Nógrád. 1984. május (40. évfolyam. 102-126. szám)
1984-05-19 / 116. szám
Mit olvasnak a szovjet emberek? Kik voltak 1983-ban a legtöbbel olvasott írók a Szovjetunióban? És miért eppen ők? Hogy válaszolhassak a kérdésre, úgy döntöttem, hogy magán-közvéleményku tatást tartok az olvasók körében. Méreteit és módszereit tekintve az én felmérésem természetesen eltér a Gallup- íntézetétől, de csaknem biztos vagyok benne, hogy a végeredmény legkevesebb 90 százalékban fedi a valóságot. Később kitérek majd a meggyőződésem okaira is. Most mindenesetre megnevezem a közvélemény-kutatás első tíz helyezettjét: Jurij Bondarjev, Csingiz Ajtmatov, Viktor Asztaf.jev, Fjodor Abramov, Vaszilij Suksin, Valen- tyin Raszputyin, Alekszandr Csakovszkij. Julian Szem.jo- nov. Vaszilij ßjel.ov és Va- szil Bikov. Közvélemény-kutaiás Elárulok egy kis titkot: adatszolgáltatóimtól nem tíz nevet, hanem azt kértem a húsz legnépszerűbb írót sorolják fel, s közülük választottam ki az első tízet. Közvélemény-kutatásom - adatait több moszkvai kerületi könyvtárban az ország legnagyobb könyvtárában, a 'Lenin könyvtárban gyűjtöttem, kérdezgettem az ismerősöket, és ismeretleneket, sőt Moszkva vendégeit,. akik szívesen meséltek az irodalmi vonzódásukról. Hogy teljesebb képet kapjak, hasonló tájékozódásra kértem meg bakui, vilniuszi, jereváni, tallinni és a Don menti rosztovi kollégáimat. A legnépszerűbb húsz író köréhez ezekben a városokban is csak néhány újabb név járult. És van itt még egy figyelemre méltó tény. Ha megnézzük a tavaly szeptemberben lezajlott IV. moszkvai könyvkiállítás és -vásár dokumentumait, világosan látható, hogy az általam megnevezett tízfős élmezőny munkái iránt mutattak legnagyobb érdeklődést a külföldi könyvkiadók is. Tulajdonképpen ez is megerősíti közvéleménykutatói hitemet: hiszen az újságírók tévedhetnek, de az üzletemberek nem hibáznak, ha üzletről van szó. Váratlanul csupán egyetlen tény érintett, hogy a húsz név között mindössze egyetlen költő volt: Jevgenyij Jevtusenko. Jóllehet a költészetet a Szovjetunióban nagyon szeretik. jól ismerik, a tény tény marad, bár nehezen lehet megmagyarázni. Miért pont ők? Vajon miért pont ez a tíz név került az első helyre és nem másoké? A legfőbb ok — úgy tűnik — óriási tehetségük és nagyszerű mesterségbeli tudásuk. A felsorolt írókat elsősorban korunk problémái foglalkoztatják, de nem feledkeznek meg a jövőről .serh i— s ez feltétlenül vonzza az olvasókat. Meglehet, lesznek, akik furcsállni fogják, hogy a listavezetők között nem szerepelnek olyan kiváló írók, mint Mihail Solohov, Leonyid Leonov, Valentyin Katajev. Ügy gondolom, ennek az az oka, hogy ezeknek a nagy mestereknek a jelentős műveit az olvasók többsége már többször is elolvasta. Magától értetődik, hogy ritkábban keresik őket a könyvtárakban, mint azokat, akiknek újabb műveik 1982—83-ban láttak napvilágot. Emellett ezeknek az íróknak a művei a legtöbb házi könyvtárban megtalálhatók s tegyük hozzá házikönyvtára a szovjet családok 97 százalékának van, amelyekben az állami és szakszervezeti könyvtárak könyvállományának sokszorosa gyűlt ösz- sze. Az olvasó ítélete A Szovjetunióban sok — egyesek szerint túl sok — fantasztikus, kaland- és detek- tívregényt adnak ki. örömmel tapasztalom, hogy az olvasók ezek között is avatott szemmel állítják fel a rangsort azok javára, akiknél a történet sohasem öncélú. Hogy iniről beszélnek még az olvasók sikerlistái? Ügy gondolom, a megnövekedett művészeti igényekről, arról, hogy az olvasók elsősorban azokhoz a könyvekhez vonzódnak, amelyek korunk jellegzetességeiről szólnak és gondolkodásra, elgondolkozás- ra késztetik olvasójukat. G. P* Kokas Ignác: Lear király BESZÉLJÜK MEG! Ahogyan mi kievickéltünk a hullámvölgyből... Az amatőr színjátszómozgalom története több száz évre nyúlik vissza. Coménius már a XVI. században elindította a diákszínjátszást. De lehetne sorolni századokon át az amatőr színjátszás történetét. Az amatőr színjátszásnak nagy hagyományai vannak. Ez országonként változó. Vannak országok, ahol az amatőr együttesekből hivatásos színházak is alakultak. A színjátszómozgalmat nézve, mindig is színházpótló szerepet töltött be — nevelő célkitűzése mellett. Magam is diákszinjátszóként kapcsolódtam be a mozgalomba, majd folytattam színjátszóként és a felszabadulás után mint rendező is tevékenykedtem. Végigjártam a mozgalom dicső, de gyakran göröngyös útjait is. Mint nyugdíjas gyakran előveszem a dokumentumokat. Beletekintve rájöttem, hogy 25 éve alakult meg a Madách Imre irodalmi színpad. Balassagyarmat irodalmi hagyományai is ösztönözték a város irodalmat kedvelő, a színjátszómozgalmat szerető lakosságát arra, hogy legyen amatőr együttese. Emlékszem, a háború előtt egy színtársulat. négy hétre települt le Balassagyarmatra, mert a kis város nem bírta tovább eltartani. íme a bizonyíték, milyen nagy szerepe van ilyen helyen az amatőrmozgalomnak. Városunkban 1959 előtt is voltak amatőr együttesek, melyek zömében vígjátékokat, népszínműveket, zenés darabokat mutattak be. Több mint 25 évvel ezelőtt a Mikszáth Kálmán Művelődési Központba olyan munkatársak kerültek, akik szívükön viselték a mozgalmat és biztosították hozzá a feltételeket. Akkor előadó voltam az intézményben, de mint aki már a színjátszással meg volt „fertőzve”, munkámban mindent elkövettem, hogy városunk színjátszása fejlődésnek induljon. A Déryné Színház kéthavonta látogatott városunkba előadásaival. Szervezésemmel 1959 januárjában megalakult a színjátszó csoport, amely előbb egyfelvonásosokat, majd egész estét betöltő darabokat mutatott be. Aztán megismertük az újonnan kibontakozó irodalmi színpadi mozgalmat. Megismerve célkitűzéseit, jelentőségét, elhatároztuk, hogy csatlakozunk. Hívó szavunk megértésre talált. Közénk jöttek Szabó Károly és Ver- sényi György, a Balassi Gimnázium tanárai. A város új együttese június 28-án be is mutatkozott, előadásának címe: Szerelem a magyar költészetben. A bemutatkozás nagy sikere annyira fellelkesítette a tagságot, hogy a következő évadra már bérletes sorozatot hirdettünk 6 bemutatóra, külön a felnőtteknek, külön a diákságnak. A bérletek rövid idő alatt mind elfogytak, és minden bemutató telt ház mellett zajlott le. Egy-egy produkcióból pluszelőadást is kellett tartani. Nem sorolom fel a címeket, de az évad nagy sikere a Keleten és nyugaton című előadás volt. A Népművelési Intézet pedig megrendezte az irodalmi színpadok első fesztiválját Győrben, melyre a mi színpadunkat is meghívták. Nemcsak azért, mert a „mi kis városunkban” az első tíz között alakult meg az irodalmi színpad, olyan városok mellett, mint Budapest, Debrecen, Miskolc, Eger, Győr, Szek- szárd... Itt is sikert arattak színjátszóink, színpadunk el-, nyerte a fesztivál nagydíját. Irodalmi színpadunk mellett tovább működött a színjátszó együttes is, amely előadásaival járta a községeket. Hatására más szerveknél, iskoláknál is alakultak színjátszó csoportok, irodalmi színpadok. Együtteseinket 3—4 évenként érték hullámvölgyek, de a vezetőkben volt mindig any- nyi erő, hogy tudtak újítani. Például a színpad mellett megalakult a pantomimcsoport. A mi színpadunk szerkesztette az első komplex összeállítást, vagy mi kezdtük el feldolgozni színpadra a balladákat, amivel mindig nagy tetszést és elismerést arattunk. A megújulás szándékával rendeztük meg 1965-ben városunkban az irodalmi színpadok első találkozóját. Ettől kezdve újból nagy lendületet kapott a mozgalom, nemcsak városunkban, megyénkben, hanem országosan is, mert volt egy cél amiért érdemes volt dolgozni egész évben. Talán érdemes volna egyszer megírni az irodalmi színpadi napok történetét is. Magam végig részese voltam a mozgalomnak eleinte, mint rendező, közreműködő, később pedig az intézmény vezetőjeként, szervezője, mozgatója a mozgalomnak. Vaia-' hogy az egyik szemem mindig a színpadunkat és az ISZN-t figyelte. Szomorúan olvasom az „elveszett harmóniában”, hogy baj van a mozgalommal, megyénkben sorra szűnnek meg az együttesek, egyre kevesebb a bemutató, a múlt évi ISZN-re megyénkből egyetlen együttes sem került be. Mi hát a teendő? Ahogy annak idején mi ki tudtuk vezetni a hullámvölgyből az együtteseinket, úgy most is ki lehetne. Mi kell hozzá? Nem felülvizsgálások, szavak, ígérgetések meg cikkek, hanem tettek és tettek! És az irodalomért, a színjátszásért érdeklődő, lelkesedni is tudó fiatalok és idősebbek. Mindenki, akiben csak egy kis érdeklődés van. Melléjük pedig fáradságot nem ismerő, jól képzett rendezők és intézményvezetők.' Nem utolsósorban pedig olyan intézmény, mely a feltételeket is biztosítja (erkölcsi, működési, anyagi). SzükJ séges még egy olyan tereml ahol az együttes zavarmentesen tud dolgozni, felkészülni a bemutatóra. Sajnos, városunkban ezt nehezen tudják biztosítani. Ismét költözik a művelődési központ és mindössze egy 100 férőhelyes „kaJ maraterem” lesz a városban,' amit naponta sok mindenre kell majd használni. A csoport tagjainak a fáradságos próbák, a szabad idő feláldozása után kell a sikerélmény. Érezze, hogy munkáját hogyan fogadja a közönség, a társadalom, le tudja mérni munkájának eredményességét. Baj van az olyan együttessel, amely csak próbál-próbálgat, de még <t város közönsége az együttes bemutatóját nem láthatta. Persze ezért cserélődnek a tagok állandóan, jövés-menés van a csoportban. Végezetül, talán gondolkodni kellene azon is, hogy megyénk városaiban, Salgótarjánban, Balassagyarmaton, Pásztón legyenek olyan kiemelt együttesek, amelyeknek biztosítva van a rendszeres, folyamatos működésük, ezek előadásaikkal tájolhassanak, magas szinten töltsék be a népművelő és színházpótló szerepet. Ezen együtteseknek kiemelt megyei támogatást kellene biztosítani, hogy minden közművelődési feltételnek megfelelhessenek. Hemerka Gyula Elsőbb is valamit az élet szeretetéről. Soha sem sikerült megfigyelnem magamon — másoktól meg ezt megkérdezni nincs, talán nem is lehet igazán jó alkalom, pedig alighanem így van ezzel, sok mindenki más is — hogy mikor nézek úgy egy tárgyra ,.na, ez is túlél majd engem ...” Talán a rossz, a nehéz napok vagy órák, az egészség körüli bizonytalanságok. vagy a társakkal megmeglazuló kapcsolat válthatja ki ezt az érzést, de inkább g'-ndolat ez — visszatérő. Ez lenne netán az a sokat és sokféleképpen emlegetett „örök bú"súzás” amiről akárcsak az egyik legnagyobb búcsúzó- éietszerelmes iró Déry Tibor is megemlékezett egyik főrnű- vében az Ítélet nincs címűben. mindjárt az elején írva körülbelül azt, hogy amióta csak emlékezni tud, mindig a búcsúra készült, mindig a búcsú foglalkoztatta a művészetben és az él.etben. De hát lehet-e örökké búcsúzni valamitől, az élettől és készülődni örökké arra a valami másra, ami olyan mint a filozófiában a „fekete lyuk’’ a nagy negatív forma, amelybe nem lehet behatolni sem, mert nincs se eleje, se vége, sem pedig szélessége-mélysége és így tovább. Lehet, nem lehet — Déry szerint lehetett több mint nyolcvan éven át egyvégtében. Itt van hát a VILÁGAINK A szerete nagy motívum, ami mindent A tulajdonjog imádata meghatároz aztán, de legfőképpen az életszemlélet felett uralkodik. Másoknál meg egészen más ez a meghatározó szubjektivitás, mert mi másból indul a gondolat „ez is túlél majd engem” mint a sokat szidott és dicsért szubjektivitásból, meg az erősen ki- spanolt érzékenységből? A minap is rácsodálkoztam egy frissen bevágott, keretébe illesztett, ujjnyomokot őrző és szakszerűen megfirkált (valami számok lehettek) ablaküvegre és az a kényszerképzetem támadt, hogy ez, így ahogy most van, összefírkál- va látja majd a napot, amiben nekem már nem lesz részem. Lehet mindez életszeretet is. Vagy felfokozott realitás. Csodálatosan bárgyúnak látszanak azok, akik egész életükben tátott szájjal habzsolva mindent végigrohannak ezen a napsütötte itt-ott árnyas és sötét folyosón, hogy a végén megdöbbenve beleütközzenek a „vége” feliratú csapóajtóba, ami azonnal kinyílik és elnyeli a delikvenseket. Aki a búcsú mozdulatait nem ismerheti — az életbe is csak beleesett valahogy. Ezért gondolom, hogy lehet szeretet is a búcsúban, mert az mar nem szeretet, amiről itt szó lesz most — meg a buták privilégiuma minden szinten, éppen úgy, mint az ország egykor volt legnagyobb áruházának reklámjában. Ezt a jogot, hogy az „enyém” — ezt is lehet úgy szeretni, olyan „következetességgel”, ami már az örökké célra tartó ökörhijz hasonlítja az embert. De amikor aztán a tulajdon nem más ‘mint egy másik ember, akkor többről van szó, mint egyszerű játékosságról, hason- lítgatásról. Hány családi tragédia kerekedett már abból a tulajdonosi szemléletből és a „megfelelő” gyakorlatból, hogy az elvált párok közül valamelyik (de inkább a férfiak esetében tipikus ez a jelenség) nem tud disztingválni, nem ismer mértéket az önzésben és nem hagyja békén a másikat, örökké a nyomában liheg gusztustalan ragaszkodással és persze örökérvényűen elkésett ragaszkodással is, mert ilyenkor már csekély a remény az újrakezdésre. Többnyire nem is erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy már régen más kapcsolatban is élve, te-, hát nem „kitaszítva” nem tud lemondani egykori tulajdonút mér rád az eltúlzott mértékben önző ember. Kell neki mindkettő. Az új is és a régi is, akit viszont akkor sem emberként szeretett és kezelt, amikor együttélt vele, hanem mint a saját használatára rendelt tulajdont. Kényszerköltözések, messzire menekülések, bujkálások, ellenakciók, álmatlan éjszakák és sok-sok bizonytalanság a másik részéről — az az eredmény (?), amelyen a törvény sem képes változtatúi, mert gyakorta sem bizonyítani nem lehet ezt az üldözéses-zakla- tásos folyamatot — meg aztán máshogy is lehet értelmezni —, sem megfelelő bátorsága nincs a másiknak, az üldözésben részesülőnek ahhoz, hogy miként a könyvekben írva vagyon „törvény elé vigye az ügyet... ” Nem is olyan könnyű jól szeretni. Mérték kellene talán a sze- retetre? Ugyan, mi lehetne és kitől származhatna az az egy méter hosszú elvi platina rúd, amely mindenidnek pontosan ki- mérhetné, hogy „innentől idáig tart a szeretet’ és nem tovább. ..” Az alaposan összekevert és vei* együtt egyteke időben devalválódott érzelmek idején meg hatalmas tévesztések, vannak a szeretet megnyilvánulásaiban. Segít ebben az eltárgyiasuló, a dologi értékeket felmagasztaló, sőt már-már egyedül üdvözítőnek tartott anyagiasság elterjedése minden más rovására. Hát szóval, az szereti a másikat — legyen szó gyerekről és szülőről, házasfelekről vagy rokonokról, sőt, ami némiképp ellentmondana, ha lenne még kinek és minek, legyen szó szerelmesekről — aki minél nagyobb, minél szebb, minél modernebb, minél értékesebb, minél... Meddig lehetne ezt is . így folytatni ? Az igazi gond-baj az, hogy ez valóságos mércévé növi ki magát, megteszi a gyakorlat társadalmi mértékben olyan etalonnak, olyan pontnak, amelyet mindenkinek el kell érni, ha azt akarja, hogy a másik jót gondoljon róla! A fene megette azt a szeretetet is, amelyet tárgyakkal kell körülbástyázni. • Pedig hát, azokra, ugye, rá lehet mutatni, hogy „ezt pettem neked, látod mennyire szeretlek...’’ Olvastam egy könyvi beírást, de már a könyv is sokat mond arról, aki ajándékképpen dedikálta, hiszen egy történelmi munka (Magyarországról), amelyet tudományos körök, tehát nem politikaiak adtak ki valahol Argentínában, vagy Brazíliában, végeredményben teljesen mindegy is, hogy hol. Aki adta és aki . beleírta azt a néhány sort, maga is külföldön élt hosz- szú időn keresztül, mert úgy hozta az élete, hogy mindenféle jogos vagy jogtalan üldöztetés nélkül, ezek teljes hiányában külföldön vetett horgonyt, miközben — sokezernyi példa van erre is — éppúgy szerette magyar hazáját, mintha itt élt volna közöttünk. Ezt a fordulatot manapság már senki seni vitatja, hála istennek. Az a bejegyzés körülbelül ezt mondta: „Szeress mérték nélkül.” Más szóval kettőzött értelemben — mértéktelenül-ha- tártalanul és egyben érdek, mindenféle méricskélés nélkül. Nekem azt mondja ez a másnak szóló, de ha egyszer elolvastam hozzám is tartozó beírás, hogy szeretni is úgy kell, mint élni, hogy más is élni tudjon. Hogy más is szeretni tudjon. Minden mérték nélkül ezzel az egyetlen mértékkel. T. Pataki Lászlé j NOGRÁD — 1984. május 19., szombat 7
