Nógrád. 1984. március (40. évfolyam. 51-77. szám)
1984-03-03 / 53. szám
/ Lyka Károly monográfiái BTZAtWt vTlSaG? Szubjektumok egymásra hatása LMR az ezzel járó feszültségek no- »sok egy részében megvan a Lyka Károly, Kossuth-dí- 5as művészettörténész, festő művészettörténeti munkásságának csúcsát jelentette az a monográfiasorozat, amelyben másfél . száz esztendő magyar művészetét tárgyalta tudományos alapossággal s a művészettörténetírásból szinte a^óta is hiányzó közérthető, gyakorta csillogó stílusban. Napjainkig tartó népszerűségének titkai közé tartozik éppen a stílus, bizonyítékaként annak, hogy a művészetek úgynevezett szakmai kérdéseiről is lehet — sőt, meggyőződésem szerint, változatlanul kellene is! — a nem ,.beavatottak” nyelvén beszélni. Hiszen a művészet szándéka szerint mindenkinek szól, szerepét is csak akkor töltheti be, ha ígjr tesz. Aki tehát a művészetekről beszél, akkor jár él felelősségteljesen, ha maga is vállalja az egyértelműséget. (Meg akkor is, ha ez természetesen tévedésekkel is járhat.) Mindennél károsabb azonban az az ugyancsak kísértő gyakorlat, hegy szándékosan, vagy éppen az ítéletek bizonytalanságának ösztönös érzésével mesterkélt homályt vonjuk a művészek köré. Ez sem a közönségnek, sem a művészetnek nem tesz jót. Tovább mélyíti a szakadékot a mű létrehozói és befogadói között, a művészetek nem kívánatos arisztokratizmusához vezet, amint arra manapság is jócskán akad Példa. Pillanatig sem szabad hinni, hogy a közönség is hibás. Még akkor sem, ha tudjuk, az újabb és újabb művészeti irányzatok elfogadtatása és megértetése sohasem megy küzdelem nélkül, megesontosodott értékrendeket kell rombolni, meggyökeresedett ízlés* kell fejleszteni, ha jó ügyről van szó. Ehhez azonban elmélyült tudásra, pontos tárgyismeretre, biztos tájékozódó-. ítélő- és elemzőkészségre van szükség. Mindennek következménye lehet csak a világosság, a stílusban is. Amiről lehet egyszerűen is beszélni, azt nem erdemes bonyolítani. , •Lyka Károly munkássága •erre is példa. Bizton állítható, hogy nemzedékek gyarapodtak általa tudásban, ízlésben. Hatalmas tudás birtokában vállalt úttörő szerepet a maga korában modern és haladó piktúra népszerűsítésében, nevéhez köthető többi között a nagybányai festőiskola jelentőségének tudatosítása és elfogadtatása. Képzőművészeti kritikusként, művészettörténészként, szervezőként egyaránt elévülhetetlen érdemeket mondhat magáénak. A kor igen jelentős művészeti folyóiratát, a Művészetet 1902-től 1918-ig szerkesztette. A Képzőművészeti Főiskola tanára volt 1914-től 1936-ig (pár évig igazgatója is), ily módon is sokat tett az új szellemű főiskolai oktatás kibontakoztatásáért. Már említett monográfia- sorozatának első darabja 1922-ben. az utolsó 1956-ban látott először napvilágot. A Corvina Kiadó jóvoltából most ismét kézbe vehetjük Lyka Károly híres sorozatának é köteteit. Eddig megjelenít a Magyar Művészet 1800—1850. A táblabíróvilág művészete, a Magyar Művészet 1850—1867. Nemzeti romantika, a Magyar művészélet Münchenben. 1867—1896, a Közönség és művészet a századvégen. 1867—1896 című kötet. S legutóbb látott napvilágot a Festészeti életünk a millenniumtól az első világháborúig című könyv. igen rövid, nem egészen húsz esztendő az az időszak, amelyet ez a kötet átfog, a századforduló ideje azonban a hazai művészet legváltozatosabb korszakaihoz tartozik. Maga a szerző jegyzi meg előszavában: Szereplői rendkívül megszaporodtak a múlthoz képest: sok száz művész népesíti ezt az időszakot, a stílus változatossága dolgában pedig felülmúl minden előző korszakot. Az anyag tehát aránytalanul bő és sokféle. Nehogy az olvasó a sok fától ne lássa az erdőt, a bő anyagot jellegzetes csoportokba osztottuk, s úgy véljük, hogy evvel megkönnyítettük az áttekintést.” Lyka ezután mindenekelőtt az új művészeti mozgalmakat veszi sorra. Többi között röviden szól az 1896-os ezredévi kiállításról,, az,, ünnepi pezs- gqsyql, jimely a jsor általános ízléséről ad hű képei. Említi Lee hner Ödön munkásságát és követőinek tevékenységét az úgynevezett magyar stílus érvényre juttatása érdekében (például Iparművészeti Múzeum). Szol az eklektika kérdéseiről, a nálunk rövid életű szecesszióról, továbbá a ,,műcsarnoki művészet” és az új törekvések küzdelmeiről. Jelentős helyet szentel a hazánkban is e korszakban létrejövő művészközössegeknek, a művésztelepek alakulásának Nagybányán, Szolnokon. Kecskeméten, Gödöllőn, amelyek mesterei a későbbiekben is nagy hatással bírtak. A történelmi művészet virágzása és elhalványulása, az új grafika kezdetei szintén e korba nyúlnak vissza. A régi nagyok munkássága, Benczúr Gyuláé, Székely Bertalané, Szinyei Mer se Pálé szintén elemzésének tárgya, s az új Ferenczi Károllyal, Réti Istvánnal és a többiekkel kezdődik igazán. A korszak végén pedig már föltűnik például Czóbel, Kernstok, Kmetty. A kötet ti színes és 164 fekete-fehér képét Bodnár Éva elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogatta, s kisebb részben magángyűjteményekből. Gazdag jegyzetanyag és bibliográfia egészíti ki a kötetet. Ezután lát majd napvilágot a sorozat utolsó két kötete, a Szobrászatunk a századfordulón és a Festészetünk a két világháború között című könyv. Nagy érdeklődéssel olvasom a NÖGRÁD hasábjain megjelenő hozzászólásokat az iskola és a család kapcsolatáról. Számomra több szempontból is rendkívül izgalmas és érdekes a téma. Előszór, mert körülbelül másfél évtizede gyakorló pedagógusként dolgoztam — mellékállásban — az Oktatás területén, As ott szerzett tapasztalataim — igaz csak néhány év — hasznos útitársként kísértek további munkaterületeimen. Ezen kívül mint gyakorló szülő ismeretekkel rendelkezem a jelenlegi helyzetről, véleményeket hallok és kapok részben munkatársaimtól, részben ismerős szülőktől a ..bizglmi válságról.” Azt hiszem nem jelenthet vitatémát az a többször előforduló megállapítás, hogy a legfontosabb tényező a család a gyermek nevelésében. Mégis érdemes e témakör kapcsán arról szót ejteni, hogy az évtizedekkel ezelőtt meglévő lehetőségek lényegesen lecsökkentek. Ma már általánqssá válik, hogy a két szülő dolgozik, a munkájuk mellett sokszor másodállást, különmunkát vállalnak. a megkövetelt munkaintenzitás, vekedtek, korunk egy gyorsabb tempót diktáló világgá vált. Hová helyezzük jelen környezetünkben a gyermeket? Elég' jelentős részük koia reggeltől késő délutánig valamely . intézmény eleven lakója, bölcsődék, óvodák, iskolák házirendjéhez naponta S—10 órát alkalmazkodik. Ezt követően kerül a családi körbe, ahol a család a hátra levő néhány óráját a napnak az otthoni munkával és esetleg egy kis pihenéssel tölti. Mindenki egy kissé ,,ia- zabb”, íeszülíségtelenebb hangulatban, a megkötöttséget kerülve szeretné idejét eltölteni. Mindezek mellett felmerül az igény a szülővel szemben, tegyen a gyermeke ne- ielése érdekében, legyen pedagógus, pszichológus, nyugodt szülő. Próbálja gyermeke tanulását elősegíteni, nemcsak a feltételek biztosításával. hanem értő kérdéseivel, elbeszélgetéssel, ellenőrzéssel, segítéssel. Mutasson példát munkájával, viselkedésével. Alakítsa gyermeke szorgalmát, képességeit. Hogy mindez sikerül-e, avagy sem. azt is önmagának kell eldöntenie. Ebben a munkában segíthet sokat az iskola, megoldhat esetleges válságkérdéseket a pedagógus, előmozdíthatja az eredményességet a társadalom. Természetesen mindezek szerencsés ötvöződése az ootimu- mot jelenti, de a valóságot is sok apró tényező, nagyobb hatások ezernyi szála és ösz- szefonódása jellemzi, amelyek eredői pozitív és negatív irányban egyaránt hatnak. Mi nehezíti ezt a munkál? Egyik kiemelhető tényező, hogy szubjektumok egymásra hatásával van dolgunk. A szubjektum, a megismerő es cselekvő lény. aki szemben áll a külső világgal, mint a megismerés és tevékenység tárgyával, és szemben áll a másik szubjektummal is. A gyermek, mint szubjektum nevelhető, jó és rossz irányban egyaránt. Ezt annak ellenére vallom, hogy mindenütt vannak hanyag, tiszteletlen, rosszul tanuló gyermekek. Mégis a másik szubjektum — a, pedagógus — csodákra képes. A pedagóguképesség. tulajdonság és ten- ntakarás, ami a jövő nemzedékét helyes irányba segíti formálni. Egy beszélgetés során hangzott el a következő ker- oés: pályaválasztásnál sok területen alkalmassági vizsgák vannak, vajon a pedagó- ousoknó.l erre nincs szükség.’ Meggondolandó kérdés éppúgy. mintha azt is feltennénk: a szülővé váláshoz alkalmassági vizsgára nem lenne szükség? Lehet, hogy kissé bizarrnak tűnhet ez a néhány mondat, de ha átgondoljuk a jelen és a jövő szempontjából fontosnak minősíthető. Ebben, hogy kik és hogyan nevelik a jövő generációját sem az egyénnek, sem a társadalomnak nem niindegy. Nem hiszem, hogy bizalmi válságról beszélhetünk, nem, igaz, hogy az iskola és család kapcsolata válságban van. Nem ezt bizonyítják azok a tények, amelyek az iskola hívó szavára szüiők százait, szocialista brigádokat, ismerősöket es ismeretleneket vonz egy-egy feladat megoldására. Az^ nogy problémák vannak és lesznek ez az élet velejárója. A konfliktushelyzetek kialakulásának elkerülésére sokat kell tenni mind a családnak, mind az iskolának, hiszen munkájuk eredményeként formálódik a jövő szocialista embertípusa. A szülőknek egymást épp* úgy formálni kell, mint a nevelőknek. Végül is a napi feladatok megoldása, ha sok munkát és fáradságot is igenvei az esetek többségében sikerélményhez vezet. Aa ilyen munka adja azt a rendkívüli erőt, amely sikerre viheti iskola és szülő kapcsolatát, sokszor még akkor is,' ha a család oldalán nincsen- nek meg a kétoldalú kapcsolat szükséges láncszemei. Tisztelet és megbecsülőa kell, hogy övezne azokat- a pedagógusokat, akik nagy türelemmel — sokszor saiat gondjaikat, problémáikat félretéve — és hozzáértéssel munkálkodnak azon, hogy a jövő generációja eredményes munkáján keresztül bizonyítsa: napjainkban nem beszélhetünk bizalmi válságról. Simon István VILÁGAINK Költővel Balassagyarmaton versmorniúa közben és perA város úgy fogadta be arra a néhány órára Serfözö Simont, mintha ott született volna — de hiszen magyar költőként mindenki lehet némiképp balassagyarmati egyszerűen az irodalom jogfolytonossága révén. Érezte is talán már a Napjaink-estet megelőző rövidke városbók- lászás közben, hogy itt idegen semmiképpen nem lehet emberként, költőként, vendégként. Az is fontos ám, hogy ki mit figyel meg, mit lát egy városban, ha egyszer úgy. mint Serfőző Simon, először jár valahol. Miskolc, ahol a Napjaink szerkesztőjeként él. persze egészen más, az ország második legnagyobb városában „minden előfordul, mindenféle esét lehetséges...” kérgesebb tá- az élet, keresni kell az emberi meleget. „Itt rácsöngetnek a bicikliző öregasszonyok az ismerősökre...” Kulcsár Imre előadó- művésszel kettesben sétálva meg így jártak: „megkérdeztük valakitől, hogy merre van a Madách Könyvtár és valóságos városismertető előadást tartott nekünk a sarkon, fél óráig beszélt lelkesen a könyvtártól ötven méterre állva...” Milyen is lehetne a költő és az irodalmat pártoló város találkozása, mint meghitt-otthonos és az elhangzott szó is őszintén csengő. A városi könvvtár. .a városi művelődési közoont és Komjáthy Jenő Irodalmi Társaság együttes meghívójára eljöttek annyian és annyiféle helyről, hogy megtöltötték a művelődési központ előadótermét. Régen feltűnt már, és ha éppen itt említem, hát akkor annak oka van egy verset felejtő, verseket meg sem tanuló korban — a város rendezvényein mindig ott ülnek az idősebbek mellett a fiatalok. Nem egyetlen kivezényelt gimnáziumi osztály tagjai ők, sokan láthatóan nem ismerik egymást: küldetéssel ülnek ott, a város dolgai iránti szülői érdeklődés nyomán, az iskolai hagyományoktól indíttatva figyelnek és az arcukon a komoly érdeklődés mellett az „idetartozás” tudata. Többnyire nem szólnak csak figyelnek, tanulják a várost, odaszegezi őket az öröklött lokálpatriotizmus, hogy aztán később se feledjék soha, hogy „honnan jöttek” miközben valahová tartanak az életben, az élet törvényei szerint. A költő a tanyáról indult. Zagyvarékasra már csak beköltözött a család. A versek is a tanyáról indulnak, a tanyavilág fényeiben lelnek a szóra, teszik a dolgukat, mint az ergiber — valamiért küzdve valami ellen. Az értékvesztések eile«. Az értékekért, amelyek gyakran hiábavalóan vesztek el, amelyek miként a tanyák vagy a falusi lét erőszakos és hirtelen változtak nem éppen előnyükre abban, a nagy városi felbuzdulásban. Serfőző Simon versei — kedvelt fordulatával élve — a realizmusban jogfolytonosak, másszóval érthető versek az érthetetlen versek divatjában. Átélhető vagy mások által is megélt történelmi leckék ezek a versek, amelyek rövidesen megjelenő Holddal világítottunk című versgyűjteményes kötetében szerepelnek majd. Ritka élmény az is, hogy a költő és a verseket elmondó művész egyenrangú alkotópárosként lépjen közönség elé. Itt valami ilyesmi történt: Kulcsár Imre magaszerkesztette válogatása az eljövendő kötet anyagából és az előadásmód, amely a teljes szövegtudás mellett választhatta a saját élményt elmondó stílust is — ezt eredményezte. És hát premier is volt ez a blokk, hiszen a költő maga is ott hallotta először az előadó- művész szerkesztette és a versek egymásutániságában újabb hangsúlyokat kitevő ciklust. Érezhette ezt a közönség is és honorálta a lélegzet nélküli csendekkel sze a tapssal a végén. Csikasz István nwenciózus kalauzolásával persze a költőt is megismerte némiképp a gyarmati közönség, de ennek külön jelentőségei adott az, hogy Serfőző Simon felolvasott részleteket abból a nyilatkozatból, amelyet saját lapjának a Napjainknak adott (egy másik lap főszerkesztő-helyettese írta), és amelyben arról vallott — mit ért a költő a költészet hasznán és mit gondol a vers dolgáról, miként vélekedik az utóbbi évtizedek nagy korszakváltásairól, mit hoz magával a tanyavilágböl, a föld és az ember közös sorsáról mit tudhat mondani, mit mondjon a költő gondjairól, bajainkról, amelyekből „vagyonunk van...” Kell a hasznos szó. És a gondokról szólva távoli még a presszimizmus (ami a teljes csend lenne a költő szava nélkül) a bajokról, a megélt gondokról szólni fontos lehet mert a hallgatás tetőzi a bajt Talán a vita is egy félreértésből kerekedett. A felolvasott nyi la tkozatrészletben esik ugyanis több szó a padlást söprő korszakról, amelyet valaki így vitatott miközben a költő verseiről beszélt „történtek jó dolgok is azóta, csak egy korszaknál nem lehet megállni a költészetben, volt történelem előtte és utána is.. Pedig hát miről szól a költő verseiben? Megyünk tenni a dolgunk... Az úri történelemben hol lehetett jelen a nép, fiai a Holddal világítottak, a rögöket pedig mindig ők tartották jössze és egybeterelnek országot most is... Serfőző sajátos világában oly erős a képi líra, hogy ilyen sorokat vetít elénk: „derekadról leesne már a kislányszoknya” az anyjáról és a romboló időről szólva. Vaspatkós lábbal áll a szülő a tanya földjén, ahol a fény kifehérít mindent, lehet e szebben, képszerűbben egy világ értelmetlenül megerőszakolt-meg- gyorsított elmúlását költőként kifejézni? Hatalmasak a kistermetű asszonyok, az anyák, akik „munkát esznek”, akiket körülrajzanak Csínom Palkó arcú kölykeik”, de hál ez is hová lett, már, ez a családot őrző tanyasi fény, hova lett egyáltalán valamennyi érték, amelyet feledtünk, temettünk, sorvasztottunk, de helyébe csak a televízió vízióit engedtük bevilágítani... Nem min-i den változás jó — mondja ezt más is, mondja ezt a sokat szidott televízióban a kerekasztal-beszél- getés résztvevője is, a szakember csakúgy, mint a társadalmi-politikai vezető, mert eljuthattunk talán a művészi ihletésű tömörítések nyomán is —, de nemkülönben a népfront vitái nyomáa — a falu újbóli felértékelésére, a föld újbóli becsülésére, a munka körültekintő értékeléséhez. Hol itt a pesszimizmus? Élet-föld-anya-munka. Ilyen „egyszerű” ez a köti tői képlet, amelyben a nők anyajogúak a földeken, amelyben mi betonhalmok „jöttmentjeivé” váltunk, amelyben a magukra maradt öregek egymást takarítják el erről a világról, amelyben talán a legidőszerűbb kiáltás kihallik — a műn kát ki végzi el a jövőből kitagadott falvakban? Kell a hasznos szó, hogy változzon a kor, hogy ne legyen lenézett a múlt, ne legyen lehézett a munka. „Készíts jó fogású igazságot.” Tegyük a dolgunk — mondhattuk egymásnak a költővel találkozva. T. Pataki László NÖGRÁD — 1984. március 3-, szombat 7
