Nógrád. 1984. november (40. évfolyam. 257-281. szám)
1984-11-24 / 276. szám
Költségérzékenyek-e a vállalatok? Sokszor olvashatjuk a gazdasági szaklapok hasábjain, hogy baj van a vállalatok költségérzékenységével. Az egyre nehezebb körülmények, a mind szigorúbb szabályozók ellenére a gazdálkodók még mindig nem bánnak elég takarékosan kiadásaikkal. JShnl diktál a piac A költségekkel való ésszerű gazdálkodás egyik alapfeltétele, hogy a vállalatok ke^ mény korlátba ütközzenek termékeik értékesítése során: a túlságosan drága cikkek ne találjanak vevőre a piacon. Ezt a célt szolgálta a kompe- tatív árképzés bevezetése, melyben a gazdálkodók csak a külpiaci árak szerint kalkulálhatják a belföldi. nyereséget is, vagy a honi áremelésnek gátot szab a hasonló termékek importára. Az e szférába tartozó cégek tehát rákényszerülnek arra, hogy a legszigorúbban megvizsgálják kiadásaikat, nem túlzott-e energia- és anyagfelhasználásuk, vajon kihasználták-e a munkaszervezésben rejlő előnyöket, s nincs-e a kapun belül túl sok dolgozó? Az elmúlt évben folytatott érvizsgálatok összegezéséből kiderült, hogy ezek a cégek az átlagosnál kevésbé emelték áraikat, s nem is mindig éltek a jogszabályok adta lehetőségekkel. Pedig az energia, a beruházás, a munkaerő náluk sem olcsóbb, csak éppen saját bőrükön érzik, a versenyben maradás feltétele, hogy mindig faragjanak valamennyit költségeikből. Nem ilyen rózsás a helyset r csak hazai piacra termelő vállalatok körében. Ezek a cégek az önköltségtípusú árképzéshez tartoznak. Ez az árforma szinte automatikusan elismeri a költségeket, hiszen erre tehetik rá a nyereség meghatározott százalékát, s elvben minél magasabb a költség, annál magasabb a nyereség is. Ráadásul a belső piac védi e cégeket, jó néhány közülük monopolhelyzetben van, s importverseny híján egyedüli ellátója a fogyasztóknak. A jogszabály az áremelés előtt bejelentési kötelezettséget ró a vállalatokra, de még ez sem akadályozza meg sokszor a drágulást. A piac hiánya csak egyike a költséggazdálkodás kibontakozását gátló tényezőknek. Legalább ilyen fontos szerepet játszik az állami támogatások rendszere. A hasonló fejlettségű országokhoz képest a költségvetés túlzott mértékben támogatja a vállalatokat, és jelentős mértékben hozzájárul a szociálpolitkai szempontból fontos cikkek vásárlásához. Igv nem egyszer a rossz gazdálkodás nyomait tünteti el a közös kasszából kapott pénz. És végső soron a vállalatoknak nem kell szembenézniük a csőd rémével, csak elvétve került sor egyedi elbírálás után egy-egy üzem eladására. Pedig a vállalati gazdálkodás csak akkor javul meg. ha e veszély mindenkit fenyeget. Ezt segítheti a tudatos piacépítő munka: ahol lehet, több kisebb vállalat létrehozásával meg kell teremteni az itthoni versenyt. A gazdaságirányítási rendszer továbbfejlesztése remélhetőleg rákényszeríti — az eddiginél nagyobb mértékben — a vállalatokat arra, hogy komoly revízió alá vegyék saját kiadásaikat, és hosszú távra tervezzenek, mert csak így maradhatnak meg a piacon. Lehet, hogy például egy energiatakarékos technológia bevezetése néhány évig megterheli a vállalatot, ám a megtakarításból' származó milliók hamarosan jövedelmezővé teszik e beruházást. Hasonlóképpen célszerű az anyagfelhasználásról hosszú távra szóló tervet készíteni. Tőlük füqg Legalább ilyen fontos a vállalat kiadásai között a bérköltség. Bár már évek óta a szabályozás különböző kedvezményeket fűz a létszámcsökkentéshez, nem egy cégnél még nőtt is az adminisztratív alkalmazottak száma. Épp olyan időszakban, amikor a teljes foglalkoztatás kényszere a demográfiai hullámvölgy miatt jóval enyhébb, mint például a hatvanas években. Remélhetőleg a kedvező változás sem marad el, s mind kevesebbszer írják át az árcédulákat számunkra kedvezőtlen módon. Az új keretek között már csak a vállalatoktól függ. milyen gvorsan és rugalmasan próbálnak alkalmazkodni a szigorú takarékosság elveihez. Lakatos Mária Két szék között Hiányzó hozomány Ha az autóst rossz sorsa a Nógrád megyei Szolgáltatóipari Vállalat balassagyarmati vegyesipari leányvállalatához irányítja, először kocsijának a feneke ül le már a bejáratnál, azután odabent a vezető is kis híján ezt teszi a csodálkozástól. Ilyen csúnya „leányt” — vállalat ide, vállalat oda — még nemigen látott... Ázó ügyfél Ugyan mi a csuda készlet arra egy gépjármű-tulajdonost, hogy — előre megfontolt szándékkal — itt javíttassa járművét? A kérdésre Mátyás József, a helyi MHSZ gondnoka, egy betegesen köhécse- lő Trabant tulajdonosa válaszol: — Évek óta idejárok javíttatni. Jól dolgoznak az itteniek-, értik a szakmájukat, nem azt mondják, ezt is, azt is cserélni kell, hanem megjavítják. Tudja, hogy mit jelent ez ^manapság? — kérdi fölhajtva kabátja gallérját. Az eső ugyanis vigasztalanul zuhog, de az ügyfélnek akkor sem jut talpalatnyi hely, ahol meghúzná magát, ha bőrig átázik. A szerelőről nem is beszélve, aki a vízben gug- golva végzi munkáját. Ennyi Meddig a Készséggel elismerjük, hogy költözni nem könnyű feladat, de azért ennyi idő alatt mégis le lehetett volna valahogy bonyolítani. Erre azonban a szűkös anyagi helyzet miatt nem volt lehetőség, annak ellenére, hogy az anyavállalat a Nógrád megyei Tanáccsal, valamint a Balassagyarmati városi Tanáccsal szerződést kötött, amelynek értelmében 5,5 millió forintos támogatást nyújtanak. Ezt az összeget — a szolgáltatásfejlesztési juttatást — azóta kétmillió forinttal csökkentették. Azaz, eny- nyi hiányzik ahhoz, hogy a leányvállalat az új helyen folytathassa tevékenységét. — Pontosabban, 2 millió 700 ezer, de vállaltuk, hogy a 700 ezret mi előteremtjük. A munkálatokat meg is kezdtük — eddig több mint 120 ezret költöttünk az új telep rend- behozatalára. de a folytatásra saját erőből képtelenek vagyunk. erővel akár motorcsónakot is javíthatna... A tetőt fólia borítja — ezért nem jut a mezőgazdaságnak — ezt pedig elhasznált gumiköpenyek óvjak a szél megmegújuló rohamai elől. Mi tagadás, elég lehangoló látvány. Ez nemcsak az ide betérők véleménye. Farkas Dániel, a vegyesipari leányvállalat fiatal igazgatója ugyancsak nincs irigylésre méltó helyzetben. Különösen, ami „leánya” hozományát illeti. Vállalatunk szanálásra kijelölt területen van és még 1982-ben került volna sor a kiköltözésre, arra a régi Volán-telepre, amelyet 1980-ban vásárolt meg a megyei szolgáltatóipari vállalat. Azaz, most már — ez év július elsejétől — anyaváLlalatunk. megértés? Annál is inkább, mert a leányvállalatnak jelenleg két telephelyet — a szanálásra várót és az újat is fenn kell tartani. — Harmadik éve költünk jelentős összegeket csak az életveszélyt elhárító állagmegóvásra — mondja az igazgató, érthető keserűséggel. — A KÖJÁL még 1983-ban bejelentette, hogy nem engedélyezi a jelenlegi körülmények között az üzemelést, ebben az évben. Helyzetünk hovatovább munkavédelmi szempontból is tarthatatlan, s ugyanez érvényes a tűzvédelemre. A tűzoltóság belátása és türelme talán annak is betudható, hogy a vállalat szervizeli és javítja a tűzoltóautókat is, így pontosan ismerik a helyzetet. Egyébként, amilyen állapotban van a telep, valóban megnyugtató látvány az udvaron álló piros fűzóltóko- csi. Legalább kéznél van, ha netán valami baj lenne... Kapufoldozós termelés helyett Farkas Dániel rövid sétára kalauzol. őszintén szólva, nem nagy kedvem van hozzá a lehangoló környezetben, de a „háztűznézőt” nem illik visszautasítani. Szvák Pál esztergályos ötödik éve dolgozik abban a félhomályos sarokban, ahol ép-“ pen csak kivehető az esztergagép alakja. — Lassan kezdem megszokni — mondja. — Annyi ideje ígérik, hogy emberibb körülmények közé kerülünk, már lassan nem bízunk benne. Pedig, higgye el, szeretnénk többet és jobban is dolgozni, de, ha egyszer nincsenek meg hozzá a feltételek, bajosan megy... A lakatosműhelyben válo- gatottan jó kilenc ember dolgozik igen-igen méltatlan körülmények között. — Itt nem kell sokat keresgélni, hova kössük a hegesztőberendezés testkábelét — újságolja Reitinger László gépgyártás-technológus — egyébként szakszervezeti titkár. Az itt dolgozó szakemberek valóban válogatottan jók lehetnek. A szó darwini értelmében is. Akit itt nem ráz meg az áram, az állandó beázás miatt, az nyugodtan taníthatja a következő generáció szakembereit a szakma mellett az élet „rázós” ese^ ményeinek elviselésére is. — Munkánk pedig bőven van — folytatja a szakszervezeti titkár. — Szívesen fordulnak hozzánk a megrendel lök, mert ..Móricka”-tervek alapján is elkészítjük a kért! komplett berendezéseket, határidőre. pontosan. — Ezért is fájó — magyarázza az igazgató —, hogy; amikor egy-egy lakatosunk; naponta 3 ezer forintot termelhetne, órabérben toldozza a kidőlni készülő kapuinkat; Hogy ez mit jelent az elmaradt bevételben, azt nem nehéz kiszámítani. Áz idő pénz — A mennyezetet az imádság tartja — közli lakonikusan Révész Gábor, aki a leányvállalat ifjúsági felelőse, s közben fél szemmel a plafonra sandít, mintha azért is ő lenne a felelős. — Nekem itt a motorjavító műhelyben éppen ugyanúgy meg kell javítanom a motort, mintha egy jól felszerelt, modern szerelőcsarnokban dolgoznék. Kijelölt garanciális szervize vagyunk a RAMOVILL-nak és a MOBIL-nak is, rendszeresen ellenőrzik munkánkat és csodálkoznak. — Min? — Azon, hogy hogyan vagyunk képesek ilyen körülmények között jól dolgozni. Egyszer már pedzegették viszont, ha nem változnak az itteni körülmények, esetleg elveszik a garanciális szervizelés jogát. Akkor pedig a balassagyarmatiak vihetnék a Babettájukat Salgótarjánba javíttatni... — A Lehel Hűtőgépgyárnak és a Hajdúsági Iparműveknek is márkaszervize vagyunk — folytatja az igazgató —, de aggódunk, ezek a cégek sem hagyják a végtelenségig, hogy nevük ilyen épületen legyen kifüggesztve. A leányvállalat nem sokáig bírja már ezt a kétfrontos harcot. A jelenlegi telep fenntartása is jelentős összegbe kerül, az újra is sokat költöttek. de a látszat jóformán semmi. Elégedetlen a hetven dolgozó, nem megoldott az ügyfélfogadós, csökken a vállalat versenyképessége, mind naayobb gond a lakossági szolgáltatás ellátása. Kiút pedig lenne Persze, tudják ezt az illetékesek is. Pongrácz András, Nógrád megyei’Szolgáltatóipa- ri Vállalat igazgatója: — A VI. ötéves terv kezdetén egészen mást ígértek a szolgáltató vállalatnak. A mézesmadzagból 16—20 milliós elvonás lett és megnyirbálták a szolgáltatásfejlesztési alapot is. Kiút azért lenne a jelenlegi helyzetből, nem is egy. Először is megkaphatná a leányvállalat a jövő évi SZOFA-alapból a hiányzó kétmilliót, másodszor előkárta- lanítás révén a balassagyarmati tanács segíthetne az átköltözésben, harmadszor pedig a megyei tanács átütemezhetné az idén és jövőre esedékes négymilliós kölcsö- nünk visszafizetését a következő tervidőszakra. Ehhez csak egy megjegyzést,: reméljük, 'nem a negyedik megoldást — tudniillik az ügy további elhúzását va- lasztiák. Szabó Kálmán, a megyei tanács ipari osztályának vezetője: — Ismerjük a félbeszakadt átköltözéssel járó gondokat. A szolgáltatásfejlesztési alap elosztásánál kényszerhelyzetben voltunk, a rendelkezésre álló pénzt a félig kész beruházások befejezésére kellett fordítani. — Ez sem tartozik a készek közé. — Tudjuk, és napirenden is tartjuk az ügyet. A jövő évi alap elosztásánál ezt figyelembe is vesszük, de ennek a kérdésnek megoldásában valamennyi érdekelt félnek aktívan közre kell működnie. * Ez valóban üdvös lenne, mert félő, hogy az idő múlásával a „leányzó” tovább csúnyul, pedig így, első ránézésre most sem valami szép. Akárhogy festik, a kozmetikázás vajmi keveset segít... Zilahy Tamás K ifelé tartunk a műhelyből a villamos központ művezetőjével. Az ajtóban a búcsúzkodást elvégzendő, megállunk egy percre, s ekkor Kleiban Rezső tenyerét a ház napsütötte falára helyezve, így szól: — Ide pedig egy emléktáblát szeretnénk. Megörökíteni azoknak a nevét, akik negyvennégyben megakadályozták az értékes gyári gépek bevagonírözását és elszállítását. Igazi hősies cselekedet volt az akkor, valamennyien az életükkel játszottak. * Jakabos István aztán alaposan meg.járatta velem a várost. Nem állt ugyan szándékában, dehát magam meg főleg nem gondoltam, hogy a 81 esztendős férfit nem otthon. hanem munkahelyén, a salgótarjáni Mártírok úti Iskola kazánházában kell keresnem. Öt esztendeje, hogy nagybeteg lévén halálhírét keltették — életében már másodszor —, s lám, tavaly is kitüntették a pedagógusok ünnepén. Szeretik, ragaszkodnak hozzá, mert a magas, szikár öregembernek arany a keze, vidám a kedve. Mondom, mi járatban va- g''ok, ő csöndesen elmosolyodik : — Emlékszem mindenre. Mostanában, hogy álmatlan éjszakákon elmerengek a múltban történteken, magam Nagy idők tanúi Egy éjszaka, amit nem lehet elfelejteni is meglepődök: ami igazán régen volt, az pontosan előttem van, ami meg néhány hónapja esett meg, azt elfelejtem. Látja, ilyenek az öregek... 1944 késő őszén történt. A szovjet csapatok már egészen közel voltak a városhoz, s az acélgyárban lázas sietséggel kezdték az értékes gépeket leszerelni, szétszedni, hogy aztán vagonokba rakják és útnak indítsák Németország felé. Jakabos István ekkor a főműhelyben lakatoskodott. Éppen csak harmadik esztendejét töltötte a gyárban. Erdélyből, a zsil-völgyi Lu- penyből menekült át, s került szinte véletlenszerűen Salgótarjánba. — Minket, a lakatoscsoportot kivezényelt a művezető a gépek leszereléséi. Sor került a turbinára is. Linka, a villamos központ főnöke, úgy emlékszem János volt a keresztneve, odajött hozzánk: emberek, a turbina fő részeit próbálják meg eldugni. Legalább a regulátort, az olajszivattyút, a csapágy- fedőt. Turbina nélkül megáll itt az élet. A z emberek helyeseltek. Jakabos István bólin- tásában nemcsak a főnök tisztelete volt benne, hanem keserves emlékei is. A tizenhatban Lupenyben felrobbant turbina, ami után jó ideig megszűnt az áramszolgáltatás. — Nappal felraktuk a vasúti kocsiba az egészet, úgy ahogy parancsolták. Este aztán visszalopakodtunk, kis vaskocsit toltunk a vagon mellé, s mind az összes ládát leszedtük. Csöndben és gyorsan kellett dolgozni, hiszen német katonák járőröztek az udvaron. Négy-öt faládára való alkatrészt, értékes holmikat pakoltunk le. Mondom, fölraktuk a vaskocsira, aztán betoltuk a kavicsbánya alag- útjába. A tetejére kátránypapírt. arra meg laoáttal sódert húztunk. Nem lehetett észrevenni. Ott volt azon az éjszakán Linka János, Pampurik Béla lakatos csoportvezető, Jakabos István és Horváth Gyula, a két lakatos. Szűcs Pál, Godó József. Olaj Géza, a három ács. Meg a két turbinagépész Tóth Sándor és Szatmár Rezső. — Ki ne hagyjam András Istvánt. A fiú lakatosinas volt köztünk, s csak azért nem tartott velünk, mert akkor éppen a vadonatúj, még össze sem rakott Rima 1800-as esztergapad mentésével vtiLt elfoglalva. Darabonként keresett helyet az alkatrészeknek, hulladék köze, pad alá dug- dosta. A z életükkel játszottak valóban. Tudták, ha nem elég óvatosak, azonnal agyonlövik őket. — Tudtuk hát — bólint-a tisztamosolyú öregember a kazánház melegében. — Dehát milyen az ember, ha valamit nagyon meg akar csinálni? Vigyáz, amennyire lehet, hiszen körülkémleltünk mi is alaposan, de különben nem a veszélyen jár az esze. Énbennem is ?sak futó gondolat volt, hogy mi lesz, ha elkapnak. Mi lenne? Vagy sikerül elpucolni, vagy elintéznek. Háború volt, olcsón mérték az életet. Karácsony szombatján aztán az utolsó transzporttal Jakabos István is elhajtották. Előbb Losoncra, majd egy ahhoz közeli kis faluban, Vükére. Ott orvoshoz kellett menniük, az orvos pedig olyannyira betegnek találta mindkettőjüket — pedig csak taradtak, elgyötörtek voltak, — hogy sorra kiállította az alkalmatlansági igazolásokat. Sokan már út közben haza- szökdöstek, meg sem várták a passzust. — Azok ismerték a terepet, én új ember voltam ezen a vidéken. Január elsején értem haza. Kár, hogy annak a vilkei orvosnak nem ismerem a nevét, azt hiszem, nagyszerű ember lehetett. A turbinát, az esztergapadot még januárban összeszerelték, megkezdődött a munka. megkezdődött az élet. Két évre rá az iparügyi miniszter, Bán Antal kérette magához az acélgyári főműhely gépmentő csapatát. Autón utaztak, előtte egy-egy vadonatúj, ropogós százforintost nyomtak a kezükbe. — Erre is emlékszem pontosan. Azt mondta a miniszter: nézzék uraim,, amit maguk cselekedjek, azt az országban is kevesen merték. Fogadjanak el tőlem most egy-egy karórát, s ha az ország lábrakap, ígérem, nem fogunk elfeledkezni magukról. Nos, elfeledkeztek, hiszen forrt az élet az országban azokban az években. Másrészről meg ők maguk sem iparkodtak tőkét kovácsolni a történtekből, nem jártak a markukat tartani sehová. Az iparügyi miniszter karórája régen nincs már meg, de a kísérőlevelet Jakabos István nagy becsben tartja. Tárcájába nyúl, gondosan kisimogatja. Ez áll rajta: „Jakabos István úrnak. Kérem, viselje a mellékelt, nevemmel ellátott órát megemlékezésül becsületes, magyar dolgozóhoz méltó magatartásáért, amellyel a magyar ipar értékeit a német és nyilas pusztítás elől megmentette. Budapest, 1947. július hó 19.” Ennyi, s az emlékek. Melyekben ma is oly elevenen él az a sötét éjszaka a gyárudvaron, a halk, sietős munka, a precíz összehangoltság. Tudták, hogy veszélyes, de nem érezték hősnek magukat. Meg kellett lenni, hát megtették. Tudja-e, hogy emléktábla készül? — Hallottam már róla. Mucs Lajos szólt, a veje a múzeumban dolgozik. Hát csak iparkodjanak, mondtam nekij mert már csak hárman élünk az akkoriakból.i Horváth Gyula, Tóth Sándor, meg magam. Nincs már kapcsolatom a gyárral, de azért az avatásra meghívnak, remélem. H ol végződik a kötelesség, s honnan kezdődik a hősiesség, ki tudja? Ök, a gépmentők kötelességből cselekedtek, mert gondoltak a holnapra. Az efajta tettekre azonban csak a legbátrabb férfiak képesek. Szendi Márts NCGRÁD — 1984. november 24., szombat ti
