Nógrád. 1984. november (40. évfolyam. 257-281. szám)

1984-11-24 / 276. szám

A

z emlékmű felül 'galambok húztak a tóra. Sebes szárnycsapásokkal, mint a villám, lecsaptak majd

kört írva átrepülték a csöpp- nvi szigetet, s belevesztek a domb kékjébe. Köles János egv ikerfa tövében ült, a szokott helyen. Itt érezte magát a legjobban; melegben húst adott az ikerfa, hűvös időben árnyékkal óvta a bokrok menedéke. Előszedegette a szerelést, kibontogatta a hegyes végű horgot, megrázogatta a tárcsát, hogy jó1 megfeszüljön a vékony szél. Aztán kikötötte a csalis érténvt. Előbb kettes ágú botot tört, a végét kihegyezte a gvongyháznyelű késsel, majd be'eszúrta a nvirkos homokba Az apró halacskák megélénkültek a friss áramlattól.

— Nyugi, semmirevalók — beszélt hozzájuk, aztán nagy k°zét benréselte az edény ai’°-ajtaián. kiemelt eav vergődő. rángatózó semmirevalót és ráakasztotta a horogra.

— Huss! — mondta, amikor behajította a tóba.

A galambokat éppen csak elkísérte tekintetével. Kopott pokrócdarabján elhelyezkedve a vizet nézte, a kanyargós part felfelé szökő nyárfáit, a moccanatlan égerbokrokat. Nagy csönd borult rá, s valahogy közelinek tűnt az alu- míniumszínű ég. Az emlékmű betor^szárnyán elidőzött egy darabig.

Janikával járt itt utoljára. 'A csöpp kis emberke elhalmozta kérdésekkel.

— Papi. miből van ez a nagy madár?

— Kőből — felelte az öreg. — És tud renülni?

— A kőmadár nem tud repülni. csak a mesében.

— A földből nő ki, mint a fa ?

— Tgen, a földből nőtt ki. 'A -előtt itt egv pusztaság volt, fák, meg bokrok, szellő fésülte ágaikat. Aztán egy reggelre itt termett a nagy madár.

— Hű, de érdekes — mondta a fiúcska.

Onnan jobban látszott a medence partja, megcsillant raita a repülő kékes-szürke

teste.

— Ahol ni egv másik nagy triad ár — mutatta Janikának.

— Az nem madár, az repülőgép — mondta a fiúcska. ■— És apuka mondta, hogy az Igazán tud repülni. Csak most nem akar.

— Zz a madár is tud repülni — mutatott a betonko- losszusra nagyapa. Csak most nem akar.

fgv játszottak egymással.

Köles János most nagy szótlanságban ült a parton. A horgászásnak sem örült. Kijött. Mit tehetett volna mást? Vízre meredő tekintettel figyelt, de inkább csak befelé, a lelke mélyén hagy háborgással viharzott a kimozdult világ. Mintha valaki sírt volna belőle hangtalanul.

Pcsfai János

Á kőmadár

nem repül

— Jó napot — köszönt rá egy ismerős.

— Adjon isfen — bökte rá Köles János, kicsit megrezzenve a váratlan hangtól.

— Harapnak-e?

— Ha akarnak — így az öreg.

— Nincs is hal ebben a vízben — hegyezte a szót az előbb érkezett és már ereszkedett is le a parton, oda- fészkelődött Köles János mellé, hogy ketten nézzék a vizet.

— Az idő jó.

— Az jó.

— Szép őszt kaptunk.

— Szépet — nyújtotta a szót a horgászó ember.

— Csak tartson még egy darabon.

Hallgattak sokáig. Fölöttük megrepedt az ég, s az aranyió délután megmutatta magát közelebbről hamvas volt már a napsugár, de jólesett simo- gatása.

— Elmentek? — kérdezte a bottal jött ember.

— Hő?

— A fiatalokat kérdem.

— El — mondta kurtán Köles János és megint meg- rezdült a beszédtől.

— Lajcsi is.

— El, az is. Előbb a menyem, aztán a fiam. A múlt héten ment el a menyem az anyjához. Emez meg Pestre viharzott föl, a nővérem után. Bolondok ezek. Csak azt tudnám, akkor minek mentek össze?

— Nem értettél? meg egymást.

— Biztos.

Nézték a sima tükröt, a belőle kiálló zsinórt, a semmi mozdulatlanságot. Csak a világ mozdult körülöttük.

— Janika?

— Hát én igazából csak őt sajnálom — mondta fakón Köles János. — Azt a kis aligembert. Mikor lett, egy cseppet sem érdekelt. Elszoktam már a gyerekektől. Hiszen tudja, hogy nekem hét volt. De osztán úgy megszerettem a Janikát. Jövök-me- gvek a házban, nincs gyerek. Olyan furcsán üres minden. Hiába nézek ide-oda, nincs .Tanika. Mikor az ágya fölé hajoltam gőgicse korában, engem már akkor megismert. Sétálni meg csak velem volt igazán kedve. Ki tudja, hogy miért. Igen aranyos tud lenni egy ilyen kis ember.

— A fiatalok nem sajnálják?

— Eh! — legyintett az öreg. •— Nem az én fiam a fiam. Azt mondja, nem kell neki az asszonya. Az ilyen asszony. De akkor minek kezdett vele?

— Most aztán itt van a gyerek, nem lesz neki apja.

— Hiszen ez bánt engem is. Dehát törődnek ezek azzal? Csak mennek a maguk feje után a vakvilágba. Én nem szólok bele, nem is szólhatok. Ök tudják. Nem is sajnálom őket. Egyiket sem. Csak Janikát sajnálom, még nincsen ötéves, öt sajnálom.

— Elhiszem — gyújtott cigarettára a botfis ember.

— Ügv nő majd föl, hogy mindig hallja a hadviselésüket. Mert annak az anyja nem mondhat semmi jót az apjáról. Ahogy az apjától sem hall un oízldót

— Hát ez a szomorú — felelte a vendég.

Mardosta őket a csönd, nem lehetett hallgatni.

— Jövőre ötvenéves házas leszek — mondta Köles János és megmozgatta a botot. — Tarthatnánk az aranylakodalmat. Fél századot „éltünk együtt. Mennyi minden volt, hányszor szétugorhattunk volna!

— Ma nem olyan a világ — toldotta meg a másik.

— Bizony nem. Aztán nemsokára itt a karácsony. Kinek állítsak fenyőt ezután? Képzelje csak, milyen lesz annak a gyereknek a karácsonya? Ünnep lesz az egyáltalán?

PS. NAGY ISTVÁN:

Simon István könyvesboltja

A mellkép messzehangzó jelkép túl Zalán,

minden áruház falán Havanna és Hanoi között, ahol csak röpködött, könyvesgazda méltán lett Simon Pista, könyváruház-falon tűnődő szelíd nyugalom a csendes forradalmár, ki volt eleven mozgalom, örökös szorgalom, bölcsen vigyázz,

hogy ne váljon áruvá az áruház,

csak jó legyen a forgalom, és Göcsejé a könyvévi haszon.

Villanások

Nem hiszek a szememnek. Csukjam be jobban?

— o —

Két pont közt legrövidebb út az egyenes. De nem mindig járható.

— o —

Tompa vagyok. Kihegyezem a ceruzámat.

— o —

Mattot akarok adni valakinek. Sakkozni

nem tudók jelentkezzenek!

— o —

Napirenden: Különfélék, egyebek. Közbeszól ás: beszéljünk inkább másról.

— o —

Egyelőre még biztosítani tudjuk, hogy szerda kövesse a keddet.

— o —

Halhatatlan? Élhetetlen.

— o —

Ariadné fonala és Thézeusz idegszála elszakadt.

— o —

Péter: Kérem az útlevelét!

Én: Engem a pokolba küldtek.

Balogh József

KÁLDI JÁNOS:

Jól tudom

Játékos kedvem elfogy.

Jól tudom, hogy mi a vég.

A folyón túl — a szívem alatt — jegesen csillog a vidék.

Rá-ránevetek a halálra.

Az arcom őszi levél.

Fölkapja

és irgalmatlanul fagyba csapja a szél.

BALLÓ LÁSZLÓ:

Pillanat

A Ligetben vagyunk.

Kölkedy Natália kisasszony áll a hídon merengve.

Százezer liliom ruháját simogatja bokrokból szökött szellő. Harminchármat írunk.

Akácillat, sűrű, tömény, szédítő. Madárdal, verkliszó. Kalapemelgetések, ezer mosoly. Éppen béke van, ennyi az egész.

A kerék

Jól olajozva gördül-fordul, röppen-száguld gondtalanul; végtelen útján térül-fordul. Épp csak lépést váltana már,

Majthényi Károly: Ünnepi menet Isis tiszteletére

Várhelyi József

Es pipaccsal iötf a nyár

A mester a műhely ajtajában áillt. Kezét szokása szerint meiilesköté- nye alá dugta, s derűs nyugalommal szemlélte az utca késő délutáni járókelőit. Pihenésnek is számított ez a nézelődés, hiszen kora reggel óta sok kefe. meszelő meg Ilyenféle szerszám készült el ügyes keze között, felaggalva, vagy szépen rendbe rakva várakoznak a vevőkre meg a megrendelőkre. De az igazi ok mégiscsak az volt, hogy lássa, az utcavégeken feltűnik-e már valaki a barátok közül.

A háztetők mögül még szépen sütött a nyárelői nap, jó kis szellő akaszkodott világosodó hajába. Behunyta a szemét, úgy érezte, odalenn van a tóra hajló domboldalon, az ölelő fenyvesek leheletében a már majdnem kész nyaraló teraszán. Eltűntek a házak, az utca a végtelenbe tolódott, mögötte ezüstös szürkén felderengett a Balaton. Katonás szőlőrendek vonultak el előtte és az orrában érezte a boroshordók férfias illatát.

Csak néhány percig tartott ez a lélekröppenés. Visszaballagott a műhely mélyére, leült a hosszú fogú vasfésű elé és mintha abba se hagyta volna, évtizedek alatt beidegző- dött mozdulatokkal gerebe- nezte a marokra fogott szőröket.

E

lsőnek, mint rendesen, a csendes léptű bádogos érkezett. A mester fel se nézett, úgy is tudta, ki az. Valamivel később szuszogás jelezte, hogy beállított a vastag nyakú villanyszerelő. Kisvártatva csendesen köszönt a lerobbant autók sima modorú javítója és gondosan lekezelt a jelenlevőkkel. A kacska kezű festő még hiányzott, de mindnyájan tudták, ő is perceken belül itt lesz, hacsak nem ment el az orra előtt a busz, vagy el nem tanyázott valamelyik kocsma mélyén/ Sok szó nem esett, csak a csendes kézfogások meg a tekintetek jelezték a baráti összetartozást. A bádogos az ujjait ropogtatta, a villanyszerelő ide-oda tipródott. az autók gyógyítója hatodszor kérdezte, mi újság? A festő fájós gyomrát nyomogatta. — A szekrementomát. megettem három Ridolt, megittam négy förccsöt, mégis fáj — acsar- gott és lelült a rozoga hokedlira.

Legelőször a vastag nyakú vesztette el a türelmét.

— A fröccsöket már régen kihozták, te meg még mindig itt kapkodod a lovak farkát. — A mester csak egy le- I sújtó pillantással válaszolt a provokációra és kitartóan dolgozott tovább. Amikor már tűrhetetlenné vált a szomjúság, a kacska kezű festő homlokára tolta ásatag, zsíros kalapját a hokedlit a mester felé fordította.

— Aztán a borodat az idén mind magad akarod meginni?

Az arcokon kigyúrt az egyetértő mosoly, mindnyájan helyeselték a kérdést. A mester komótosan felállt' a kötényéről gondosan lesöpörte a

rátapadt Szőröket. Komor arccal makrancos hajába túrt, úgy tett, mintha most gondolkodna, pádig rhár készen állt benne a szándék, aztán széles mosollyal kibökte: szedjétek össze a többieket is, szombaton lemegyünk.

A társaság a nyaraló teraszán álldogált. Minden kézben pohár, kinek ilyen, kinek olyan. Félkört formáltak a házigazda körül, aki úgy tartotta az üres hébert, mint hajdanán a pusíkát a Don- kanyarban. A beton négyszög, amelyen csak lyukak jelezték a leendő szegélykorlát helyét, csak úgy lebegett a táj fölött, mint egy napkeleti varázsszőnyeg.

— Hát akkor most melyik

hordóból h ózzak ?

— Micsoda hülye kérdés! — csattant fel a festő — Mindegyikből.

A mester csibész mosoly- lyal felhúzta a vállát és eltűnt a ház mélyében. A nap már jól fenn járt az égen meg-meg- villant a körösikörül épülő nyaralók tetögerendáin kopá- csoló ácsszekercéken, a kertekben, szőlőkben hajladozó emberek piruló hátán, felszippantotta a párát a kéken üzenő tóról, csak a fenyőerdők feketéllő titkait nem tudta felderíteni. Lekerültek a kabátok, csak a festő ragaszkodott a zakójához meg a kalapjához. Amikor a mester vállhoz támasztott tele topóval visszatért, egyszerre lendültek előre a poharak. Az áhitatos csendben friss sur- rogással spriccelt az érméssel mozdított mutatóujj alól a tükörtiszta bor, pattogó ezüst- gömtoöcskék szóródtak a poharak falára.

— Hát akkor isten isten — gyökiwtett a fejével a házigazda. A későbbi fordulóknál már mellőzte az ünnepélyes megnyilatkozást.

Délutánba hajlott már az idő, amikor a mester úgy döntött. hogy azért jó lenne valamit csinálni is.

— Ott azt a kupac földet kellene ellapátolni, mert másképp nem lesz kész a garázs.

— Én nem lapátolok, mert nekem nagy a hasam —, tiltakozott a vastag villanyszerelő.

— Meg azt a kidöntött diófát kellene széjjelfűrészebii... , — Én nem fűrüszülök, mert nekem nagy a hasam...

— A szekrementomát, majd én fürüszülök — hadonászott egészséges bal kezével a festő.

A munka frontja végül is úgy alakult, hogy a szomszédból átjött egy éltesebb férfiú, akit mindenki tiszt úrnak szólított, pedig csak bakter volt, amíg le nem rokkantosították, a szerszám- kamrából előkereste a hosz- szú kárászfűrészt, s a festővel elvonult a vastag diófarönk irányába, a többiek szét- bogároztak, a mester pedig lapátot fogott és nekifohászkodott a földkupacnak. Még bele se melegedett, amikor valaki rászólt:

— Nem így kell ám fődet lapátolni, halilja-e.

— Neem? Hát hogyan?, —

egyenesedett fel a mester. Középkorú vasutas mosolygott vele szembe az utcáról. Horpadt táskája arra vallott, hogy szolgálatból tart hazafelé.

— Ha ád egy pohár bort, megmutatom.

Amikor a mester kezébe adta a poharat, a hüvelyk és a mutatóujja közé fogva a nao felé tartotta, megforgatta, az első slukíkot k'csit megrágta, a többit nagy élvezettel lökte a gallér mögé.

— Jó bor ez, hallj a-e.

— Többen mondják —sze-J rénykedett a mester.

— Aztán ez a főd mire lesz jó?

— Kell a garázshoz.

— Akkor magának autója is van.

— Van, persze.

— No, akikor adjon még egy pohárral.

Ez már zavartalan műélvezettel zúdult lefelé.

— Tudja, nem mindegy ám,' hogyan lapátol az ember. Van, aki belegörnyed, a másiknak meg meg se kottyian. Érteni keü a fortélyát.

— No, akkor hát mutassa meg.

A

vasutas kézbe fogta a lapátot, kétszer- háromszor meglendítette, aztán beleszúrta a kupacba.

, — Három a magyar igaz- sás — jelentette ki nyoma- tékkal. A mester értette. Amikor a harmadik pohár bor is elenyészett, a vasutas a mester mellére bökött. — Látja, így kell fődet lapátolni — mondta és lomha léptékkel távozott.

A fenyvesek felől friss fuvallat érkezett, a festő kalapja alól mégis most kezdett csorogni a verejték. A vén diófa rücskös kérgébe sehogy sem akart belekapni a fűrész.

— Maga csak húzza —biztatta a tiszt űr —, mert ha tolja is, akkor kiugrik.

— Nem én tolom, maga tótja — rep fikázott a festő, és a fűbe dobta a kalapját. Kínlódtak egy darabig.

— Művész úr, maga nem tud fűrészelni — döbbent rá a valóságra a partner. A festő iszonyú dühbe gurult.

— A szekrementomát, ide figyeljen tiszt úr! Én több rönköt elfűrészeltem, mint amennyi vonatot maga eleregetett a bakterház előtt — ütött a mellére királyi gőggel és k'lónyi kalapját fejére csapira fel-ballagott a teraszra.

Szállingóztak már a többiek is. Elhelyezlkedtek a világoskék aJkonyulaitban, a poharakban új fényekkel villogott a bor. Lent a távolban az autók már ragyogó szemekkel surranták át a falun, az ég álmos kékje belealudt a tó vizébe.

— Itt a nyár — szólalt meg nagy sokára valaki.. A festő felkapta a fejét. — Amíg én pipacsot nem föstök, addig nincs nyár — dünnyögfce és újra elbóbiskolt

A rétek szélein, az árok-J partokon ezer kis pi- pacsbimbó, megannyi reneszánsz apród, bólingatot* a hírhozó szilben, halványzöld zekéjük hasítékán máj; kisej lett ingük piros selym*.,

\