Nógrád. 1984. március (40. évfolyam. 51-77. szám)

1984-03-31 / 77. szám

Merre tartanak könyvtáraink ? A művelődést, tudjuk, nem lehet számokban pontosan ki­fejezni. A tényszerűségre mégis szükségünk van, mert a tényék birtokában vagyunk kepesek a tendenciák felvá­zolására. A megyei tanácsi könyv­tárhálózatnak 1978-ban 43 ezernél több olvasója volt. Hasonló — tehát jó — szin­ten formálódtak a többi használati, mutatók is. De az­óta — zuhanunk! 1981-ben eljutottunk a mélypontra. S szívós, körültekintő, hozzáér­tő munkával aztán egy esz­tendeje fordulat következett: négy híján negyven ezren iratkoztak be. Persze hol van ez az említett 1978. évitől amikor a lakosság 18,4 száza­léka volt beiratkozott olva­só — ma a 16,6 százaléka. Ezzel az eredménnyel a me­gyék és a főváros közötti rangsor utolsó harmadának egyik helyét foglaljuk el. Mindez tény, épp úgy, aho­gyan az is, hogy minden jel szerint egy kedvező irányú folyamat kibontakozásának — még inkább kibontakoztatá­sának — nagyon kezdeti idő­szakában vagyunk. Mi a bi­zonyíték? Amit figyelembe vesznek az említett országos rangsorban is: a könyvtár- használat jellemzői. Például: a látogatások gyakorisága egészében, aztán egy olvasó átlagában, a kötetek forgal­ma, ugyanabban az összeha­sonlításban, mint a látogatá­soké. Persze vannak még nemcsak az országos, hanem a saját korábbi eredménye­inkhez viszonyítva is lemara­dásban levő adatok, ezek azonban általában kisebb súllyal esnek latba. Talán egy kivételével: a munkásolvasók számával. * A Balassi Bálint Megyei Könyvtár tavaly 81-gyel keve­sebb munkásolvasót jegyzett be az előző évinél. S ha nem is ilyen az arány, de csökke­nés jellemző a legtöbb taná­csi könyvtárunkra, sőt a szakszervezeti működtetésű- ekre is. Amikor a megyei könyvtár igazgatójától az elgondolása felől érdeklődtem, első hal­lásra meglepő választ adott. Nem fogom fel tragikusan a csökkenést — mondta, majd indokolni kezdte álláspontját. Bizony elgondolkodtatóak, át­élhetők, elfogadhatóak voltak az indokai. A különböző művelődési mozgalmak — bár Pásztón az ellenkezőjét tapasztalják — egyelőre nem ösztönöznek az állandó, rendszeres olvasásra. (Ha igen, akkor nem csök­kenne a munkásolvasók szá­ma). S az is alighanem min­denki által ismert, hogy fo­kozatosan olyan társadalmi helyzet alakult ki, amely a munkásrétegeknek csak pa­rányi hányadát tudja érde­keltté tenni a művelődésre. Ez vonatkozik a munkahe- ben és két órakor, már szinte lyek légkörére is. Évek óta azért szintén csökkent a fel­nőttoktatásban résztvevők száma. Ugyanis a munkahelyi gazdasági és mozgalmi veze­tők a napi termelési, financi­ális gondokkal birkózva nem tudtak olyan erkölcsi és anyagi ösztönző rendszert ki­dolgozni, amely az általános tudás megszerzésére, az álta­lános műveltség, tudás gyara­pítására sarkallná a munkás­tömegeket. Mostanában a szakmai oktatás virul, mert ennek ösztönzését, jól, jobban sikerült megtalálni. Pedig — szinte már restellem, annyi­szor leírtam — nagyon ponto­san tudjuk, hogy az általános műveltség milyen fontos épí­tőköve az ember szellemének, egész arculatának, hogy ezek­re az ismeretekre lehet ala­pozni a szakmaiakat is. A mai kor magas szakmai is­meretei aligha rakhatók fel tartósan, távlatokban kecseg­tetően az alacsony általános kulturális szintre. Előbb- utóbb káosz lesz belőle, vagy lemaradás, nem felzárkózás a fejlettebb európai színvonal­hoz. Az emberek napjainkban igen sok és erős kulturális ösztönzést kapnak, például a televízióból, a moziból, a kis­kertmozgalomból, a háztáji gazdaságból stb. Az ösztönzé­seknek csak egyike a könyv­tár, de a legfontosabbak kö­zé tartozik. Mégis úgy hi­szem, azért fogalmazott úgy a megyei könyvtár igazgató­ja, ahogyan, mert tudja, hogy az ember ideje véges, s a vá­lasztás nehéz. Azt azonban mégis joggal sürgeti, hogy az egyes emberek esetében egészségesebb arányok ala­kuljanak ki a lehetőségek kö­zötti választásban. Hiszen az olvasás — emlékezzenek a fentebbi adatokra — me­gyénkben alacsonyabb szintű két szempontból is: alacso­nyabb a lehetségesnél és a könyvtári kínálattól. * Az olvasók megnyerésére új módszereket, formákat, eszközöket dolgoznak ki es vetnek be a könyvtárosok. Igyekeznek a számba jöhető olvasókat munka- és lakóhe­lyükön, vagy valamilyen más közösségben elérni, meggyőz­ni. Falusi könyvtári napokat szerveznek, s kerekasztal-be- szélgetés keretében ismertetik munkájukat, lehetőségeiket a résztvevő vezetőkkel, értel­miségiekkel. Tavaly a megyei könyvtár kilenc nagyobb tele­pülésünkön folytatott ilyen beszélgetést, öregek és bete­gek részére megvalósították a házi kölcsönzést. Világos előttük, hogy házon belül is rendet kell tenni. Egy rendszertelenül, vagy rö­vid ideig nyitva tartó könyv­tár nem produkálhat kívá­natosat. Nagyobb gond fordí­tódik a beszerzésre, mivel ta­pasztalat, hogy az emberek a friss könyveket jobban ked­velik. Javítják szolgáltatásai­kat, jobb körülményeket ke­resnek az intézménynek. Az utóbbi tetteket szándé­kosan jelen időben írtam, mert a munka természetes folyamatát képezik. A megyei könyvtárügyről folytatott beszélgetésünk vé­géhez érve, Kojnok Nándor, a megyei könyvtár igazgatója egy kéréssel állt elő: bármit írhatok a tapasztalatokról, csak egy dolgot ne felejtsek ki — az integrációt. Mivel ál­talam is lényegesnek tartott, dologra kért, nem tértem ki a teljesítéstől. Íme: a változások korát él­jük, a kezdeményezésekét. Ez utóbbiak azonban ne legye­nek öncélúak, divat szerinti­ek, mindenféle realitást mel­lőzök. A megyei könyvtá­rak fejlesztésére átgondolt, elfogadott távlati program készült három esztendeje. Folyik a megvalósítása. Persze a helyi kezdeményezéseknek is van létjogosultságuk, az említett követelmények sze­rint. És hasznos lenne azokat mindig megbeszélni a megyei, területi szakemberekkel, könyvtárosokkal. Akkor nem születne több elkapkodott, rosszabb helyzetet teremtő könyvtári integráció! Sulyok László BESZÉLJÜK MEG! A „homo ludens" nem veszítheti el a harmóniát! Az amatőr színjátszó moz­galom és a társadalom kö­zötti elveszett harmóniát si­ratja és kéri számon Sulyok László a NÓGRÁD egy ko­rábbi számában. A jegyzet olvasása közben pillanatnyi­lag igazat ad az írónak az ember, de... és itt kezdődnek az ellenvetések. Ellenvetések, mert véleményem szerint Sulyok László túlságosan dra­matizálja megyénk jelenlegi helyzetét, csak a negatívu­mokat álllítja előtérbe. Tény és való, hogy az 1970-es években, amikor az amatőr színjátszó mozgalom fellendülő ágában volt — nemcsak országosan, de me­gyénkben is —, voltak cso­portjaink, sőt akkor divat volt „színjátszani”, irodalmi csoportokat szervezni, s azo­kat jól-rosszul produkcióké­pessé tenni. Ha visszatekin­tünk az ország amatőrmoz­galmának történetére, csak számadatok tükrében, igen tanulságos képet kapunk. 1948-ban 12 ezer csoport mű­ködött, 1972-ben 1037 irodal­mi színpad és 970 hagyomá­nyos színjátszó társulat kop­tatta a világot jelentő deszká­kat. Azokban az években a rádió mintegy százhúsz, a te­levízió körülbelül harminc amatőrprodukciót mutatott be. Jelenleg országosan mintegy 100—120 csoport az amely színpadképes, művészi élményt nyújtó produkcióval dicsekedhet. A lefelé ívelés tendenciája tehát nem kimon­dottan megyei, hanem orszá­gos jelenség. Igaz, hogy az elmúlt évben 18 amatőr színjátszó kör megszűnt, de tessék a másik oldalra odaírni, hogy 38 pe­dig rendszeresen működik. Sajnos a cikkből is kitűnik közművelődésünk egy na­gyon káros és téves szemlé­lete: a produkció központú­ság. Eszerint csak akkor mű­ködik valami, csak akkor eredményes a munka, ha he­lyezésekben, oklevelekben, érmekben mérhetőt teljesít, de az, ami tulajdonképpen a közművelődés feladata, az ön­művelődés, az örímegvalósítas segítése, amely nem látvá­nyos feladat, már nem kap tapsot, már nem kerül rival­dafénybe, már nem mérhető, nem dokumentálható egy falra tett bekeretezett okle­véllel, A jelenleg meglévő csopor­tok közül ténylegesen kevés az országos színvonalon moz­gó, ott helytálló csoport me­gyei számaránya, azonban ez a kevés is olyan színvonalat képvisel, amivel nem szé­gyenkezhet Nógrád megye. Többi csoportunk az 1976-ot követő hullámvölgy utáni nem éppen látványos építke­zés időszakában van, de lé­nyeg, hogy vannak, működ­nek és ezeken a csoportokon belül embernevelő önművelés folyik, s ez majd átcsap a minőségi változásba, a köz- művelődésbe. Való igaz, hogy nem ren­delkezünk rendezői egyéni­ségekkel sőt szakemberekkel sem. Lelkes pedagógusok, a színjátszás régi iskoláit meg­járt népművelők vezetik a meglévő csoportokat. A ki­emelkedő teljesítményt nyúj­tó csoportok vezetői már képzett, tapasztalatokkal ren­delkező szakemberek, akik sa­ját csoportjuk felkészítésén túl bizony kevés segítséget, hosszú távú támogatást tud­nak adni. A meglevő szakem­berekkel sem sáfárkodunk jól, valahogy átok ez rajtunk, hogy nem tudjuk megőrizni, megbecsülni, kellően érté­kelni azokat, akik valami újat, valami jobbat, valami mást akarnak tenni. A megyei művelődési köz­pont indított már kétéves színjátszó-rendezői tanfolya­mot. A végzettek... ? Nagyon kevés az, aki közülük csopor­tot vezet. Az okok? Gazdasá­gi, emberi, családi, szakmai, s lehetne sorolni tovább. Ok többek között a dömping. Egy-egy kiemelkedő ünnepre összehozni egy csoportot, s hiába lát az ember sokat ígé­rő megnyilatkozást, folytatás nincs, mert az igazi amatör színjátszás és . mozgalom olyan, mint a diófaültetés: idő kell, míg termés lesz raj­ta. Az amatőrizmus egyik éltet tő eleme a bemutatkozási let hetőség, a minél több felie­pés, a megméretés minél gya­koribb próbatétele. A szín­pad világának megszokása, a közönség tapsainak áhítozá- sa, a rutin megszerzései Sajnos megyei szinten mind­ez nem adott, reméljük, a megyei tanács művelődési osztálya által hirdetett moz­galom segít majd a gondon, és öntevékeny amatőrcso­portjaink több bemutatási lehetőséghez, több fellépéshea jutnak és érezni fogják mun­kájuk szükségességének fon­tosságát, azt, hogy tevékenyé ségüket értékelik. Addig? Addig a diófaülte­tés időszakában vagyunki amikor még vékony a fács- ka, még csak diója hull, ter­mése nem érett be, s fáj a szomszéd termését látni. Mátyus Imre V«llllllllllllllllll|||||||||||||||||||||||||||||||||||«|||||||||t||||||||g|||||||l||||||||gil|S,l|l|l|||l|||||V||ll||||,|||||,(-f||,lll,faaMia|f||at||||||||i||||||,|,|||||||B||||t|||||||a|||||||||,l|||||||||||||||||||||||||||,i,||,,l,l|f|||||||||||||||||||||||||||ll|||||||||||||||||||||||||||||||||I||||t|||||||||||||||Mgail|ll||||limmilm|m|||||am|||||||a|||||M|||||||f||a||||Ha|||t|||Vi VILÁGAINK BUIlKTilKOK A modellek támadása egy­szerűen leírhatatlan. Zene kellene hozzá, az a bizonyos állandóan ismétlődő egyritmu- sú, amely ebben a divatbe- mutatós környezetben úgy szól, mint a szépség — az elérhe­tetlen — diadalindulója, mi­közben támadó harci riadó is egyben. A női konferansz ol­dalvást a mikrofonnál, „cé­günk reklámja” a legdivato­sabb ez évi színekben, fehér- ben-feketében, csengő han­gon sorolja — mit látunk ép­pen, mi a divat manapság, ha még nem tudnánk. Az egyfejű tömeg lent ül a né­zőtérnek kiképzett betonon, nincs stég, a lányok a disco- íényben egy hatalmasra épí­tett színpadfélén kerengenék jól megkoreografált ritus szerint lehetőleg egyszerre lépve, egyformán tartva a fe­jet, a karokat a csípőn (hát csípő ez egyáltalán?) és egy- szére csúsztatják a csinos lá­bukat előre, meg oldalra, meg billenve, meg minden... Mi kell ide? Nem elég is­merni a ruhákat, a szabásvo­nalakat, a mintákat, a divat­színeket. Ismerni kell a szín­pad törvényeit. Ismerni kell a hatáskeltés valamennyi trükkjét, hogy ilyen lehen­gerlőén, földhöz-székhez sze- gezően izgalmas legyen egy bemutató. Már vannak, akik megtanulták közülünk. Mi meg „szegzetten” bámulunk. Jó lenne belelátni a fejek­be (meg a keblekbe), mit gon; dől, mit érez vajon az a kö­vér úr a harmadik sorban a lányok divatrohamait és vé­konyka figuráját szemlélve, vagy a mázsányi hölgy a sa­rokban, a sárga steppelt ka­bátban (kint hétágra süt a nap), a „borzasra veszem a figurát” diák és barátnője itt oldalt a múlt idők farmerjé­ben és mind a többiek, vagy kétszázan a bemutatón — kit látnak ezekben a csodálatos ruhákban, ha nem önmagu­kat, szerelmüket, párjukat, egyáltalán minek ez az egész, amikor a magyar nemzet has­bősége minden idők magyar nemzeti hasbőségét jóval fe­lülmúlta immár?! Ja, igen, a példa. „Így kellene járnotok, gyerekek, ilyen sikkesen, ilyen kockás aljban, aminek ilyen hólozása van itt elöl és hátul is esetleg... Ezt még el kell érnetek. Hogy ilyenek legyetek. Csak rajtatok múlik, mert ez mind kapható is a Centrumban, lefogyni, fiatal­nak maradni meg mindenki­nek magának jelent feladatot. Hát csak rajta!” Szállnak a kék madarak... Ide, az autókkal zsúfolt Síp utcába, már nem kísér el a discozene gyomorfalat re- zegtető ritmusa. Itt szürkül lassanként egy egykor volt kék madár, Zsuzsa asszony kergette mostanáig, kergeti is még, mert hisz a férfibutik létjogosultságában — bár azt mondja „a férfiaknak sokkal nehezebb eladni bármit, is, mint a nőknek...” Édesapja N., régi vágású angol úri szabó (így mondták-írták valami­kor) a szomszédos nagyobb forgalmú úton tartott fenn évtizedeken át egy jól menő üzletet. Táblája még most is kint van, ott a falon, alján a ragasztott szöveggel „N. férfi szabóság elköltözött, in­nen háromszáz méter... stb.” és a pontos cím. Most együtt vannak az üzletben, az új­ban, a félreesőben, ahol az angol úri divat jól megfér az eladhatatlan férfibutik­termékekkel. Apa és lánya egy hajóban. Két világból. Hogy kerültek ide? Ide le? Mert ez azért érdekes lehet. Mindig érdekes és valamelyest szívszorító is, ha egy egykori- mai jó mester ahelyett, hogy forgalmasabb helyre költöz­ne érdemei, munkái szerint — elköltözik először csak a mellékutcába, aztán végképp ebből a flancolásra sosem rest világból. Ez az úri szabó is egy mai pelikán. „Nekem nagy készlet kel­lett volna az induláshoz — mondja Zsuzsa asszony, a férje járja a termelőket, több­nyire hiába — így az apám boltja amúgy is kevés lett volna, újat nyitni itt mil­liós ügy manapság. Leadtuk M.-nek a boltot annyiért, hogy ezt a régi rosszat megvehet- tük és maradt annyi, ameny- nyivel én kezdhettem... De hát nagyon nehéz, láthatja...” Bádogmerev farmerdzsekik, újonnan is fáradt kötött kar­digánok, bóvlista műhelyek­ből kikerült himi-humi in­gek, síkkötött már a nézéstől is nyúlásra hajló ingpulóve­rek. Háttér, termelők, kis- műhelyek, jó tervezők, jó anyagok nélkül nem lehet fér- fibutikot sem csinálni. Azt a legkevésbé, alighanem. Nem elég kimaradni az iskolából, nem elég butikálmokban kék madarak után rohangálni. Van, akinek sikerül. De egy­re több üzlet kopik észrevét­len szürkére, egyre több nem­rég még vállalkozásra lendült tulaj érzi a forgalmán is, hogy talán túl sok az eszkimó mos­tanra”, és kevés az igazi fóka. „Nekik, ott a mi régi he­lyünkön, végül is beütött. A férj pénzén indult a bolt. Az ő pénzén? Nevetnem kell. Tudja ki az az M., vagy nem...? Menő volt, sikkasztott vagy egymilliót, leülte az egy-két évet, de már az alatt megnyitotta a boltot női vo­nalon tényleg jó választékkal a felesége. Aztán kijött a férj is és most egész nap lebzsel valahol, üzletel, szerintem minden mással is nem csak női butikholmival. Láthatja milyen a portáljuk! Mint egy „S-modell”. Maszekban. Szürke már ez a kék madár. De volt-e, szállt-e valaha is? N., a régi vágású úri sza­bó jó tíz évvel ezelőtt, ami­kor még volt reménye is a lányának — talán az egye­temre készült — még egészen más terveket forgatott a fe­jében. „Velem bezár ez a bolt” — mondta akkor, még a másik, jó forgalmú boltban. „A lányom nem akarja ezt a mesterséget folytatni, pedig az üzlet jól bevezetett és át­állítható lenne női vonalra is”. Máshogy történt. De valahogy N.-nek, a kisiparban kiemel­kedő munkát végzett egykor volt angol úri szabónak sem tett jót a mai Idők változása! Az öltöny hiába méregdrága; hátul „húz” a hasítéka a za­kónak, szűkre szabta a bélést, nem hagyott rá eleget, fel kell fejteni már itthon és szégyenszemre meg kell „bar­kácsolni” rokoni segédlettel. Ez szinte hihetetlen egy arany­kezű mester esetében. Ki érti ezt? Hát a szakmai becsületét, az önérzetes szabó kisiparos minden körülmények mellett áldozatos jó munkáját is szétzilálta ez a linkre fordult világ? A szomszédban, M.-nél a butikban, egymást tapossák a női hölgyek. A kék madár ott ül valahol a minipult szélén és boldogan vigyorog a tu­multuózus jelenetek láttán, (ha ugyan tud vigyorogni a boldogság mai kék madara és nemcsak a pénzszámlálás­ra idomították időközben). A tisztes kisipar feletti halotti beszédet azonban mégsem szabad elmondani. Nemrégi­ben az ismeretlen Váci utcá­ban (van ilyen is, a Kossuth Lajos utca másik oldaláról le­het végigmenni rajta a vá­sárcsarnok felé) azon a tájon, ahol a valamikori „fényes Vá­ci utcai” kisiparosok vertek kényszerű tanyát, mertamon- nan kiszorultak — beszédbe elegyedtem egy optikussal. Negyven éve foglalkozik sze­müvegkeretekkel és minden mással is, ami a szakmájába vág. Salgótarjáni vevői is van­nak — az egyik neves orvos- specialista nemrég hunyt el — ő mondta: „Nézze, kérem, a becsületes és pontos mun­kának továbbra is fészke less a kisiparos műhelye, hiába minden, a bóvli, az bóvli marad...” • Szép szavak. A modellek támadásba lendülnek. A kék madárnak pénz színe van. Vagy ki tudja? T. Pataki László NÓGRÁD - 1984, március 31., szombat 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents