Nógrád. 1984. március (40. évfolyam. 51-77. szám)
1984-03-31 / 77. szám
ó, mi magyarok PÉNTEK IMRE: HAJNAL GÄBOR: HÍVÁSOK Emlékek surrannak Kalandozásaink Firenzében hívom apámat (meghalt) anyámat (fiam a sok házi munka... lépni sem tudok...) hívom a barátomat (öreg fiú, én megértelek, de most az istennek se...) (fel)hivom a mentőket (foglalt) a telefondoktort (mással beszél) a hivatalt (tájékozódik) (ki)hivom a sorsot (magam (nem ér rá) Áz Százhetvenöt éve, április elsején született Nyikolaj Gogol Velikije Szorocsinciben, a poltavai kormányzóságban, kozák kisnemesi családból. Ukrán környezetében népmesék, népdalok indították el útját, s lett az orosz próza és dráma nagy hatású mestere. Diákos, kishivatalnokos külseje — a kor divatja szerint fülig ereszkedő haj, a kis bajusz — a senkiével össze nem téveszthető játékos-derűs tekintetű arc — és a gyakran elhangzó Dosztojevszkijtől származó mondás: „Mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk ki”, alkalmas rá, hogy felidézze alakját a hazájától nyugatabbra eső tájakon is. Először Arany János fogadta szeretetébe a magyar olvasó számára, német nyelvű közvetítéssel, éppen A köpönyeg fordításával, amelynek megírása 1842, a fordítás évszáma pedig 1875. Akakijevrcs Akaki, A köpönyeg „hőse” talán a legismertebb gogoli figura, szorongásaival, egy egész élet értékeként megszerzett köpenyével, köpönyegével, amelyet ellopnak tőle. A gogoli kisember tragédiája ezzel be is teljesedik. Jelképnek érezzük ezt a köpenyt. A köpeny a minden, amit felmutathat önmaga és a világ számára a napi kötelességteljesítés mókuskerekébe kényszerült ember, akit megaláznak, aki kénytelen ezt eltűrni, mert nincs más választása, mert ellenérzései csak a Micsoda tavasz. Gyertyát gesztenyék alatt a búcsúszavak sokasodnak halálra ereit s ifjú emberek az életről s a halálról dalolnak. Szomorú ének száll az egekig köz be« emlékek surrannak köröttein elmennek egymás után ismerősök barátok szerelmek a sűrű csöndben. Mennyi halálon át szikrázva jött ez a tavasz zsendiilő levelekkel s nem bánva bánatot reám köszönt. Sorsok múlt idők bennem gyülekeznek állok szirmokon ágyások között * tétován nézem árnyékát a hegynek. élő Gogol gondolatban a napjait lefoglaló őrlődő, irreális próbálkozásokban nyilvánulhatnak meg. Első írásaiban védi az alig kapitalizálódó Oroszország XIX. századi vidéki idilljét. A köpönyeg szánnivaló „hősével” eljut a városba, a hivatali szolgálatban gyötrődő kisember zavarodottságának belső ábrázolásáig. Mintha valami groteszk kifejlet jellemezné egymást követő hősei sorát. A városban a gogoli hősök vesztesek. A városi szélhámosfigurák viszont az orosz vidék tájáit-eseményeit-társa- dalmát feltérképezve, immár az ősi, „harmónia” vámszedőivé változva, a teljes ábrázolás tablót án váltanak valóra egy fokról fokra megvilágosodó programot. A hősöknek ez a változása a kívánatos korabeli társadalmi feilődés lehetetlenségének kritikai közlésével egyenértékű' Magának Gogolnak — a mesetés, az elmondás kényszerétől haitott tehetségnek — a legtisztább, s nagyon szomorú válasza. Ez groteszk, vitríolos. művészi válasz Is. Ha a külső — forradalmi — cselekvés ábrázolása járhatatlan, a lélektani. a belső ábrázolás iránya nyílik meg. Szatirikus, kirobbanó kacagásra inperiő. sok ízzel, telitalálatokkal jellemzett figurák születnek, mint a közismert Revizor fi 8281 utazgató csinovnvikia; aki felismerve a csalások-hazugságok szövevényében élő vidéki cári hivatalnok butaságát és félelmét, szinte a dolgok természetes meneténél fogva aknázza ki az ebből számára adódó haszon teljes tárházát. Vagy a Holt lelkek, ugyancsak utazgató szélhámosa, Csicsikov, aki meghalt jobbágyok névsorát vásárolja össze, mert így jobbágyokat birtokoló nemesnek hazudhatja magát, egy remélt bankkölcsön érdekében. Az az időszak, amit Gogol ábrázol, még nem a forradalmasodé, a cári despotizmus és megkövesedett intézményei ellen mozgalmakkal fellépő Oroszország, hanem a legostobább feudális-csinovnyiki szolgalelkűség világa. Gogolban élt az igény, hogy a rossz oldal után a szépet, a fellelhető jót is programszerűen mutassa be, de híres cselekedete, a Holt lelkek második része kéziratainak elégetése annak keserű beismerése, hogy látta: sajnos, csak az első rész igaz. A maró kritika: Dosztojevszkij, Csehov, majd századunkban Bulgakov, Ilf és Petrov, Majakovszkij, sőt napjaink sok tehetségének művet érzékenv kaocsol atban vannak a gogoli szemlélettel. Gogol meekeriíjhetotien. A lélek narv ismerőié, zseniális művész. akirek önégető inaz- mondSs-kénvszere tiszteletet és Mrnulntot parancsol. Ez a plebejus kihívás, tisztesség és forradalmiság — az élő Gogol. Konczek József A zuhanyozóban hallom, hogy szomszédaink már zárják a szoba ajtaját. Gyors félmondatok, sietős léptek az ajtó előtt, azután csend. — Ök máris indulnak — gondolom, és közben kimondhatatlan gyönyörűséggel csorgatom magamra a hús vizet. Délben jöttünk ki a Medici- kápolnából. A hőségben egy törmelékkel borított utcán is át kellett bukdácsolni hazáig. Hiába, itt is van útfelbontás, nem csak otthon. Csupa porosak lettünk. A déli forróság itt egymagában' is gyötrelem, kába lesz tőle az ember, a testét pedig marja az izzadság és a rátelepedett por. Szegények, nekik aligha volt idejük zuhanyozni... így ismét beülni az átforrósodott buszba!... Szerencse, hogy én nem abba a csoportba kerültem. Gyuri bezzeg bejön értünk a szálloda elé a busszal. Nem szabad, de ő bejön...Azt mondta, megpróbálja, hogy ne kelljen fél órát gyalogolnunk a hőségben a parkolóig... Reggel fél héttől este fél hétig behajtani tilos... az mondják, árt a rezgés a műemlékeknek, azért. Dé Gyuri bejön... Amikor leérek a hallba már jövögetnek a többiek is. Percek alatt együtt a csoport. — Rendes fiú ez a Gyuri! — Igazán rendes. — Azt mondják, a másik csoportnak el kellett mennie a parkolóba. Ebben a hőségben! Várunk. Mi ott vagyunk, Gyuri sehol. Nem baj, majdcsak megjön. Jön is! Rezegő kézzel nyomja meg a csapóajtót, alig van benne erő annyira kitárni, hogy beférjen a résen. Lángvörös arcán patakban folyik végig a veríték. — Akkor indulhatunk? — kérdezzük többen is, mivel 6 nem szól. — Nem — feleli alig hallhatóan. *— Dehát miért? —• Ellopták a buszt —nyögi végre a szörnyű hírt. — A parkolóból? — Nem. Innen a szálló mellől. Bejutottam szerencsésen, megálltam Itt oldalt. Szűk kis sikátor, egy lélek sem volt ott. Kicsit korábban érkeztem, gondoltam, indulás előtt még bemegyek a mosdóba. Csak itt, a hallban. Igazán, csak éppen bementem, és már jöttem is ki... Nem lehetett több tíz percnél... Indultam vissza, hogy beindítsam a motort, azzal se töltsem az időt, ha majd mindenki leért... És akkor látom, hogy nincs busz!... Természetesen azonnal körbeszaladtam a szálloda épületét, futottam ki, egészen az Arnóig, hátha még valahol megláthatom a forgalomban. — Engem elutazásom előtt figyelmeztettek otthon, hogy nagyon vigyázzak, mert itt bizony lopnak! — Ez sajnos igaz. A kollégáméit kocsiját a szálloda előtti parkolóban törték fel éjszaka, míg ők aludtak, és mindent elvittek belőle. — Itt még kamiont is lopnak! Hallottam olyant,, hogy egy kamiont elloptak a teljes szegfűrakománnyal. — Szegfűvel? Mire kenhetett neki annyi szegfű? — Mire, mire? Nyilván másra számítottak. — A rendőrség! — kapott észbe valaki. — Jelenteni kell a rendőrségnek! Gyuri megadóan támolyog az IBUSZ-vezetőnk nyomában a szálloda portásához. Együttérző fejcsóválás, telefon, bólogatás, újabb telefon — biztatás, még egy telefon, meg még egy: végre felcsillan az idős portás szeme, szája széles mosolyra húzódik. — Leteszi a kagylót, és élénk olaszos gesztikulálás közepette közli: — Jó hír, signor! Megvan a busz! ön rossz helyen hagyta. Behajtott oda, ahová ebben az időpontban tilos. Bizonyára nem vette észre a táblát. Külföldiekkel megesik az ilyesmi, dehát a rendőrség... tudja, hogy van ez... nem lehetnek tekintettel az ilyesmire. Ha észre veszik, se szó, se beszéd, már viszik is a tilosban parkoló járművet... Hát Pisába már nem megyünk. De ne akarjon az em- ben mindent, jó, hogy legalább megvan a busz! Ami szép, új Ikarusunk! Széledezünk. Ki erre, ki arra. Gyuri és Idegenvezetőnk a rendőrségre; egy isten háta mögötti helyre, ahová a buszt vitték. Előttem fiatal nő lépked. Lépteire libeg körülötte fehér madeirából varrt, vagyontérő nadrágszoknyája. Akinek ilyenre telik, annak bizonyára van kocsija is. Sőt! Alighanem sofőrrel! De Itt Hab- tündérke is gyalogol: reggel fél héttől este fél hétig behajtani tilos! A vacsoránál már Gyuri is velünk van. Fáradt, gyűrött, de már nyugodt. — Megvan a busz? Bólint. — Ment simán minden? — ötvenezer líra. Ez a legkisebb bírság. Torkomon akad egy pillanatra a paradicsomos makaróni. ötvenezer líra — szép pénz. Összesen, az egész itt- tartózkodásra, kaptunk 130 ezret, háromezer forintért, akkor az ötvenezer annyi, mint... Reggel korán kelünk. Le- hordjuk a csomagjainkat, megyünk tovább Rómába. De előtte még egy nagyot reggelizünk. Leülünk a megtérített asztalokhoz. Friss kifli, kenyér, a tányérokon a darabka vaj, hozzá a pici dobozka dzsem — a szokásos turistareggeli. No, nem ebből fogunk nagyot reggelizni; szeljük a hazai szalámit, kenjük á hazai májkrémet, kissé zavar bennünket, hogy csak mi — magyarok. Közben egy távolabbi asztalnál is helyet foglal négy ifjú hölgy. Egyikük gyorsan a táskájába rejt két dobozka dzsemet — a négy közül. Kuncognak. Azután a Kis Szemfüles komoly ábrázattal odainti a felszolgálót. Látjuk, hogy reklamál. Két dzsemmel kevesebbet tettek az asztalra. A felszolgáló méltatlankodik, szerinte az lehetetlen, tett ő mindenhova eleget, de azért pótolja a hiányzót. Amint ellép az asztaltól, Kis Szemfüles nekibátorodva felkapja a szomszéd asztaltól mind a négy dobozkát. A felszolgáló észreveszi. Ez már sok! Visz- szalép, méltatlankodik. Az aprócska pertpatvar után megy a felszolgáló a dolgára, de fél szemét most már állandóan a környéken tartja. Eszünk szó nélkül. Mert ugye, magyar ember, mikor eszik, nem beszél. Egyre gondolunk mind a négyen: nem a mi csoportunkból valók! Talán a másik csoportból? Dehát mit javít ez rajtunk? Misinek már a negyedik szendvicset kenegeti gondos kis felesége, közben a szomszéd asztalt figyeli kitartóan. — Nem magyarok — súgj* végül az asztal fölé hajolva. — Biztos? — Biztost — Honnan tudod? — A cipőjükről! Ez megtámadhatatlan bizonyíték. Teljesen megnyugszunk, tovább már nem is törődünk velük. Indulunk. Sietni kell, mert ide ugye, fél hét után már behajtani tilos! Misi egy igazi' magyar úr eleganciájával hagyja a tányérján az érintetlen dobozka narancsdzsemet. F. Sallai Júlia J N em esett semmi eső már napok óta. A kertekben kókadtan dőltek oldalt n virágok, s ahol csak öregek laktak, és nem volt kinek cipelni a locsolókannát, hordani a vizet a kútról, a csapoktól, ott ki is száradtak. Száraz, meleg nyár volt, de Skurcék kertjéből dúsan, orrig érő fellegpamacsokban szállt ki az utcára a begónia, az estike és a kukacvirág illata. Skurc János erős volt, bírta a munkát a gyárban is, a kertben is. Bár a kert nem az övé volt. 1946-ban költöztek ebbe a nagyudvaros, négylakásos házba, a bérlők többsége ugyanolyan melós volt, mint Skurc János. Már két éve laktak itt. Az asszony is, született Tar Mária, ugyanabban a gyárban dolgozott, mint Skurc János. Tar Mária villamossal járt dolgozni, Skurc János naponta, akár délelőttös, akár délutá- nos volt, gyalog tette meg a nyolc villamosmegállónyi utat. A kert a háztulajdonosé volt, de ő nem ebben a házban lakott, így a lakók magukénak érezhették a kertet, az udvart, gyerekeik szabadon játszhattak a tágas térségen. Hogyan és miért, sohase derült ki, de tény; ez a ház valahogy elkerülte az államosítást. Skurcék négyéves, sovány fia nem járt óvodába, ezért, ba Skurc délelőttös volt, Skurcné délutános műszakot vállalt, így a gyereket segítség nélkül is el tudták látni, Skurc Janikának igazán Jő dolga volt. Hol apjával, hol anyjával töltötte a napokat, de szükség szerint vigyáztak rá a ház asszonyai is, a két Ilonka, meg Wittich mama. Ha nincs ez a hosszú szárazság, ez az eszelős hőség, ez a mindent elpárologtató, fony- nyasztó, sárgító kánikula, egészen kellemes lett volna az élet. A lakbér 25 forint volt. Azért ilyen kevés, mert Skurcék „lakásában”, ami egyetlen szobából állt, nem volt. Azért ilyen kevés, mert mondtuk már — Skurc János erős volt, és bízott az életbenDélben, mikoris Skurc már készülődött, hogy fiával együtt elinduljon a gyárba, váratlanul megérkezett Skurc- nű — Azt üzeni a művezető, hogy nem kell bemenned. Skurc megtorpant, rutinos mozdulatai, melyek a mindennapi készülődést irányították, megálltak, szinte ösz- szetörtek. A magas, nyílt arcú férfi meggörnyedt, hunyorgott a fényben. — De miért? — Mert nem kell. Az öcs- kös gépével baleset történt. — Mi? — Levitte az Öcskös karját a gép. Skurc János elsápadt. Az Öcskös fiatalabb volt nála több mint tíz évvel, ő vitte be a gyárba, az idősebb testvér jogán. Esküvő előtt állt az Öcskös, a szép Abonyi Éva a gyűrűs menyasszonya yolt, Abonyi Éva gyönyörűen ejtette a szavakat, szája ropogtatta az erreket, kedvvel formálta a hosszú magánhangzókat; hatalmas, tiszta szemei, törékeny dereka, asszonyos csípője, nyúlánk alakja megigézte a Skurc testvéreket. János ismerkedett össze vele, az ismerős trafikosnő Apáti Miklós I lánya volt, elég könnyen kezdtek el beszélgetni, aztán Öcsköst is elvitte a trafikba. Hármasban sétáltak, eleinte csak a főutcán. Aztán a Ligetbe; később a meccsekre is eljött velük a szép Abonyi Éva. A dolog hamarább és egyszerűbben oldódott meg, mint Abonyi Éva szerette volna, mert János egy nap eléjük állt, és azt mondta: „Nekem feleségem és gyerekem van”. A karakán mondat mögött ott volt persze Skurcné, született Tar Mária karómerev szigorúsága is, aki egy-két mondattal rendet tudott csapni maga körül. Nem sokkal ezután Abonyi Éva és az Öcskös eljegyezték egymást. — Éva tudja? — Kitől tudná? A szép menyasszony9 — És az Öcskös? Vele mi JLanl. -i — Elvitte a mentő. — Leállt a gyár? — Miért állt volna le? Csak neked nem kell bemenni. — De én vagyok a váltótársa. — A művezető azt mondta, hogy nem kell- Hogy mondjam meg, hogy nem kell. Hogy ő nem vadember. — Itt a gyerek. Én megyek. Már összecsomagoltam. És tempós lépteivel elindult a gyár felé. Abonyi Éva járt az eszében. Szegényke! Most lehet egy nyomoréknak a fér lesége. Vagy megússza az Öcskös? A kártológép nem olyan veszélyes, a szögecsek közül is kihúzhatja az ujját, aki ügyes. És Öcskös nem ügyetlen. Igaz, most szerelmes Évába. „Dehát én is szerelmes vagyok bele!” Mint villámcsapás, vágott bele a fölismerés. „De én mégis tudtam vigyázni magamra.. Megtántorodott a hőségben, meg kellett állnia. Itt az a trafik. Csak be kéne mennie és ... megmondani' Nekitámasztotta hátát egy hirdetőoszlopnak. Pihent. És fuldok- lott. Jött egy villamos, erősen kilépett, már épp lecsengették, mikor föllépett a legel; ső peronra. „Nincs is pénz nálam”. A kalauzt szerencsére ismerte valamelyik kocsmából. „Ugyan, Jani, ne bolondozz nekem...” — mondta, és Skurc János jóval váltás előtt beért a gyárba. Nagyobb csöndre számított. Azt hitte, hogy csöndben lapulnak a gépek, a műhely, hogy leállt az egész gyár. „Talán hem is olyan súlyos... csak az asszony fújta föl...” A félkarú portás köszönt neki, mondani is akart valamit, de csak grimasz lett a félbemaradt beszédből. A műhelyig meg sem állt. A műhelyajtót erős mozdulattal lökte be. Itt végre az a komoly csend fogadta, amire egész úton felkészült, amire várt. Most mégis belehasított ez a némaság. Mindenki őt nézte. Szirtes művezető jött elébe, köszönt, és csak annyit mondott: „Jani, menj haza”. „Az Öcskössel mi van?” — „Levitte a gép a jobb karját, tövig. Elvitték a mentők. A gépetek is csupa vér. Nem neked való ez. Menj haza”. Skurc János bénultan állt a műhely közepén. A sapkáját gyűrögette, nézte a társait. Azok meg őt és a művezetőt nézték. Álltak a gépek, még nem volt itt a váltás ideje, de senki se kínozta a gépét. Az Öcskös gépe körül álltak a legtöbben. „Majd én letakaritom a gépet. Úgyis nekem kell melózni rajta”. Csak ennyit mondott, és a már odahordott kapcanagyságú, barna vattadarabokkal, rongyokkal tö- rölgetni kezdte a gépet. Éva járt az eszében. Most megtehetné, hogy... hiszen nem lehet elvárni senkitől... hogy egy rokkanttal éljen... egy egész életen át. Elválhatna, és elvehetné Évát. Az Öcskös se haragudna. Éva szereti őt, és meg is értené. Nem hinné azt, hogy... Mert férfibecsület az is, hogy...” Ahogy a leállított gépet a hengerek közé hajolva tisztogatta a vértől, a mocsoktól, egyszercsak valami fényeset pillantott meg, a gép alatt, a padlón. Az Öcskös ujja volt, rajta a karikagyűrűvel. Az arany átragyogott a véren is, Skurc János fel akarta emelni a véres ujjesonkot, de elájult. Ezen a munkások nem is csodálkoztak különösebben. Szinte várták, hogy történjék valami azzal az emberrel, akinek a testvére néhány órával ezelőtt elvesztette a jobb karját. D e Skurc János nem a vértől vagy a csonkmaradék ujjtól ájult el. Hanem azért, mert Szirtestől is tudta, hogy az Öcskös a jobb kezét veszítette el. S ha a gyűrűt már a jobbján viselte, akkor az olyan, mintha Éva és az Öcskös házasok lettek volna... akkor már késő. NÓGRAP - 1984. március 31.i szombat Váltótársak
