Nógrád. 1984. december (40. évfolyam. 282-306. szám)

1984-12-15 / 294. szám

Pusztai Ágoston: Ég és Föld között

Mégis a legszebb

Rlllön T§enis bille8 Ezt

uii persze egyikük

sem mondta ki hangosan A férfi és a nő szótlanul díszítették a fát. Talán nem borul fel... Talán! Tavaly meg bizonytalanabbul állt. Le is dőlt. Elmúlt nyolc óra, amikorra úgy-ahogy — az ab- lakkilincshez is zsinórt kötözve — sikerült felállítani. A csillagszórókat kilenc után gyújtották meg. Szegény- nagymama a gyereknek négy órán át mesét olvasott, meg csitítgatta és .látszott vele. Most is ugyanezt teszi

Ledől! Mindketten ettől rettegtek. Tavaly a díszek fele összetört. Ügy nézett k' a fa, mint egy zöld szerencsétlenségszobor. Megint megbillent. Most sem szóltak. Az égőket úgy csíptették a galy- lyakra, olyan óvatosan, ahogyan műtét közben egy sebész dolgozik. Még a lélegzetüket is visszafojtották. Csavaros fenyőtalpat kellett volna venniük, az biztonságos. Későn keresték. Amíg volt az üzletekben, nekik más járt a fejükben. Ki gondol november ,végén a fenyőfára? Legfeljebb az ajándékokra. Még szerencse, hogy azokra nem kell talpat szerelni.

Színes gömböket szedtek elől Lábujjhegyen távolról

Ágnest, aki harmadik napja feküdt már szótlanul a nagy, tízágyas kórteremben, csak úgy tisztelték a többiek, a Művésznő.

Ágnes semmit sem hallott fi csúfolódásból. Rettenetes erőfeszítéssel csak befelé figyelt.

Sok mindenre kellett ügyelnie. Igyekezett egyenletesen lélegezni, szíve dobbanásának ütemét szabályozni.

Minden energiáját lekötötte b koncentrálás. Mégis, amikor a Halál úgy estefelé hét után öt perccel belépett az ajtón, azonnal észrevette.

— Érte jöttél? — sápadt el. — Érte? És pont karácsonykor?

A csöngetésre nővér sietett elő, majd jött az orvos injekciós tűvel.

A fehérköpenyesek láttán a Halál hátrált egy kicsit, aztán újra közelebb lépett.

— Dehogy érte — mondta,

, miközben cigarettára gyújtott. — Érted.

' Ágnesnek kerekre tágult a szeme.

— Hogy gondolod? Meglesz, és én nem is örülhetek neki?

— Nem olyan sürgős. Különben is, még legalább egy

i — Egy páratlan tízes, meg egy tizenkettes bika tanyázik errefelé — súgta Gyuszi olyan biztonsággal, mintha a felesége csirkéiről adna számot.

Szagot kaptak, mert a csörgés erősödött és az agancso- sok nagy robajjal tűntek el a völgy felé.

Fejcsóválás és fiilvakarga- tás közepette dugtuk ki meg- nyálazott ujjainkat a magasles nyílásán és a széljárást kémleltük, mert a szél nagy úr a vadászatban. A szél mindent hozhat és mindent elvihet, de az a legjobb, ha a szél elalszik, szunnyad valahol a mohos sziklák alatt, mert akkor nagyobb a remény. a bizakodás.

— Kavarog a szél.

Bólintottam és pokolba kívántam a szelet, amelytől még a csepergő esőt is jobban elszívleltem mindig. A szélben ideges, nyugtalan a vad, bizonytalanná válik a szimatja, körbejárja a szórót, az etetőt, a dagonyát többször is, míg végül megnyugszik valamelyest, de mindez időbe telik és a sötétség ráborítja palástját az erdőre, úgyhogy a vadásznak nem marad más hátra, mint megvárnia a virradatot, a hajnalt.

Nyolc óra körül, mintha csendesedett volna a szél, a kavargás is megszűnt és a jó szélben újraébredt a remény. A szóró kövein a kukoAZ ALKU

fél évig mindenképpen élvezheted. De nem erről van szó. Csak arról, hogyha megegyezünk, ezentúl mindig veled lesznek... Na. Hogy magyarázzam? ö megszületik, te viszont — ha ötven, hatvan évig is tart a dolog, — lassan haldokolni kezdesz... Nem olyan borzasztó. Amikor a gyerek megelégedett például, én teljesen eltűnhetek. — tette hozzá biztatóan.

Ágnes gyanakodott.

— A meddőkkel, az agglegényekkel, a hajadonokkal mi van?

A Halál idegesen rázta a fejét.

— Mit tudom én. Az egy másik osztály. Én egyszerű beosztott vagyok. Talán csak maguktól elenyésznek. Belehullnak a semmibe. Nem az én ügyem.

— Eddig miért nem jöttél?

— Tőled függött. Tőled. Talán túlságosan csak magaddal törődtél. Nem foglalkoztál — az élettel.

— És ha most nem egyericaszemek között madarak ugrándoztak, két szajkó is torkoskodott, de aztán gyorsan odébbálltak.

Percek múlva Mátyás kiáltott —, talán az egyik ezek közül — és hírül adta az erdőnek, hogy nagyvad indult el a közelből.

— A szajkó a rókát jelzi,

a rigó a disznót.

Válaszként egy róka dugta ki a fejét a tenyérnyi tisztás bokrai közül. Megállt, körülkémlelt. hallgatózott, aztán farkát magasra tartva elilanni készült' de hirtelen visszalépett a sűrű előtt, mert bizonyára egeret hallott motoszkálni a tavalyi avar alatt. Leült, kétszer, háromszor belekapart a földbe, aztán jó orrára bízva magát, még a következő erős fuvallat elől besurrant a sűrűbe.

— Decemberben találkozunk!

Gyuszi suttogásából megértettem, hogy fáj _ a foga néhány szép rókaprémre és a tél elé nagy várakozással tekint.

— Ezerhatszáz egy szép rókabőr.

Pillanatnyi szélcsend lett, de csak azért, hogy ismét feltámadjon és a magasságok felől hátunkba kotorjon.

— Fordult a szél! Csoda lenne, ha ilyen időben kijönne a disznó.

Gondolatban egyetértettem barátommal, aki szemzőnk, egy év múlva esetleg megint hívhatlak?

— Ne nevette«, mindenkinek csak egy lehetősége van.

Ágnes egy darabig hallgatott, aztán nagyot sóhajtott.

— És a zene? Ezek szerint nem játszom jól. Nem marad fönn a nevem.

A Halál nevetett.

— A kettőnek egymáshoz semmi köze. Ha akarod, ezentúl fogom a vonód, veled játszom, segítek.

— Hát rendben. Itt a kezem. Most mi lesz? Kell vér az aláíráshoz? Van valami előregyártott szerződésed ?

A Halál kifejezetten megsértődött.

— Ne keverj össze az ördöggel! Nincs semmi szerződés. Csak keresek egy békés sarkot, ahová leülhetek, míg megszoksz.

— Maradhatsz az ágyam végénél -is...

— Á, ezt én jobban tudom... — legyintett.

A Halál a nagy kályha mellett üldögélt egész éjjel a sarokban, és mosolygott. Mas

mel láthatóan bosszankodott' mert a disznójárást biztosnak vélte és mindenképpen örömet akart szerezni.

A szél muzsikájába őzbak- riasztás vegyült és nem messze tőlünk a vágás sűrűjében csörgés támadt.

— Ez is a széltől ugrott meg. Szagot kapott!

A szélroham elindít, újabb csendes másodpercek következtek. A fák, bokrok között már az éjszaka bujkált és a világosságot kiszorította a tisztásokra egy parányi időt engedve nekik, irgalomból.

Gyuszi a fülemhez hajolt és súgta:

— Ma már nem jön ki!

Mintha ezt várta volna a

jövevény, mert a hátunk mögül egy szélcsendes pillanatban reccsenést hallottunk. Karomat Gyuszi oldalához nyomtam és jeleztem, hogy itt van a kan a hátunk mögött.

Űjabb fuvallat jött, majd újabb széllökés. A fák koronái alázatosan hajtottak fejet a közelgő éjszaka előtt, tőlünk pedig mintha főhajtásukkal akartak volna elnézést kérni a történtekért.

— Mi igazán nem tehetünk semmiről! Mi is a szél alázatos szolgái vagyunk, hőkölünk, hajladozunk, gyakran recsegünk, ropogunk. De a parancs, az parancs. A nagy tölgy, amelyen a magasles volt, még fel is jajdult egytalán vicsorgásnak vélte volna, de Ágnes tudta, csak azon derül, hogy érzi, ő meg mindig nem hisz neki egészen.

Hajnal felé magához intette.

— Gyere! Most már tényleg megszoktalak. — A Halál közelebb lépett, gyengéden megfogta a kezét, meg- síimogatta az arcát is. Ágnes bőre az érintésre leheletfi- noman megráncosodott, fogába éles fájdalom nyilait.

— Szóval így csinálod. Várhattál volna egy kicsit, míg alszom egyet.

— Kérlek, kérlek. — Kész- ségeskedett va Halál, és a fogfájás megszűnt. — Van időnk, ráérünk.

Ágnes kilenckor, a nagyvizitre ébredt. Az orvos mosolyogva beszélt.

— Látom, túl van a nehezén, aki így tud aludni, annak már nem lehet semmi baja. Azért készüljön, jövő héten át.küldjük Pestre ellenőriztetni, hogy a kis fickó jól érzi-e magát:.. megmaradt-e...

— Jó — mondta Ágnes. — De én mér biztos vagyok benne, hogy túlélte.

Németi Zsuzsa

egy széllökés utón. egyik villámsújtotta gallyát fájlalta még mindig, amelyet kegyetlenül mozgatott a szél.

Űjabb csend, a disznó sehol.

— Elment — hallottam a suttogást a fülemben.

Egy hatalmas fújás volt rá a válasz, aztán távolabbról egy-két mély morgás.

— Most ment el! — mondtam hangosan Gaiszinak, mert ezzel egy időben eltűnt a lővilág is és ránkköszön- tött az éjszaka.

— Két óra hosszat ücsörgött a hátunk mögött! Akkor hallottam az első roppanást.

A disznó a világ legtürelmesebb vadja. A nagyobbacska kan csak biztosra megy, és ilyenkor még az éhségének is tud parancsolni.

.Ak sszeszedelőzködtünk és C) egy pillanatra megálltunk a magasles ajtajában. Fenn a csúcson, mint valami óriási rakéta ragyogott teljes kivilágításban a kékesi torony. - Számomra — az élménydús délután után — ez a holnapi reményt is jelentette.

— Holnap, ha csendesedik a szél — találta ki barátom a gondolataimat, de szavait már nem hallottam tovább, mert elkapta őket a vihar, amely azon az éjszakán végigzúgott az egész Mátrán,

aggatták. A kampók érintésére a fenyőtüskék vésztjós- lóan zizegtek. Az asszony bosszankodott: Hogyan mehetett ő feleségül egy ilyen két balkezes könyvmolyhoz? Képtelen egy fenyőtalpat fölszerelni! Még a kezét is elvágta! Az apja jutott az eszébe.

Amíg az öreg élt, a karácsonyfával nem volt gond. Három nappal az ünnepek előtt alighogy megvirradt, előkerült a szánkó, s a nagyapa komótosan, totyogva elindult az erdőgazdaság felé. Egy óra sem telt bele, s a kamra sarkában délcegen ma- gaslott a pontosankét méter hosszúra nőtt ezüstfenyő. Mintha mérnök tervezte volna alakját. Ágai egyformán sűrűek, párhuzamosak voltak, töve szorosan simult a talpfa nyílásába. Könnyű volt az öregnek, sokáig asztalosok mellett dolgozott. Két éve halit meg.

A voio azóta sok mindenre H vei© rájött. Arra is, hogy bonyolult dolog a karácsonyfa-állítás A főpróba nem sikerült. Majd idén! — gondolta. Két napjába és tíz liter benzinébe került, amíg ezüstfenyőt talált. Igaz, csak egy méter nyolcvan, alul sűrű, felül ritka, de ezüstfenyő és a gyerek úgy sem veszi Részre hogy torz. A nagyapa mindig éket vágott a tövébe —. emlékezett a férfi, hát ő is kifűrészelt egy V betűnyit, de hiába ütötte, nem ment be a helyére. Ekkor már bánta, hogv barátaitól nem kért segítséget.

Valahogy mégis sikerült felállítani. Ekkorra már jó kétarasznyit lefűrészelt az áljából.

Az elhúzott függönyök mögül már csillagszórók fénye szűrődött az utcára, amikor az utolsó dísz is a helyére került. Szép volt a fa, de kicsit ferde. A férfi közelebb lépett.

— Meg ne próbáld kiegyenesíteni! — rivallt rá az asz- szony. — Nem... csak a csúcsdísz... Lefelejtettük, — sóhajtotta. Tanácstalanul nézték a fenyőt.

— Tedd fel, de ne érj hozzá ! — törte meg a csendfeii az asszony.

A férfi lábujjhegyre állt: Remegő kézzel közelítette meg a fa csúcsát. Hosszú másodpercek teltek el, amig a csillag a helyére került. Óvatosan lépett hátra. Kf-sz.

Győzelmi mámorban, meg- hatottan nézték a művet.

Aztán megkezdődött a szaladgálás a lakás különböző pontjai felé. Játékok, arany, fehér, piros színű csomagok sokasága került elő egy szem- villanás alatt. Az asszony aa előszobából hatalmas plüss- kutyával tért vissza. Mindkét kezével azt szorongatta,1 hát lábával lökte be /az ajtót, mely hatalmasat dörren^ ve csapódott be. A fenyő csú-' tsán a csillag ettől csóválta meg a fejét. E!ŐDb jobbra, aztán balra dőlt Csilingeltek a gömbök, zizegett a szaloncukor.

— Ne! — sikoltotta az asz- szony.

— Elkapom! — lihegte a férfi.

Késő volt. A karácsonyfa pompás rakományával a földre huppant. Másodpercekig csend ült a szobán, csak az üvegcserepek csilingeltek. A férfi lesütött szemmel á!ít az ablak mellett, az asszony a plüss kutyára borulva zokogott, amikor félénken benyitott a kisfiú. Riadt arca lassan kipirult, szemei tágra meredtek. Elmosolyodott.

— Gyere nagymama! A1 Jézuska bedobta a karácsonyfát. Állítsuk fel gyorsan!

A férfi megmarkolta a szú-' rós gallyakat, karját kiegye^ nesítve lógatta a fát.

A gyereketaz anyja átölelte.

— Ugye kicsim, neked hoz-J ta a legszebb fát a Jézuska: A kisfiú tüzes arccal, csillogó .szemekkel mosolygott a zöld gallyakon lógó ron-t csokra.

Szabó Péter

KÁLNOKY LÁSZLÓ:

A DICSŐSÉG TÖRMELÉKEI

Az alkonyégen szétömlik a fény, nyárvégi naplementék tűzvarázsa, üres vigasz, komédiás remény...

A mennyei kemence parazsába láthatatlan bűvész keze csepegtet narancssárga, smaragdzöld s lila pettyet.

Ormótlan, szürke felhőbérc alatt érces csörömpöléssel elvpnulnak az égi, szemkápráztató hadak, s amíg a nap saját vérébe fullad, szétágazó fényküllőktől övezve, ragyog az öncélú jelképek ezre.

A zűrzavar a rendet mímeli,

sötét mélyéből áraszt ily pazar fényt; a semmit lengeti e légköri szemfényvesztés átszellemült anyagként, de rajta mégis öncsalón mereng el, s beléálmodja vágyait az ember.

Elámulunk az égi csarnokoknak színpompáján, szemünk mohón nyeli e látványt, bár talpunk alatt ropognak öndicsőségünk törmelékei, vagy zajt se csapnak: némán, elfeledten feküsznek a mélyebb földrétegekben.

Mert többen vannak föld alatt a holtak,

mint fent az élők milliárdjai; köveit az elsüllyedt városoknak a napfényre ásó fordítja ki, s velük a múlt sárga lárvája jön föl, kísértetté torzítva az időtől.

Mint tengerből, vetődnek egyre fel

molytól szitává rágott könyvlapok, istenasszonyok márványteste fej s kar nélkül, rozsdás fegyverek, kopott aranypénzek... Hogy ránk miféle sors vár, példázza ez a történelmi lomtár.

Bármerre is megyünk, ott kong alattunk az egyetemes, roppant sírüreg; szentek s hősök koponyáiba botlunk utunkon, amely lefelé vezet, s közben fejünk fölött feltündökölnek káprázatai a derűs közönynek.

ő, hány hasonló szürke csillagot hömpölygethet végtelene a térnek, '

hol égre néznek nyomorult rabok, születnek és kihunynak a remények, s követi csalfa vonzások parancsát az űrben keringő boldogtalanság!

NÓGRAD - 1984. december 15., szombat