Nógrád. 1984. július (40. évfolyam. 153-178. szám)
1984-07-22 / 171. szám
Benépesült a búzaföld Hogy megindult az aratás, azt a meg-megálló, lassan cammogó kocsisorok is jelzik. Bátonyterer.ye határában jó néhány percig állunk, míg a hatalmas kék-fehér kombájnok letalálnak a főútvonalról a dülóútra. Senki nem türelmetlenkedik, inkább érdeklődve bámészkodnak. Elvégre ami itt előttünk zajlik, az részben a holnapi kenyerünket jelenti... Túl a felén A megyei tanács elnökhelyettesét, Havas Ferencet és a mezőgazdasági és élelmezésügyi osztály vezetőjét, Halaj Ignácot Jobbágyi határában érjük utol. Bár úticéljuk Budapest, a szurdokpüspökiek aratását közelebbről is megszemlélték. — Megyeszerte megindultak a kombájnok 4— mondja Havas Ferenc. —I Elégedettek lehetünk az aratás ütemével, eddig kedvezett az időjárás is, és a gazdaságok jói megszervezték a munkát. A tábla szélén akár mezőgazdasági aktívaértekezletet is lehetne tartani, mert itt vannak a szolnoki GITR palotáshalmi alközpontjának vezetői és a helybeli közös gazdaság elnöke és munkatársai is. Aktíva azonban már volt a múlt héten, itt és most a kombájnosoké és gépeiké a döntő szerep. Forognak is serényen a monstrumok az érett gabonatáblában, utcaszélességben kap a sűrű búzába a vágo- szerkezet, mögötte csak a vastag szalmacsík jelzi, hogy itt nemrég még kalászt himbált a szél... — Mennyivel jobb itt kint, mint az irodában — sóhajt Tari István elnök, majd halkan megsúgja, hogy ő bizony nem rajong különösebben az elnöki teendőkkel járó papírmunkáért. — A múlt hét szerdáján kezdtük a búza aratását, hétfőn az őszi árpában bejárattuk a kombájnokat, csütörtök estére túl voltunk a betakarítás felén. Az öt kombájn szépen elboldogul az 540 hektárnyi ka- , lászossal, pedig az alsótoldi- sk már jelezték, hogy jönnének segíteni. Gyorsabban azonban nem lehet haladni, mert nem mindenütt ért még be a búza. Igazságosabb bérezés — Szárítani nem akarunk, mert drága — így az elnök —, inkább kicsit lassabban haladunk. Tonnaszámra ömlik a búza Tóth Ferenc kombájnján kapunk és uzsonnát is hozéppen ketten ülnek. Itt van nak. Jól is esik, mert néha Bojtos István is, akinek gé- sötétedésig dolgozunk, pével most az öt kombájnos mellé beosztott segédvezelő arat. Autóbuszról aratásba — Milyennek ígérkezik a termés? — Jobbnak a tavalyinál — mondja Tóth Ferenc, aki mostanában egyike a legilletékesebbeknek. — Meg az az igazság, jobb kedvvel is dolgozunk. — Mert nincs nagy meleg? — Azért is, meg azért is, mert mindjobban odafigyelnek ránk. Amit megígérnek a vezetők, azt meg is kapjuk — teszi hoZzá Bojtos István. — Néhány éve ez nem volt így. — Változott a bérezés is. Tavaly még egyéni volt, az idén már közös. — Igazságosnak tartják? — Igen. A kollektíva döntött így. Tavaly a legjobb 4— 5 ezer forinttal keresett többet a leggyengébbnél... — Biztos annyival többet dolgozott. — Az a bökkenő, hogy nem. Lehet, hogy neki új kombájnja volt, a másiknak pedig 8—9 éves. Ami nem ugyanaz. «V Ez a kombájn hány éves? — öt, de el ne kiabáljam, egy-két ékszíjon kívül más nem kellett még hozzá. — Ebéd? — Hamarosan érkezik. Az aratás idejére másfél adagot A100 esztendis Keleti ' Budapesten a Keleti pályaudvar impozáns épülete több mint műemlék, szimbólummá vált nem csa!k a vasutasok, de az utazók szemében is. Igaz, építészetileg annyira nem híres, mint Hepp Ferencnek csak néhány perce van. Beszélgetés közben szeme állandóan a közelben haladó kombájnokat figyeli, nem villognak-e sárga lámpáik, hogy megtelt a tartály szemmel. — Egyébként autóbuszvezető vagyok, csak most járok ezzel az IFA-val. — Milyen érzés? Nem szokatlan? — Nekem? — kérdez visz- sza. — Tizenhét éve dolgozom ebben a szövetkezetben, nincs olyan gépjármű, amit ne vezettem volna, így mindegy, mire ültetnek. Annak idején még arattam is... Ezzel már el is porzik, hogy véletlenül se kelljen állni egy betakarítógépnek sem. — Éppen a határon vagyunk — újságolja Muzsik Kálmán növénytermesztési főágazatvezető az elnöknek. — Mármint a nedvességtartalomban — teszi hozzá, látva, hogy nem sejtem milyen határról beszél. — A gabo- naforgalipi vállalat 14,5 százaléktól veszi át a búzát tárolásra, ha több a víz, szárítani kell. — Tudod mit — válaszolja az elnök. — Legjobb lenne, ha éjjel esne 20—30 mil- liméternyi eső. Legfeljebb egy napot kihagynánk. A gabonának úgysem ártana, a napraforgónak, meg a kukoricának viszont nagyon kellene a csapadék... Az úton — a változatosság kedvéért — csehszlovák kombájnok húznak dél felé. Az Alföldre mennek segíteni az aratást. Kollégáik nem mesz- sze, a pásztói termelőszövetkezetben dolgoznak. Vajon tudják-e? Zilahy Tamás körúti testvére, a Nyugati, azonban a maga idejében nem csak az ország, de a monarchia legnagyobb fejállomása címmel is dicsekedhetett. Szimbólum más értelmében is, a magyar vasútnak hű tükrét lehet ebben az épületben látni. Rosszat és jót is. A vasminiszternek is nevezett Baross Gábor még gondolni sem gondolhatott akkora forgalomra, s olyan technikai fejlettségre, amely ma már megszokott a Keletiben- A füstös, gőzös paripák helyét átvették a villanymozdonyok, a „palacsintasütővel” integető vasúti altiszt helyét az integra- domino biztosítóberendezések. A Keleti sok elsőséggel dicsekedhet. Innen indult útjára ötvenkét éve az első házai villamos mozdony vontatta menetrendszerűen közlekedő vonat. És a többi első: királyok, államférfiak, minisztereik sokasága a Keletiből kilépve ismerkedett először Budapesttel, de nem csak ők, hanem egyszerű emberek is innen tekintettek először a fővárosra. Krónikás könyvekben olvasható közhely kívánkozik ide: ha ezek a kövek beszélni tudnának.-. Váltókezelők, kocsirendezők, sarusok, fűtők — ki tudná felsorolni hányán, hányféle munkát végeznek itt. Szigorú szabályok szerint és sokat dolgoznak a vasutasok. Ebben a nehéz, de szép szakmában bizony, egyre kevesebben vannak, így aztán egyre kevesebb a lehetőség szabadnapra, nyugodt, gondtalan szabadságra, ünnepre. Sokszor morgunk a késések miatt, szidjuk a koszt, a rendetlenséget. Ilyenkor mindig gondoljunk a feszített munkára, a sok túlórára, az óriási felelősségre-.. K. J. A szép, virágdíszitésű mázas csuprot is vitte magával az öregember, amikor legidősebb fiához, Imréhez költözött a városba. Hosszú évek óta abból itta a tejet reggelenként, hát az új helyen sem akarta másból és másként. A kenyeret gondosan a tejbe aprította, és úgy kanalaz- gatta ki jóízűen. — Nekem már csak vgy esik jól, Klárikám — mondta a menyének —, ilyen parasztosan. De nem ám csak enni jó belőle, hanem ránézni is. És végigsimítani a kezemmel, ott, ahol még az apám is simogatta. A csuprot mindig ő mosta A nasználat után. aztán föltette a polcra. Jól mutatott a házgyári lakás gyufásdoboznyi konyhájában, és valahányszor rápillantott az öregember, úgy érezte, nagyobbra nő, terjedelmesebbre. És ilyenkor a virágok helyén, a hasán, élesen kirajzolódott a régi ház, a porta és mindaz, ami már csak az emlékezetében élt. Csak egyszerűen: pártmunkás Gazdagabbá tett. ez a találkozás. Kovács József olyan dolgokat mondott el a belső szoba csendjében a vele való beszélgetés során, hogy meg kell osztanom mindenkivel. Egy szerény pártmunkás az életét tárta fel. Sok-sok papír kéne mindent leírni és ez nem megy. De a részletek is sok következtetésre késztethetik azt, akit érdekel. Nagy kartondobozt tett az asztalra. Tele volt különböző kitüntetésekkel. Nem hivalko- dón mutatta, hanem mint természetes dolgot, hogy aki szorgalmasan dolgozik, azt megtisztelik, kitüntetik. Mondta is a tiszta őszinteség hangjával: — Nem mondhatok mást, érzem a megbecsülést. Aztán elővette a legutóbbi Munka Érdemrend aranyát. A második, amit kapott. Ezt az idén a tavaszi felszabadulási ünnep alkalmából nyújtották át neki Pesten a minisztériumban. A táviratok, halomnyit tesznek. Amikor visszacsomagolta és a gumigyűrűvel átkötötte, mély sóhaj hagyta el az ajkát, mintha keserűségre hajlott volna az arca. Gyengélkedik az ideg- rendszerével. Talán az tehette? De nem, mert újabb sóhajként szinte csak suttogta, méghozzá magának, hogy az ország minden részéből érkeztek táviratok, a szomszédos Hevesből maga az első titkár írt neki és ezután megkeseredetten mondta: — Az itthoniak egy sort sem küldtek — magát nyugtatta. — Biztosan nagyon elfoglaltak... Tudja jól, nem szabad belemerülnie a gondolatokba, mert nem is régen a tv előtt olyan infarktus fogta el, hogy csak a gyors beavatkozás mentette meg az életét. Minek rágja magát? De lehet ezt csak úgy megparancsolnia magának egy kommunistának? Lehetetlen. Kovács József igaz, mint munkavállaló nyugállományba vonult, de nem mint kommunista. Tagja a báhyás-zpá'rtbízottságriak, megbízatása is van, mint in- formációfelelős. Nincs bizottsági ülés, ahol ne szólna, méghozzá olyan ismerettel, meg hozzáértéssel, hogy tanítani kéne. Talán ennek tulajdonítható, hogy sűrűn fordulnak hozzá bányászok tanácsért, arról már nem is szólok, hogy a régi cimborák is. Közöttük volt pártmunkások, gazdaságvezetők, sértettek, n>em sértettek és mi következik ebből? Hangosan felnevetett: — Megy a vita egetverő- kig... Hiába, az igazi pártmunkás nyughatatlan ember marad, ha százszor is nyugállományba kerül. Különösen, ha a politikai etetnek- nem fordít hátat, hanem meRszélességgel vívja a maga harcát, mint Kovács József is. Hát nem harc vitatkozni? Bár lennének többszörösen, mint vannak vitatkozó embereik, akik mernek véleményt mondani, helytelen nézeteket kiigazítani, szembeszállni azokkal, akik nem értik meg a ma követelményeit. Mondta, hogy valahogyan kiengedtek a ma pártmunkásai. Talán hivatalibb szemmel, mint mozgalmival nézik az életet. És mondta, hogy az ő idejében igen alacsony bérért mennyit dolgoztak. Nem az íróasztal mellett, hanem kint, az emberek között, taggyűléseken, pártnapokon, egyéni beszélgetések során. Elmerengve, önmagával vitatkozott: — Vagy talán ma nem lenne erre szükség...? Megegyeztünk: szükség van! Magasabb színvonalon, és nagyobb hozzáértéssel, mint volt. De szükség van, talán nagyobb szükség, mint valaha. Nyugtatta önmagát, hogy a most dolgozó pártmunkások is tudják ezt. Erősítette is önmagát: — Természetesen tudják. Csend következett. A gondolkodás, a kétkedés utolsó csöpp maradványának is az eloszlatása, hiszen tulajdonképpen ott van ő is a ma pártmunkásai között. Amáliái fiú volt Kovács József, népes bányászcsaládból. Olyan tanítómesterrel maga mögött, mint az illegális László István, aki negyven esztendővel ezelőtt a pártalapszervezet megalakulásakor mint párttitkár maga mellé vette a vezetőségbe az alig huszonegy éves Kovács Jóskát. Mozgalmas idők voltak azok, ahogyan emlékezik. Rendezvények, társadalmi megmozdulások, kultúrműsorok. Meg amit akkor a háborútól megszabadulva kívánt a nép. Az öreg László István mindig oktatta a nyugtalankodó fiatal Kovács Jóskát. „Várj, ez még nem minden! Majd ha a bőségért indulunk dolgozni...” — De sok mindent kellett még közben megoldani. Meséli, hogy negyvenötben közvetlenül a felszabadulás után hívta őt a párttitkár. Mire odaért, voltak már kilencen a párthelyiségben, vele tízen lettek. Azt mondta nekik László István: „Pártmegbízatást kaptok. Horváth József vezetésével — az már kiszolgált katona volt — Rét- ságra indultok. Ott jelentkeztek Solymosi (Smelkó) rendőr- parancsnoknál és utasításait betartva, végezzétek a munkát”. — Ne ■ hozzatok szégyent ránk — megemelte a hangját. Ügy történt, ahogyan a titkár mondta. Jelentkeztek, fegyvert kaptak, karszaíagot a karjukra és irány Nőtincs. Fegyveresek kószáltak arra és zavarták a lakosság nyugalmát. Micsoda érzés volt ilyen fontos megbízatást kapni. Büszkeség, amit ma sem lehet elfelejteni. Egyik éjszaka össze is csaptak a bandával. Azok vadásztak, ropogott a fegyver az éjszakában. Riadalom volt a községben. A nép békére vágyott a háború után. Ebben a tíz harcos komi munis iában volt a reményük. Akkor éjszaka az erdészfiú, meg a harangozó segítségével közrefogták a fegyveres vadorzókat, leszerelték őket. — Még hónapokig voltunk á falúban. Akkor láttam, ha segítik a népet, milyen hálás tud lenni... Aztán ettől kezdve a volt bányászfiú élete megváltozott. Választási agitátorként járta a községeket: Kisgéc, Magyargéc, Nógrádmegyerj Majd az iskolák. Elsőként néhány hónapos. Majd Vörösakadémián, a mérnöki diploma megszerzése. Aztán bányaigazgatói megbízatás Hányáson, Zagyván, míg végül osztályvezetői kinevezés a megyei pártbizottságon. Innen került aztán a szénbányák igazgatóságára, a személyzeti osztály élére. — Megkönnyítette a helyzetemet, hogy ismertem a szénbányák minden gondját... Azt is bevallotta, hogy amikor erre a helyre került, nagyon nehéz anyagi körülmények között élt. A pártmunkások vékonyan fizetett emberek voltak. De aki ekkor is végezte ezt a munkát, az igazi pártmunkás volt. Ez az igazság, ezt mutatta a vitánk mérlege is. Csakhogy az a munkakör sem lett üdülőhelye Kovács Józsefnek. Ellenkezőleg, ahogyan mondta: — Életem legnehezebb nap-' ja.it éltem ott át... Arról beszélt, hogy ebben az időben indult meg a bányák visszafejlesztése. Neki, mint politikai munkatársnak és személyzetisnek, szembe kellett nézni azokkal az emberekkel, akik a bányához nőttek, és megmondani, hogy vége. Nincs szükség rájuk! Szekér Gyula akkori miniszter személyesen faggatta őt,; hogy milyen hatást vált ki a bányászok között a bányák visszafejlesztése. — Megmondtam néki ahogyan volt. Sírnak az emberek miniszter elvtárs. Nem értik, de én sem értem... Nagyon makacsul kitartott amellett, hogy nem kellően átgondolt intézkedés ez. És most évek múltán nem megkönnyebbülve, hogy neki lett igaza, inkább önmarcangolva, hogy nem volt következetesebb, mondta el, milyen károk keletkeztek a bányászatban. A java'beli munkaerő hiányzik a szénfalak mellől és ennek kárát látják ma. — Sok mindenen átesett aa ilyen magamfajta ember... Elmélyült gondolataiban! Vagy talán a beszélgetés fárasztotta el? Mintha sápad- tabb lenne, mint amikor leültünk beszélgetni. Vagy talán az emlékek felizgatták? Ki tudja, nem mondott többet. Az egészen bizonyos, tiszta szívvel sokat dolgozott ez az ember a pártért, az emberekért. Ami tapasztalata van, kincset ér. Csak legyen, aki kibányássza... BOBÁL GYULA ' Tóth-Máté Miklós: n CSUPOR Egy este vendégek érkeztek. Imre hivatali főnöke látogatott el a feleségével, vacsorára. Jó hangulatban töltötték az időt, sokáig ott maradtak. Az öregember már régen aludt a kisszobában, amikor a két asszony kiment a konyhába kávét főzni. Na, meg egy kicsit azért is, hogy ezalatt a férjek nyugodtan beszélgethessenek a hivatali dolgokról. — Gyönyörű — akadt meg a főnökné szeme a csupron. — Látszik retjta. hogy eredeti. Hol szerezetek? — Az apósomé — mondta Klári —, ő hozta a faluból. — Megnézhetném? — Parancsolj. Klári levette a csuprot, a főnökné forgatta, nézegette. — Az uram gyűjti az ilyesmit •— mondta —, már két szekrény dugig van velük, de ettől elbújhatna valamennyi. Nem adjátok el? — Tudod, ez amolyan emlék az apósomnak, még az apjától maradt... — Emlék? Ja, az más... — mondta csalódottan a főnökné, és visszaadta a csuprot. Aztán bementek a szobába. és meghallgatták a főnök legújabb vicceit. Ezután néhány parti kanaszta következett, és elmúlt már éjfél, amikor a vendégek szedelözködtek. — Istenien éreztük magunkat — mondta a főnök —, legközelebb majd ti jösztök el hozzánk. A háziak lekísérték őket a kocsihoz. És ekkor Klári egy papírba csomagolt tárgyat nyújtott át a főnökné- nek. — Csak otthon bontsd ki — mondta, és aztán még sokáig integettek az autó után. Szép este volt. Csillagos. Hz új „Zaporozsec” Kipróbálás alatt áll a „Za- porozsec” szovjet kis fogyasztású kocsi új modellje. Ezek a dél-ukrajnai Zaporozsje városban gyártott, léghűtéses motorra: ellátott kocsik nagyon népszerűek a Szovjetunióban: könnyűek, gazdaságosak, olcsók. Kifejlesztői figyelembe vették az autósok óhajait, a divat hatását és természetesen az autógyártásban végbement fejlődés legújabb eredménye, it. A hajtóműszekrényeknek van egy kiegészítő direkt sebességfokozata, ami jó utakon lehetővé teszi a motor erőltetése nélkül nagy sebesség elérését és az üzemanyag megtakarítását. Az előző mo- dellektől eltérően a csak el- sőkerék-meghajtás folytán az autó biztosan veszi a kanyarokat mind a hegyi utakon, mind pedig a csúszós, havas úton. A laza felfüggesztés, a kisebb motorzaj kedvező feltételeket teremt a kocsi üzemeltetésére. | NÓGRÁD - 1984. július 22., vasárnap
