Nógrád. 1984. szeptember (40. évfolyam. 205-230. szám)

1984-09-15 / 217. szám

A VI. nemzetközi kisplasztikái kiállítás s a budapesti Műcsarnokban Hagyományok és hagyományteremtők Irodalom és decentralizáció 3an Norman (dán): Emberek Az eszme 1971-ben vált valóra: a világ szobrászai se­regszemlén mutatkoztak be Budapesten abból a célból, hogy közös mérlegen tisztáz­zák művek segítségével a plasztika távlatait. Izgalmas kísérletek érkeztek a világ minden részéből, s a magyar szobrászat fejlődése fel is használt az elmúlt évtized­ben bizonyos tanulságokat. Nem csak mi, magyarok, ha­nem mindenki a világon, aki részt vett, vesz e bemutatko­záson, mely ma már fontos és nélkülözhetetlen nemzetkö­zi műhely lett. Először két, most három- évenként, triennálé formájá­ban hívják az alkotókat a ha­gyományok alapján. A Műve­A művészi alkotások híres leningrádi tárházának szám­ítón terme egyikében saját­ságos kiállítású' tárgyakban gyönyörködhet a látogató,: a falakon gyermekrajzok, a vitrinekben agyagból és fá­ból készült figurák. Vala­mennyi gyermekikezek mun­kája. Ez a részleg az úgyne­vezett ,,Iskolai műterem”. .Történetéről az igazgatónője, Irina Kurejeva elmesélte, hogy az Ermitázsban 1932- ben nyílt meg az első képző­művészkor gyermekeknek. és lófejek (Kiállításdíjas) lődési Minisztérium, a Főváro­si Tanács és a Magyar Kép­ző- és Iparművészek Szövet­sége által közösen rendezett ■nemzetközi kisplasztikái ki­állítás szervezeti szabályzata kimondja: „A kiállítás célja, hogy minél teljesebb képet adjon a kisplasztika legaktu­álisabb eredményeiről, ösz- szevesse a különféle eszközök és technikai eljárások kifeje­ző erejét és szerepét a művé­szeti kommunikációban”. Ez állandó motívum lett és ma­radt; hozzájárult az új lehe­tőségek felfedezéséhez és ál­talánossá tételéhez. Annál is inkább, mivel az idén is — az eddigiekhez hasonlóan — négy földrész 26 országából érkezett mintegy 351 mű, 94 Évente egyébként több mint hatezer tárlatvezetést rendez­nek a gyermekeknek. A mú­zeumlátogatás programja kap­csolódik az iskolai tananyag­hoz. A Leningrad környékén élő gyerekeknek diavetítéssel egy­bekötött kihelyezett előadáso­kat szerveznek. Az Ermitázs­ban 25 képzőművészeti szak­körben és két klubban több mint ezer gyermekkel foglal­koznak. „Az Ermitázsban raj­zolunk” elnevezéssel huszon­öt éve működik speciális kép­szobrász alkotása. Mindez egybeesik a Műcsarnok fel­újításával; valóban méltó ke­retek közé érkezhetnek most a világ új kisplasztikái. Bizo­nyos változást is megvalósí­tott a rendezés, amely eddig Baranyi Judit nevéhez, most Frank János munkájához kap­csolódik. Eddig a szobrok nemzeti keretben jelentek meg, most hasonló tendenciák, stílusok, elvek szerint csopor­tosították az érkező anyagot, hogy a számbavétel, a kiál­lítás mérlegjellege erősödjön, a szakma és a közönség szá­mára használhatóbb legyen. A magyar szobrászatot az ország minden részében dol­gozó művészek alkotásaiból válogatták, tényleges értéke^ két és életképes kísérleteket mutatunk be. Külön kollek­cióval —, mintegy a példa, a mértékadás, a tisztelgés jegyé­ben — a nemrég elhunyt Vilt Tibor munkásságát is megte­kinthetjük. Tanulni akar és ta­nulni tud egymástól a világ a kötelező tárgyilagosság jegyé­ben. Ennek megfelelően osztja ki szeptember 6-án a héttagú nemzetközi zsűri a nagydíjat, a három kiállítási díjat és a Fővárosi Tanács díját. Szép szo­kás szerint, az idén is külön kamarakiállításon mutatják be az elmúlt 1981-es nemzet­közi kisplasztikái triennálé díjazottjának, a finn Maun© Runar Hartmannak a szob­rait, vázlatait, festményeit. Ez a kollekció a Dorottya ut­cai kiállító terem ben várja az ország és a nagyvilág minden részéből érkező vendégeket. T.osond Miklós •/őrmi vésze ti stúdió. A klubok és stúdiók egyben sajátságos laboratóriumok is, amelyekben azt tanulmányozzák, hogy a gyermekek hogyan fogadják be a képzőművészeti alkotá­sokat. Külön keretet biztosítanak minden évben a gyermekek­kel kapcsolatos munkára és a leningrádi iskolák pedagó­gusainak művelésére, akiknek rendszeres továbbképző tan­folyamokat és szemináriumo­kat rendeznek. Az elmúlt két évtizedben a kultúra, s ezen belül az irodalmi élet decentralizáció­ját kísérhettük figyelemmel, a nagyobb társadalmi, gazda­sági folyamat részéként, amelynek célja az egészsége­sebb arányok megteremtése — földrajzi értelemben is. Saj­nos, hagyományként örököl­tük a „fővárosi irodalom” — „vidéki irodalom” vélt vagy valóságos megosztottságát. A hatvanas években indult meg az a gondolati tisztázó, a lát- szattellentmondást feloldó fo­lyamat, amelynek gyakorlati eredményei most kezdenek folyamatosan beérni. Megnőtt a vidéki írócsoportofc szere­pe, s a vidéken megjelenő irodalmi folyóiratok szerves részei — bizonyos esetekben és kérdésekben előőrsei — let­tek folyóirat-kultúránkban. A területi megosztottság helyett egyre inkább a munkameg­osztás az alapja a folyóiratok tevékenységének. S egyre job­ban oda kell figyelni az iro­dalmi eszmecsere olyan rend­szeres fórumaira, mint a to­kaji író tábor vagy a debre­ceni irodalmi napok. E sorba illeszkedik bele a Zalaegerszegi városi Tanács és a városi könyvtár kezde­ményezése: augusztus végén a Gébárti-tó melletti Kézmű­vesek Házába egyhetes tábo­rozásra hívták össze a me­gyében élő költőket, írókat, s meghívták a tanácskozásra irodalmunk néhány máshol — itthon és külföldön — élő képviselőjét is. A kiterjedt irodalmi hagyományokkal nem rendelkező megye különböző előzmények után (Keszthelyi műhely, Egerszegi füzetek, Visszhang című antológia) e formában kívánja összefogni a zalai írókat, megerősíteni az irodalmi életet. Törekvésük — remélhetőleg — hagyo­mánnyá nemesedik, s orszá­gos irodalmi kultúránk része lesz. látnunk kehi a flöváros- centrikusság, a fővárosi-vidéki megosztottság tudata ■— noha objektív okai is voltak — nem meghatározó és viszony­lag újkeletű jelenség irodal­munkban. A modern, mai ér­telemben vett irodalmi élet­nek nem a fővárosban rin­gott a bölcsője; Kazinczy Fe­renc egy pár száz fős kis fa­luból, Bányácsíkáról (ma Széphalom) szervezte meg. Az első irodalmi folyóiratunk (Magyar Museum) is Kassán jelent meg 1788-baij. Kazinczy, Batsányi és Baróti Szabó szerkesztésében. A példákat sorolhatnánk, de az elsőbbsé­gi jog deklarálása helyett in­kább utaljunk csak példaként Miikszáthra, aki Szegeden, a függetlenségi párti, haladó szellemű Szegedi Naplónál ta­lált önmagára, érett igazán íróvá. S tudjuk, hogy mit je­lentett Ady költői-politikai fejlődésében Nagyvárad pezs­gő szellemi élete, a Nagyvá­radi Naplónál újságíróként eltöltött évek. S látnunk kell az érem má­sik oldalát is; a magyar kul­túrában történelmi jelentősé­gű .volt Pest-Buda szellemi központtá válása. Podmanicz- ky Frigyes nemrég megjelent emlékiratában a szemtanú és a résztvevő hitelességével, szemléletesen leírja a reform­kori hatódó erők elkeseredett kísérletét az erők összefogá­sára, centralizálására, amely­hez elengedhetetlen, hogy az országnak igazi fővárosa, po­litikai-szellemi központja le­gyen. Könyvéből ugyancsak végigkövetkeztethetjük saját maga és politikusaink, gon­dolkodóink legjobbjainak ál­dozatos küzdelmét a kiegye­zés utón, amelynek eredmé­nyeként fővárosunk világvá­rossá vált — urbanisztikai és kulturális szempontból is. Persze Budapest gyors ka­pitalista fejlődésének voltak árnyoldalai is. A fejlődés eu­fóriája, a gazdagodás lehető­sége aránytalanságokat szült a gazdasági struktúrában, s átrendezte a szellemi életet is. S ehhez járult, hogy az el­ső világháború után hazánk pol i tika i -föld rajz i határainak megváltozásával beszűkült a szellemi horizont; sok jelen­tős regionális kulturális köz­pontunk, nagy hagyományú szellemi műhelyünk kisebbsé­gi, nemzetiségi helyzetbe ke­rült, s ezzel a fővároscentri- kusság — akarva, nem akar­va — fokozódott. A helyzetet bonyolította, hogy a főváros—vidék ellentét mögött gyakran nem területi, hanem társadalmi ellentétek nyilvánullak meg vagy rej­tőztek, gyakran csak megje­lenési formája yplt más fe­szültségeknek. Anélkül, hogy ennek részletes taglalásába belemennénk, megállapíthat­juk, hogy irodalmunk leg­jobbjai ezt a hamis alterna­tívát nem fogadták el. A két világháború között azonban gyakorlatilag létezett e meg­osztottság. A vidéken élő íróknak meg kellett küzdeni a helyzetükből adódó hátrá­nyokkal, ennek ellenére je­lentős szellemi központok ala­kultak ki például Debrecen­ben, Pécsett, Szegeden vagy Szombathelyen. Emlékezzünk csak ae Ady Társaságra, a Janus Pannonius Társaságra, a debreceni Válasz című fo­lyóiratra (Gulyás Pál és Né­meth László szerkesztette), a pécsi Sorsunkra, s ide sorol­hatjuk — többek között — a szombathelyi Írott Kő című folyóiratot is. A társadalmi demokrácia fejlődése során mára eljutot­tunk odáig, a rossz hagyo­mányokat legyőzve — a jókra építve, hogy a korábbi meg­osztottság már a múltté. Az állami és társadalmi szervek sok helyen feladatúiknak te­kintik a helyi irodalmi ha­gyományok ápolását, az új törekvések kibontakoztatásá­nak segítését, mint ahogy a zalai példából is láttuk. S az irodalmi közvéleményből is eltűntek (tűnőben vannak) az előítéletek. Érdemes idézni Bárdosi Németh János költő­nek, a harmincas-negyvenes évek lelkes vidéki irodalom­szervezőjének a szavait: „Iro­dalom és decentralizáció nem ellentétes, hanem inkább ösz- szekapcsoló áramlatok, az új szellemi munkaprogramnak a beteljesítésére, az összes erők feltárására és hasznosítására, a táj és történelem, nép és kultúra találkozásának meg-, valósítására.” Igen, az irodalmat, az iro­dalmi életet lehet — és kell is — decentralizálni, az ér­tékrendet azonban nem. Az értékrendben nem lehet al­ternatíva, csak azonos mér­cével mérve válhat, -válik a „vidéki” irodalom az egyete­mes magyar irodalom szerves részévé. Angyal János Gyermekfoglalkozások az Ermitázsban 77,7.,, ......immim.i........mm....................................................I7nnn77777T77K7TTn7»ni'Mni.»r.ii7r.it»...»i.».»...i.Mi»'iinii.mi.iiinimm'inriiiniilnniiiiin'«ini'm»........»'Hum................................................................................................................................um............................................'............ V ILÁGAINK Normál a hang(ok) Fura ez a. világ. Amikor a különlegesen érdekeset eset­leg az ember normális (ha­gyományos-eredeti) alaprea- galásai jelenthetik annak, akinek maradt még hallása a tudományos szakkifejezéssel szólva „normál a hang” fel- fedezésére-felidézésére. A je­lenséggel más is foglalkozott már — talán költő is énekelt az alaphangról, arról az em­beri alapállásról, amelyhez mindent mérni lehet — és ez is csak azért lehetséges, mert az emberi kapcsolatokban egyre több a „háttérzaj”, egyre bonyolultabb az élet, egyre több benne a rossz beidegződés. Erősen tartja magát mindenféle hamis ér­tékítélet elsősorban az anya­giakból kiindulva alaposan félrecsavarva az eredendőt is, az anyagi érdekeltség egyébként magasztos elvét a gyakorlatokban. Ügy (is) vál­tozik a világ, hogy növekedé­sében kifacsarodik és nem tűd ebben a helyzetben nor­mál a hangot kiadni magából. És, ha mégis — akkor az lesz a feltűnő. Hogy normá­lis. A hatvanas évek szaksajtó­ja tele volt a hirtelennőtt nemzedék, a leptofonnak ne­vezett nyurga és korán érd egyedek" tömeges megjele­nésének vizsgálatával. Az egész társadalom elámuil azon a jelenségen, ahogy a nyilvánvaló változások és az életszínvonalbeli fejlődések stb. nyomán gyerekeink alka­ta fittyet hányva minden év­százados (ezredes) tömegje­lenségnek és alapnak, neveze­tesen annak, hogy milyen az átlagos férfi és nő és aztán milyen a leszármazottuk a középtermetűnek ismert „ősi magyar típus” — egyszeriben az égig nőtt tizenéves korára. Magyarázták ezt aztán min­denfelé tetszetős indoklással, így meg úgy, időközben kide­rült, hogy ez a testi roham nem feltétlen jelenti az egyéb érettséget (szellemit és erő­belit), de mindenesetre jó régen megszokott jelenség az általános iskoláskorú lányok körében az „anyányi” meg­jelenés Az illető középiskola elsősei között folyik az éppen soros kötelező orvosi vizsgá­lat, a viszonylag fiatal doki régen megszokta a korai élet­korban jelentkező elsődleges jeleket a lányok kebel- és csípöméreteiben, ő talán mái nem is emlékezhet azokra a középiskolai osztályokra, ahoi rendre egy-két feltűnően fej­lett lány ült többnyire hátul a padokban. És akkor elébe áill egy régiesen normális al­katú kislány, akit még nem lehetne feltűnés nélkül been­gedni a 18 éven felüli fil­mekhez — egyszerűen látszik rajta, hegy mindössze tizenöt lesz (régi tizenöt). A doki az első csodálkozásból átmegy aggódó-visszafogottba „itt valami nem stimmel, ilyet még nem láttam...” és majd­nem remegő hangon kérdez­geti a lánykát miközben sztetoszkópját óvatosan ide- oda helyezgeti: A szüleid is ilyen kicsik? úgy szóval a papád középtermetű és a mamád? ő alacsony inkább... Van étvágyad? Nem szeretsz enni, vagy válogatós vagy, úgy szóval mindkettő. .. Hm. De egyébként nincs panaszod. Hm.” Közben talán arra gondol, hogy ilyesmi csak a' tanköny­vekben van. A régiekben per­sze. Hogy valaki ebben a kor­ban ilyen legyen, ilyen semmi­lyen még. Pedig már tizenöt éves! Igazán az aktuálfotó kedvé­ért megyünk be valahol Dej- tár környékén a dinnyeföld­re, szezon nem múlhat el dinnyéskép nélkül az idén sem. Érdekesek ezek a más­hol honos dinnyések minden­képpen. Jönnek a nagy ha­gyományokkal rendelkező he­vesi tájakról már kora ta­vasszal és felvállalva egy ki­fizető, de meglehetősen ke­mény életformát gondozzák- árulják a híresen jó ízűdiny- nyéket (az idén kevés volt a napfény) a nógrádi utak mel­lett. A szezonnak amúgy is a végén járunk, a dinnyék ősi ellensége a Lőrinc már kt jár a dinnyeföldek alatt és kinézi magának a legfej­lettebb példányokat, de aztán kiderül erről is, hogy nincs alapja a hiedelemnek Lőrine- cel és a dinnyével. Sőt, a ha­marjában előhozott naptár­ban az idén Lőrincet sem ta­láljuk akárhogy forgatjuk. Hát, mi lett Lőrinccel? Csak nem a dinnyéseknek sikerült titkos megállapodást kötni a naptárszerkesztőkkel és a nyomdászokkal „gyerekek, az idén ne legyen Lőrinc, legyen inkább kétezer János”, de aztan megleljük mégis. Szep­tember 15-én van a napja, a Viktor mögé bújt, vele van párban, azért nem találtuk azonnal. Készül egy sor fel­vétel a dinnyéről-dinnyésről, úgy ahogy kell, megyünk is tovább a dolgok rendje sze­rint, de törököt fogtunk nem ereszt „hát hogy képzelik? dinnyeföldröl nem lehet csak úgy elmenni, innen dinnye nélkül nem mehetnek egy ta­podtat sem..és hozzák utánunk a sok dinnyét, tele lesz vele a kocsi fara. Nem „üzleti fogás” ez, hiszen a szezonnak mindenhogyan vé­ge. A hagyomány nagyobb a legkerekebb dinnyénél. A dinnyés háza, egész élete ez 3 bérelt föld, és hogy lehet vendéget üres kézzel fogadni, vagy pláne elereszteni?! Hát azt nem lehet. A rádió salgótarjáni stú­diójában felcsörren a telefon. Nyolc óra múlt néhány perc­cel. Korosodó női hang (van ilyen is a hangszálak meg- ereszkedésével) érdeklődik iz­gatottan: — Ez a 11-191? — Igen — Ez a rádióstúdió? — Igen, ez. — Szeretném, ha segítené­nek.. _ •>•>-} — A kisunokám nem akar iskolába menni. Rövidesen kiderül a követ­kező (az végig nem derül ki, hogy miért remél a nagyma­ma éppen a rádiótól feltehető­en pszichológiai segítséget), az elsős kissrác komoly ellen­szenveket érezve elment ugyan első nap az iskolába, de ott az órákon Olyan sírást rendezett, hogy a tanerő nem tudta mitévő legyen. Másnap a gyerek már az óvodába ment — vissza! Ott persze nem fo­gadhatták be, onnan már ki­nőtt a papírforma szerint. Holott egészen nyilvánvaló, hogy ő maga máshogy ítéli meg a helyzetét — egyszerűen nem akar még iskolás lenni „nem jött el az ideje” gon­dolhatja a kissrác és külön­ben is „az óvoda szép, az is­kola meg olyan csúnya...” A minap már egyáltalán nem ment sehova. Normál a han­gon mondja-gondolja azt, ami örök az emberben a sza­bad választásról, amit persze megregulázunk már a leg­elején amikor az óvodás köte­lező érvénnyel lesz iskolás pe­dig ő még másként gondolja. így megy ez aztán később is egészen a legvégső pontokig. Ez a társadalom szervezettsé­ge, ez az egyedül követhető út — a módosított normál a hang. A srác is elmegy az iskolába. Az első törés a? életében. Bizalom nélkül semmire sem jutunk. Flórián egy Er- öély-széli falu román ková­csa tökéletes magyarsággal kéri, hogy küldjünk, vagy hozzunk neki patafogót (kö- römszedőt) a lópatkoláshoz, mert nálunk biztos lehet kapni, ott meg nem gyártja senki. Azóta is patafogót ke­resek minden zugban. Flórián a barátunk lett ezzel a kérés­sel; kávét, kenyeret (két katonás nagyporciót) kaptunk tőle anélkül, hogy kértünk volna. A két katonás porció még másnap is megvolt í’ánkszáradt, nem ettük meg,' mert nem volt rá szükség. De eldobni nem lehetett Flórian kenyerét. Tíz faluval arrébb, valahol Székelyhídon egy fogadó előtt megkínáltunk vele egy iga­párost. Jóízűen ették a ko­vács kenyerét. De patafogót most már szerezni kell! T. Pataki László NÓGRAD - 1984. szeptember 15., szombat ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents