Nógrád. 1984. november (40. évfolyam. 257-281. szám)

1984-11-07 / 262. szám

i

El kell menni Ninivébe

— Megjegyzések a rajzbiennálé kapcsán —

É

letkorom szerint, nagyjából ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjaj most lehetőséget kaptak arra, hogy Salgótarjánban a második országos rajz- biennálén képviseljék a kortárs rajzot, mégis hiányérzetet kelt bennem ez a különben sokak okos összefogásával, anyagi és erkölcsi vállalásával és eleganciával megrendezett szemle. E vizuális antológiában szereplők többsége a hazai és részben a nemzetközi küzdőtéren már bizonyította — itt is bizonyítja — szakmai fölkészültségét, szívesen bolyong az európai képtárak mai kiállításain, mondhatni, up to date az irányzatok tekintetében. Ez a fajta naprakészség azonban — 'jóllehet a fázisegyeztetés Európa különböző tájainak művészeti irányzatai között önmagában szükséges törekvés, főként akkor, ha nem tévesztjük szem elől a saját hagyományokat, s a társadalmi fejlődés útjaiból adódó történelmi különbségeket mind a múltban, mind pedig a jelenben —, mondom, a naprakészség esetenkénti külsődleges értelmezése és gyakorlata gondokkal is járhat. Elsősorban az a veszély merülhet föl, hogy kicsúszik a kezünkből az idő, a történelmi jelenkor. Mi marad akkor? Elnézést kérek Bodóczky Istvántól, hogy frappáns ceruzarajzainak nem kevésbé találó címeit kölcsönveszem, ilyenkor maradhat „a helyszín pontos leírása”, vagy a „felhőszeletelés”. Ez a jobbik eset, föltéve, ha pontos. A rosszabbak az üres papír, vagy a blöff. Ismétlem, itt most nem Bodóczkyról, hanem egy gondolatmenetről van szó.

önmagában persze olcsó fogás lenne fsupán a rajzfci- állítás címeivel játszadozni, nem is folytatom. Igazságos se lenne, hiszen egy-egy művészhez, vagy irányzathoz köthető jellegadó törekvések is föltűnnek a tárlaton, ha a kiállított művek alapján nem is eléggé körvonalazha- tóan. Kovács Péter jelképiséggel átitatott szorongásai, vagy Sulyok Gabriella szimbolikus célzatai például jól kirajzolódnak, dehát óik az előző rajzbiennálé nagydíjasaiként önálló kamaratárlatot rendezhettek. Egyébként is, meglehetősen sok ezen a kiállításon a puszta jel és a jelkép,, mintha a világ megismerése ma már nem is dolgok, hanem csupán azok jeleinek megnevezésével kezdődne, Nem is lenne ez baj, ha minden jel egyformán fontos lenne. Dehát, nem az, hiszen a világ dolgai sem egyformán érintenek, következésképpen nem is egyformán érdekelnek bennünket. Persze, nem vitatom, mindent meg kell nevezni, végtére is valahogy így alakult ki az írás és a művészet.

De szerintem az ember sohasem találta volna ki a betűt, ha csak ez lett volna a célja. A betű azért született meg, mert használható jelnek bizonyulta világ- jobb megismerésében, a nemzedékek tapasztalatainak továbbadásában, a remény fönntartásában, többkevesebb sikerrel, persze. Lényegét tekintve a művészet is ezt szolgálja, hacsak nem tesz sikeres kísérletet, mint manapság látni, önmaga fölbontására, talán abból kiindulva, hogy — ki tagadná? — a világ is ráléphet az antigenezis útjára^ Lásd: Mezei András szép és komoly verse. Lásd: nukleáris fenyegetettség, a víz, a föld és a levegő eiszennyezése, a burjánzó előítéletek, nacionalizmusok. és más vadságok.

Nem tartozom azok közé, akik egyenlőségjelet tesznek az esztétikai érték és a szűkebb értelemben vett politikai tartalmakat hordozó művészeti alkotások közé, bár azt tartom, hogy egyik nem zárja ki a másikat. De tudom, hogy sok visszaélés is történt már művészeti érték kárára — végső soron persze a politika kárára is — éppen ezen a téren tájainkon. Távok áll tehát tőlem, hogy a politikumot a művészetben a napi aktualitások megfogalmazásának szintjére szűkítsem le. Mégsem kerülhetem el, hogy legalább a példa kedvéért ne utaljak azokra a történelmi évfordulókra, amelyek kapcsán éppen mostanában idézzük föl az újabb kori magyar —, s nemcsak magyar — történelem gyászos és fölemelő dátumait. Természetesen nem a dátumok, hanem a tanulságok kedvéért. Mert vajon elég jól tudjuk-e, hogy — teszem azt — a zsákutcás és a társadalomlélektani hisztériákat szabadjára eresztő tegnapok nem az égből hulltak ránk, miként a szabadulás napjai sem. Elég világosan mondjuk-e, hogy a múlt mindig tanulságul szolgál a jelennek, akár küzdeni kell ellene, akár meríteni kell belőle. Csak eltörölni nem lehet. Ezen a kiállításon Engel Tevan István mesteri illusztrációi előtt jut eszembe a kitűnő lengyel író, Julian Stryjkowski egyik regényének hőse, aki szerint: „Mit érne a világ, ha az emberi vadság nem fogyatkozna? Mit érne a világ, ha az ember nem lenne bölesebb minden évszázaddal?” Vali Dezső meditativ fogan- tatású Bukovina című triptichonja számomra szintén fölveti ezt a gondolatot, utalva arra is, hogy a történelem még századunk derekán is micsoda tragikus fokozásokra volt képes Kelet- és Közép-Európa tájain. Habár nemcsak ott, de mi ezen a tájon élünk, s, miként a múltban, a jelenben és a jövőben is itt kell —, vagy kellene — külön-külön és együtt példát adnunk egymásnak nem csak az emberi védekezésből, hanem ami ettől elválaszthatatlan. emberi hűségből is. S, ami ezzel szintén összefügg, vállalásból.

Vállalás? Talán az eddigiekből már kiderült, kevésnek tartom, amit ez a kiállítás a történelmi jelenidőből, annak sorskérdéseiből vállal. Nem vizuálisan tartom kevésnek, hiszen sokféle technika vonul föl, hanem gondolatilag. Bár gyanítom, az itt jelenlévő stílusirányok sem a teljességet jelzik, a mai magyar rajz még ebből a szempontból ts gazdagabb lehet. S, ha már itt tartunk, magam részéről igényt tartanék arra, hogy a jellegadó törekvések az itteninél gazdagabb változatosságban jelenjenek meg, mert csak így lehetséges a stílusirányzatok egyébként általam is kívánt sokaságában a szemléleti irány pontosabb körvonalazása, egyáltalán, ennek fölismerése.

Az nyilvánvaló, hogy a második országos rajzbiennálé nem a mai magyar rajzművészetet, hanem annak csak egy részét képviseli. Jóformán teljesen hiányzik az idősebb generáció, például Martyn Ferenc, Reich Károly, Hincz Gyula, Barcsay Jenő — Würtz Ádám fehér holló itt —, de a fiatalabb évjárat sincs nagyon jelen. Ez az aránytalanság még akkor is szembeötlő, ha tudjuk, a kortárs magyar rajz más fórumokon is megjelenik. Az általam emlegetett gondolati lapályosság azonban a rajzművészet fölvonultatott részét tekintve is elgondolkodtató. Rajzolói teljesítmények természetesen így is léteznek, például Banga Ferencé, Bálványos Hubáé, E. L. Kazovszkijé, aki válogatott emlékműveit több szempontból is tanulságosan vonultatja föl, .vagy .Gazsó Rozáliáé, a Hásek-emléklap. amit én szívesen neveznék ..közép- európai Utolsó vacsorádnak. Laéza Mártáé, Lóránt Jánosé, Muzsnap Ákosé. Orosz Jánosé, Szabó Tamásé, Szent- györgyi Józsefé, és Zámbó Istváné, hogy csak néhányukat említsem. Ezek a teljesítmények is merőben különböznek egymástól, ami nem baj, inkább az a gond, hogy általában már ismert korábbi tartalmaik variációit jelentik, mára már többnyire kevés frissítő szellemi izgalmat keltve. Általában is az ez érzésem, hogy amennyire — sajnos, akaratunk ellenére — izgalmassá, vagy inkább veszélyessé válik a világ, úgy válik izgalommentessé a szerepe szerint ennek tükrözését vállaló rajz ezen a kiállításon.

Ne csűrjük-cSavarjuk, az a véleményem, hogy ma is el kell menni Ninivébe. Nem lehet kerülgetni. Nem lehet kikerülni a minden emberi, így a művészi vállalással is együttjáró szenvedést és az örömöt.

V

égezetül még két megjegyzés. A második országos rajzbiennálé jó otthonra lelt Salgótarjánban, katalógusa nemzetközi mércével mérve is kitűnő, ez Schmal Károly érdeme, a rendezés szintén kifogástalan, ezért dr. Supka Magdolnát és Dévényi Istvánt illeti köszönet. A Nógrádban élő művészek közül Czinke Ferenc, Iványi Ödön. Réti Zoltán és Földi Péter néhány műve szerepel a tárlaton, igényt keltve újabb teljesítményeik további megismerésére a jövőben.

Tóth Elemér

. i

Mai szlovák

A Magyar Nemzeti Galériában kiállítás nyílt Mai szlovák grafika címmel.

A szlovák grafika, mint a képzőművészet autonóm műfaja, a század húszas éveiben született meg. Keletkezése és fejlődése összekapcsolódik a szlovák képzőművészeti kultúra megalapítóinak, Ludovit Fulla, Mikulás Galanda és Koloman Sokol nevével. A húszas években azonban nem csak e sajátos művészeti ág született meg, hanem a tudatos osztálybeállítottságú, szociális Irányzatú művészet is, és ezen belül éppen a grafika élenjáró helyet ért el. Itt lehet keresni azt a kiindulópontot, amely az előfeltétele volt a később — egy magasabb fejlődéstörténeti fokozatban — létrejövő, szocialista realista művészetnek. A szlovákiai alkotói mozgalmakban, a háború előtti képzőművészeti erjedésben a vezető egyéniségek, a már említett Fulla, Galanda és Sokol játszottak döntő szerepet.

A következő nemzedék határozott egyénisége volt Julius Szabó, akinek munkái a mostani kiállításon is láthatók. Eszmei-alkotói érdeklődésének középpontjában az ember állt, a masa munkájával és küzdelmeivel, az emberiségért, és az emberi méltóságért, a békéért, a háború ellen.

A szlovák grafika további fejlődésére serkentőleg hatottak az ún. második világháborús nemzedék tagjai is, mindenekelőtt Vincent Hloz- nik és Orest Dubay. A képzőművészet történetébe a háborús kataklizma zaklatott éveiben léptek be, s ez nem csekély mértékben befolyásolta akkori és későbbi alkotásaikat is. A kedvezőtlen történelmi összefüggések legmélyebb hatását HÍoznik munkásságában lehet tetten érni, főként a határozottan agreszszív jellegű grafikai sorozatokban. Ezekben burkoltan jelen van a fasizmus és háború ellen vívott harc képzőművészeti tolmácsodása. Általánosságban itt fogalmazódik meg az igazságosság és a jóság konfliktusa a kegyetlenséggel és az erőszakkal szemben. HÍoznik ellentpontja Orest Dubay grafikai alkotómunkája, amelyre a lírai be- leérzés jellemző. Dubay lírai- ságát gyakran gazdagítják dekoratív tónusok. A szerzőnek sikerült a szlovák grafika kifejezési skáláját az új szocialista életből kisugárzó békés atmoszférával gazdagítani. Bámulatra méltó dinamizmussal szívja fel a jelenkori európai és egyetemes képzőművészeti jelenségek legjavát.

A német expresszi on izmusig visszanyúló magvas ég robosztus grafikai megnyilvánulás jellemzi Jozef Balázt, Gabriel Strbat, Jarmila Pav- lickovát, Viera Gergelovát.

A szlovák grafikusok fiatal nemzedéke az utóbbi időben jelentékenyen kitágította a fiatal művészeti ág horizontját és viszonylag új fejlődési problémakört juttatott szóhoz. Jóllehet a jelenkori keresések szervesen csatlakoznak a lényegében a húszas évektől számított előző, képzőművészeti fejlődéshez, azzal párhuzamosan sok újító és kísérletező kezdeményezést is hoznak. A szlovák gra-' fikára jellemző patetikus kifejezésmód és a lényeges hányadot képviselő szónokias és elbeszélő jelleg átadja helyét a polgáribb felfogásmódnak. Az expresszivitást — jobban, mint bármikor azelőtt — a líraiság és költőiesség ellensúlyozza és jobban érvényre jut a racionális-konstruktív gondolkodás (Alojz Klimo, Tamara Klimová, Tamara Kolenciková, Milos Urbásek és mások.).

Ivan Schurmann: Csikók

iiii<iiiiliiiliiiiiiiiiiiltliiiliilM[illiiiiiilliiiitiilllllilliiii„„i'„ii„i„„„„„'

„„„„„Minim

.............................................................Mimii..............iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii...................................................................................................................iiiimil.....

. És hát persze mindig lesznek önhajcsárok is, akik az önmegvalósításba úgy hajszolják magukat — gyakran a halálig, a túlontúl korai .eltávozásig —, hogy nem néznek .semmi másra, mint saját egyéni és legfőképpen anyagi előremozdulásukra. „Bizalom és feladat — mi az?” kérdezi ez az emberfajta. Ez gyanús a számára, „mihez és minek a bizalom és kitől, kinek... a feladat? amit én jónak látok, ami nekem jelent feladatot, a többi nem érdekes, a többivel foglalkozzanak a felhőfejők, az idealisták...” Mindig lesznek őnhajcsárok is persze.

.. .És hát persze mindig lesznek briliáns tehetségű magányosok, akik úgy mint L. G. is, a hatodik X-be lépve sem találták meg önmagukat. Íme egy levélrészlet:

„Négy éve vándorlunk a feleségemmel — most plusz Flóra nevű kilenchónapossal — albérletből albérletbe, nemegyszer két albérlet között kis kikapcsolódásként néhány napos csövezés, két hetet töltöttem a Nyugati pályaudvaron, a váróteremben... Most pillanatnyilag lakunk, a részletek szinte elhanyagolhatók, potom négyezerből kijön havonta az egész.. i Szeretném ha tudnánk találkozni, a feleségemen kívül nincs senki, akivel egy értelmes szót válthatnék, •vágyódom régi tettestársaim után, akikkel együtt pazaroltuk az időnket és fizikumunkat, idegeinket és akarVILÁGAINK

Tétlenkedők ellenében

tunk valamint... A Te sportnyelveden szólva afféle em- léktúra lenne, mindenkit megkeresitek a régiek közül...” És aztán még néhány fordulat, végül pedig a cím, ahova írni kellene. Valószínűleg nem írom meg azt a levelet.

L. G. volt talán a legtehetségesebb közülünk, de már akkoriban, „akarnok” korunkban is rajtaragadt egy hun- gáriabeli szerkesztő mondása „kár, hogy dekadens”. Most, ki tudja hányadik házasságában (mindig egészen fiatal nőiset vesz el)', éppen ott tart, ahol húsz évvel ezelőtt. Ragyogó csevegő, minden tekintetben felkészült elme. jó színész és rendező, egészen kiváló filmes (a főiskolán eladta a kamerákat, ezért kártérítésre ítélték és természetesen kicsapták), tehetséges pantomimes. a Pantomim—58 oszlopa volt 1958-ban, foglalkozott mélyrehatóan asztrológiával, i'kehanakötéssel és ejtőernyőzéssel. volt autója és motofja, sőt segédmotoros kerékpárja ís és egyáltalán, alig létezik valami, amit nem próbált. tehetséggel-adottsággal. a nők szeretik behízelgő, de rámenős stílusa miatt, mindig gyámolít közülük néhányat, akik részben őt viszontgyá- molítják, időmként férjhez

mennék hozzá. A emberi elet felén túljutva emlékturá- ra indul kiégetten, kifosztottam Legutóbb pókerrel foglalkozott. Valaki azt mondta „a tehetség nem lehet kívülálló, az önmagáért való tehetség nem jelent semmit...”

A cselekvő ember képletét keresem. Bizalom és feladat. Talán valóban ennyiből áll az egész, le- és feltekintve valamennyi szintre, talán ez mozgatja végül is a közösségi létezés valamennyi vivő- és ü t őeré ben, ha jszálm^n etében

az áramlást — tehetség és közösségi terep, bizalom és feladat. Amit keresni sem kell többnyire. Ha nem így lenne, nem mondhatná a kérdezőknek jó néhány ismert cselekvő ember; örökké aktív kezdő va°v nyugdíjas „a feladat talált meg engem”.

Nevezzük G.-mek. Évekig figyeltem, ahogy délelőttönként elindult (régi nyugdíjasként) a tér felé, kezében a rádióval, karján, amikor hűvösebbek voltak, a balilonkabáttaJ. Közvetlen környezetében nem nagyon állt meg senkivel beszélgetni. elment mindennap a térre és összeült a régi barátokkal vagy a „Sorstárstéri” idegenekkel keseresgtti

azon, hogyan múlt el az élet! Kritizálva azt, ami nélkülük élet. Ami egészen más lett,

mint amilyennek elképzelték legen, fiatalabb korukban. Sütötte a nap egész évben, néha még irigyeltem is barnaságáért, ráérő idejéért, de tudtam, hogy mindenképpen magányos, akárhám jran ülnek is körülötte ott a fák alatt. Egyszer nyáron rosszul lett, a szíve rendetlenkedett, talán a sok visszafojtott energia, a feladathiány —, ami lehet olyan erős is, mint az oxigénhiány éppoly fullasztó. öi- döklően halálos — ártott meg neki. Egyszer csak megváltozott. Egyedül ült a teraszon, valamit folyton írt a közeli presszóban, későm járt haza, energikus lett, felkiabált az emeletre az ismerősöknek, aztán kiderült — összehozta valamennyi régi társát egy produkció keretében. felléptek közönség előtt, sikerük volt, megúj rázták, folytatják. Minden megváltozott G. körül is.

Egy Balogh Edgár-i példával folytatom. Valahol Má- tyusíöidön — egészen pontosan Vágsellyén azt írta azott működő Vörösmarty-lkör emlékkönyvébe, hogy mimdazo- kait ideküldené, akik utat tó*

vesztve tétlenkednek, hogy lássák, amit ó, lássák maként lehet nemzetiségként-ma- gyarként a vidéki helytállást európai rangra emelni. Annak a klubnak (népi egyetem inkább), még helyisége sincs, egyáltalán semmije sincs, csak egy emlékkönyve, a Krónika, amibe a romániai magyar irodalom kiemelkedő alakja, Balogh Edgár is írt. A klub összejöveteleit a vágseltyei— salai centrálban tartják, a tagság negyede szlovák anyanyelvű volt vagy öt évvel ezelőtt. Tíz év alatt háromszáz előadást tartottak a szlovák és magyar irodalom kapcsolatairól, minden másról is természetesen, de a legfőbb cél mégis a közösségi fennmaradás és önösszeszedés lehetett akkor is és mosi ís figyelemmel arra a népi közegre, amelyben él a szlovákiai magyar. „A Vörösmarty-klub a jóindulat missziója” írta róla a pozsonyi Lúd nevű szlovák napilap. A jóindulat missziója sem létezhetne bizalom és feladat nélkül. Hány cselekvő ember mozdul meg egy-egy alkalommal, hány cselekvő — bizalmat élvező — ember mozdul körülöttünk

mindenhol, nem várva sem külön prémiumra, sem külön hálára, arra a legkevésbé.

Hány terület vár még kiaknázatlan bizalommal a feladat felfedezőjére? És hány felfedező vár még arra —, hogy őt magát is felfedezzék a s zó nemesen tartalmas tömeg - jellegére, mert persze az sem ér senjimit — amiként a magában álló tehetség is dekadenssé válik —, ha a felváila- lót, kezdeményezőt nem karolják ott és akkor, amikor szükséges.

Valaki átadott egy kéziratot (hozzá ezernyi színes diafelvételt is őriz), aminek ezt a címet írta az elejére ..Vallomások a Karancs—Medre* vidékéről”. A viricsről itt olvasok e lőször (a gyertyánt a nedve, azt itták a gyerekek a régi időkben) meg a zsónáról (a zöld küllő palóc neve talán). A kézirat fejezetcímei önmagukért szólnak, de különösen a mellékelt képjegyzék, amiben ilyeneket találók: Tél a Kápolna-heayen, Bakszakállf a Kővár télen, A Cebarna- völgy, a Dobroda-patak völgye. .. Maga a kézirat egyetlen tájszerelmes vallomás. De jó lenne, ha a negyedét ismernék-éreznék gyerekeink! Ta’án megjelenik egyszer ez a könyv is.

Bizalom, feladat. Fügyeletn a cselékvőkre.

T. Pataki László

^lOGRAD — 1984. november 7., szerda 13