Nógrád. 1984. szeptember (40. évfolyam. 205-230. szám)
1984-09-22 / 223. szám
spül végre a házunk Ä műve'ődés épületei Nmrc -nPfi egy évtizede- hogy véget n w incy grt a nagy művelödésiotthon-építési láz Magyarországon. A hetvenes évek jobb gazdasági lehetőségeit kihasználva a városokban, a nagyközségekben kacsalábon forgó művelődési paloták épültek, hirdetvén, hogy a település vezetői mennyire a szívükön viselik a kultúra sorsát. A reprezentatív avatási ünnepeket kedvtelve közvetítette a tv-híradó, helyszíni tudósításokban számolt be róluk az esti krónika, ám arról már kevesebbet szólnak a hírközlők, hogy mi történt az ünnepi percek elmúltával, megérte-e néha több mint százmilliós beruházás. Ez a nagy építkezési hullám már a második volt a művelődési otthonok alig több mint harmincesztendős történetében. Az első az ötvenes évek elején az alapellátás intézményi bázisának kiépítésével egy időben zajlott. Az ekkor divatos rendezvénytípusokhoz alkalmazkodva, nagy tömegekre számítva tulajdonképpen egyszerű volt a tervező dolga. Tervezett egy hatalmas termet — akkorát, amennyire a pénz futotta —, mellé néhány irodát és kiszolgáló helyiséget, és készen volt a művelődési ház. A befűthetetlen, nézőkkel ma már megtölthetetlen termek egy részét azóta átalakították, más részük használhatatlan és drága kölöncként nehezedik ma is a közművelődési intézményhálózatra. A hatvanas-hetvenes években már bonyolultabb volt korszerű intézményt tervezni, de néhány alapséma kialakításánál többre ekkor sem futotta. Minden épület középpontjában a merev, szentélyszerűen kiképzett színházterem állt, a lehető legdrágább és legbonyolultabb színháztechnikai gépekkel, berendezésekkel felszerelve. A tágas előtérben a ruhatár — esetleg büfé — a lehetőségekhez képest mindig rejtve maradt, hogy ne törje meg a tér ünnepélyeségét, reprezentatív hatását. A hátsó traktusokon foglaltak helvet a szakköri szobák és a műhelyek, mellettük az irodák és a kiszolgáló létesítmények. Ezeknek az intézményeknek a működési rendje sem különbözött építészeti kialakításuktól. A programszervezés középpontjában a színházi és politikai nagyrendezvények álltak, amelyekhez minden másnak illeszkednie kell. Ha véletlenül nem rendeztek csendet és áhítatot követelő estet, akkor jöhettek a kfscsoportok: a klubok, a szakkörök is. Természetesen csak az előre megállapított rend szerint és megfelelő felügyelettel. Minden csoport a maga kuckójába vonulva folytatta azokat a tevékenységeket, amelyeket nyugodtan ki lehetne vinni a nyilvánosság elé is, hisz nem kell elzárkózni ahhoz, hogy öttíz gyűjtő a bélyeggyűjtés legújabb eseményeiről vagy a numizmatikai hírekről beszélgessen. Hiába ismerte fel a népművelőszakma már egy évtizeddel ezelőtt a helyzet tarthatatlanságát, és fogadmazta meg korszerű igényeit, a gépezetet nem lehetett megállítani. Még napjainkban is adnak át jó évtizede tervezett művelődési házakat, mert ezek a beruházások is sokáig elhúzódnak. Így lehetséges az, hogy a hatvanas évek ideáljainak megfelelő épületeket avattak az utóbbi években Nagykanizsái?, Nyíregyházán, Szolnokon, Kecskeméten, Gödöllőn, Vácott, és néhányat a fővárosban is. Felépítésükben érdekelt volt a városfejlesztési testület és az építő is. Könnyebb és egyszerűbb ugyanis egy helyen elkölteni százmilliót, mint ugyanazon a településen felépíteni ekkora összegből tíz kis klubot, klubkönyvtárat. A közművelődés szakmai gyakorlatában az utóbbi évtizedben megindult erjedés — új módszerek kikísérletezése, a közösségfejlesztés előtérbe állítása, a nyitottságra törekvés — tulajdonképpen a meglévő épület- állomány ellenére ment végbe. Ez is azt bizonyítja, hogy magának a háznak sokkal kisebb a jelentősége, mint azt általában gondolják. A legrosszabbul megépített művelődési otthonban is lehet nvitott tevékenységet folytatni, ám ehhez először a szakemberek gondolkodását kellene alaposan „átépíteni”. Számtalanszor látjuk ugyanis azt a szomorú ellenpéldát, amikor a korszerűbb szemlélet jegyében tervezett épületeket megpróbálják visszaalakítani a régi ideálokhoz. ElEalazzák a nyitott tereket, lezárják az átjárókat, zárva tartják a játéktermeket, mondván, nincs ember, nincs pénz a működtetésre, s enélkül ki vigyázna a közvagyonra. Az természetes, hogy javaink védelme mindenkinek kötelessége, de ennek az a fajta túlhajtása. elbürokratizálása. amely a gondnokot és a portást teszi a művelődési ház legbefolyásosabb személyiségévé, megengedhetetlen. A h" l; kulturális intézmények KOZpOnTI menett égető szükség lenne olyan klubokra, társas találkozóhelyekre, is, amelyek ma gyakorlatilag alig léteznek. Ezek felépítése, működtetése sokkal kevesebbe kerülne, mégis több hasznot hajthatnának. A közösségszerveződés bázisai lehetnének, a lakóhelyi demokrácia működő fórumai. Néhány kezdeményezésen túl nem sok látszata van annak, hogy a döntésre illetékes szervek is felismerték ezeket az új igényeket. Bár kevesebb fénnyel és csillogással, de mégis ezen az úton indulhatnánk az új művelődési házak építése felé. Pallagi Ferenc Mauno-Runar Hartman kiállításáról * E *y órával azelőtt; amikor fel akartam törni az ajtaját ennek a kis faháznak, váratlanul ért, hogy az első, fivenge érintésre kinyílt magától. Akkor még piroslott a nan a domb tetején, mintha erdőtűz lángolt volna messze. Megtaláltam a gyertyákat is Egyet meggyújtottam, és id''ragasztottam az asztal durva lécekből összetákolt lapjára. Nem vettem észre, mikor ío^vott a kinti fénv. Az asztalra könyökölve ültem sokáig. és a hiábavaló, sápadt ragyogásba bámultam. A nap ez alatt észrevétlenül merült le a domb mögé. maga alá hajtogatta fénylő póklábait. Megmosolyogtál, amikor piros és sárga selyemből napot varrtam a sötétítő függönyre. Amikor a falilámpa fénye rávetődött, mintha lángolt volna rajta a selyemnap. A kiságyból éppen odalátott. Először nevetett fel hangosan, amióta megszületett. Nem akartalak levinni a faluba, hiába kértél, menjünk le egvszer. Látni szeretnéd a helyet, ahol felnőttem. Mit szóltál volna, ha Matyusék kpé'i'eólját mutatom meg ne1:'"’? Tulajdonképpen a szomszéd faluban születtem, mégsem ott nőttem fel. Apámat is csak fényképekről ismerem. Matyuséknál tizenhárom éves koromig voltam. Egy nao aztán valami gyámhatósági ember jött, és elvitt onnan Másik megyébe kerültem. Tóthékhoz. Szoba-kony- hás. verandás házuk volt. Azt mondták. szólítsam anyának és apának őket. A kertben csenevész szőlőlugas, egy-két gyümölcsfa, és egy fészer, melyben a kis fát, szenet tartották. Tóthék írattak be a gimnáziumba. Az öreg körülvezetett a korhadó deszkakerítésen belüli világba. — Ha megbecsülöd magad, ez mind a tiéd lesz. — Ügy mutatott körül, mintha többszáz holdas birtok közepén állnánk, öt lépéssel el lehetett érni onnan a kerítést, minden irányban. Túl sokat szenvedtem már ahhoz, hogy valami is meghatott volna. Rabnak éreztem magam a roskadozó deszkakerítés határolta, szűk területen. Évekig nem tudták, hogy nem szeretem őket. Megköszöntem, ha ruhát vettek nekem, és megköszöntem az ételt. Tavasszal megnyestem a nyamvadt gyümölcsfákat, és segítettem az öregnek kijavítani a kerítést. Nem szerettem tanulni sem. Soha nem beszéltem nekik arról, milyen volt az életem azelőtt. Másról sem. — Na, mi volt az iskolában? — kérdezte az öreg eleinte. Ügy hittem, jogot formál a beszámolóimhoz, mert ő íratott gimnáziumba. Mintha színházjegyet vett volna, aztán előadás után megkérdezi: hogy tetszett? — Semmi... — feleltem. Egyszer véletlenül kihallgattam, amikor rólam beszéltek. — Jó fiú. Komoly gyerek ~ mondta az öreg. — Igen, készséges, udvarias mindig — kontrázott a felesége. — A pénz... — szólalt meg kis idő múlva megint. — A pénzt hová tetted, apus? — Hová..., hát a szekrényben van. Mindig ott a helye, nem? — A párnahuzatok alatt? — Ott, ott! Miért? Csak tán nem...? — Azért nem kell neki alkalmat adni. Mit tudhatjuk, milyen emberek voltak a szülei? Milyen a vére? Jobba, ha nincs az a pénz szem előtt... Én a felaprított fát dobáltam kosárba, kint. Minden szavukat hallottam a nyitott ajtón át. Amikor felmentem a lépcsőn, már tudtam, hogy valamilyen ürüggyel elmegyek tőlük. — Na, el is végezted? •— kérdezte az öreg. Szó nélkül tettem le a fát a tűzhely elé, . — ügye* ÜS vegyi Xnyal Adj valamit enni a gyereknek! Nézték, hogyan ülök asztalhoz. Ügy éreztem, minden falatot szemmel kísérnek, amit a számba rakok. Mintha kifogyott volna a nyálam. Csak forgattam az ételt a számban, alig tudtam lenyelni. Napokkal később a sezlo- nyon feküdtem, bámultam a repedezett, megszürkült mennyezetet. Az a téli nap járt eszemben, amikor az iskolában elloptam Orbán almáját. Egész délelőtt reszkettem, hogy észreveszi nálam. Nem mertem megenni, az ingem alá rejtettem. Amikor az öreg bejött a szobába, meg se mozdultam, néztem tovább a mennyezetet. Odalépett mellém, és azt mondta csendesen: — Na fiam, kitelt az időd nálunk. Honnan tudtad, hogy a szekrényben tartjuk a pénzt? — Tudtam. — Maradt valami abból, amit elvettél? — Hát jól van. Lényegében sajnállak, fiam. Nem lesz ember tebelőled, soha. . . A vizsgákat még kivárhatod itt, ha már taníttattunk, legalább tudd befejezni. Azán összecsomagolsz és elmész. Van két erős kezed, dolgozhatsz, mint más. A Hármashatárhegy láW bánál, a Jablonkal úton sikerült egy szobát kivennem, öreg néni lakott a házban, egyedül. Első este sokáig ébren voltam. Leverten üldögéltem a panészszagú kis szobában. Először éreztem szükségét, hogy szépítgetés nélkül, tárgyilagosan gondoljam végig az életemet. Mindegyre az sajgott bennem, amit az öreg mondott. — Nem lesz ember tebelőled, soha... Mindebből semmit nem mondtam el neked. Szerettem volna, ha csak annyit tudsz rólam, amivé lettem. A keskeny falócán töltöttem az éjszakát, aztán az ébredés első pillanatában azt hittem, otthon vagyok. Amikor a szememet kinyitottam, az asztalt pillantottam meg először. Tövig égett, kormos kupaccá olvadt a gyertya a tetején. A papírok, melyekre neked ezt a levelet írom, itt találtam a sarokpolcon, az ajtó mellett. Tegnap délután egy mellékutcából értem ki a szántóföldre. Zihálva bukdácsoltam errefelé az élesre szikkadt barázdák tetején. Sűrűbozótos élősövényhez értem, és valami nagy madár, vagy talán nyúl zörrent ijedten a közeledésem neszére. Alkonyodon. Ismeretlen volt a táj, a végtelen szántóföldek. A poros dűlőutak furcsa módon nem nyelték el lépteim zaját, kísértetiesen dobogtak alattam. Aztán az erdő. A kis faház üres volt, az ajtó kinyílt magától. Apró ablakán pirosán tűzött be a nap. Soha azelőtt nem érzékeltem ilyen tökéletes csendet. Akkor értettem meg, miért menekültem el. Egyedül kell lennem, hogy beszélni tudjak. Ha ugyan emberi arcot látok, már nem tudok semmit elmondani. Segédmunkásként helyezkedtem el egy gyárban. Amennyit tudtam, minden hónapban félretettem. Inkább szalonnán I« kenyéren fitem, csak a pénzein gyűljön. Szerettem volna, ha egyszer megérem, hogy mások felnéznek rám. Ügy hittem, ehhez elsősorban szép lakás, jó ruhák, és pénz, mindenekelőtt pénz kell. Egy év múlva csoportvezető lettem. Munkatársaim viszont nem szerettek. Azt gondoltam, irigykednek rám, amiért kiemeltek. Az albérletért hatszáz forintot fizettem. Ruháimat magam tisztítottam. . vasaltam, kosztra a lehető legkevesebbet költöttem. Amikor elkezdtem az egyetemet, már be tudtam szállni a társasház-építkezésbe. Első egyetemi éveim alatt újra előre jutottam, műhelyvezető lettem. Nem jártam sehová, moziba sem. Amíg téged nem ismertelek, nem volt egyetlen barátom. Nincs szomorúbb látvány, mint az őszi erdő. A csupasz ágak között sír a szél, és talpam alatt, mint a halál előszobájának a szőnyege, a lehullott sok levél. Esőcseppek kopognak az ablakon, felfelerősödve, ahogy a szél nekisodorja az üvegnek. Tegnap tétováztál, hogy elmen j-e a fodrászhoz? — Tanulnod is kell, és mi lesz, ha felébred? — intettél a szoba felé. — Mi lenn«? — mondtam. — Öltözz csak é* menj! Be vagy Jelentve, hamar sorra kerülsz. — Sietek haza! — mosolyogtál kis bűntudattal. Hetek óta embertelenül fáradt vagyok. Nem szóltam róla, és nem akartam törődni vele. — Még ez az év — biztattam magam — és megszer- zem a diplomát. Eleinte nem is nagyon figyeltem a sírására. Hogy nem akarta abbahagyni, mégis bementem hozzá. Ott volt a cumi a kis kopasz feje mellett. Amikor a szájába dugtam, elhallgatott. Visszamentem á könyveimhez, de alighogy leültem újra sírni kezdett. Ha másnap nem kell vizsgáznom, hagytam volna fenébe az egészet Talán hatszor ismételtem meg a járkálást a szobába, meg vissza. Nem tudom, mikor fájdult meg a fejem, de kínzón lüktetett a homlokom mögött, és égtek a szemeim. Sírt, megintcsak sírt, észt- veszejtő kitartással. Akkor levágtam a könyvet, és hirtelen támadt gyűlölettel álltam meg fölötte. Az akadályozót láttam benne, a terhet, mely visszahúz, pedig nekem megállás nélkül kell továbbjutni. Nem akartam... Váratlanul szakadt meg a hangja, ahogy tébolyultan megráztam. Csak egyetlen pillanatig nem voltam ura magamnak. Csak egyetlen pillanatig gyűlöltem szegényt. O lyan halkan mentem ki a szobából, mintha még mindig félni kellene attól, hogy felébred. A léghuzattól meglibbent a függöny, és megint felfénylefct a selyemnap, mint a hiábavaló jó szándék jelképe. Nem kérem, hogy megbocsáss, mert én soha nem tudnék megbocsátani magamnak. Két perc múlva kinyitom az ajtót, arcomba vág az eső és a szél. Nem akarom, hogy még egyszer a szemembe nézzen valaki... Mauno Runar Hartman finn szobrászművész az 1981- es ötödik budapesti nemzetközi kisplasztikái kiállítás díjazottja. Mostani önálló kiállítását a Dorottya utcai bemutatóteremben, a hatodik Hajtás kisplasztikái kiállítással egyidejűleg rendezték meg’ a művész tiszteletére. Hartman nagyméretű faszobrai, festményei töltik meg a kiállító- termet. Képeink a kiállításon készültek. Aero II. Szervóc József: SZEPTEMBER Kötelező ősz közeleg gyöngyöző napsugarakat tilol, azokból verni majd, nyaras nyakakra kötelet — —^ Követi kötelező tél s halottas hatalma alatt robbanni vágyó magvakat sarjadni, serkedni ítél — — És tavasz is lesz, serkenő, — — — — de az már nem kötelező. Kínai papírkivágás Tönköl József Á nyár esőjében ünnepeltem a város zubbonycsinálóit szappanfőzőit a bágyogosokat a pékeket akik a legközelebb voltak hozzám körmeimhez bagolytollaimhoz kinek legyen hála? balfelöl jobbfelöl lekörmölt arcomba kötelet vág a torony szentelt bronz reped merül a mocsárba elindul az angyal olyan szégyenülten mintha a gabonát a mustos kádat a dalt csordakút vödrét pusztította volna el énekelnék de mit? himnuszt szózatot? számon senkié-semmié a mondat «* maradj velünk uram már beesteledett — Nem. Bán Zsuzsa: r ff f • Egy bácsi férfi jleveie
