Nógrád. 1984. november (40. évfolyam. 257-281. szám)

1984-11-10 / 264. szám

Magyarország fényképeken Népfrontakció a 4o. évforduló tiszteletére •Visszhangra lelt a feLsza- bsndulás 40. évfordulója tisz­teletere a Hazafias Nepíront »J1 aH kezdeményezett orszag- fényképezési akció. Első es rendkívül ígérétes jele. hogy a- népfront, a KISZ KB, a Művelődési Minisztérium, a Népművelési Intézet, valamint a váci FORTE-gvár június­ban közreadott közös felhívá­sa gyakorlatilag hazánk va­lamennyi településére elju­tott. Már az első kézzelfogható eredményekről is megérkez­tek a hírek a HNF Országos Tanácsához. Mórahalmon, Csávolyon és Esztáron példá­ul már fény képsorozat okon if-gzitették a falu fontosabb útjainak, belterületének mai, jellegzetes arculatát. Mintegy maradandó emlékül az utó­kornak: ilyen volt pátriánk a 20. század 80-as éveinek elején, a felszabadulás után négy évtizeddel. Püspökla­dány utcáin is elindultak az amatőr fotósok, a népfront társadalmi aktivistái. ' Sziget- becsén a nemes vállalkozás­hoz sikerült fővédnökül meg­nyerni a világhírű fotómű. vészt, André Kertészt, aki e vidékről származik. Állan­dó kiállítást rendeztek be ké­peiből. A HNF Országos Elnöksé­ge mellett működő honisme­reti munkabizottság — az ak­ció szervezője —• ez ideig nyolcezer tekercs fekete-fe- her kisfilmet — ebből há­romezer a FORTE adomá­nya volt — juttatott el az ország leg'különbözö részeibe, az érdeklődőknek. Egyéneknek, közgyűjtemények munkatár­sainak, tanácsi dolgozóknak, munkahelyi közösségeknek, városszépitő egyesületi, mű­velődési otthoni . fotós zakkör- tagoknak, vállalati szocialista brigádoknak, mindazoknak, akik késznek mutatkoztak részt venni az akcióban. S ha ez kevés lenne, további film is rendelkezésre áld, bár... Az eddigi érdeklődés arra utal, hogy a társadalmi, ösz- szefogásra az akció kiteljese­désekor anyagi vonatkozás­ban is szükség lesz. S az nem is fog késni. A „Ma gyarország fényképeken, fel- szabadulásának 40. évében” akcióval ugyanis — többek között — messzemenően egyetértett a Minisztertanács Tanácsi Hivatala is, olyany- nyira, hogy levélben kérte a megyei tanácsokat, támogas­sák azt. Jó nőhány megyei ta­nács — például Bács-Kis- kcnban, Somogybán — máris mozdult... Érthető a júniusi felhívás kedvező visszhangja, a meg­lepően nagy érdeklődés. A magyar kultúrtörténetben eh­hez hasonló, nagyszabású, a társadalmi erőkre építő vál­lalkozásra még nem volt pél­da. A hazai tudományosság hosszú idő óta éppúgy fájdal­masan észleli a múlt Magyar- országa rendszeres képi ábrá­zolásainak hiányát, mint a közéleti tevékenységnek mind­azon ága, amely igényelné va­lamilyen vonatkozásban a múltba visszanyúló ismerete­ket. Igaz, az utóbbi száz év­ben hatalmas mennyiségű, leg­különbözőbb technikájú fel­vétel készült városainkról, falvainkról, ám ezek szétszór­tan létezve többnyire csak nehezen lelhetők fel. S ame­lyek meg is vannak, rend­szerint a településnek csupán egy-egy hires épületét, mű­emlékét, terét, vagy egybe­«•Älliilitl Salgótarjántól Pásztóig épít parkokat és gondozza a nagyközség zöldövezeteit a Bátonyterenyei Városgazdál­kodási Vállalat kertészeti brigádja — Bp — foglaló városképét ábrázol­ják. Végképp nem örökítőd- tek meg azonban a falvak­ban, a községekben azok a terek, utcák, amelyek tán ke­vésbé feslőiek, talán különö­sebb fiigyeimet sem érdemel­nek, de mégis hozzátartoznak életünkhöz, amelyek a szülő­falut adják, s amelyek akkor válnak fájdalmasan kedvessé számunkra, ha már nincse­nek. Ha olykor a felelőtlen területrendezés, de inkább a törvényszerű fejlődés-fejlesz­tés letörli a térképről. A mostani akció arra sar­kall, hogy készüljenek az or­szág minden településéről — kivéve, egyelőre,, a feladat nagysága miatt Budapestet és az 50 ezer főnél népesebb vá­rosokat — olyan fényképsoro­zatok, amelyek megőrzik a jövő számára a falvak, nagy­községek ma látható arcula­tát. Nem csupán egy-egy rep­rezentatív épületet, létesít­ményt, hanem az adott em­beri környezet lehető legtel­jesebb képét, azt a minden­napi falút, ahol lakói 1983— 84-ben dolgoztak, tanultak, pihentek, szórakoztak, vásá­roltak, sportoltak. A „Magyarország fényképe­ken, felszabadulásának 40. évében” akció még csak első, biztató lépéseit tette meg, fyogy akár mozgalommá váljék, ám ha a folytatás is hasonló lesz a kezdetekhez, érdemes lenne a jövő év tavasza után is éb­ren tartani. A Hazafias Nép­front Országos Tanácsánál a későbbiekre is vannak elkép­zelések. Az összefüggő falu- fényképekhez jól illeszthetők lennének például a központi közösségi funkciót betol tő épületekről készített egyedi képek. Meg lehet­ne, meg kellene örökíte­ni a műemlék vagy műemlék- jellegű, városképi jelentősé­gű épületeket, jellegzetes régi házakat; emléktáblákról,szob­rokról, ritka síremlékekről is kellene felvételt készíteni; ad­ta iá ban mindenről, amit a helyi közvélemény megörökí- tendőnek tart. S be lehetne a fotómasinávai a kertekbe, az udvarokba, a szobákba, a mű­helyekbe, a gyárbelsőkbe is menni, s ügyes és lelkes fo tósnak, amatőrnek, vagy ép­pen a közösség érdekében cselekvőkész fényképész kis iparosnak js témát kínálhat a templomtornyokból, magashá­zakról, várbástyákról lencse­végre kapható látkép... Másik, következő lépésként valamilyen formában, módon a városok arculatát is meg kellene örökíteni. A főváros­ban, mint hírlik, a városszé­pitő egyesület már most, a 40. évforduló alkalmából sze­retne valamilyen méltó meg­oldást találni. Deregán Gábor Ä „13-as" rejtélye Nosztalgia egy kávéházban Az idegent már az is tűnődésre készteti, hogy épp a nógrádi megyeszékhely csupabeton városközpontjában lel kávéházra. Dacára annak, hogy szilárd meggyőződése, már a fővárosi New York (pardon, Hungária) Kávéház sem az, ami volt, az idegen túlteszi magát az anakronizmus tényén, és betér a salgótarjáni „műintézménybe". A Pécskő Kávéházba lépve azonban újabb meglepetés éri. Az enteriőrrel nincs sok baja, ám a helyiség sarkában hivalkodó táblával nem tud mit kezdeni. Ezen ugyanis egy hatalmas fénykép látható, amely - semmi kétség - egy modern tízemeletes szalagházról készült. Az épület szürke, jel­legtelen, mint a legtöbb panel háztömb. . . Fölötte mégis har­sány betűkkel ez olvasható: „Nosztalgia 13”. Az idegen most már semmit sem ért, merengve felhörpinti a hamisítatlan kapu- cinert, fizet és sietve távozik. Nem vitás, a dolgok meg­ítélésében kívülállóként — idegenként — objektivebb tud lenni az ember. Csak épp a dolgok lényege marad rejtve Olykor. Mint például a salgótarjáni kávéház ese­tében. Mert kétségkívül anakronizmusnak hat, hogy a modern szocialista nagyváros­ként nyilvántartott Salgótar­jánban kávéház nyílt, de ezt aligha vették zokon azok a városlakók, akiknek épp elég­szer volt alkalmuk megbot- ránkozni' a kávéház elődjén.. Lám ebből a szemszögből a múltidéző létesítmény merő­ben új minőséget, ha úgy tetszik előrelépést jelent. És persze mosolilt fakaszt­hat a kávéházi tabló is, amit helyismeret nélkül, akár a panelház iránti nosztalgiaként is értelmezhet a vendég, ami nyilvánvaló blődség. De, ne legyünk igazságta­lanok az értetlen idegenekkel szemben, hiszen a „Nosztal­gia 13” rejtélyére a salgótar­jániak számára is csak a kö­zelmúltban megtartott nosz­talgiaműsor derített fényt. Nosztalgia. E szó hallatán mindenkiben más-más emlék iránt ébredhet vágyódás, de egy nosztalgiaműsor bízvást konkrétabb, meghatározott mederbe tereli résztvevőinek érzéseit, gondolatait. Ponto­sítás végett ezért vegyük szemügyre a műsort, amely legalább három dolgot min­denképpen feltételez; közön­séget, előadókat és programot, azaz előadandó műsort. A Pécskő Kávéház nosztal­giaműsorának előadói ezúttal a nógrádi megyeszékhely negyvenes, ötvenes, hatvanas evekbeli amatőr színjátszó­rendezői voltak! Annak a le­gendásnak mondott korszak­nak a salgótarjáni kiválósá­gai, melyről csak a húsz, de méginkább harminc éven fe­lülieknek lehetnek személyes emlékei: Ki merné tagadni, hogy a mára többségükben visszavonult — nagymama- nagypapakorba lépett — színjátszók műsora elsősorban magukban az újból színpadra, pontosabban pódiumra lépett közreműködőkben ébresztett nosztalgiát. Érthetően, hisz’ nekik van mire emlékezni­ük. . .! Tekintve, hogy a nosztalgia­műsor közönségének átlagko­ra is negyven év felett volt, gyanítható, hogy sokuk an­nak idején is tapsolt már a nosztalgiaest szereplőinek. A közös emlékek önmagukban is garantálhatják egy nosz­talgiaműsor sikerét; de ezen az estén a közönség maga is irányt szabott az emlékezet­nek. Az est közönségét ugyanis ezúttal az is közös nevezőre hozta, hogy csaknem vala­mennyien egyetlen háztömb, a valamikor Fő tér 13-as, a ma Kismarty út 2—4 számú epület lakói voltak. A hangulatosan berendezett (és bevilágított) pódium fö­lött az épület fotója, alant az asztalok körül, ünneplőbe öl­tözve 6 lépcsőház 42 szintjé­nek mintegy 120 képviselője. övék, ,s egyúttal ők maguk a „Nosztalgia 13”. Az idegen szavak szótára ekképp határozza meg a „nosztalgia” fogalmát: „Só­várgás, vágyakozás (távoli, el­veszett, elmúlt dolog után)”. E definíció sem állítja, hogy nosztalgia csak az iránt éb­redhet, amit valaha megélt az ember. Avagy vágyaink nem az iránt legerősebbek, amit hiányolunk életünkből? A Pécskő Kávéháznak va­lóban nincs — nem is lehe­tett — történelmi múltja, pa­tinája. Fenntartói azonban hiányt szerettek volna pótol­ni, és miért ne válhatna a salgótarjáni kávéház idővel azzá, amilyennek egy „haj­danvolt” kávéháznak lennie kell. (Törekvésében biztató kezdet, hogy helyet adott és helyei szándékozik adni a jö­vőben is műsoros esteknek.) A Pécskő-üzletházzal közel, azonos időben — 1964-ben épült Fő tér 13-as szalagház újdonsült lakói beköltözésük­kor természetesen nem alkot­tak, nem is alkothattak va­lódi közösséget. ^ Csakhogy teltek-múltak az évek, és mint mindenütt a napi gondok-bajok 1 többnyire udvarias üdvözlésekre korlá­tozták az egymás mellett élők kapcsolatait. Aztán hir­telen gondol egyet közülük valaki, és a közeli kávéház asztalaihoz invitálja a lakó­társakat. Ez a „valaki” Bulyovszky Dezső, az est szülőatyja, szervezője-rendezője. Vállal­kozásának értékét aligha csorbíthatja, hogy műsor előt- - ti — túlontúl hosszadalmas és kissé zavaros — köszöntő­jében (nyilván a lámpaláz­tól) kis híján léket ütött sá­lát „hajóján”. Mindez azon­ban nem csökkenti érdemeit, amit mi sem igazol jobban, mint az. hogy hívó szavára zsúfolásig telt az ily módon célját maradéktalanul betöl­tő, közösségkovácsoló kávé­ház. Nem véletlen persze, hogy épp Bulyovszky Dezső ötlete volt a „Nosztalgia 13” létre­hozása. Ö ugyanis nem csu­pán egyik lakója az épület - nek, de valaha egyike volt Salgótarján legismertebb színjátszó-rendezőinek... Illenék szólni magáról a műsorról is, amit — nemileg módosítva — a minap siker­rel ismételtek meg a Pécskő Kávéházban. Illenék méltatni a legfiatalabbként elsőnek fellépő Kerner Edit atmosz­férateremtő versmondását, Virág Lászlóné, Füzes Zsig- mond zenei közreműködését, Selmeczi György, Csics György, Vertich József, Somoskői István. Regényi János, Dol- negó Pál és a többiek nosz­talgiaébresztő előadását. De, mint az az est háziasszonyá­nak — Gyarmathv Dénesijé­nek — szavaiból is kivilág­lott; a „Nosztalgia 13” min­denekelőtt az együttlét, a kö­zösségek iránt keltett vágya­kozást. Köszönet érte. Pintér Károly a mikor az ünnep dél­előttjén keresem, a felesége szabadkozva mondja: itt van a szomszéd­ban valahol, most vitte haza « hajszárítót, amit reggel megcsinált. Ünnepen is dol­gozik a kisiparos? — tűnő­döm, míg a városszéli, szép házak között sétálok a no­vemberi napfényben. Mire megkerülöm a tömböt, Kor­mosói Ferenc siet elém. öt keresem. — Miben segíthetek? — kérdezd és ugyancsak megle­pődik, amikor elmondom jö­vetelem okát, s előveszem a jegyzetfüzetemet. — A társadalmi munka mi­att? — vonja föl a szemöldö­két a negyvenhárom éves, vállas férfi. — Hát én szíve­sen segítek, mióta az eszemet tudom. így van ez rendjén, én már csak így tudok gon­dolkodni — mondja és elő­veszi a Románcot, a vendég elé meg a szekrényből jllatos iraki cigaretta kerül. — A bátyám hozta — int a szemével a doboz felé, — kint dolgozott majd két évet. No, szóval társadalmi mun­ka? Négy éve vagyok önálló kisiparos, de vállalati korom­ban is éppúgy eljártam az óvodákba, iskolákba, de dol­goztam a zeneiskolán is, meg a nyírjesi táborban. Elsősor­ban a villanyszerelésben tet­tem a dolgom, elvégre ez a szakmám, mestervizsgáztam is belőle. A bátyám egy Fiat Unot vett az iraki kereseté­ből, nekem legalább annyi már összejönne a társadalmi munkából. Előveszi a szekrényből a kitüntetéseket, s láthatóan büszke arra, hogy megmutat­hatja. — Nem dicsekszem, csak jólesik ránézni ezekre a jel­vényekre. Értékelik a mun­kámat. De annál is többet ér nekem, hogy itt Balassagyar­maton sokan ismernek, kö­szönnek, megkeresnek, ha szükség van a munkámra. Én úgy vagyok ezzel, hogy keres­hetnék tán többet is, de nem visz rá a lélek a hebehurgya, összecsapott munkára. Amit megcsinálok, azért vállalom a felelősséget. Nem volt még rám panasz. Munkásruhában üldögél velem szemben a fotelban, épp csak abbahagyott- vala­mit, s ha fölállo-k, már foly­tatja is. — Amikor a művelődési ház új helyére készült, szól­tak. megcsinálnám-e a vil­lanyszerelési munkákat? Mi­ért ne? De nagyon kemény munka volt. Több ezer mé­tert kellett vésni a falakban, kilométer számra építettem be a vezetékek csöveit, a ká­beleket. Még a bátyám is be­segített, mert szorított a ha­táridő, s más vállalkozók nem készítétték él időben nekem a munkaterületet. Ketten ösz- szehoztunk néhány hónap alatt több mint félmilliós számlát. Amikor kész vol­tunk, megbeszéltük a bá­tyámmal, hogy elengedünk a számlából százezer forintot. Megérdemli a város, meg az­tán a gyerekeim is gyakran megfordulnak a házban, hát ennyit megtehetünk, nem? Gondolkodik kicsit, aztán hozzáteszi: — Iparostársaim között is sokan vannak, akik szívesen dolgoznak a közösségért, de akad olyan is, aki megmo­solyog; nem vagy te komp­lett öregem, amiért megdol­goztál, annak hajtsd be az árát. Én azt mondom, a pénz nem minden. Nem akarok én kacsalábon forgó palotát ma­gamnak, meg nagy gazdag­ságot. Többet ér, hogy meg­becsülnek, hogy híre van a munkámnak. Kormosói Ferenc kérdezet- lenül is beszél, s miközben hallgatom tudom; nem elő­ször gondolja végig cseleke­deteit. A háziasszony kávét tesz elénk. — Mit szól ahhoz, hogy a férje időnként több tízezer forintot nem hoz haza? — Nem vész az a pénz el! — mondja nevetve. — Meg­szoktam már. Nem voltunk mi gazdag emberek sosem, s most néha el is csodálkozom, milyen könnyen élünk. Már szeretném, ha a férjem töb­bet töltene itthon legalább ilyenkor, ősztájt. De nem. Napi tíz-tizenkét órát dolgo­zik. Ez a baj ebben a ma­4 NŰCRÁD — 1984. november 10., szombat Kacsalábon palota...? szekságban. Jobban is élhet­nénk? De hisz jobban élünk! — Épp négy esztendeje, 1989-ban lettem kisiparos. Azóta mindig több a tiszta jövedelmem. Most havonta a nyolc-tízezer forint körül tar­tok. Igaz, keményen dolgo­zom érte. A művelődési ház­ban például nem ritkán le­húztam a fél rtapot. csak épp aludni jöttem haza. Viszont nincs az az idegességem, ami vállalatnál volt. Ott néha másfél száz emberért is felel­tem és alHDOsan rámentek az idegeim. Most magamért fe­lelek, s csak azt vállalom, amit biztosan és határidőre, jó minőségben meg tudok csinálni. Ez a legfontosabb. Hát az idő, elismerem, az né­ha kevés. De mit csináljak? — tárja szét két kezét Kor­mosói Ferenc. Legutóbbi „állami” munka­helyén vállalati tűzoltó is volt (kitüntették érte), rendszere­sen ad vért, s emellett a. körzeti népfrontbizottságban is tevékenykedik. A villany- szerelő mestervizsga mellett elektrotechnikus szakvizsgát tett, s szakmai elismerés az is, hogy a bíróság időnként szakértői feladatokkal bízza meg. Hogy ennyi mindenre hogyan jut ideje, azt még ő maga sem tudja. Mindezt úgv végzi, hogy közben idő­sebbik fiát ki taníttatta a szak­májára (most épp katona), segítette és segíti — hiszen fiatal házas a huszonkét éves fiú. a kisebbik fiú, és a har­madik szülött lány középis­kolások. Vagyonuk? A Fürst Sándor utcai sorházban egy norvég típusú lakás az övék (fizetik az OTP-Í), öreg Moszkvicsu­kat most cserélték használt Ladára. Berendezéseik, búto­raik az átlagos magyar csa­ládé. 'Egyetlen „luxus” a szí- n este lev izió. Tényleg nem tö­rekszik Kormosói Ferenc ka­csalábon forgó palotára, az már szentigaz. — Patakon születtem, de beilleszkedtem Balassagyar­maton. Nekem az a legfonto­sabb, hogy nálam csönget az, aki munkát vagy segítséget vár és nem másnál. Ez a fon­tos, nem a kacsalábon forgó palota. D mint elbúcsúzom, megy a szomszédba, ott épít a barátja. Most már elhiszem a nemrég hallott történetet: egy idős néni hív­ta a mestert, mert napok óta villany nélkül élt, valami meghibásodott. Kormoséi át­ment, fél napig bütykölte a* elöregedett vezetékeket, az­tán köszönt és hazament. A néni meg csak állt a villany­fényben és még ideje sem volt a bukszáját kinyitni. * Sok Kormosói Ferenc kén« nekünk. Hortobágyi Zoltá«

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents