Nógrád. 1984. november (40. évfolyam. 257-281. szám)
1984-11-24 / 276. szám
YEI----- Vas megye -—— í rói, művészi tehetségekben soha nem szűkölködött a vasi töld, a művészetpártolásnak is szép hagyományait örököltük. 76 éve múzeumot emelt Szombathely a könyvek, a képzőművészetek, a néprajzi értékek védelmére. A két világháború között Pável Ágoston végzett tiszteletet parancsoló irodalomszervezői munkát, indított és tartott életben irodalmi, társadalmi folyóiratot. Utóda ma a havonta megjelenő Életünk és a Vasi Szemle. Az Életünk Szombathelyen szerkesztett, de a mai magyar irodalom egészéből merítő folyóirat, itt jelent meg először folytatásokban Si- monffy András Kompország katonái című regénye, Száraz György A tábornok című esszéje Pálfy Györgyről, a lapnak adta első közlésre önéletrajzi írását Bálint Endre. Az Életünk ösztönzésére írta meg Ágh István Kemenesalja fölfedezéseként a Dani uraságnak című szociográfiát. Most Császár István él itt, ismerkedik Szombathellyel, regény lesz ebből is. A művészetpártolás azt jelenti, hogy eleven, szoros kapcsolatra törekszik a megye a vasi származású alkotókkal, hívja és befogadja azoknak a művészeteknek a mestereit, amelyekből nincs elég, és megbecsüli a szülőföldhöz kötődő tehetségeket. A befogadást műtermes lakásokkal, házakkal készítették elő. Bartha László Kőszegen talált új otthonra és újította meg művészetét. Kőszeget választotta Tornai Endre András szobrász és Kodolányi László iparművész. Sárváron Németh Mihály szobrász és Lakatos József festő telepedett le. Szombathelyhez kötődik Geszler Mária keramikus. Majthényi Károly szobrásznak, Horváth János festőnek, Sellyéi Gábor belsőépítésznek szülőhelye is e város. A fiatal képzőművész-nemzedékek a vasi műhelyben gyülekeznek, formálódnak. Tizenhét éve alakult a csoport. A költők, írók tollpróbálgató utánpótlása a Vas Népe kulturális mellékletében, esetleg az Életünkben kap nyilvánosságot. Heti művészeti melléklete segítségével a Vas népe szerkesztősége igyekszik maga köré gyűjteni az írókat, a képzőművészeket. Gazdag Erzsi, Káldi János, Holdosi József és a fiatalok közül sokan kiildenrk írásokat lapunkhoz. Őrizzük a nemrég elhunyt Cs. Nagy István, és a tavaly elvesztett, költőként is. kiváló tehetségű kollégánk, Kulcsár János emlékét, hagyatékát. Tárcanovellistáink között tartunk számon több újságíró, szerkesztő kollégát, közülük Pósfai Jánost és Várhelyi Józsefet mutatjuk most be. A mű- teremlátogatások, a kiállítások teremtik meg az alkalmakat, hogy képző- és iparművészeink véleményét és munkáit megismerhessük. Nagy múltú, mély gyökerű a megye irodalmi, képzőművészeti hagyománya, de iskolákat, elkülönült, csakis vasi sajátosságokat viselő alkotásokat nem mutathatunk föl. Költészetben, festészetben nagyobb régióhoz, a Pannon tájhoz, hagyományhoz kötődik a vasi művészet. b. r. DEVECSERY LÁSZLÓ: Veled! Messze mennék veled: szemek és szavak határain túlra... mert emberek közé zártak a lehetőségek. Németh Mihály: Táncolok (mészkő) GAZDAG ERZSI: Mondom neked... Mondom neked, légy boldog, mert boldogok a dolgok: a füvek és a fák, iszapba búvá kagylók a fákon mohó hernyók. Csak te sóhajtanád, hogy rút ez a világ? A hangya gyenge testét cipeli, s hány elestét számlálja a homok, de mindig felkél újra, s víg hangya-hallelúja dalára imbolyog. Érdemes — mondom — élni, reménykedve is félni és bízón-bízva talán? Nénzd, az akácfa lombja árnyéka órjás gomba a bérház tűzfalán! KULCSÁR JÁNOS: Valami elmúltMost már hullásig nyárban, csonthéjas szívvel is. Mormolod: még mindig nyár van, ha gondban —, soha párban, ha hetedhét határban senki sem szível is. Nem átok fészkelt benned: szándékod volt kevés, ölelni sosem nyíltál, csak éllel, mint a kés, hát kicsorbult a kedved. Nyugtasd magad: úgysem kell sárkánnyal verekedned... Magányod menedékhely marad, hol bölcsre vállán aszú-nyugalbiat érlelj. Csonthéjas szívvel is. • Most már hullásig nyárban. CS. NAGY ISTVÁN: Száradékhajigálóknak A száradék kenyér fáradt fogyóanyag, hasztalan iszalag, hajítófát sem ér — nekem még babonám az Ürfelmutatás, a megbotránkozás, a Derkovits-halál. Bartha László: Cirkusz (A sorozat V. képe) A z utca mindjén reggel ugyanúgy ébredt, ugyanaz maradt a számikive- tettsége, nyomora, a házakat továbbra is kérlelhetetlenül a szalma, víz, sár s a taposó lábak ereje tartotta össze, mint már évtizedek óta, a szalmazsákok sem változtak nyugodt álmot hozó ágyakká, a nyolc gyerek közül egysem Indult el a jóisten jóllakató szivét megkeresni. Csak a fájós lábú idő botorkált a házak között, leült a közös kút kávájára, ivott pár kortyot a vízből, majd elindult a falu felé. Ugyanúgy megjelent az Csórna is, aki valamikor uradalmi kocsis volt, de a gróf lova úgy bordán rúgta, hogy meg sem állt a falu végéig: — Alusztok, cigányak, büdös, tetves cigányok?! Mást se csináltok, csak üzekedtek, hogy verjen meg minden cigányt az isten! Hullott belőle a bolha, ahogy vakarózott, és a tetvek boldog csodálkozással ültek ki megmaradt pár szál haja végére. így ment az utca végéig, aztán csend lett, nemsokára felhangzott az első sóhajtás, az első nyögés, az első sziitfcozó- dás, feljajdult egy hegedűhúr. Az éjszakai szeretkezések illatát magához ölelte a kéményekből felszálló füst, és mintákat rajzolt vele a minden mindegy égre. A parasztlegényeken kívül, akik minden este eljöttek a kurváikhoz, még egy rendszerei látogatója volt az' utcának, a grófkisasszony, aki szerdánként megjelent fehér lován. Ruhákat hozott a sokgyerekes családiaknak, pár pengőt szétosztott. — Én törődöm a cigányaimmal, mert nagyon hálás, egyszerű nép — szokta mondogatni, ha a kastélyban vendégeik voltak. — Ó, Anasztázia, csak vigyázz, nehogy valami tüzes szemű cigányílegény elcsavarja a fejedet. Anasztázia, te ismered őket, igaz, hogy... — arcpirulás és kacaj követte ezeket a beszélgetéséket. Mikor végére ért az ajándékosztásnak, beszólt a Kánya házba, Pétert hívta, a festőt: — Péter, apa üzeni, hogy elkezdheted festeni a -kápolnát, végezték a kőművesek. Apa azt mondja, hagy a Szűz Mária legyen a kisdeddel meg a szen-tek... Ne felejtsd el holnap várunk. Régen jártál a kastélyban, mi vám veled, lefogytál!, a szemed, miint aki nem lát, a kezed remeg. Bete» vagy? — Nem, kisasszony, nem vagyok beteg, pár napja volt egy kis lázam, de már elnjúlt. — Dolgozni tudtál? — Igen. A Csorbától kaptam két méter vásznat, amiért cégért festettem neki. — Holnap hozd el az új rajzaidat is, nagyon kíváncsi vagyok rájuk... Viszlát... és várunk! Péter lelült a „hídra”, így nevezte ezt a két gerendából és kavicsból összedobott valamit, ami az árokszélöket kötötte össze. Szeretett itt ülni, itt minden kézzelfoghatóbb, elviselhetőbb lett, még az emlék is, Holdosi József á n Vihart kavaró regényt írt huszonöt évesen Holdosi József. A Kányák, új színfolt a mai magyar prózában, meggyőző híradás egy közösség sorsáról, életérzéséről. A Kányáknak - a parasztlány nagyanya, a cigányzenész nagyapa, gyerekeik és unokáik - a húszas évektől napjainkig húzódó története tele van nagy vállalkozásokkal és kudarcokkal. Szinte valamennyien ki akarnak törni környezetükből, jobbítani akarnak sorsukon. Tehetséges emberek a vépi cigánysoron élő Kányák. Közülük az első értelmiségi Holdosi József, gimnáziumi tanár Szombathelyen. Első regényét a Szépirodalmi Kiadó jelentette meg - 1978-ban, (lefordították németre és lengyelre), azóta megjelent a Glorias és a Dac is (egy kötetben.). Hangjátékot írt a rádió felkérésére. Készül harmadik regénye, a Mózes. A kisasszonyra gondolt, arra a napra, amikor kipróbálta őt, „lássuk csak, hogy is szeretkezik egy cigány”, az ijedt szemekre, amik az ágyékához tapadtak, mintha attól ijedt volna meg, hogy éppolyan szerszámja van, mint a többi férfinak, s nem térdig érő hegedű. Hangosan felnevetett, s ebben a nevetésiben ott Volt a? ötéves kisfiú sírása is; aki először ébredt rá arra, hogy más, mint a többi gyerék. „Néma Péter, néma Péter” — csak így szólították, ötéves koráig nem tudott beszélni. y á k szánalmas, torz szavakat mondott csak. Az öreg Kánya véresre verte, de nem használt, csak a mama, ő védte, ő mutogatott, próbálkozott vele: „én vágyók a mama, 5 a papa, ez az asztal, ez a szék, ez ágy, ez hús, ez víz, ez szekrény”. Próbálta ő is, nem ment. A tárgyakban mélyen, feiidézhe tétlenül ott maradtak a hangok, a szavak. Belül tudta a nevüket, szólítgatta őket, de a nyelvén megduz- zadták, felsébezték a szájpadlását, hólyagokká váltak, majd szétfröccsentek. Félt tőlük. Egy nap színes krétákat talált a hosszú palánk mellett, amely az utca végén, az öreg Naea házától húzódott a falu kezdetéig. ő tudta, hogy ez nem igaz, a palánk csak a 'világ végén ér véget. Egyszer el is indult, de egy álló napig sem ért a végére. Fogta a krétát, és először felrajzolta a mamát, „ő a mama” — mondta —, aztán a papát, „ő a papa” — mondta —, az asztalt, a széket, a szekrényt, a vizet, „ez az asztal, ez a szék, ez a szekrény, ez a víz, ez pedig én vagyok” — s magát is lerajzolta. Futott haza, „ő a mama, ő a papa” — kiabálta. A mama kockás füzetét lopta el, abba rajzolt. Az erdőt szerette a legjobban: — Te vagy az erdő, ha lerajzolnak, kimondom a neved, a madaraidat, virágaidiat, állataidat, forrásaidat, életedet, halálodat lerajzolom, mert tudd meg, így enyém leszel, a neved is, a zajaid is. Nem sebezheted fel a szám, és nem csaphatsz be, mert kimondta- lak. Aztán Bá'bit is lerajzolta, ahogy ül a küszöbön, és pipázik. A Bábit mutatta meg először a mamának. — Ni. az öreg Bábi. mintha élne, még a pipája is... Megmutatta a füzetet is, az erdőt, a madaraikat, a virágokat, állatokat. A marna elvitte grófhoz, aki éppúgy csodálkozott: — Na, gyerek, híres festő leszel, topsz tőlem festéket, papírt, minden héten eljössz hozzám megmutatni, mit csináltál, és lerajzolsz engem és a kastélyt, jó?l Már huszonnyolc éve ennek; Hiába tanult meg beszélni, az utcának csak „néma Péter” maradt. Igaz, illik is hozzá, hisz olyan keveset beszél. Csak a Legszükségesebbeket; igen, nem, köszönöm, hogy van, hát a gyerekek? A szemei, azok közölnek, kérdeznek, vádolnák. Kicsit félnék is tőle, mintha láthatatlan bürök venné körül, amit már születése • óta hurcol. Az is furcsa, hogy még egy ciigámyűjánmyaí sem feküdt le, félnek tőle a lányok, megbabonázza, kiszolgáltatja őket az ördögnek, aki a képeit festi. Lassan föltápászkodott a hídról, és bement a házba. A mama már befűtött. Szerette nézni, ahogy tevékenykedik a kis öregasszony. „Szegény — gondolta, neked sem lett volna muszáj ezt vállalnod, mii húzott a Kányához? Parasztié ny létedre ide költöztél a cigányókhoz. Kitagadtak a Gyuráfc. Tapostad a szalmát, a sárt —, hogy házad legyen —, hasadban velem. H ogy is mesélted? Mikor elkészült a ház, a szelence bdkrok közé koronás kígyók jöttek. Éjszakánként hallottad szép, dallamos sziszegésüiket. Tejet hordtál nékik, hogy ne bántsanak majd miniket, gyerekeket. Egyszer, mikor megszűnik a nyomorúság, sok-sok kánya jön, elsötétül tőlük az ég is, fel- topkodjáik csőrükbe a korona* kígyókat, s széthordták a világba, akikor boldogok leszünli PH ts’j
