Nógrád. 1984. augusztus (40. évfolyam. 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

\

íveié óta hagyomány, hogy augusztus 20-a alkalmából különböző elismerésekkel emlékeznek meg a népfrontmozgalom legjobbjairól. A csütörtöki kitüntetési ünnepségen ott volt Budapesten Gellérthegyi Gyula, a Salgótarjáni Építő és Tervező Szö- V*»*rezet elnöke, aki sok más társadalmi munkája mellett, a Hazafias Népfront városi bizottságának js elnöke. A ssutirétű közszolgálat elismeréseként a HN? Országos Tanácsa által alapított Népfrontmunkáért kitüntetést vehette át.

*

A pálfalvai körzet szülötte éppen húszéves volt a tanácsok megalakulásakor, tanácstagként akkor kapcsolódott be a közéleti munkába. A fiatalember hamarosan hivatásszerűen is a köz érdekében fáradozott: tizennyolc »atendot töltött el tanácsi munkával a műszaki osztályon, öt évig annak vezetője is volt. A STÉSZ mai elnöke így emlékszik az akkori időkre:

— Éppen a munkámból adódóan mindennaposak voltak a lakossági kapcsolatok, k ez meghatározta a munka- módszert is. Végső soron mindez megalapozta a későbbi népfrontmunkámat is, hiszen a lakossági gondok és kérések nagy része a műszaki osztályra jutott el, a megvalósításban pedig már ekkor is nagy szerepe volt a társadalmi munkának.

*

A feladatok természetesen, kissé különböztek a maiaktól. Vízvezeték kellett, téreeiősí- tő állomás kellett, nagy bontások után fel kellett építeni a város főterét. Tizenhárom esztendővel ezelőtt a STÉSZ-hez került Gellérthegyi Gyula, a munkája így továbbra is a városépítés volt. A manapság 250 millió forintos árbevételt elérő szövetkezet ugyanis ennek 70 százaiéHűség

kát városi megrendelések eredményeként könyvelheti el. A STÉSZ munkája ott van a lakótelepekben és a közintézményekben: lakásokban, óvodákban, iskolákban. Változás pedig akkor sem következett be Gellérthegyi Gyula mindennapi munkájában, amikor a Hazafias Népfront városi elnökeként kapott bizalmat.

— E megbízatásomban is ugyanazért, Salgótarjánért kell dolgoznom. Én ezért a városért „adtam el magam”, itt élek, ezért kell dolgoznom erőm és tudáson; szerint. Természetesen örülök a mostani kitüntetésnek és azt hiszem, hogy az egyáltalán nem az utóbbi öt évnek szól, hanem csaknem negyven esztendő Salgótarjánért végzett munkáját ismerik el vele.

Kora reggeli beszélgetésünk itt kissé megtorpan, az 55 éves „dupla elnök” szerény fogalmazásra, mértéktartásra kér.

— Korosztályom sok tagjának hasonló a mentalitása, igen sokan vannak, akik tőlem sokkal többet tettek. De mi a várossal együtt nőttünk fel, valahogy természetesnek is tűnt az anyagi ellenszolgáltatás nélkül végzett munka. A Salgótarjánért áldozott sokasok társadalmi munka pedig nem valósulhatott volna meg az igyekvő, népfrontelnökség, és a cselekvő városkörzet! bizottságok nélkül. Ennek köszönhető többek között a négyszer egymás után elnyert nemzeti zászló is.

*

Az ifjúkorból idekívánkozik egy életrajzi adat: a tanácsi munka elvállalásakor a korábbinak fele lett GeUért- £---------------------------------------h

egyi Gyula fizetése.' Äzöta sincs autója, nagy vagyona, a telket is arra tartja az üzletelés helyett, hogy megteremjen rajta a gulyás alá való vöröshagyma.

— Természet kérdése az egész, én ilyen vagyok...

Mellesleg, a telekre idő sem nagyon jut. Az említetteken kívül újabb társadalmi munkát ad a szövetkezetek, építőipari vállalatok, tsz-ek és mezőgazdasági vállalatok anyag- beszerzési társulása meg az a tény is, hogy a STÉSZ másik három társulásnak is tagja. A sok munkának azonban van egy mindennap tettf-n- érhető sikerélménye:

— Elég végigmenni a városon, az ember tudja, hogy ez a Salgótarján már nem az a Salgótarján. Az új létesítményeket pedig azzal az érzéssel szemlélheti az ember, hogy egy picivel hozzájárult ehhez is, meg ahhoz is...

*

Gellérthegyi Gyula megfogalmazása szerint a mostani alkalom sem valami nagy ünnep, folytatódnak a hétköznapok. Amikor újra tenni kell a városért, esetleg más munkarend szerint, hiszen egészségi állapota miatt nyugdíjba készül. Abban a városban, amelyhez mindig hűséges maradt.

— Sok olyan pillanat volt az életemben, amikor nagy volt a csábítás: keressem a boldogulásomat más vidéken. Maradtam és nem bántam meg. Az itteni emberek túlnyomó részével közeli ismeretségben vagyok. Nem hivatalos kapcsolatok ezek. Megállunk az utcán, ezernyi a közös témánk, a jó kapcsolatokban gyökerező közérzet pedig felér akár egy másik fizetéssel is.

Talán éppen ez adja magyarázatát a Gellérthegyi Gyulát oly sok szórás szállal Salgótarjánhoz kötő hűségnek is.

Kelemen Gábor

Szép házak fogadják a Ceredre érkezőket

Felvétel: Kulcsár József

Lajos utolsó évei

SIKLÓS JÁNOS:

Zilahy

36.

A Népszava 1974. évi karácsonyi számát készítettük. Az európai szakszervezeti mozgalom elismert vezetőitől kértünk egy-egy interjút. Jugoszláviában akkor a szakszervezetek elnöke Mika Spiljak volt. Előzetesen megállapodtunk, hogy december 2-án, kedden találkozunk Belgrád- ban. Hétfőn, december 1-én éjszaka érkeztem Újvidékre, megkerestem Bogdánfi Sándort, és kértem, kísérjen el Belgrádba, legyen segítségemre, mert a szerb nyelvet nem ismerem.

— Zilahy a végét járja — közölte Bogdánfi kérdezés nélkül.

Megbeszéltük, hogy másnap reggel hét órakor találkozunk, és mielőtt elindulunk Belgrádba, megnézzük Zilahyt.

Hűvös, ködös, komor reggelt hozott a december. A ka- menicai tüdőgondozó intézetbe mentünk.

A kora reggeli órákban csak a takarítónők szorgoskodtak a folyosóikon és a szobákban, az éjszakai ügyeletet az érkező orvosok és ápolónők váltották, mindenki saját dolgával törődött.

Megkérdeztük, hogy Gold- mann professzor mikor jön. Kilenc óra körül. Az késő. Végre egy orvosnő vagy asz- szisztens bekísért bennünket a betegszobába. Zilahy egyedül feküdt ott.

— Már agonizál — mondta

kísérőnk.

Véleménye nélkül Is láttuk, Zilahy már az ég és föld között nyargal, kergeti a Halálos tavaszt, pörlekedik a Két fogoly ügyében, es gyúfát gyújt, elégeti a hazatérési beadványt.

— Lajos — szóltam rá hangosan.

Szemhéja megrebbent, jobb keze megmozdult. Ez volt minden életjele.

— Mennyi ideje van még? — kérdeztem.

— Nem tudom. Egy-kétnap

— válaszolt a fehér köpenyes

hölgy.

Az ajtó mellett a széken és a fogason személyes holmiját tartották. Egy pár fekete cipő a szék alatt, sötét öltöny, ►éiikabát, sál, s a kalap lógott a fogason. A széken a kopott vándor bőrönd spárgával átkötve, és a régi, rozo- za írógép.

— Látod, ennyi marad az egyik legismertebb magyar író után — mutatott Bogdánfi a fogasra és a székre.

Megdöbbentő látvány volt.

Néhány nappal korábban megkérdezték tőle, beleegyezne-e egy bronchoszkópiai vizsgálatba? Kérdéssel felelt: „Mennyibe kerül?” — „Kétszáz dinár” — „Drága, nem kell.”

Már eléggé rossz állapotban volt. és valaki megkérdezte tőle:— Lajoskám, nem akarsz hazamenni?

— Ahaook, ahaook.

Előkerült egy férfi, az osztályos orvos.

— Nem lehetne átvitetni a határon? — kérdeztem tőle.

— Feltölthetném, talán kibírná Röszkéig.

— Legalább otthon haljon meg, valamelyik szegedi klinikán.

A jelenlévők helyeseltek, csak éppen valamennyien tehetetlenek voltunk. Egy juge- szláv mentőnek kellene elvinni a horgosi átkelőig. Az orvos vállalkozott ugyan arra. hogy elkíséri. Onnan egy szegedi mentő vinné be a kárukéra, ahol várnák.

Nem a megmentéséről beszélgettünk, csupán arról, otthon haljon meg, a szülőföldbe temessék. Ki intézkedjen? Tizenegy órára Belgrádban várnak, hogyan lehet innen telefonálni? Mire összeköttetést találunk, teremtünk, dé! lesz.

Megrendültei; jöttem el onnan, csöndesen becsuktam a fehér ajtót, amelyen már a halál zörgetett.

— Erre nem számítottam — mondtam Bogdánfinak.

Szótlanul utaztunk Belgrádig. Annyira foglalkoztatott Zilahy halála, hogy bármenynyire próbáltam más természetű gondolatokra koncentrálni, folyton a kamenicai gon-- dozó szobájához jutottam visz- sza.

Két esztendeje azt írtam róla: „Kóborolsz a világban egyedül, öreg vagy taár, meglep a halál egy vasúti kupéban vagy szállodai szobában; előszedik irataidat és megállapítják: meghalt egy öreg,

ember, amerikai állampolgár.” (Később, a pesti temetésen a felesége, Piroska megjegyezte: „A maga jóslata beteljesült, úgy halt meg, mint a kivert kutya.” Sajnos erről egyikünk sem tehet.)

A szakszervezetek belgrádi központjában közölték, hogy Mika Spiljak Zágrábban van. Elnézést kér; de Tito váratlanul összehívta a szűk körű vezetőséget. Biztosítanak egy repülőgépet, menjek vele Zágrábba, Spiljak egy-másfél órára kijön a megbeszélésről.' Megköszöntem a figyelmességüket, de nem vettem igénybe a repülőgépet. Rendkívül rossz időjárási és látási viszonyok között, ködbeh, hegyek között repülni elég kockázatos vállalkozás. Megfogalmazott kérdéseimet otthagytam; s kértem, hogy a válaszokat küldjék meg szerkesztőségünkbe.

A kora délutáni órákban fölkerestem belgrádi követségünket. Tóth Elek akkori nagykövetünk közölte, hogy Zilahy meghalt. Elmondta, hogy feleségét értesítették, belgrádi hamvasztást terveznek, és — kívánsága szerint — hamvait Budapesten helyezik el. Megkérte az amerikaiak engedélyét, s ha ez volt Zilahy kívánsága, akkor minden valószínűség szerint hoz- zá’árulnak, hogy Budapesten helyezzék örök nyugalomra. (A hozzájárulást megadták, és minden úgy zajlott le, ahogyan Tóth elmondta. 1974. december 30-án a Farkasréti temetőben temették el Zilahy Lajos hamvait.)

(Folytatjuk)

Másfél százzal több szakmunkástanuló

Még ki sem csöngettek a nyári szünetre, s máris elkezdődött Balassagyarmaton az új tanév előkészítése. Mint másutt is, az iskolákban fölmérték a munkaerőhelyzetet és a megüresedett állásokat meghirdették. Ügy tűnik, az idén nem lesz pedagógushiány a városban. A jövend; első osztályosok háromszáz- harmincötén kezdik meg a tudományok alapjainak elsajátítását az általános iskolákban. A Balassi Bálint Gimnáziumban 5, a Szántó

Kovács János Szakközépiskolában pedig 4 csoportba iratkozhattak be a szeptemberi

„gólyák”.

Az idei tanévben ötvenhárom aprósággal többet íratlak be a szülök az általános .iskolák első osztályaiba, mint tavaly. Ezért három — a Baj- csy-Zsilinszky, az Ifjúság úti. valamint a Rákóczi — alsófokú tanintézetben egy-egy újabb tanulócsoport működési feltételeit is biztosítani kellett. Ugyancsak egy tanulócsoporttal bővül a kisegítő iskola, s a jelentkezők számának örvendetes emelkedésével a dolgozók esti általános és középiskolája is. A tavalyinál másfél százzal több fiatal jelentkezését fogadta e! a szakmunkásképző intézet is.

A tanulók- létszámának növekedése a tanteremhelyzet gondjait is fölvetette. Ahol kellett, ott a többlettantermet bi'^osították, továbbra sem kell délután tanítani. A tanévkezdéshez minden személyi és tárgyi feltétel adott.

»imimiiüiimiii-mim iinr*.iiii-nmn

iilllllllllllllllil IMII

....I ill 111 IUI I llllllll 11 ......Illllllll......Illlllll.....II.........Ilii........mil.......MII.....Illlltltllll llllllll" .........................................................................................................I....... ■ 11111111| III .....Ilnllllll: Minin I

E

z a nyár is elköszönőben. Ä szügyi utcák fái is el-elhullajlják már leveleiket. Csak úgy csöndesen, észrevétlen, ahogy ez a nyárutóhoz illik. Nyoma sincs itt városi nyüzsgésnek. Mozdulatlannak tetszik a házak környéke. Aki itthon van, most az uborkát szedi a Nógrádmarcal felé vezető út menti háztájiban.

Karnyújtásnyira az evangélikus templomtól, a „Rákóczi ucca” egyik portáján békésen megfér egymás mellett az öreg ház, árnyékában az újabbnak, a nagyobbnak. Az öreg ház tornácán, az árnyékban csupasz csutkával kukoricát morzsol Anna nét ni. Fájós bal lába a kicsi széken, néha-néha kezét végig- húzza a fekete pamutharisnyán.

— Fájogat a lábom — mondja —, meg aztán a legyek is, akármilyen a meleg, fölveszem a harisnyát, ne csípjenek.

Keze meg nem áll, fonott kosárban gyűlik a szem.

— Az én emberem a. falu legidősebbje. Kilencvenegy esztendős. Most is a kertben van. Két sor szőlője a gondja. meg aztán kapálgat. gyomlál, hogy ne menjen kárba a termés

Kovács András portája

alighanem a mai falusi porta. Rajta a szűkebb, régi, torná- cos, kisablakos régi ház, mellette a jókora újabb, tágasabb. A gyerekeké. S bár Anna néni szerint András bácsi látása ugyancsak meggyengült az utóbbi időben, a baromfi- udvar mögül kiemelkedik egy viseletes kalap, gazdája megemeli a vendég felé. Leteszi a kapát, óvatos léptekkel közelebb jön. Széket kerít a konyhából — elhessenti a segítséget, aztán máris a múltban kalandozunk András bácsi emlékezete útján.

— Én itt születtem ebben a házban — biccent fejével a kisablakos épület felé. — Már igencsak régen. Utolért a korom, de szerencsére az erőmmel nincs baj.

— Hatvannégy éve élünk házasságban — szól közbe Anna néni. — Már az is szép idő.

— Gyerekkoromban — igazít valamit András bácsi a támlás széken — itt csak tót 'szót hallott az ember. Édesapám. míg katona nem lett. szót se tudott magyarul. Itt a faluban nemigen volt emiatt gond. de hát az ügyeket magyaiul kellett intézni! Énnekem hasznomra volt ugyancsak az anyanyelvem. Az első háborúban fogságba kerültem, Kurszk környékén tanyákon dolgoztunk. Hamar megtanultam oroszul, két hó, nap után mar tolmácsoltam a többieknek. Ragadt rám némi pólyák is,' ott se adnának el dohányért.

— Magyar szó itt nem esett! Istentisztelet is csak tótul! — néz felénk összeszűkülő szem. mel Anna néni.

— Most legutóbb, hogy itt tartották az evangélikusok Magyarországon világgyűlésüket, itt is idegen pap prédikált. Emlékszem gyerekkoromból, volt már a - mi templomunkban fekete pap is. Jól megjegyeztem, mit mondott: ne éljetek sötétségben, a világosságot keressétek. Én úgy látom, hogy igencsak keresődik ez a világosság. tán mind jobban meg is találódik. Érti? Mert nézze csak. Ennek a falunak ötven éve minden utcája sárban állt, ha az eső nagyobbra sikeredett. Villanynak legföljebb a hírét hallottuk. Van telefon, tisztességes bolt. ezer más dolog, amit az én gyerekkoromban kigondolni se tudtunk. Hát nem világosság

ez? Itt van ez a cserép — bök András bácsi a feje fölé, az öreg ház ereszén túlra irányítva ina.',-csomós ujjait. — Hol gondoltunk mink arra? Zsúp! Volt úgy, hogy nem mertek lefeküdni az emberek, mert minden éjszaka kigyulladt egy-két ház!

— Négy lányunkból három él — hajít félre egy csutkát Anna néni, öiklömnyi macska kap utána hirtelen. — Mind tud tótul, de már a gyerekeik alig. Csak az öregek beszélik. A fiatalok tán Szégyellik? Ez a rohanás, ez * a sok ide-oda ugrálás, kapkodás, ez az oka mindennek. Nyugodtság kéne az embereknek. Kevesen érik meg közülük az én koromat, a nyolcvannégyet!

András bácsi már a pincéből bukkan elő, kezében üveg.

— Az unokám esküvőjére tartogattam, megmaradt. Saját borom! A marcali határban most is megvan a sző- lőcske. Még tavaly is kimentem gyalog, de az idén már inkább vitetem magam. No. kóstolja.

Savanykás, cseres noha. A poharat koccintva búcsúzom, indulok a Leányhegy felé. Látónál hajladoznak az aszszonyok, a háztáji uborkát szedik, özvegy Osztrciits Mihály,nét — ő lakja a Kovács- portán az új házat — Pái fia feleségével találom.

— Édesapáméknál volt? — néz rám a nagyra nőtt napraforgók árnyékából. — Miért? — igazgatja magán a sötét, korához illő szoknyát.

Menyén, a sudár fiatal- asszonyon vékony pulóver, vászon hosszú nadrág.

Öntik a kiválogatott uborkát a megfelelő zsákba, úgy beszélgetünk. Míg a vödörből az utolsó darab is a műanyag zsákba hull, végigvillan rajtam: anyós és meny ruhája itt, az uborkaföldön is két különböző világról árulkodik

— Élünk, mint mások — enyhül meg Osztrolitsné Zsuzsa néni. — Látta otthon a malacokat, tyúkokat, kell a háztáji, hogy jusson mindenre, ami kell. Szorgalmas ember a szügyi! — mosolyodik el. — Mink csak tótok maradunk már, a korosabbak. A fiatalok nemigen beszélik a nyelvet. A két fiam is érti. érti. tudogat valamit, de már a beszéd nehezükre esik Majd az unokák!

A fiatalasszony is elmosolyodik ezen, hiszen még csak most volt az esküvőjük,

* — Az én édesanyám mohóra i, Nevetve szokta mesélni, hogy mennyit sírt, amikor óvodába cipelték, mert egy szót se értett a magyar beszédből Én meg már egy szót se tudok szlovákul Balassagyarmaton élünk, . ott nem tanítják. Én magam is tanítok majd szeptembertől, de nem szlovákul.

— Az az igazság, hogy felejtek — mondja Zsuzsa néni. miközben beköti a zsák száját. — Aztán szégyellem, hogy keverem a szavakat. Ami nem jut eszembe, hát mondom magyarul. Meg aztán akad dolog, amire nincs is tót szavunk. Amit az iskolában tanítanak, az nem olyan. mint. amit beszélünk. Úgyhogy inkább csak otthon, magunk között használjuk a nyelvünket.

M

ég diskurálunk keveset, aztán elindulok visz- szafelé. a faluba. Anna néni szorgosan morzsolja a kukoricát, az utcáról is látni. hogy megtelt ölében a szakajtó, András bácsi a kertbéli két sor szőlő között szorgoskodik. A tanácsháza előtt két fejkendős, fekete ruhás idős asszony beszélget. Köszönésemet magyarul fogadják, de a hátam mögött a mindennapi zajokba ismét tót mondatok simulnak.

Hortobágyi Zoli ás

t) NÖGRÁD — 1984. augusztus 19., vasárnap