csontok csönd­jét, azt a száz csillagra valót! Add már ajakamnak a szót, kifütyülnek így a rigók, dáridót csapnak, dáridót! Add már ajakamnak a szót, a pokolra hurcolhaitót: a tűzben is vacogtatok! G Egy fenyőág is elég... A KÖVEK KÖZÖTT min­dén évben kinő a fű. Penész­sárgán, kórószárazon ugyan, de dacolva sorsával. Más színt nem is igen látni az ud­varban. Albert bácsi ablaka a szemben levő rozoga padlás­feljárót vágja ki a képből, középen a kanális, rácsai kö­zé beszorulnak az ételmara­dékok. Albert bácsi ezt nem bánja, még csak a szomszé­dokra sem mérges, hogy nem a kapu alatti kukákba öntik az ebédből megmaradt papri­káskrumplit, tésztát. Nem bánja, örül neki. Mert a ga­lambok mind idegyűlnek. Az öreg télen-nyáron kiteszi kis- sámliját a konyhaajtó elé, kenyérgalacsinokat gyúr, az­zal csalogatja maga köré a háztetőről ereszkedő gerléket. A múltkor még össze is ve­szett az udvarban lakó ma- dárcsontú öregasszonnyal: miért meri állítani, hogy a galamboknak nem tesz jót a kenyér, fölfúvódnak tőle! Az övéi szépen nőnek, megisme­ri egyiket-másikat, tudja, visszajárnak. Albert bácsi egyedül él szoba-konyhájában. Gyereke annyi van, mint égen a csil­lag. Csak hát azok nem olya­nok, mint a gerlék. Ha egy­szer elrepülnek, nem lehet visszacsalogatni őket. A fe­leségét már régesrég eltemet­te, tán azóta nem volt együtt a család. Tudja ő, persze hogy tudja, drága az útikölt­ség, messzire nyúlnak a kilo­méterek. Egyszer a nagyob­bik lánya elvitte magukhoz, de csak feszengett a fotel­ban, abban a ménkű magas házban, így hát haza is jött a korábbi busszal. Otthon, az ablakpárkányon még volt a barna zacskóban kolbászvég, inkább azt ette, mint a túrós süteményt, amit csomagoltak neki. Ahogy közelednek az ün­nepek, Albert bácsi egyre nehezebben bír magával. Napjában többször is kicso­szog a szemben levő boltba, kicseréli az üres, kétdecis cseresznyét. Amikor a mellette levő la­kásban az asszony megvette a fenyőt a családnak, beko­pogott a konyhaajtón. Fejé­ben a pálinka gőzével, me­sélni kezdett. Arról, hogy ő valamikor úriszabó volt, fi­nom kelmékkel, előkelő kun­csaftokkal dolgozott. Beszélt, de hogy az asszony csak zú- gatta a mosógépet, egymás után rakta a ruhát az öblítő­vízbe, egyszer csak megsértő­dött és kifordult az udvarra. Aznap este későbben hallot­ták hazatántorgó lépteit. Eljött a karácsony délután­ja, és Albert bácsi rflegint ki­ült a kissámlira. A szomszé­dos ajtókból már mákos pat­kó illata áradt, ő meg csak ült, ült egyedül és gyúrta a kenyérgalacsinokat. DE A GALAMBOK NEM jöttek. Hová tűntek a házte­tőről — morgolódott magá­ban az öreg. Máskor ilyen­tájt már nyolc-tíz is totyo­gott körülötte. Órákba tellett, míg kettő leszállt mellé. Egy darabig nézte, nézte szemte­len étvágyukat, aztán hirte­len elkapta az egyik szürke nyakát, és minden benne fel­gyülemlett kiserűségévél ki­csavarta. A sparhelton fel­forralt vízbe mártotta, le­fosztotta tollát. Az ünnepi vacsorára órákig főzte a nagy piros fazékban. De a gerle hálátlan volt. Rágós, kemény húsával ajándékozta meg Al­bert bácsit. * Már negyedik éve, hogy megtörtént. Szörnyű volt az egész, de aztán annyira be­letört, szinte már örült, ami­kor kimondták a válást. Leg­alább túlvan rajta, véget ért az egész harcehurea. Istvánt szerette, és azt az érzést ön­magában is hordozta, bármit csinált, akármilyen fontos munkája volt, nem kellett már tűnődnie rajta. Hozzá­nőtt, a része volt, felelőtlen­ségével, bolondságaival együtt. Ha cigarettáját mérgesen el­nyomva, István rákiabált, elege van ' az esti dolgozatja­vításokból, később már sóhaj nélkül, magától értetődően összecsukta á hetedikesek fü­zeteit. Majd holnap lyukas­órámban megcsinálom — gondolta, s már csak lelkiis- meret-furdalást sem érzett. Különben sem hagytak időt gondolkodásra az ölelő ka­rok, István mindent feledtető ringatása, kislámpa fényű sut­togása. Tulajdonképpen banális­nak érezte az egészet. Egy bal kézzel írott névtelen le­vél, amit a tantestületbe kéz­besítettek neki. „Itt és itt, ez és ez, már régóta”. István nem tagadott. A lakásban nem sírt, ki­ment a sétányra a nagy hó­ba, ott már nem nyelte a könnyeket. Már negyedik éve, hogy megtörtént. István két bő­röndbe pakolt, azóta csak annyit hall róla, szeretik egy­mást, az ABC-ben ő viszi a kosarat, az új felesége meg rakja bele az árut. Eleinte déltől estig ült a telefon mellett. Most fog megcsörrenn'i — gondolta, de az fekete-némán hallgatott a polcon. Aztán elhatározta, fe­nét fog bezárkózni a négy fal közé. Hangverseny, szín­ház, egy-egy közös délután mindig csak a kolléganőivel. Legtöbbször unta az egészet, mit kezdjen a tőle fiatalab- bakkal, a magányos lányok­kal ... Nyáron beutalót is kapott. Udvarias társalgás az asztalszomszédokkal, az is­merkedési estet végigüli, a következő napokban hosszú sétára indul a hegyekbe. Andrással a gyógyszertár­ban ismerkedett meg. A pénztárnál kotorászott táská­jában, amikor kiestek a dol­gozatok. A férfi lehajolt, ügyetlenül, sután együtt szed­ték össze a nylonborítós fü­zeteket. ősz volt már, és amikor deresedni kezdtek a fák, úgy érezte, Andrásban bízhat. Kö­zös esték, felszabadult neve­tések, otthon főzött vacsorák. És az éjszakák ... András meleg takarót borított rá, mikor a másik oldalára for­dult. A kirakatokat már ünnepi díszbe öltöztették, fenyőszagú volt a piac, küszöbön az is­kolai téli szünidő. Egy szom­bat reggel szatyorral karján elindult, hogy megvegye az ajándékot. Hetekig törte a fejét, míg kitalálta, mivel szerezne örömet. Aztán, ami­kor éppen belépett volna a bolt ajtaján, meglátta And­rást. Hosszú hajú, karcsú nő volt, aki belekarolt. Az ajándékvásárlásról le­tett. Útközben bedobott hat üdvözlő lapot a postaládába. Otthon ugyanennyiszer tette föl a lemezjátszóra a Carmi­na Buránát. AZ ÖREGASSZONY kilé­pett a boltíves kapun. Az ütött-kopott, valaha fehér gyerekkocsit tolta maga előtt, de inkább ő kapaszkodott a fogójába. Csúszott igaz a jár­da is, a tegnap esett hó fé­nyesre fagyott. Az öregasz- szony tudta, nem szabad visszafordulnia. Dolga volt. Még három háztól kellett el­hozni a száraz kenyereket. Délben jön a szomszéd, hogy elvigye a disznóinak. Amikor a sarokra ért, meglátta a kö­rülkerített teret. Nézte, nézte a fenyőválogatókat. Egy pi­ros sapkás kisgyerek mögött, aki apjával vitte a fát, le­esett egy ág. Az öregasszony a gyerekkocsiba tette a zöld gallyat, és továbbindult. Mert sietős volt a dóiga. Délben jön a kenyérhéjért a szom­széd. Mikes Márta Szalay István: Tiszta f o Rénes György alkotása 8 NÓGRÁD - 1984. december 15H szombat É gerfa vályúból, mohos szikladarabok közül csurog a csillogó, tisz­ta forrásvíz. András tányért csinál zsinórös kalapja tete­jéből és jókat kortyol a szomjat oltó, hűst adó vízből. — Maga nem iszik? Tenyeremet teszem a cse­pegő alá. — Csodálatos ital! Egy ideig szemmel kísér­jük a forrás útját, ahogyan bukdácsol, csörgedezik a kö­vek. kavicsok között, keresz- tül-kasul csúszik bükkök es fenyőóriások gyökerein, aztán bújócskát játszik a páfrá­nyok tövén, később előbuk­kan, majd emberfaragta fa vályúba vezet az útja, ahon­nét a pisztrángos tavacskát táplálja. Száz esztendőnél is idősebb bükkfa alá, mohos sziklára ülünk és beszélgetünk nap­lemente előtt. — Ez a forrás, az ország legmagasabban eredő vize! Egyszerűen cseng a szó, mint, amilyen csodálatosan egyszerűnek tűnik a termé­szet is minden gyönyörűségé­vel együtt. A Mátrában és Bükkben száz meg száz forrás ered, mindegyik erecske patakokba siet, azok pedig a folyókba igyekeznek és a természet körforgása révén a folyamok vizét a tengerek gyűjtik ösz- sze azért, hogy a vízcseppek párák alakjában, morcos fel- hőkbe simulva megint esővé, hópelyhekké váljanak és va­lahol visszahulljanak a föld­re. Azt mondja, hogy ez az or­szág legmagasabb forrása? Magyarázat helyett fejünk fölé mutat, ahol sűrű erdő­rengeteg fölött magasodik a kékesi torony. Az ország te­teje! — Mi az a, kiugró hegyte­rasz a Kékes alatt? — Gabi halálának hívják, így nevezi a nép, a térkép megint másképpen említi. Egyszer egy fuvaros, aki fát közelített lovaival?», a szaka­dékba zuhant és a mélység­be rántották a hatalmas rön­kök. A nap elköszönőben volt és a vadászvér indulást pa­rancsolt a nyolcszáz méter­rras nyi magasságból hívogató magasles felé. — Mikor járnak be a disz­nók? A kérdésre csak később ér­kezett válasz, mert tömött hátizsákkal megrakott turis­ták keresztezték utunkat, akik a forrás iránt érdeklődtek, aztán nehéz sóhajok köze­pette hátraszegett • fejjel les­ték a magasodó hegycsúcsot, ahová még útjuk vezetett. A kapaszkodó előtt lepakolták a hátizsákokat és nekifeküd­tek a forrásvíznek, majd ők is cihelődtek tovább. — Fél kilenckor egy ma- lacos koca jár a tölgyfái szó­róra, de a mi vendégünk csak lővilág előtt, az utolsó percekben érkezik. — Gyuszi —, a Mátrát te­nyereként ismerő társunk — megállt és a másik szórót említette, ahová szintén jár­nak a disznók. — Választani lehet! Sze­rencse dolga az egész. A vadász számára ez a legrosszabb, amikor válasz­tania kell,' de a kísérő sincs könnyű helyzetben, hiszen ezen ősi foglalkozásban sem­mi sem teljesen biztos és ugyanakkor semmi sem le­hetetlen. Egy riasztó őzbak, egy békésen, semmit sem gyanító gombázó, egy útját tévesztett fuvallat, egy vélet­len, fémes koppanás kell mindössze, vagy közülük csu­pán egyetlen és máris vége a szerencsének. Gyuszival ültünk végül is a tölgyfái szórón. Idejében érkeztünk, mert a lecsúszó napkorong visszaköszönő su­garai még beragyogták az erdőt. — Korán van még! — Legalább idejében va­gyunk. Felettünk hollók károgtak és köröztek a hegyóriások fö­lött abban a biztos tudat­ban, hogy mindent látnak, semmi sem kerüli el a figyel­müket. Rekedt, kurroeó, vinnyogó hangjukat nem fe­lejti el egykönnyen az em­ber. de méltóságteljes .repü­lésüket sem. Néha megáll­nak egy pontban. lebegnek, mintha odaszegezték volna őket,.aztán lejjebb siklanak három emelettel, majd újra fölkapnak és ezerméteres magasságból uralják a Mát­rát. ­— Ezek itt költenek. Év­ről évre mind többen van­nak. Alattunk, talán száz métere re hajladoznak a fiatal fe­nyők csúcsai, nehéz lépteid nyomán ágak reccsennek. <

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents