Nógrád. 1984. október (40. évfolyam. 231-256. szám)
1984-10-27 / 253. szám
|s»|| Si ft K ’ IW l; Villi IMI? ^rmL ^rm j*r M ■ Hi .r ■ Tr ® f Lr %9 Am M nüDiKWUlllllHiliilW m «fiiPlM' " '»W!'""1I!;... WI'HWIW nijpppij-'iir I II A TOK m Mm1 Mm wm M JPiI E zer Ismerős őszi mozdulatot tudok. Az egyik bizonyosan mindenki előtt ismeretes: a kéz, benne az éles, rövid pengéjű kés, a rövid akkurátus húzó mozdulat kicsit fölfelé; nyissz, az érett szőlőfürt máris röpülhet a vödörbe. Perut, a szüret. A hozzákapcsolódó csípős reggelek és megint a mozdulatok tétova ébredés után: mit is vegyek föl? Elég a pulóver fölé a vi- seletes kék kabát - szüretelóssé öregedett az időben..az -egykori apai zakó -, vagy vegyek még egy mellényt is? Csalás' már a reggeli napsütés, nem hihetünk neki. Aztán a délelőtt, amikor már ereje van ennek a csak - ilyenkor - sárga napnak. Az ujjak, ahogyan a kabátot gombolják, az arc, ahogyan a bágyadt fény felé fordul. Lopunk még egy kis nyarat mágunknak a zord idők előtt. De hát féljünk-e az ősztől? Miért aggattuk rá, hogy ez az elmúlás? Mert valahogy másként billegteti ilyenkor a szél az elfeledett fejfák körül a nyurga füvet? Talán, igen. Talán igen, mert az a fű már nem önmaga. Az már a jövő. Benne van száraz hajladozásában a tavasz. Igen, ez a fű hamarosan az avar alá görnyed, ledől a földre és láthatatlan parányok elemésztik a jövőnek. Reggelente mások már a fák is. Naponta változnak. A har- logó zöld eleinte észrevétlenül fakul meg, aztán egyszerre csak sárguló-pirosodó-barnuló levelek között motoz a szél. Dolgozik az idő, csöndesen. A kertek barna háta, ahogyan az ásó alól kifordul a meggyöngült föld. Minden mozdulat a humuszt gyarapítja, a következő vetés bölcsője nyújtózkodik a teremtő eső elé. Ossze- kotort gaz alatt kapaszkodik a gyerekláng egyre följebb, hogy sihederként föleméssze a nyár maradékát. B allagunk az őszbe. Ballagunk a tavasz felé. A szőlőkben hamarosan metszenek. Kapák emelik a homokot a tőkék fölé védelmül a tél ellen. De, az még odébb van. Most az almaillat a legerősebb, néhol belevegyül az igazi őszibaracké is, meg a földre hullott, rothadó szilváé. No, és a musté. Illat ez, vagy szag? Nem is tudom. A pince sötétjében mormolnak a hordók, hangjuk összeolvad, akár egy profán ima. Láthatóan dolgozik az idő. Rég eltűntek a villanó fecskék, a méltóságos gólyák. Vajon hányon térnek meg tavasszal? Hány fészket hagynak árván az úton elpusztultak? Az őszi csöndesedésben ők hiányoznak nekem a legjobban. Már akkor készülődtem az őszre, amikor a fecskekonferenciák megkezdődtek a villanydrótokon. Kopasz ágon veréb didereg. Az éjszakai dermedtséget rázza ki szárnyaiból. Ezt az éjszakát is megúszta élve, pedig egy éhes ölyv ugyancsak megtizedelte a társaságot. A megmaradt társak ricsaja fölveri a városszéli csöndet. A városi ősz rideg. Hidegebb van, a központi fűtés melengeti a fűtőtesteket: a lakótelepen kopogtat az idő. Innen nem látni az ásók alól kiforduló földet, a dér csiptg, elkésett szőlöfürtöket, a szél nem hozza idáig a gyümölcsillatot. Itt összébbhúzott kabátok a barométerek, levelek röpködnek a szürke aszfalton. Kóborkutyák húzzák meg magukat a parkok padjai alatt, s mindennapi csoda az első dér. A játszóterek fái csupasz karok a borongás ég alatt. Mustráljuk a jeleket, amiket már nem is értünk. Későn indultak a madarak. Talán hosszú, szép őszünk lesz? Vagy épp kemény telünk? Nehezen vetkőznek a fák, akkor ez ugye meleg októbert mutat? Vagy inkább gyakori, hideg, őszi esőket? Ej, hát mindegy! Akár így, akár úgy, ellene nem tehetünk semmit. Ránk telepszik az idő. De csak ránk. Belénk ne fészkelje magát. Bennünk ne legyen ősz. Csak a hangulatát engedjük közel. Éppen azért, hogy nagyobb öröm legyen a tavasz. Ha a fecskékkel beköszönt. Hortobágyi Zoltán m-f
