Nógrád. 1984. augusztus (40. évfolyam. 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

Fekete Gyula: KÉRŐL, HÁBORÚRÓL Félelmes hatalmak ura lett S7 ember a tudomány révén, miközben ö maga indulatai­nak s ösztöneinek a szolgája maradt. * T’Olságosan korán adomá­nyozták a tudósok az ember­nek a homo sapiens rangját. Egzakt mércékkel méricskél­ve köbcentiméterekben az agy térfogatát, nyilván igazuk van. De a jelek szerint nem­csak a térfogat, hanem a mi­nőség is számít. Véglegesen csak akkor vá­lik sapienssé az ember, ha küzdelmei is sapienssé — ér­telmessé — válnak. Ha tehát egyszer s mindenkorra szakit az állatvilág harcmodorával. * Infer arms silent musae? — Inkább mondanám azt: fegyverek közt hallgat az ész. Mert bármelyik őrült költő hamarább szóhoz jut a háborúban, mint a józan ész. * Weiss Manfrédról olvasom egy lexikonban: „...Megalapí­tóba a csepeli lőszer- és ha­dianyaggyárat... Mint ember­barát nevét két kórház alapi- tájával örökítette meg.” Temetkezési vállalatot nem alapított? Így lett volna pedig kerek az üzlet: hadianyaggyár — kórház — temető. Mindent egy helyen. * Ha ugyanannyi gond, mun­ka, erőfeszítés, kitartás, • idő kellene a romboláshoz is, mint az építéshez, — felismer- hetetlenül más volna a mai arca a világnak. * „ Nyilván a háború vegeidé is feszesen kapcsolódtak egy­másba az okozati láncok: szükségszerű folyamatok az időben, gyorsuló tempóban és íékezhetetlenül. De az egyéni sorsok mikrotörténelme mint­ha végképp kiszabadult volna a nagybetűs Történelem sod­rából — a véletlenek alatto­mos zátonyai közé. Véletlenül találta el a golyó, az akna­szilánk, a bomba az egyiket, véletlenül nem találta el a má­sikat; sokszor a gyávák, a la­pítok, az óvatosak haltak meg, s a bátrak, a vakmerők ma­radtak életben; az okos elbu­kott, a gügye diadalt ült; az óvóhelyre becsapott a bomba, az udvaron kíváncsiskodók­nak nem történt baja — túl sok volt már ahhoz a kivétel, hogy az emberek jó lelikiis- merettel tisztelhessék a sza­bályost. Szaporodtak a hamis papírok a' felkoncolással fe­nyegető hirdetményekkel együtt, a szökevények a raz­ziákkal együtt, a bújtatásoka feljelentésekkel együtt. Hová lettek azok a régi szép frontháborús idők, az elöl és hátul biztonságos tu­data! Már behálózta a front az egész társadalmat, látha­tatlanul, és kicsúszott az em­berek alól az utolsó talpalat­nyi biztonság. Még a frontot járt öregbakák is csak most kezdték megsejteni, mit je­lent a háború, különösképp az önmagát túiélt háború a le- gyözöttnek: a teljes, a végle­tes, a minden képzeletet meg­haladó kiszolgáltatottságot. * 1945-ben megszabadultunk egy kötőszó zsarnokságától. Ha vége lesz a háborúnak, ha megérjük a békét — azelőtt, hosszú évekig, enélkül a ha nélkül még csak gondolni sem gondolhattunk a jövőre. Mert a háborús igeragozás nem ismer más jövő időt, csak ezt a feltételes jövőt. * A gátlástalan amoralitás- nak mindig ki van szolgáltatva a morális. Az útonálló tüzet kér, s ha gyanútlanul adsz neki, leüt. Nagyon is viszonylagos minden erkölcsi norma. Rab­lógyilkosok közt a zsebtolvaj, akinek vér nem tapad a ke­zéhez, tiszta embernek szá­mít. Viszonylatok? Hát van na­gyobb erkölcstelenség, mint a háború? A támadó, a hódító, a gyilkos háború? Nincs nagyobb kiszolgálta­tottság, tehát erkölcstelenség sem lehet nagyobb. Még csak hozzá fogható sincs: millió- szám pusztítja az emberi, százmilliószám gyötri, kínoz­za, teszi egész életére szeren­csétlenné. Ennek a legalja* sabb <ás legáltalánosabb amo- raiitásnak alárendelve min­den moráiis érték pusztul, ér­telmét veszti; minden tisz­tesség ki van szolgáltatva a trónra emelt tisztességtelen­ségnek. Szükség törvényt bont — szokás mondani. De gondol­junk bele, és többnyire ki­derül, hogy valami elhatal­masodott törvénytelenség bontja a törvényeket. Az abszolút törvénytelenség a relatív törvényeket. * A háborúban az él tovább, aki hamarább öl — ezt min­den tábornok tudja. De vajon tud'a-e minden tábornok, hogy aki hamarább öl, az egy mai háborúban esetleg csak percekkel él to­vább? * Megy az ökör amerre tere­lik engedelmesen, és nem Is sejti, hogy a vágóhídra vi­szik. Megy a tömeg amerre terelik, engedelmesen, noha már biztosan tudja, hogy a vágóhídra viszik. * A mindig kéznél lévő kifo­gás, az örök fedezék: „Mit tehet egyetlen ember! Még egy kis nép sem állhat mega történelem sodrásában, nem­hogy az egyén!” — íme. a nyárspolgár sunyi önigazolá­sa. Hiszen arról is lemond, hogy legalább gondolati füg­getlenségét megőrizze! Hogy ha tettleg nem áll ellen, leg­alább né támogasson tettleg! Legalább annyit tegyen népe, nemzete — önmaga — jövő­jéért, amennyit nagyobb koc­kázat nélkül mindenki meg­tehet! Azt hiszem, a fasizmus leg­félelmetesebb találmánya:akit egyszer-kétszer gyilkosságba v.’sszíek. eszel feloldják a to­vábbi felelősség alól. Akár rriatematsteaá képletben felír­ható: minél többet ölsz, an­nál kisebb m egy megölt fő­re eső felelősséged. Talán ki is számították, hány embert kell ahhoz megölnie a hóhér­kodásra beosztottnak, hogy a felelősség hányadosa minden további esetben gyakorlatilag nullával legyen egyenlő. * A békegalamb az olajággal együtt rendkívül szép, meg­ragadó szimbólum, de az egy­szerűsítésre mindig hajlamos közgondolkozást mintha fél­revezetné. A galambokat, ille­tően is, a béke eszméjét ille­tőén is. Mert harcban állnak bizony a galambok is a pár­jukért, a fészkükért, az élel­mükért, a fennmaradásukért. Nem öldöklő harc ez, nem pusztítják el egymást, még a náluk gyengébb madarakat sem, de. azért — amint Brehm írja • róluk: — ,;bármilyennek inkább nevezhetők, mint sze­lídeknek. Híres szelídségük csupán egyike az oly gyakori hamis természetleírásoknak”. A beke eszméjét is mintha ugyanígy túlegyszérűsítené a közgondolkozás: kéz a kézben, egy szólamra dalolva mene­telni szélcsendes rózsakerte­ken át a kizárólag' ragyogó emberi jövő felé... Holott va­lószínű, a békére is áll az, amit Brehm a galambokról mond: bármilyennek inkább nevezhető, mint szelídnek. Az ölelkező, nyugalmas, szélcsen­des béke — hamis olajnyo­mat. Koreszmének, ’ korpa­rancsnak azzal válik igazzá, ha nem a küzdelmes harcok, csupán az öldöklő, a meg­semmisítő, a fegyveres harcok kiiktatását ígéri az emberi történelemből. * Mi az emberi történelem legmeredekebb fordulatának vagyunk tanúi, részesei, cse­lekvői, felelősei. Ténynek vehetjük: néhány százezer év óta az emberi nem létezéséhez a fennmaradásért folytatott egymás elleni öl­döklő . harc is. hozzátartozott, amelynek ultima ratiója a gyilkos, pusztító. kegyetlen háború a mindenkori szerelés­sel: a hajdani bunkótól a mai hidrogénbombáig, vegyi es biológiai fegyverekig. Mosta­nában értünk el ahhoz a tör­ténelmi pillanathoz, amikor a fennmaradásért nem lehetsé­ges tovább a legkorszerűbb fegyverekké! harcba szállni. Csakis a íertmaradás ellen le­het. Világtörténelmi váltás: a sosemvolt békés együttélés mától — korparancs. * Nehezen érik az emberi nagykorúság. Melyik naptól számítják majd a jövő történészei, nem • tudhatjuk. Lehetséges, a leg­utolsó háború befejezésétől számítják. Szakkör, szabadidős-klub, színház Újdonságok a salgóiar. ifjúsági házban Szeptemberben nem csak új tanév kezdődik, de a sal­gótarjáni ifjúsági művelődési házban számos új program­sor is hódító útjára indul. Az új kezdeményezések kap­csolódnak a tanévhez, hisz’ főleg gyermekeknek szánt közművelődési formákról van szó. IM-„Házisárkány” klub kez­di meg működését az ősz el­ső hónapjában. A szellemes elnevezés mögött modellező klub rejlik, a Babjak János vezetésével induló szakkör azonban az egyszerű és bo­nyolultabb repülő alkalma­tosságokra specializálódik. Ha az időjárás is úgy akarja, néhány sárkányeregető dél­utánt is beiktatnak a klub őszi programjába. Ugyancsak szeptemberre tervezik az intézmény sza­badidős-klubjában a lakó­telepi öttusabajnokságot. Az öt napig tartó bajnokságban nem szerepel sem a lovaglás, sem a lövészet, az olimpiai versenyszámokat itt kissé át­alakították. Az öttusaver­senyben videojáték-mérkőzé­sek, görkorcsolya-ügyességi versenyek, aszfaltrajzverse­nyek, sakkmérkőzések és ke­rékpáros KRESZ-teszt szere­pel. Hamarosan árusítják azo­kat a bérleteket, amelyek elő­adásait kifejezetten a gyer­mekeknek szántak. A nyolc előadás között szerepel a üo- minó RT Pantomim együttes Pantomimszemüveg című mű­sora, a budapesti Mini Víg­színpad egyfelvonásos mese­darabja Törpekaland címmel; az Állami Bábszínház műso­ra. Fellép Miko István és a Pásztorai együttes Kiss Anna verseiből készült műsorössze- állítással, szerepel a bérlet- sorozatban négy Mesemozi- előadás is. Mindegyik prog­ramból két bemutatót tervez­nek: délelőtt az óvodásoknak, illetve a gyesen levő édes­anyáknak és kisgyermekük­nek tartanak előadást, dél­után az iskolásoké lesz az ifjúsági művelődési ház szín­házterme. ' Pergetve az Egry breviári­umot (Egry Józsefről írta Ke- resztúry Dezső és a Balaton festője önmagáról, gondolata­iról) előbukkannak a Tihany környéki kertekben rámke- rült emlékek. Néhány napot •különféle, mégis egyhangula- tú kertekben időzhettem ar­rafelé. Olyan erős zöldhatás ért, hogy már osa-k itthon, a kőrengetegben tudtam kipi­henni magamat. Különösen a szemem sínylette meg a júli­usi fényözönt és az idegek a rengeteg eső utáni hirtelen melegtől felduzzadt őrjöngé­sig életerős vegetáció okozta zöldsokkot. Soha nem gondol­tam volna, hogy a zöldbe is belebetegedhet az ember — másszóval urbánussá váltam menthetetlenül. Ott hallottam az egyik örökzöldnek tűnő kert gazdá­jától arról az emberről, aki­ről azt tartják arrafelé, hogy nem tudja megmondani hány milliója van! Jó húsz 'éve ételmaradékkal kezdte. Vo’t egy szamaras kordeja és egy vashordója, ezzel járta a he­lyeket, gyűjtötte a maradé­kot, etette a disznait, egyre többet, aztán mást csilláit jó ideje valami építőanyagíelepe működik ugyanitt, valóságds kis gyár. Többszörös rm;ho­mos. Könyvet azonban soha nem látott a közelében senki. Egry József azt írja a bre­viáriumában, hogy sok nagy ember nem jutott volnál fel az Olympusra, ha szamarak nem lettek volna és a saját Világaink Vas lábán kellett volna megten­nie az utat. Ez a „pénzes Ottó” (nevezzük így) felkerült szamara segítségével az „iste­nek” hegyére, mai figurává nevelődött a nagy érdekelt­ségek — és hiányok között. Hálás lehet neki a vidék, ün­nepelheti vállalkozóját, aki nélkül nem épülhet fel sem­mi jószerivel. Mai hős. Egyet­len lányát várkastélyszerű ha­zának környékén a bodor! to it hajú leilei, bogiári, siófoki, szemesi aranyit'jak környéke­zik naphosszat (és éjjel). Ezek a. porcelánná : rágós fényes gyerekek irtóznak a szama­raktól. Mások hátán menné­nek egy mai, korszerűbbf?) Olympusra. Azzal a régi hegy­gyei amúgyis csak a holdkó­rosok és a költők foglalkoz­nak manapság. „Az igazi mű­vészet teremti a tradíciót” — mondja ugyanott a festő a Breviárium lapjain. Igaz le­het ez más vetülettel az élet- módművészetre is, amennyi­ben van, létezik ilyen vala­hol. A házak felépülnek köz­helyszerűen „gombamódra'’, jó nagy energiákkal errefelé is, hogy aztán egyetlen célt szolgáljanak — minél több pénzt termelni! Hallottam, már idehaza, hogy két kiadó házával valaki a Balatonnál kapu a patakra negyedmilliót keres a nyáron és alig fizet valami adót. Már persze relatíve, mert néhá- nyan esetleg annyit keresünk egy évben, amennyi az adó az idegenforgalmi (Siótur) bevé­telek alapján. Hát jól van ez így is, nem mondom, de kö­zülük kerülnek ki a kultú­rában igénytelen rétegek (azok is ide sorolódnak, akik errefelé hajtanak, ezt céloz­zák meg életük értelmeként és akkor már más a helyzet ugye). * i Visszatérve a pénzes vi- ig rejtelmeitől (fejtegesse a hentagyú szociológus) a mé- igzöldbe ide, az egykori látsúgi jobbágyfaiuba, ketten írjuk a kertet az ideszár- iazott tulajdonossal, aki odaírni bérmunkával keres­i meg több évtizeden át sort >rra öltve a ház- és kertre- aló alapját. Kívülről nem­ien látszik ezen az alacsony amiokú házon, hogy mi van évül. Milyen szemvidítóra ikonstruált és leleménnyel újavított kert az átformált, j stílust és ősit ötvöző, sa- itos építészeti kevergset vi- ámító ház előtt és körös- őrül. Az igazi életmódmű.-é- :et is teremti a tradícióit vajon? Hát teremthetné, ha lenne fogékony talaja. Ezt a bolthaj táxos ámbitust fehéren hagyva és kövezetében ezt a kalotaszegi virágmotíyumot ide a lábunk elé „hímezve”, a régi tárgyakat felbecsülve- értékelve és, nem csupán han­gulatukat átvéve, de tudva is róluk az egész történelmét — néhányan utánozzák is a kör­nyéken. De vannak sokan az örök retrográdok és ellenlá­basok éppen ott, ahol ez a ház kivirult a kőhalomból. Ami volt/ az évszázadok és az egyéb pusztító körülmények után. Itt az őslakosok vagy élik a régi módit és akkor „mit akar itt minket neveim ez az idegen?” vagy élnek egy keveredett újat, amiből éppen a tartás, a tradíció hiányzik. Tizenöt év alatt az egykor gaztengert tápláló kertbe be lehetett ültetni szinte az egész geopolitikát, a magyar törié- nelmet a hazai flórával együtt Van itt virágzó ág Pannon­halmáról, Lébényböl, Sopron­ból, Veszprémből, Sárospatak­ról, minden követ valamilyen növényke akar befedni. Mert sok a szépen felrakott, egy­másra illesztett kő a teraszos kert pihenőszintjein. Minden zegét-zugát a kertnek díszíti amúgy is mindenféle kőta- nú: egy ősrégi nyomóköves szőlőprés rovátkáit, vályúzott kőalja asztalként várja a vendéget anyaga itteni vö- rös'kő, beljebb meg a faluból idekerült malomikő magaso­dik aláépített betonlábon az ágaival búraként leboruló vén diófa alatt (majdnem minde­gyik diófa vén az életben, ez is milyen dolog) pontos dátu­mot őrizve: 1984. VI. 4., ha jól emlékszem erre. A „slusz- dátum”, mármint az építke­zésé, a gazda szerint. Eddig tartott. De lehet, hogy nem ez a dátum áll rajta, csak össze- fényképeződnek bennem a kő­be vésett írásjelek, számok. A szemesi temető kettétört gra- nittömbjén ugyanez a két szám a hónapról és a napról, amikor Latinovits szembe­fordult a robogó gyorssal és rákiáltott, hogy álljon meg! Az emlékezés-ítélkezés versét valaki falapra véste ősi ma­gyar rovásírást utánzó betűk­kel és a sír melletti hársfára erősítette. Egyik sorában ez áll „Pünkösdi lángnyelv júni­usi szélben lecsap a habokra, hazányi vakokra, boldog va­gonokra, napfogyatkozás egy júniusi élben.” „Amikor megvettük ezt a kő hátán kő semmi házat — azt kiabálták ram a helybeli­ek, hogy elment az eszem, úgy is hívtak, hogy bolond pesti. Mert nem akartam sem­mit, csak ezt a múltat itt fel­fedezni, értékeit megőrizni. Ä tíz körmünk ráment, amíg a kertet kigazoztuk-takarítottu k. Most olyan mint a selyem- párna. A ház elkészült ren­geteg munkával a tervrajz után, amit jómagam készítet­tem, a kőműves is én voltam, hiszen kőműves a szakmám, így van közöm, közünk itt mindemhez.. Ha nekem adná ezt a ker­tet, házat, nem tudnék: vele mit kezdeni. Nincs benne semmi erőfeszítésem. azért! Ma sokan irigylik tőle. harag­szanak rá a faluban, de kö­vetni nem tudják, mert akkor másként kellene élniük, más-, nak kellene látniuk önmaguk kát. Ez a legnehezebb. Hono­sak itt a lebontott házak macs­kái. De nem honos már a falu (csak néhány jóbarát). Valamikor mindenki átjárt ezen a kerten. A végébe, ta­lán dacból, az új gazda dí­szes, vaskaput állított, mögöt­te a patak. Kerítés nincs. Jel­kép a kapu. Valami örökre lezáródott itt. T Pataki László NÓGRAO i- 1984. augusztus 19., vasárnap /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents