Nógrád. 1984. július (40. évfolyam. 153-178. szám)

1984-07-14 / 164. szám

/ \ S zecsődinek jellegzetesen szép, xalligrafikus írá­sa volt. Nyugalom, har­mónia, kiegyensúlyozottság árad' betűiből. Visszagondol­va éleiéneK eddig eltelt idő­szakira. jóleső érzéssé] álla­pi jlta mee, hogy tulajdon­képpen milyen sokat is kö­sz nhet ennek a képességé­re Az iskolában a taníro- k;r elbűvölték a tökéletesre rabolt betű’r, kevesbe figyel­tek a tartalomra. így egy-két jeggyel mindig jobb kalku­lust kapott dolgozataira a ténylegesen érdemeltnél. S évi izeddel később, amikor el­érkezett a sűrűn igényelt ön­életrajzok divatja, kézírása újfent hasznosnak bizonyult. Hogy elmúltak fölötte az évek, s nyugdíjba került, rá­jöhetett egy igazságra. írása nem vált sem zaklatottá, sem reszketeggé. Ahogy ő mond­ta, megőrizte kondícióját — testevei együtt, amelyet igen gondosan (és nem eredmény­telenül) nap mint nap kar­bantartott. Az Eleinte furcsa volt a rásza­kadt nagy munkátlanság. Mint afféle megrögzött agglegény, évtizedeken át jól hozzáido­mult az egyedülléthez, ám minek tagadja, a munkahelyi nyüzsgés igencsak hiányzott, híjával szinte kiüresedtek napjai. Eakapott az olvasás­ra. Minden napilapot megvett reggelenként, és átböngészte őket az első laptól az utolsó­ig. Az apróhirdetéseket is persze. Itt bukkant rá a há­zassági ajánlatokra. Nocsak, lepődött meg, amikor a női, férfiúi fölajánlkozásokat ol­vasgatta. Hogy mik vannak?! Másnap azon vette észre magát, hogy nem a sportot, nem is a híreket keresi az új­ságokban, hanem mindjárt az apróhirdetéseket, közülük is a házasságiakat. Mi lenne, ha én is megpró­bálkoznék? — villant át agyán az ötlet. Elmosolyodott. No, nem, az agglegénységgel nem akart szaikítani, ám az éca tagadhatatlanul felvillanyoz­ta. Egy kis változatosság, gon­dolta. Más emberek életébe, vágyaiba, reményeibe bepil­lantani, ha csupán egy futó tekintet erejéig is, ez volt minden, amit e kalandtól várt. (Mert az első pillanattól kezd­ve kalandnak nevezte-érezte az egész akciót.) Legnagyobb visszhangot ez a hirdetésszöveg keltett: Negyvenöt éves, kicsit csa­lódott. de azért alapjában vé­vé optimista értelmiségi fér­fi várja 35—40 év közötti, ki­fejezetten vidéki pedagógus­nők levelét. Olyanok írjanak, akik gazdag lelki életet élnek és arra vágynak. hogy egy méltó társ mellett biztonság­ban érezhessék magukat. Le­veleket: ..A cél egy harmoni­kus házasság” jeligére kérem a hirdetőbe. Mielőtt a hirdetést feladta Volna — háromszori, köztük egy ízben vasárnapi megjele­nésre —, eltűnődött még egy­szer a szövegen. Erre sokan fognak válaszolni, ebben szin­te egészen biztos volt. S szin­te maga előtt látta azt a sok­sok magyar falut, ahová a fő­iskola, egyetem után kikerül­nek tanítani a fiatal pedagó­gusnők, s, ahol társaság hiá­nyában mind jobban elma- gányosocLnak. S. akiknek nem sikerül se a házasság, se a városba kerülés, azok beletö­rődve sorsukba, morzsolgat- ják — mind kevesebb re­ménnyel — a vénkisasszony- ság hétköznapjait. „35—40 év között.”, ilyenkorra már csak pislákol, de még nem veszett ki belőlük teljesen a remény. Tán az utolsó lehetőségre vár­nak egy nagyon mélyre rej­tett, szinte megmagyarázha­tatlan optimizmussal. Négyszázhetven levelet ka­pott. S, ami a legérdekesebb volt az egészben, a többségü­ket a jelzett kornál fiatalabb személy írta. Szép számmal akadlak közöttük harminca­sok. de huszonöt, sőt huszon­két esztendősök is. Legtöb­ben —, de legalábbis nagyon sokan — fényképet is mellé­keltek. A fénykép persze, csa­lóka, gondolta. Ám a valósá­got nem tudja még a legretu- sáltaöb sem egészen elleplez­ni Sok csinos, sőt igen csi­nos akadt közöttük. Szecsődi nekifogott a levélhalmaz át­böngészéséhez. S, habár sosem élt vissza az apróhirdetések útján hoz­zákerült képekkel és ónkitá­rulkozásokkal — a leveleket gondosan elrakta, nehogy il­letéktelen kézbe kerüljenek, a fényképeket pedig a jelezz címre, vagy jeligére minden esetben visszajuttatta —, Sze- csódi most mégis némi lelki- ismeret-furdalást érzett. A társkeresés kétségbeesett for- rósága csapott ki minden le­vélből. „Néha úgy érzem, mindiárt megőrülök, amikor egyedül üldötrélek a hosszú té­li estéken albérleti szobám­ban” írta az egyik. „Pedigér- zem, tudnék értelmes életet élni, boldognak lenni, mást boldogítani, gyerekeket szülni, egy szeretett férfi oldalán”. „Tizenöt esztendeje vagyok itt, mindenem a munka, az iskola. Elfoglalom magam, hogy r.e kelljen másra gon­dolni. De a realitás elől nem lehet elmenekülni. Olyan ma­gányos vagyok, hogy az már szinte fizikailag is fáj”. Szecsődi úgy érezte, mint­ha szellemeket engedett vol­na ki a palackból, s most erő­nek erejével, ám sikertelenül próbálná őket eredeti helyük­re visszatuszkolni. „Volt egy nagy szerelmem, boldogok vol­tunk. Később egy másik ked­véért örökre elhagyott. Azóta senkim nincs. Ennek már hét éve. Nem akarok futó kalandok mocsarában örökre elmerülni. Már nem bízom senkiiben, ebben a levélben sem. Csak arra kérem, lega­lább válaszoljon”. S zecsődinek volt egy elve, amihez szigorúan tar­totta magát: soha, sem­milyen levélre nem válaszolt, csak a fényképeket küldte vissza, kísérő szöveg nélkül. Most először gondolt arra: tényleg, mi lenne, ha vála­szolnék? Már késő este volt a lámpa fénykörében ott a sok felbontott és még érintetlen levél. „Csak arra . kérem, le­galább válaszoljon”. Ez a nő nem küldött fényképet, élet­korát sem írta meg. Megpró­bálta maga elé képzelni. S közben azon járt az esze: hat­van elmúltam, mit akarok én tulajdonképpen? A hűtő- szekrényben mindig tartott otthon egy kis jófajta terme­lői bort. Csak ritkán ivott, most nagyon megkívánta. Ci­garettázni is ritkán szokott, most mégis rágyújtott, szóra­kozottan forgatva kezében hol a poharat, hol a kis dohány­rudacskát. Hogy is lett 6 agglegény? Próbálta visszapörgetni az eseményeket. Fiatal korában sok nőnek csapta a szelet, de szerelmes egyikbe sem volt. Együtt élt az anyjával —, mint egyetlen fiú —, kénye­lemben, kiszolgálva. Igen, va­lószínűleg ennek nem akart hátat fordítani. Azért múltak az évek, elérkezett az érett férfikorba, később az öregség küszöbére. Mikor anyja meg­halt — nyolcvanhét esztendő­sen — már hiába akart vol­na változtatni a dolgokon. Voltak barátai, jó ismerősei, igyekezett mindig elfoglalni magát. Ügy hitte, ez így van rendjén. S mo6t, ezek a leve­lek egyszeriben felkavarták lelke sok évtizedes nyugal­mát. Olyan gondolatok kezdték környékezni, amelyeket eddig sikerrel tartott távol magától. Éjszaka, amikor föl-fölriadt álmából, akaratlanul is kérdé­seket szegezett magának az álom és az ébrenlét homá­lyos-élesebb határán: nem lett voirvi-e még is jobb, ha an­nak idején társat választ ma­gának? Azóta már unokáid lehetnének — súgta neki egy hang, szinte szemrehányóan. Most csönd helyett vidám gverekkacagás venne körül. Nyomtalanul múlsz el, szólalt meg egy más k hang a sötét­ben. senki nem marad utá­nad. Sírodat rövidesen fölve­ri a gaz, kereszteden megho- mályosulnak a betűk, majd rábukik végül a hantra a kereszt is... Ami korábban sose történt meg vele, félni kezdett az éj­szakától. Nehezen tudott el­aludni, sokat hánykolódott, nyomasztó hangulatok törtek rá. Alig várta a hajnal első világosságát, hogy fölkelhes­sen. kitárhassa az ablakszár- nyakat, nagyot szívjon a még háborítatlanul friss levegő­ből. aztán feketét főzzön ma­gának. lezuhanyozzon, meg­reggelizzen, majd nekiindul­jon a városnak. Csak el, el otthonról, ahol minden, a bútorok, a könyvek, de még a mennyezet sok apró pókhá­lórepedése is éjszakai vívó­dásaira emlékeztette. Esténként aztán olvasta to­vább a leveleket. Akadt a levélírók közölt egy nyugdí­jas is. „Én természetesen nem felelek meg az ón igényének — vetette papírra —, már túl­jutottam életem delén, és a magányt is megszoktam. Hogy mégis írok? Igen. Sze­retném valakinek elmondani az életemet. Eddig még soha senki nem volt kíváncsi rá, mi minden történt velem. A hirdetéséből úgy vettem ki, hogy maga talán igen”. Ti­zenhat sűrűn teleírt levélol­dal. Szecsődinek még soha­sem adatott meg, hogy az emberi léleknek ilyen mély­ségeibe pillanthasson. Szédült, mintha szakadék fölé hajol­na. Záporoztak rá a szavak, mondatok. „Most, hogy elér­keztem az öregség küszöbére — írta az ismeretlen nő —, napjában tízszer is megkér­dezem magamtól: volt értel­me? Volt az egésznek egyál­talán valami értelme?” Szecsődiben —, mint egy üres, minden felől átjárható szobában — visszhangoztak a szavak. Volt értelme? És a tiédnek? Egy nap aztán végére ért a levélhalmaznak. Attól kezd­ve nem találta helyét a lakás­ban. Csak jött-ment, céltala­nul. Egy hét telt el így. Az­tán a következő reggelen Sze­csődi átballagott a szomszé­dos trafikba, s vett négyszáz­hetven hosszúkás borítékot, ugyanennyi levélpapírt, és kétforintos bélyeget, majd ha­zament, odakészítette íróasz­talára a vásároltak mellé a hamutartót, a gyufát, a ciga­rettásdobozt, a poharat az üveg behűtött borral — és nekikezdett az írásnak. „Kedves címzett — vetette papírra. — Sajnálattal értesí­tem, hogy feledhetetlen bá­tyám a közeli napokban szív­roham következtében elhunyt. Csöndben eltemettük. Halála előtt sokat beszélt magáról, mint, akit nagyon rokonszen­vesnek tartott. Ügy hiszem, végakaratának teszek eleget, amikor ezt megírom önnek. Egyben visszaküldöm levelét és természetesen a fényképet is. Kérem, tartsa meg őt em­lékezetében. A sors sajnos így rendelkezett. Ez ellen nem te­hetünk semmit. Sok boldog­ságot kívánok önnek. Találja meg az életben azt a boldog­ságot, amit szeretett bátyám önnek a szerencsés véletle­nek összejátszása esetén nyúj­tani tudott volna. Üdvözlet­tel” olvashatatlan aláírás. S zecsődi négyszázhatvan- kilencszer vetette ezt papírra. Utána pedig nekifogott, hogy részletesen megírja az életét a négyszáz­hetvenediknek. Még sose írt ilyen szépen. A betűk szinte kivirágzottak a papíron. rapp Zoltán apróhirdetés Pablo Neruda emlékezete „Gyermekkorom... egyetlen igazán feledhetetlen hóse az eső volt... úgy tűnik, ma már nem létezik az a fajta esőzés, amely oly szörnyű és finom hatalmat gyakorolt szülőföl­demen, Azaukáziában.” „Szü­leim Párádból jöttek ide, én meg ott születtem, Chile kö­zépső vidékén, ahol megte­rem a szőlő és bőséges a bor. Anélkül, hogy emlékeznék rá, anélkül, hogy tudtommal lát­tam volna is, meghalt anyám. Rosa Basoalto asszony, Én 1904. július 12-én születtem, és egy nónap múlva, augusz­tusban anyám már nem élt, elemésztette a tüdővész”. Így emlékezik születéséről, gyermekkoráról, szülőföldjé­ről a század legnagyobb dél- amerikai költője, a nyolcvan esztendeje született chilei Pablo Neruda. Verseivel már tizenöt éves korában díjat nyert, tizenhét évesen a san­tiagói egyetem hallgatója, be­lekerül a húszas évek Chilé­jének szellemi éietébe, és ha­marosan olyan hírnévre tesz szert a tenetség^s fiatalem­ber, hogy mindenki keresi barátságát. Ekkortól már vég­legesen a Neruda nevet hasz­nálja, a családi Basoalto he­lyett, a cseh Jan Neruda irán­ti tiszteletből. Hamarosan otthagyja az egyetemet, külügyi szolgálat­ba lép, és Rangunban lesz konzul, közben meglátogatja álmai városát: Párizst. A har­mincas evek közepén Spa­nyolországba kerül, és Barce­lonában, majd Madridban lesz konzul. Federico Garcia Lor­ca lesz a legjobb barátja. Sze'lemi-politikai fejlődésére nagy hatással volt a spanyol polgárháború. A háború alatt PABLO NERUDA: Pablo Neruda portréja nyomtatják ki Neruda „Szí­vemben Spanyolország” című könyvét, melynek első kiadá­sa a legnagyobb könyvritka­ságok közé tartozik a világon. A köztársaság mellett kifej­tett tevékenysége miatt a köl­tőt eltávolítják konzuli állá­sából. Párizsban Aragon ke­rít neki munkát. Ügy tartják — ő maga is így emlékezik — a spanyol polgárháborúban lesz kommunista 1939-ben Chilében népfront­kormány kerül hatalomra, és az Párizsba küldi a költőt, hogy a spanyol emigránsokat segítse bevándorolni Chilébe. A második világháború idején Mexikóba kerül dipl >matá- nak. 1945-ben a kommunista párt szenátora lesz a chilei {elsőházban. De három év múlva menekülni kényszerül egy jobboldali puccs miatt, és csak 1952-ben térhet újra ha­za. Közben bejárja a világot, Magyarországon is megfordul, barátokra tesz szert. Vissza­térése után a népi egyseg kormányát támogatja, Allen- de elnök személyes jó barát­ja. és alig valamivel éli túl a fasiszta puccs első napjait, Allende meggyilkolását. Ko­rábban a népi egységkormány párizsi nagykövete volt. Korai verseiben a fiatal költő életvágya, patetikus élet- szemlélete megdöbbentő szürrealista képekben kap megfogalmazást. A Szivemben Spanyolország című kötet (1937.) fordulópontot jelent pályáján: a költő figyelme a metafizikus töprengésektől a valóság felé fordul, ettől kezd­ve válik elkötelezett költővé. Leíró és lírai részletekben bő­velkedő nagyszabású elbeszé­lő költeményeiben dinamikus változatossággal bomlik ki ha­zájának és egész Latin-Ame- rikának a panorámája, ha­gyományai és történelme (Ál­talános ének, 1950). Az Ele­mi ódák három kötete (1954— 57.) új szakasz kezdetét jelen­ti Neruda költő útján: élet- szeretete elmélyül, hangza- tosság nélkül, bensőségesen énekli meg az emberek min­dennapi életét, tárgyi világát. Pablo Neruda 1971-ben kap­ta meg a Nobel-díjat, jogosan, mert életműve, mély huma­nizmusa, szárnyaló költőisége folytán a mai világlíra élvo­nalához tartozik. Sz. M. SZERELMEM AMERIKA Mikor még nem volt mente és paróka, folyók voltak, a víz artériái: Kordillerák csiszolt hullámverése, hol bénán hullt a hó és szállt a kondor: pára és sűrűség, a névtelen menny dörgése, csillag-terebélyű pampák. Az ember föld, edény, a remegő sár pillája volt, agyagban alvó forma, karibi korsó, csibcsia kő, császári kehely, araukán ezikföld. Gyöngéd és vérengző, de nedves kristály-fegyverének markolatára a föld elfelejtett kezdőbetűit karcolta. Senki, semmi nem emlékszik többé a föld nevére: a szél feje üres, a víz beszéde földbilincsben szorong és elveszett a kulcsa, vagy elmerült a csönd vagy a vér tengerében. De megmaradt, véreim, pásztorok, az élet. Akár egy ragadozó rózsa egy vörös csepp a sűrűségbe hullott, s a föld hunyorgó mécsese kilobbant. Itt állok, történelem szól a számom A bölények csöndjétől tetőtől talpig megkorbácsolt földed utolsó homokszeméig, a Déli Pólus fényének torlódó tajtékjába temetve és a komor venezuelai béke ormáról zuhogó vermekbe zárva, kerestelek, apám, homály és réz harcias if ja, kerestelek, buja hajfonat, nász növénye, kajmánanya, te fémpihés galamb. Én, iszap inkasarja, a követ tapintottam és beszéltem: Ki az, ki vár itt rám? És kezem összezártam, hogy egy marék cserepet őrizzen a markom. De zapoték virágok közt is kóboroltam és édes volt a fény akár a szarvas és zöld pillaként zárult-nyílt az árnyék. Földem, te névtelen, Amerikátlan, napéjegyenlőségi szőttes, bíborszínű dárda, a gyökereken át feltört az ízed ivópoharamig, a karcsúnál is karcsúbb szóig, mely csak ezután születik a számon. Orbán Ottó fordítása Pótvizsga Kiosztották a bizonyítvá­nyokat, tart a gyermekek meg­érdemelt nyári szünideje. Máris hallom a tiltakozást egyes szülők részéről: — Megérdemelt? Az én fi­am (lányom egy) két tárgy­ból is bukott. Neki bizony, nem lesz megérdemelt nyári szünidő. Neki készülnie kell a pótvizsgára! Bizony, nem nagy öröm sem a szülőnek, sem a gyer­meknek — sőt, a pedagógus­nak sem — a bukás. De ez jelentheti-e azt, hogy a gye­rek egész nyáron „büntetés­ben” van, hogy nem mehet nyaralni, hogy nem mehet barátaival a térre, hogy egész nyáron csak szemrehányáso­kat kell hallania, és egyálta­lán, semmi mást nem tehet, mint készülhet a pótvizsgára?! Ez lenne a legrosszabb módszer. Ha már megtör­tént a baj, persze, hogy ne dicsérjük meg érte csemetén­ket, de azt nézzük, hogy ké­szülhet fel úgy pótvizsgára, hogy közben azért pihenjen is, legyen módja testileg­szellemileg újraépülni, hiszen akkor a tanulás is könnyeb­ben megy. Mindenekelőtt nézzük meg, nincs-e szüksége segítségre? Lehet, hogy olyan tárgyból készül a pótvizsgára, melyet nem csupán lustaságból nem tanult, hanem, amelyet egy­szerűen nem ért; valamiben elmaradt a többiektől és nem tudta pótolni azt, ami hiány­zott a gondolatsorból, a tudás­anyagból. Prédikáció, órák hosszat kötelező szobában ülés he­lyett inkább vele együtt ál­lítsunk össze egy tervet ar­ról, hogy naponta mit tanul­jon meg; ha kell. szerezzünk hozzá segítséget, ha módunk­ban áll, kérdezzük ki. Ha a gyerek napi egyetlen órát rá­szán az elmulasztottak pótlá­sára és a szülő negyedórát biztosít magának az ellenőr­zésre, akkor nem lehet baj. De ez sem teljes megoldási Legyen a pótvizsgázó gyerek­nek is legalább két-három teljesen szabad hete. Tudjon arról, hogy lesz ilyen ideje, mert akkor köny- nyebb elviselni a napi egy órákat. A pótvizsgára való készü­lés ne elsősorban büntetés le­gyen, hanem értelmesen ar­ra szánt idő, hogy a gyermek pótolja mulasztását. Ha segítséget, megértést kap és ugyanakkor rendszeresen ellenőrzik; ha felcsillan né­hány szabad hét reménye, ak­kor várhatóan sikeresebb lesz a pótvizsga. És talán elegendő tanulság arra is, hogy a jövő eszten­dőben ne kerüljön rá sor. S. M. í NQGRAD m .1984, július 14., szombat ÍJ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents