Nógrád. 1984. március (40. évfolyam. 51-77. szám)
1984-03-31 / 77. szám
Alapvetés és generációváltás Hatvanéves a Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar A közelmúltban az egyik zeneakadémiai koncertet így hirdette az Országos Filharmónia műsorfüzete: a 60 éves Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar hangversenye. Amikor a muzsikusok bejöttek a pódiumra, némi meglepetést okozott, hogy nagy részük láthatóan 30 év körüli fiatalember, aki csak nemrég fejezhette be zenei tanulmányait. De nem sokkal látszott idősebbnek karmesterük, Szabó László sem. Mint később az együttes igazgatója, Márton Gábor elmondta, a zenekar tagjainak hatvan százaléka még nem töltötte be 35. életévét. Valójában tehát ez az együttes már nem ugyanaz a zenekar, amelyik hatvan év óta működik Debrecenben, terjeszti, képviseli a zenekultúrát a városban és környékén, amelynek jelentősége nem utolsósorban abban áll, hogy a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara után ez az ország második legnagyobb múltú szimfonikus zenekara. Az együttes tagjai és vezetősége az 1983/84-es hangversenyévadot kiemelkedő szezonnak tekinti: most ünnepük megalakulásuk 60. évfordulóját. Debrecenben már 1923 eiőtt felvetődött önálló zenekar létesítésének igénye, de a megvalósításra a háború által előidézett súlyos anyagi gondok miatt nem került sor. A város egyetlen nagyüzeme, a járműjavító munkásai körében jelentős kulturális hagyományok éltek, s volt is egy szerényebb igényű zenekaruk. Az akkori MÁV-üzem- vezető zeneértő, zenekedvelő Balázs Károly vállalkozott arra, hogy kibővíti az együttest. Kiáltványt adott ki, amelynek hatására komoly A Debreceni MÄV Filharmonikus Szabó László. Zenekar, vezényel: érdeklődés mutatkozott a muzsikálni szerető, főként vasutas dolgozók körében, akik elsősorban az új zenekar fúvósállományát alkották. Az együttest eleinte helyi zenetanárok vezették, de 1926- ban sikerült megnyerni a művészi vezetésre Ábrányi Emilt, a kor neves karmesterét, az Operaház vezető karnagyát, aki tíz évig állt a zenekar élén. Az ő keze alatt formálódott magas színvonalon muzsikáló együttessé a korábbi heterogén, különböző felkészültségű tagokból álló társaság. Ábrányi után Sauervald Géza vette át néhány évre a zenekar vezetését, ám a második világháború miatt művészi fejlődésük lendülete egy időre megtört. Hivatásos tevékenységét Rubányi Vilmos művészi irányításával kezdte az együttes, aki azonban az 1954-ben bekövetkezett kötelező létszámcsökkentés és egyéb bürokratikus intézkedések miatt egy időre lemondott. Szerencsére 1958-ban vissza került a zenekarhoz, amelynek ezután újabb reneszánsza következett. Rubányi húsz évig vezette az együttest. Ábrányi Emil és Rubányi Vilmos művészi alapvetése tartósnak bizonyult. A Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar itthon és külföldön egyaránt tekintélyt szerzett magának, s ezt később is sikerült megtartania. Áz utóbbi tíz esztendőben is, amikor a régi, idősödő muzsikusokat fokozatosan fiatalok váltották fel. A mai 71 tajfú zenekarba jóképességű, hivatásszerető fiatalok kerültek, akiknek már nem csak azt kell tudniok, amit az idősebb kollégáiknak kellett, hanem helyt kell állniok az új kor követelményeivel szemben is. Szomory György A Monarchia végnapjai Szabó István készülő filmjéről Tengerésztiszti egyenruhában ülök a izázadelői patinái bordélyház előcsarnokában. Asztalomon pezsgő, oldalamon •gy-egy rosszlány — a konvenciókkal szakítva — fehér menyasszonyi ruhában. Szemben velem a kanapén tüske- frizurás főhadnagy simogatja virágkoszorús babája formás lábát. „Ennyi 1 Köszönöm’* — hallatszik a rendező csendes utasítása. Kihúnynak a halogénlámpák, a stáb szedelőzködik, átáll a következő képsor felvételére. Zubbonyom zsebéből előveszem a diktafont, hogy statisztálás közben elbeszélgessek Szabó István Oscar-dí- jas rendezővel, legújabb, magyar—osztrák—NSZK koprodukcióban készülő filmjéről, a Redl ezredesről. — Alfred Redl, a Monarchia 1910-es éveinek valóságos figurája volt — mondja Szabó István. — Miután élet- története érdekes volt, izgatta a kor és az utókor fantáziáját. Többen is írtak róla. Egon Ervin Kisch A Redl-ügy címmel, Stefan Zweig egy hosz- azabb művet, Osborne pedig egy színdarabot. Történelmi dokumentumok is előkerültek * forgatókönyv írásának előkészületekor, de ezek eléggé hiányosak, ellentmondásosak. — Az önök értelmezésében kicsoda Redl? — Főhősünk szegény családból származik. Apja egyszerű paraszti sorból vasutassá avanzsált ember, aki becsvágyból már tízéves korában katonai iskolába íratja őt. Tehetsége szemet szúr a parancsnokainak, gyorsan halad előre a ranglétrán, a vezérkarhoz kerül, de mert úgy érzi, hogy valódi szociális háttere kevés, a Monarchia elvárásainak, nem meri vállalni saját múltját, hovatartozását, s ezért folyton másnak próbál mutatkozni, más akar lenni mint aki. A történet végső soron az identitás zavaráról, vagyis az önazonosság válságáról szól. Redl nem szerepet játszik, hanem valóban más kíván lenni, és mindvégig biztonságérzetet keres, amit azáltal próbál megszerezni, hogy az arisztokratákkal kísérel meg azonosulni, közöttük forgolódik. Velük akar közösséget vállalni minden áron. Mindent meg is tesz ennek érdekében, és szép lassan elárulja szüleit, testvéreit, családját, főnökeit, önmagát. Harcol önmagával, és végül is elpusztul ebben a harcban. — Miért és hogyan? A Monarchia és a császár iránti feltétlen rajongástól eljut a birodalom elárulásáig. Redl ezredes a hatalom csúcsán rádöbben: élete csődbe jutott. Főbe lövi magát. Megiszom a pezsgőnek tűnő szőlőlét a metszett kristálypohárból, és a kefefrizurás főhadnagyhoz fordulok, aki nem más, mint Dobai Péter, a film forgatókönyvírója, mondjon néhány gondolatot a bordélybeli jelenetről. Mi szükség van ró, miért is vagyunk itt a kacér hölgyek társaságában? — Szeretem végigkövetni a folyamatot, amíg az írott szövegből film lesz, szívesen vállaltam hát epizódszerepet a rendező felkérésére — magyarázza. — Fontos jelenetet veszünk fel ebben a miliőben* Tipikus hely volt ez abban a korban. A Monarchia minden nagyvárosában volt tiszti kaszinó, garnizon. Itt Budán, ebben az elhanyagolt tanácsi tulajdonú villában találtunk ideális helyet a bordélybeli felvételeinkhez. Redl ekkor még csapattiszt, de itt fedezi fel, milyen sokat elmondanak a nők a férfiaknak egy-egy pásztorórán. Ráébred, hogy a nőkön keresztül könnyű információkat szerezni, gyűjtögetni és ezáltal egyszerű kézben tartani embereket. — Hogyan árulta el Redl a Monarchiát? — Feltehető, hogy a galíciai Érzem vs1-erőd átépítésével, az ütegek áttelepítésével kapcsolatos terveket szolgáltatta ki az oroszoknak 1913-ban, és ezáltal a háború alatt lehetővé vált az erőd elfoglalása. — Végül is szimpatikus figura ez az ezredes? — Szerintem az. Szörnyű sorsa láttatja velünk a politika és a történelem ellentmondásai között vergődő embert. Egy olyan tehetséges ember előtt, mint Redl, nincs akadály, nincs bíró, aki megmérhetné, bűnös-e vagy sem. Elmenekülhetett volna Bécsből, hiszen tábornokok és nagykövetek élete függött tőle, mindenkiről, aki számított valamit a birodalomban, rendelkezett terhelő, kompromittáló adatokkal — noha jegyzeteket nem készített, fejben tartotta titkait. A konfliktus abban rejlik, hogy önmagával is szembekerül, és példás ítéletet hoz maga fölött. Tragédiájának egyik oka abban keresendő, hogy a hatalommal valami olyan társadalmi erőt, princípiumot akar birtokolni, ami az egyes embert soha nem illeti meg, hanem csakis az emberi közösségeket. De hangsúlyozni szeretném: számomra az egész filmben nem is annyira Redl személyiségének a fejlődése az érdekes. Életű ti án és környezetén keresztül a Monarchia széthullása követhető nyomon. Alfred Redl egy évvel az I. világháború kirobbanása előtt lett öngyilkos, de tökéletesen tisztában volt a Balkán-nroblémá- val. valamint azokkal az okokkal, amelyek végül a háborúhoz vezettek. Azt is tudta, hogy a Monarchia hadserege nem képes olyan szinten és olyan nagyságrendben háborút viselni, mint az arra felkészült német birodalom. Sőt azzal is tisztában volt, hogy a több? potenciális ellenfelével, így Olaszországgal és Oroszországgal sem tud megbirkózni. Ä filmet Bécsben. Jugoszláviában és nagyrészt Magyar- országon. mégpedig Budaoes- ten. sinornnhan. Keszthelyen és Pápán fo’-uaHák. Sámathy Tamás 8 NÖGRAD — 1984. március 31., szombat Á kulturális bezártság ellen A kisfalvak és a város A bezártság rettenetes élmény-. Természetes velejárója volt a háborús időknek, és természetellenes kísérőjelensége volt a dogmatikus korszaknak. Emlékszem még arra, hogy 1954-ben milyen hihetetlen elővigyázatosság mellett vettem részt egy, a Tátrába irányuló társasutazáson, hogyan szálltak fel a hátárőrök már Miskolcnál a lezárt kocsikba, és hogyan állt meg a vonat a tényleges határnál, amikoris a határőrök leszálltak. Ez volt az az időszak, amit a bezártság korának nevezhettünk azért is mert szinte mesterségesen volt elszigetelve a magyar tudományos és kulturális élet, a magyar technika, s vele együtt a magyar technikai szakemberek is a világ fejlődésétől. Létezik-e ma bezártság? A fentebbi értelemben semmiképpen sem. Hiszen például a szocialista országokba való utazást kedvezményekkel is támogatják, továbbá az adott körülmények között megvan a lehetősége annak is, hogy mindenki utazhasson — akinek van pénze._ Nem számítva tehát a hivatalos utakat, gyakorlatilag abban a tekintetben, hogy az emberek messzebb útra mehessenek, hogy külföldi szakmai és általános kulturális szempontból fontos dolgokat megnézhessenek, igenis megvan a lehetőség, még ha nem is korlátlan, de mindenesetre széles körű. Egészen más azonban a helyzet abban a pillanatban, ha arra gondolunk, hogy mi történik azokkal, akik kistelepüléseken vagy akár nagyobb településeken —, de a városoktól távol élnek. Mert napjainkat egyre inkább az jellemzi, hogy létezik a „mindennapi bezártság”. Az, hogy a vasút olcsó vagy drága, egyfelől költségvetési kérdés. Az, hogy a vasutat mennyire használják — ez részben a vasúttársaság gazdasági problémája. Hasonlóképpen, ha olcsó a benzin, vagy drága a benzin, ez szintén gazdasági kérdés. Viszont a drága vasút és a drága benzin — most akár magánautóról van szó, akár pedig autóbuszokról — a mindennapban azt jelenti, hogy a nem városokban élők bezártsága egyre fenyegetőbbé válik. S, különösképpen vonatkozik ez a falusi értelmiségre, a gyógyszerészre, a pedagógusra, az orvosra stb. A drágább közlekedés persze nem azt jelenti hogy a pedagógus, aki a legközelebbi várostól száz kilométernyi távolságban él, és csak a városban van koncert, színház, kiállítás stb., egyszer vagy kétszer nem szánhat pénzt arra, hogy elutazzon a városba. De amit az olcsó üzemanyaggal és az olcsó vasúttal évente jó néhányszor megtehetett, most sokkal ritkábban teheti meg. A fejlődés következtében, mivel többek között a bolthálózat is terebélyesedik, nem szükséges esetleg száz kilométert oda-vissza zötykölődnie ahhoz, hogy télikabátot vagy mosógépet vegyen, viszont, ha elsőhetes moziba akar eljutni, akkor bizony utaznia kell. Régebben a vásárlást, és a mozit, kiállítást összekapcsolhatta egymással. Most a fejlődés egyik oldala az, hogy nem kell összekapcsolnia, mert az ellátás színvonala nőtt, másrészt nem is lehet ez megtennie, minthogy ugyanaz a kulturális élmény, mely egy városlakó házaspárnak mondjuk 100 forintba kerül, neki a többszörösébe. Át kell tehát gondolnunk ennek az új bezártságnak minden tényezőjét, belső ellentmondását és problémáját. Mert nyilvánvalóan nehéz egy értelmiségi számára, akinek életszínvonala az utóbbi időben minden bizonnyal süllyedt, és akinek most sokkal többet kell fizetnie egy utazásért, egy külföldi útért. A külföldi utazás azonban egyszer van egy évben, és egyszer elő lehet teremteni takarékosság segítségével a hozzávaló pénzt. De havonta megterhelni a családi költségvetést már nem lehet. Ebből következik, hogy most ismét programmá vált: a kultúrát juttassuk el a faluba. Vagy a vidékieket vigyük el a kulturális centrumokba, mégpedig/úgy, hogy utazást, múzeumlátogatást, koncertlátogatást szervezünk kedvezményes áron. Ebből azonban az következik, hogy a kulturális tárcának kell ezeknek az utazásoknak a költségeit — legalábbis részben — átvállalnia. Nem az autóbuszokat működtető vállalatok és nem is az utazási irodák feladata. Mindezt a kulturális alapokból kellene finanszírozni. Vagyis éppen a megváltozott körülmények, éppen a modern viszonyok kényszerítenek rá arra, hogy a kulturális tárcának olyan kiadásai legyenek, amelyekre ezelőtt vagy nem kellett vagy nem ilyen mértékben kellett gondolnia. És, ha éppen közművelődési érdekből nem költünk többet arra, hogy a kultúra iránt fogékony emberek olcsón közlekedhessenek, akkor a bezártságérzésüket növeljük. Véleményem szerint minden eszközt meg kellene napjainkban ragadni arra — az egyes vállalatoknál, téeszeknél stb. —, hogy ilyen lehetőségeket teremtsenek. Ugyanis ahogyan rosszul éreztük magunkat akkor, amikor az országhatáron belül maradhattunk csupán, hasonlóan kellemetlenül érzi magát az az értelmiségi, és nemcsak az értelmiségi, de mindenki, aki a kultúra iránt érdeklődik, ha egy kis helységben van bezárva, s csupán annak a légkörét és kulturális lehetőségeit érzékeli, holott tudja: annyi minden vonzó élmény várja vagy várná... Hermann István Barcsay Jenő két rajza Anatómia és drapéria Barcsay Jenő kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában A Magyar Nemzeti Galériában a szokványostól eltérő kiállítás nyílt: Barcsay Jenő múzeumban lévő, de eddig nyilvánosság előtt sohasem szereplő rajzait láthatja a közönség. Barcsay Jenő képzőművészetünk nagy öregje: egyidős a századdal, de még most is alkot kedves Szentendréjén, amely ma szinte egy az ő nevével. Mostani kiállítása azért tér el a szokványostól, mert két tankönyvének rajzaiból válogatták, amelyek előbb jelentek meg reprodukálva, mint kiállításon, a maguk valóságában. A két tankönyv: a Művészeti anatómia, s az Ember és drapéria. Mindkettő az ötvenes években látott napvilágot, s azóta több kiadást is megért, nemcsak itt, hanem külföldön is. E két könyv tette világszerte ismertté Barcsay Jenő nevét. A rajzok harminc esztendeje a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonai, de csak most, a budapesti tavaszi fesztivál alkalmából vette elő őket a múzeum, hogy eredetiben élvezhessék a magyar és a külföldi látogatók. Barcsay Jenőt 1945-ben a Képzőművészeti Főiskola tanárává nevezték ki: „a művészeti bonctant és a szemléleti látszattant” oktatta növendékeinek (az ötvenes években például Kondor Bélának, akinek anatómiai rajzai a mesterével vetekedtek.) Tanári kötelességből művészetet teremtett. Anatómiai rajzai nem didaktikus ábrázolatok, hanem művészetté lényegült kompozíciók. A harmincas é\ kben egyszer azt mondta László Gyulának, hogy boldog lenne, ba egy gyufásdobozt meg tudna festeni, dehogy is mer meg ecsetjével az emberhez nyúlni. Természetesen ezt csak a művészi szerénység, s a többre törés mondatta vele, hiszen már abban az időben is festett — nem akárhogyan! — emberi alakokat. Ám a leo- nardói igényesség munkált benne, s ezt érte el, most kiállított anatómiai és drapériákat tanulmányozó rajzaival az ötvenes esztendőkben. Három-négy év kemény munkája van bennük. E lapokkal új műfait teremtett: a vázlatöt emelte önálló kifejező eszközzé. T. M.
