Nógrád. 1983. november (39. évfolyam. 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
T \ ŰJ KÖNYVEK r Megfigyeltem, hogy a hazai önéletírások írói általában megtorpannak amikor 194d- höz érnek. Nem tudják vagy nem merik folytatni a vallomást. Attól tartanak / netán, hogy ha még a történetírás se dolgozta föl a legeslegújabb kort, s ezért az tele van fehér foltokkal, akkor a szubjektív vallomástevőktől még inkább rossz néven veszik: miért akarják sarkig kitárni emlékeik titkos kamráinak ajtaját7 De én fogadalmat tettem (magamnak): föl kell fejtenem a múlt és a közelmúlt fátyolleplét. És ezt csak úgy érdemes megtenni, ha nem hagyok a testen — testemen — semmit, ha pőrén mutatom meg magamat, lelkesedésemet, hitemet, vakhitemet, korlátoltságomat és a sebeimet is, melyek egy része máig sem varasodott be. a pofonok helyét az arcomon s tenyerem pirosát, amely azóta ég ott, hogy ha akaratlanul is, dühből, hirtelenségből én ütöttem meg másokat” — írja új kötetének ajánlásában Nemes György. önéletírásának előző kötetében (A félmúlt) az 1945 előtti élményeit, történéseit dolgozta fel. ennek folytatása a máris nagy érdeklődést kiváltó: 'Bal-jobb, bal-jobb című memoár, mely a felszabadulást követő időszak, majd az ötvenes évek krónikája Nemes György szemüvegén keresztül. A vállalt arc poeticát a szerző betartja, harag és részrehajlás nélkül mutatja be azt a korszakot, mely mindent elsöprő lelkesedéssel kezdődött, csalódással majd csaknem tragédiával végződött, hogy helyet adjon egy türelmesebb, fokozatosan alakuló újnak. Fekete Gyula évtizednyivel fiatalabb alkotó. írói alkata, közéleti érzékenysége egyre inkább előcsalta belőle a nem szépprózai alkotót. Első nagyhatású szociográfiai, szociológiai s szinte az egész társadalmat megmozgató „megmozdulása” volt az anyák helyzetével foglalkozó kötete az Éljünk magunknak mely olvasói levelekből, hozzászólásokból állt össze. Fekete Gyulát elkötelezetten érdekli népünk, nemzetünk sorsa, mindazok a társadalmi mozgások, jelenségek, amelyek hol előre, hol hátra viszik közösségünk életét. A Magvető most csokorba gyűjtve adta közre a legutóbbi években írott esszéit, jegyzeteit vitairatait. A kötet címe (Sarkcsillag) szimbolikus: minél távolabbi s nemesebb célt tűzünk magunk elé, annál pontosabban határozhatjuk meg helyűnket a világban, a a távoli csillag — nem lévén karnyújtásnyira — egyre nagyobb erőfeszítésekre ösztönöz bennünket. lszlai Zoltán sokoldalú alkotó. Gyerekverssefc és ifjúsági regények, mesék mellett írt hangi átékokat, novellásköte- tei, verseskönyvei jelentek meg. 1982-ben József Attila- díjat kapott. Legújabb könyve az Iram című elbeszéléskötet, bár a szerző kisregénynek nevezi, jelenségek sorozata: a megöregedett szomszédok apró veszekedései, a kisiskolások mondagyártása éppúgy hozzátartozik ehhez a világhoz, mint a pesti vagányság öntörvényű világa. Iramodunk, rohanunk s nem tudjuk utolérni magunkat. S ez különösen elmondható egy újságíróról, akiben él a szándék a világ megismerésére, s a tapasztalatok kimondására. S ezt — a sokszor megerőltető — iramot tartanunk kell, hogy tarthassuk magunkat a bennünket körülvevő világban. Tufiék tudják — tudod-e? ’ - Az életet pénzben kifejezni képtelenség, bár e-gyes országokban kidolgozták az emberi értékmérő rendszert. A gyermeki lét különösen felbecsülhetetlen kincsünk. Pedig sajnos van néhány veszélyforrás, ami kimondottan a kicsinyekre leselkedik. Gyermekkorban a legtöbb baleset sport, kirándulás és játék közben következik be. Ezt követik az iskolai, majd az óvodai balesetek. A megelőzés társadalmi érdek, de csak akkor lehet hatásos, ha a feltételek is biztosítva vannak. Tiltással, ré- mísztgetéssel vagy . szabályok sulykolásával nem lehet célt érni. A gyermekeket nem lehet törpe felnőttekként kezelni. csak jétákos formában szabad felvilágosítani őket, akár a balesetek megelőzése, alkar az egészséges élet a téma. Ezt a célt szolgálja színes, játékos formában a SZOT Munkavédelmi Tudományos Kutató Intézet megbízásából a Magyar Villamos Művek Tröszt, a Művelődési Minisztérium, az Országos Közlekedésbiztonsági Tanács, az Országos Egészségnevelési Intézet, az Állami Biztosító és a Magyar Vöröskereszt közreműködésével az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat most megjelent két könyve. Az első/— „Tufiék tudják” — a három-, hatéves korosztályhoz szól, a második — Tudod-e? — a hat-, tizennnégy esztendősöknek. Mindkettő áttekinti $ korosztályokra jellemző veszélyeket úgy, hogy egyben ábrázolja a helyes megoldást is, illetve az elkerülhetőség módját A balesetek elhárításához fontosabb ismeretek megszerzésében természetesen nagy szerepe van a családok mellett a pedagógusoknak is, éppen ezért az elkészült 40 ezer példányból 20 ezret térítésmentesen kaptak az iskolák. Kár, hogy a két kötet csak korlátozott számban jelent meg, mert a felnőttek, — többek között a gépkocsi-tulajdonosok — Is haszonnal forgathatnák, — ki azért, hogy tudását átadja gyermekének, ki azért, hogy megtanulja: az utcán guruló labda után mindig jön a gyerek is«! ' • - m. x ^ SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM EGY FÉRFI ’yViszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal.” (József Attila) — Kozma József vagyok, Nagylőcon születtem 1920. november tizenhetedikén, édesapám bányánál dolgozott, mint napszámos ember, a nagyszülők apai ágon földműveléssel foglalkoztak, apám Pálfalván a fatelepen dolgozott, abban az időben Lóéból kevesen' dolgoztak a bányánál, inkább az acélgyárnál dolgoztak a lóci emberek, már akik rendszeresen bejártak. Ennek meg az is lehetett az oka, hogy az acélgyári fizetés is jobb volt, meg ott volt kapcsolat, a Szerénái Gáspár például, aki a harmincas években volt va- gonyos gazda, ő is ott élt, ahol én születtem, Nagylőcon a Kozma-soron. Ezt meg azért hívták Kozma-sornak, mert majd minden házban Kozma élt, alig volt más nevű ott egy-'kettő. Pedig ez egy nagyon régi települési rész. Itt régen inkább olyan gazdálkodó emberek éltek, sok közülük rokon is meg aztán névrokon, vagy legalábbis úgy gondolják róla, de lehetett ez egy had valamikor a történelmi időkben... — o — 0—0 — o — o — o — — Mink aztán később az öcsémmel együtt apánk után, akinek meg a bányánál volt nagyobb ismeretsége és maga is úgy került oda, szóval mi ő utána kerültünk szintén a bányához. De én aztán innen is mentem el katonának negyvenegy október tizenharmadikán, a Vereckei-szorosba. Lóéból mentünk akkor tizenketten-itdzennégyen ugyanakkor. Előttünk talán csak egy volt ott a Rigó Berci, akkor’ már szakaszvezető. Amikor mi odamegérkeztünk, már akkor a háborúba belekerültünk, kitört már, benne voltunk nyakig. A Vereckei-szorosban falaktanyáfcba kerültünk, azok voltak ott, amikor kiképeztek, rá egy évre, ki ide, ki meg oda ment, de akkor még nem gondoltuk, hogy na, aztán ki tér vissza egyáltalán innen Lócra, vagy ki kerül aztán hadifogságba majd, akkor erre még nem gondoltunk mi ott. A mi tanítóink később se kerültek ki a frontra, mert idősek is voltak már, de a nevelésben erős szellem uralkodott Ott volt például a Mácsai, aki kántor is volt, meg a leventeképzés is mind erre ment ki nagyon szigorúan, aki nem ment leventébe — jött a csendőr érte. Engem nem tudott összeszedni, mert én ugye bányánál dolgoztaim, mint gyerek, de az én anyámnak el kellett vinni a tojásokat az oktatónak, mert másként értem is jöttek vol» na, elvinni egy napra engem is akartak volna, de a tojások felmentettek ez alól. Aztán jött az is, hogy aki az iparban, bányánál van, annak csütörtöki napokon ide be kellett járni Tarjánba oktatásra. Volt aztán itt egy Novák nevezetű főoktató, megjáratta velünk a Pipis-hegyeifc, na aztán úgy fordítottuk anyámmal, hogy ide se jöttem többet. Ezt a vadember Novákot aztán elkapták úgy tudom a háború végén, d« én akkor még nem voltam idehaza. De aztán valahogy úgy oldódott meg a tojások útján, hogy itt úgy tudták, Lócon járok leventébe, de sehova sem jártam aztán. Már amikor elvittek a Verec- kébe, akkor előtte nem sokkal nősültem. Augusztusban volt az esküvőnk feleségemmel. Meghalt neki az édesanyja nem sokkal az esküvő előtt, bekerült aztán a mi családunkba, így volt jó. Ha elvittek akkor is. összefoghattunk. — -a — o—•* — « — o — «•— — Az egy szomorú nap veit, amikor élvittek. Esős sáros idő volt, nem örültünk gondolhassa, amikor megnősült az ember és már mehetett is katonának, de hát így volt. Hát ebből mi lett? A sírás. Szülő részről, gyerekek részéről, így gyülekeztünk Lócban a fenti kocsmánál, onnan mentünk aztán kocsival az állomásra. Szécsénybe bevittek a vonathoz, fizetni nem kellett, a behívónk meg pontosain a Vereckei-szorosba szólít. Mentünk mi, aztán Putnokon is kiíköttünk, talán nem is Gyarmatnak mentünk akkor. Bennünket ott kis hegyi vonattal várták, nagyon nagy hó volt már ott akkorra, mi lóciak aztán egymást biztattuk, az nagyon nagy szerencsénk volt, hogy a lóci emberek, mint a testvérek úgy volták mindig. Ez hagyomány valahogy Lócon, meg hát máshol is biztosan. Általában egy udvarban szolgáltunk. Valahogy úgy alakult, hogy majd mindnyájan géppuskához kerültünk, de ebben része volt a Rigó Bercinek is, aki már előttünk jóval érkezett és szakaszvezető volt. ő is együtt- tartoft bennünket, de volt egy tiszt is. Török György százados és őneki ez a palóc beszéd. ahogy mink beszéltünk nagyon tetszett. Szerette a palócokat „nem akartok géppuskások lenni?” ezt kérdezte tőlünk, de Berci keze is benne lehetett a dologban, hát így együtt maradhattunk, de ez a Török szerette is a parasztembert valami miatt. Nekem el kellett titkolnom, hogy bányától jöttem, mert azt meg nem szerette volna. Később azért megtudta, de akkor már mindegy volt. Majd mindnyájan szereztünk aztán csillagot, rendesen bánt velünk, gondoskodón, de amúgy meg belevaló ember volt. Mi ott a határőrizetben szolgáltunk, elkerültem így az erődhöz az Átipád-vonaliba, egész végig, míg a front oda nem ért mindig építették ezt a vonalat, föld alatti bunkerokat, de az aztán semmit sem ért. Mink azt az erődöt aztán feladtuk. Négy# vennégy október huszonharmadikán Urrgvár és Munkács között találkoztam a szovjetekkel vonulás közben, amit már nagyon untunk. így kerültünk fogságba aztán, pedig nagyon veszélyes volt ilyet mondani 1* ott. Viogs* „na gyerekek» mit szóltok herew, hogy HAZATÉRT adjuk magunkat”, de inkább örültek neki. Ki merre látott szétszéledtünk, nem messzire, aztán ki-ki fogságba esett így vagy úgy. Hiába adtak nekünk az oroszok dokumentumot, az csak annyit ért akkor, hogy egy közlegény is széttéphette, a háború az ilyen. Akkor már a lóciak szanaszét voltak, egymásról már keveset tudtunk, de azért volt egy pár, akire figyelemmel lehettem én is meg a többiek is így volták vele. Aztán a javát mindenkiről már csak akkor tudtuk meg, amikor hazajöttünk, már aki hazajött ugye. Volt egy sógorom, az ott volt fogságban, ahol én, szerencsétlen ember volt, ott halt meg. Én csak a hírt tudtam hazahozni Nagylócra a feleségének, de azt aztán hurcoltam magamban jó ideig vagy egy ideig inkább, mert ilyesmit nehéz megmondani, amikor várják itthon az embert, a férjet meg az apát. Ilyen volt több is, akikről tudtam, hogy elesett, például az, aki nyaklövést kapott, de előtte is megsebesült, egy nap kétszer sebesült meg... — 0-0 — 0 — 0 — O — 0 — *» Minket aztán Kvittek a Kaukázusba) , De előbb még Bes&zarábiába kerültem, később, csak negyvenhatban vittek ki bennünket távolabbra. Szocsi és Szuhomi közé kerültünk akkor. Ott is maradtunk egész végig, amíg haza nem jöttünk, negyvennyolc november hatodikén értem Nagyflócba. Ott jöttem be aztán az erdőnél, de semmit sem tudtam az itthoniakról, gondolkodtam rajta, hogy „milyen az ember, nem írtam semmit, ők sem, úgysem kaptuk volna meg, nem tudok aztán semmit ennyi idő után” ...Jöttem aztán be a kerten, szegény édesanyám, nyugodjon, éppen hízólibát porzsolt kint az udvaron. Nekünk közös udvarunk volt ott, unokatestvérem is ott volt, azt meg egyáltalán meg sem isimertem, „te Maris, nézd csak a kertben ott jön Jozsó... ” mert így hívtak otthon. Anyám aztán elhajította a libát, de mondta nem sokra rá, hogy megálmodta a jövetelemet, azért vágott libát aznapra... „Édesanyám hazame- hetek-e, nincs semmi baj odahaza?” kérdeztem tőle, mert mi kint laktunk távolabb. „Mehetsz fiam, nincs semmi probléma... ” így indultam neki. Lócban aztán van egy úgynevezett alsó bolt. Beljebb esik a főúttól, a szoroson mentem át, hát ott állt egy nagyobbacska gyerek hátratett kézzel. Szőke gyerek, de ő akkor már iskolába járt, megnőtt nagyon, nem tudtam, hogy a fiam, édesanyám akkor nem jött velem, nem volt velem senki ott, aki mondhatta volna, hogy ki ez a gyerek." Általában Is úgy vagyok vele, hogy a gyerekekhez nagyon szeretek szólni, vagy megsimítani' a fejüket, mert valamit azok is mondanak mindig. Hát az a gyerek is csak nézett rám erősen mondom neki „hát te öasikóm, kire vársz itt...” mire a gyerek mond.ia is, de mindjárt „apukámra”, nem is gondolhattam semmit „apukádra? de hol van?” hát felkerekített egy cifra káromkodást az elején az-; tán mondta a nevét is amikor kérdeztem,' hogy „Kozma József”. ... Na ez aztán sok volt egyszerre, mert tudták is otthon, hogy ilyen nevű mint én a fogságban csak egy volt. Voltak ugyani, de azok mind idősebbek voltak, lóci Kozma Józsefek. Alig tudtam aztán kimondani „hát én volnék az”. .. A gye-; rek rámnézett, megöleltük, megcsókoltuk egymást, de a gyerek csak nézett, elszaladt ha-j za, de nem ment be a lakásba, hanem az útról kiabálta nagy hangosan „anyukám! itt gyün apukám! lesz nekem is apám!” Aztán még útközben ért, visszajött és akkor már) ahogy kikiabálta, valahogy bátrabb is lett velem „miért szaladtál el?” kérdeztem tőle) „hogy anyukám tudja, hogy jön... ”, így értem aztán csak lassanként haza. Elég hosz-' szú volt az út már a faluban járva is, hát még az évek. Az emberek tudták azt, hogy hadifogságból jövök és vártak sokat is onj nán haza, ott az alvégen is, például a Szfí-l ke Józsefet, az nekem jó barátom volt .kinti is, a feleségének azt kiáltottam, amikor felém fordulva reménykedett „te, Margitkám} majd beszélünk róla”, de azt kimondani/ hogy „ne várd már haza”, az nagyon nebe# zen esett sokáig nekem. Vittem magamban1 inkább, ö volt az, aki kétszer sebesült egtf napon, ott is maradt. Nem láttam, de a töb-i biektől tudtam.' akikkel együtt szolgált ni „ezeréves határnak” nevezett részen. Ottí halt meg az a Jóska, A másik halott, akii így magammal hoztam, magamban hurcolj tarn, a sógorom volt, a Szeles István, ő sj fogságban halt meg később, de a hírét nej kam kellett meghozni. hm o — o —' <3 — o — a — o ái —! Hiába volt szép vidék az, ahol mi volt tünk. Mindegy az hogy Kanadában, vagy 4 tengernél van-e az ember, akármilyen jó 4 dolga, mégsem jó igazán, pedig én élelmij wsereaktárban dolgoztam nem volt rossz soj rom.,. Mi ott mindent tudtunk. Mindennapi olvasták fel nekünk, hogy mi történt a fronj tokon. A koszt az elég gyenge volt, de aiká ko.r senkinek sem volt mit enni, a háboinj tönkretett mindent körös-körül. De,aztán a háború végével javult az élelmezés nekem If is meg a lakosság oldaláról is. Dolgoztunk egy nagy útépítésen, A háború elején a nésj méták déli szárnya elfoglalta azt a vidéke tá e városokat, de az égés* Kaukázust nem tudj tófc elfoglalni sohasem. Már amikor mi otf voltunk, a kikötőbe bezúzattak egy nagy haj jót, amit a német tengenalattjárófc süliyeszá tettek el, mutatták nekünk is a kiemelésé után, ahogy bevontatták „azt ttzenkéteze# menekült gyerekkel süllyesztették el,,. ” nj hát mit teijeifctüníc. Háború volt, roM tenet»»»-' . ^ * A ifié**!» , r
