Nógrád. 1983. október (39. évfolyam. 232-257. szám)

1983-10-01 / 232. szám

Ceníenaríumí elóaéfas a RemzettHeri Vámos László lelkem felfelé tör" Réti Zoltán Tragédla-akvarelljelről és a Tragédia átváltozásai Kétségtelenül kivételes volt esemény, a pillanat, amikor szeptember 21-én este felgör­dült a budapesti Nemzeti Szín­ház függönye. Az ünneplő kö­zönség — javarészben színé­szek, rendezők és egyéb szín­házi szakemberek — egy ép­pen száz esztendővel korábbi előadásra, Paulay Ede Tragé­dia-bemutatójára emlékezett. Paulay érdeme — mint isme­retes —, hogy Madách Imre drámai költeménye elkerülte az úgynevezett könyvdrámák sorsát, életre kelt. Az első szereplőké — jelesül Jászai Marié, Nagy Imréé, Gyenes Lászlóé — az elismerés, hogy b Tragédiáit ma eleven szín­házi hagyományként emleget­jük. S folytatva a gondolatme­netet, az akkori előadás va­lamennyi neves és névtelen résztvevőjét illeti a dicséret ezért, mert a Tragédia azzá lett, ami: nemzeti, egyetemes érték, drámairodalmunk, szín­házművészetünk örökbecsű kincse. A Nemzeti Színház mai Tra­gédia-előadása, a fentiekből egyértelműen kitűnik, sokszo­ros felelősséget ró a színházra, művészeikre. Madách müvének bemutatása mindenkor nemze­ti, s joggal-okkal politikai ügynek, tettnek számított. Hi­szen azok, akik bemutatják, nem kerülhetnek meg bizo­nyos alapkérdéseket, nem ke­rülhetik meg a válaszadást az emberiség, a társadalom né­hány lényegbevágó sorskérdé­sére. S a kérdezés és a vála­szolás pedig már feltárulkozás is. A néző következtethet a művészen gondolkodásmódjára, vállalkozói hevületére, hitére, elkötelezettségére. Hiszen a Tragédia, mint minden remek­mű, alkalmat ad a többféle olvasatra, egyben nyílt szín­vallásra késztet, A centenáriumi előadás sem kerülheti el az íratlan kötelez­vényeket. Sőt, centenáriumról lévén sző, még szaporodnak is kötelezvényei. Mire gondolok? Arra, hogy a néző nem egy­szerűen a jelenünkre rímelő olvasatot kéri számon, hanem bizonyos szempontból a ré­gieknek való megfelelést' is. Másképpen fogalmazva: egy­szerre kíváncsi a hagyomá­nyos értékekre és a mához szóló gondolatokra. Vámos László rendező • sokszoros szorítás gyűrűjé­ben állította színpadra Az ember tragédiáját Vámos páratlan lehetőséget kapott. Nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékok óriási színpadán rendezhette meg a Tragédiát, s azt az előadást hozhatta be zárt térbe, a Nemzeti Színház sokkalta sző­kébb méretei közé. Ez az át­költözés jelentős mértékben ső Tragédia-előadások hagyo­mányaihoz. Lucifert és az an­gyalokat például szárnyakkal szerelte fel. s minden törté­neti színben különös gondot fordít az ábrázolt kor élethű megjelenítésére, elsősorban a jelmezek révén. Sikerrel pró­bálkozott meg annak érzékeL- teté sével, hogy voltaképpen Ádám álmaként éljük végig a világtörténelmet. Füstölés, fényeffektusok, vetített képek segítik a kifejezésben. Ezek egyúttal a látványosságra tö­rekvő, koncepciójának elemei. A rendeződ alapállás harmadik fő jellemzője a Tragédia fi­lozófiai gondolatainak tiszta, világos megmutatása. Vámos ezzel sem vall kudarcot, de ezen a téren nem tudja meg­haladni az ismertet, a szok­ványosat. Vagyis mindazok a gondolatok kapnak hangsúlyt az előadásban, amelyeket ko­rábbiakból, tanuilmányainllcból ismerünk; új gondolatrétegek fel sem sejtenek. S ez kifogá­sunk tárgyát képezte már a szegedi előadásiban is. A rendező alkalmazkodva az új helyszínhez, kisebb sta­tisztériával dolgozik. Meg­változtatta az űrbéli jelene­tet. amely Szegeden, mivel teljes sötétségben zajlott, za­varóan színszerűtlen volt. Most tnambulinszerű építmé­nyen látjuk Ádámot és Luci­fert, füstfelhők között, az elő­adás hagyományos vonulatát erősítve. Az előadás egyértelműen új vonásai a szcenikában érhetők tetten. Legpontosabban mu­tatja meg némelyik Jelenet átkötése: Adám szendergő ar­cát látjuk elénk vetítve, mi­közben hátul, a sejtelmes, füstös fényfüggöny mögött átrendezik a színpadot. Az ember tragédiája a Nemzetiben, ugyanúgy, mint Szegeden, tisztán három és fél 1órás előadás. Bizonyára minden idők leghosszabbja. Madáehhoz való hűségében te­hát csodálatos. véleményem szerint azonban haszontalan. Madách — bármennyire is tisztelem — nem volt olyan jó dramaturg, hogy ne írt volna fölösleges jeleneteket, eszmefutamokat, amelyek nem tartalmasabbá, hanem pusztán terjengősebbé teszik a dara­bot. A rendező a Tragédiában a hangsúlyt — a dráma rovásá­ra — a költeményre teszi. E meggondolásból fakadhat az ábrázolás- és játékmód túl­fűtöttsége, mely # rendszerint hangoskodásban, hörgésekben nyilvánul meg. Ez határozza meg a színészek dikcióját. Részben ez a költőiség, rész­ben — az önmagában kiváló — látványközpontúság, de ki­váltképpen a gondolati újra­értelmezés hiánya okozza, hogy szerény hatású előadás részesei vagyunk. Az állandó füstölés elkábít, a gyakori hangosság felriaszt, a szünte­len látvány kíváncsivá tesz, ébren tart, de az előadás egé­szében nem ragad meg. Nem kapcsol be a történés áramá­ba, nem aktivizál nem moz­gósít érzelmi-értelmi együtt- létre — meghagy felszínes je­lenlétükben. Hazudnék ha azt mondanám, hogy gondo­lat, szellem nélküli előadást látunk, hiszen minden ismerős gondolattal újra szembesülhe­tünk. A néző azonban töb­bet szeretne: úgy szembesül­ni a Tragédiával hogy mai kétségeit, szorongásait, mai küzdelmeit, hitét lássa viszont benne. Vámos azonban meg­kímél bennünket a szembesü­léstől. Felötlik ugyan az em­beriség elpusztulásának vízió­ja, de ez a Tragédia kézenfek- vősége, nem szólva arról, hogy ebben az előadásban nem je­lenítődik meg elég megrázó, katartikus erővel. A főszerepet alakítók között ezúttal is Balkay Géza alakí­tása a legárnyaltabb, a leg­érettebb. Most azonban már nincs annyi színvonalbeli kü­lönbség közte és az Ádámot játsszó Bubik István és az Évát megszemélyesítő Tóth Éva között. A két ifjabb, pá­lyája elején járó színész — bár Bubik játéka továbbra sem elég súlyos, Tóth Éva to­vábbra sem elég sokszínű — közelébe lépett tapasztaltabb pályatársának. Az egyes Jelenetek remek színészeket kívánnak, a jelen­legi Nemzeti Színház azon­ban nem bővelkedik ezekben. Bizonyára ennek is következ­ménye lehet a , kívánt hatá­sosság hiánya. A kifogástalan színészi játékot nyújtók szá­mát egy kezünkön meg lehet­ne számolni. Magam közéjük sorolom: Pregitzer Fruzsinát, Katona Jánost, Nagy, Zoltánt, és Hctényi Pált. Hangjával szerzett teljes élményt az Űrként Sinkovits Imre. Vágó Nelly jelmezei. Csá­nyi Árpád díszletei sikerültek. Bakó József szcenikusi, Simon Zoltán zenei vezető, Dölle Zsolt mozgástervező! közre­működése elismerést érdemel. Jó segítői voltak a rendező­nek Mrsán János és Tatár Eszter rendezők. S furcsa mód, ahogyan vé­gigtekintek a sorokon, több a dicsérete az előadásnak, mint i&z elmarasztalása, és mégis elégedetlen vagyok. Nem érzem a kielégülés örö­mét. Nem érzem a „most és itt” Indulatát, Igazoló erejét. Tudom, a kettős Madách- évforduló hívta színpadunkra Az ember tragédiáját. Csak azt nem tudom ennyi elégsé­ges indok-e? A színház jelenidejü művé­szet, feladatának csak része a tiszteletadás... Sulyok László Madách Imre születésének 160. és Az ember tragédiája színpadi bemutatójának 100. évfordulója alkalmából repre­zentatív, s a maga nemében egyedülálló képzőművészeti al­bum látott napvilágot Nógrád megyében. „.. .lelkem felfelé tör." címmel adta ki Réti Zoltán akvarelljelt Madách Imre Az ember tragédiája című művéhez a balassagyarmati já­rási hivatal, a Balassagyarmati városi Tanács és a Nógrád megy! Tanács művelődésügyi osztálya.' Az albumhoz Réti Zoltán Tragédia-akvarelljei elé cím­mel Kerényt Ferenc írt értő és értelmező előszót. Mint ír­ja: „Vízfestmény és gondolkodás, a lét végső kérdéseivel foglalkozó emberiségköltemény — ez a vállalkozás egyszer­re kíván figyelmes olvasót és ecsetkezelő mestert, érzékeny elemzőt és vérbeli koloristát. Réti valóban úgy talált meg­oldást e látszólagos ellentmondásra, hogy birtokában van a tudományos kutatások, értelmezések legújabb eredményei­nek, de nem adja fel az akvarell kínálta hagyományos léhe- tőségeket.” ^ Réti Zoltánnal Tragédia-akvarelljeiről beszélgetünk. Ba­lassagyarmaton. E sorozat véleményünk szerint kiemelkedő helyet foglal el a művész eddigi munkásságában. — Az album alcíme is jel­zi, hogy nem illusztrációkról van szó. Hogyan és milyen céllal születtek tehát ezek az akvarellek? — Valóban azt írtam, hogy akvarellek a Tragédiához. Még azt sem merném mon­dani, hogy e sorozatban azt próbáltam kifejezni, amit szá­momra a Tragédia jelent. Hi­szen ez a mű gondolati mély­ségeit tekintve úgyszólván ki­meríthetetlen, minél többet olvassa az ember annál in­kább rájön, hogy mindig van­nak benne olyan mondatok, amelyeket mintha éppen ak­kor olvasna először. Három-négy, évvel ezelőtt csi­náltam az első akvarellt a Tragédia ihletésére, függetle­nül a mostani évfordulótól. Életemben fontos szerepet tölt be ez a mű, vele kap­csolatos néhány gondolato­mat próbáltam kifejezni eset­leg mások számára is ezek­ben az akvarellekben, ame­lyek egy részét novemberi salgótarjáni kiállításomon is láthatja a közönség a Nógrá­di Sándor Múzeumban. — A sorozat — és as al­bum egyik jelzője lehetne talán az, hogy voltaképpen színekben értelmezett Tragé­dia. Lehet-e színesen hozzá­nyúlni e műhöz? — Azt hiszem, hogy ez al­kati kérdés. Én mindent szí­nekben látok. Véleményem nagy hatalmuk van, ha rit­kábban beszélünk is erről. Befolyásolják életünket, meg­határozzák kedélyünket, han­gulatunkat S úgy érzem, hogy Madách Imre is nagy szere­pet tulajdonított a színeknek. Hiszen például olyan utasítá­sokat ad, hogy „verőfényes nap”, „reggel szürkül”. Olyan jelzőket használ, hogy „ve­res sugártalan golyó”, „félho­mály”, „vaksötét’ és így to­vább. Tele van tehát színek­kel is a madáchi utasítás. Többek között azt szerettem volna, hogy sorozatomon a nap fényessége, sárgás mele­ge vonuljon végig, továbbá fi­gyelmeztetően ragyogjanak föl a hideg kékek is. Ezért albumomban az utolsó képen, Ádám és Éva egymást átka­rolva belemennek a nap fé­nyességébe, meleg és hideg fényfüggönyébe. Középen az emberiség biztos, meleg fény­forrásaként tündököl a nap. — Manapság — például színházi rendezők, irodalom- történészek körében — szin­tén vita folyik arról, hogyan nyúljunk a Tragédiához, úgy mintha Madách Imre korá­ban olvasnánk, vagy pedig most? Én úgy vélem, eddig még minden kor megtalálta, vagy legalábbis megpróbálta hangsúlyozni a maga értelme­zését, sőt adott korokon be- 1 lül is több értelmezés léte­zett, akár csak napjainkban. Mi erről a véleménye Réti Zoltán festőnek? két hatalmas háború lezaj­lott, amelyeknek részesei vol­tunk, Bizonyos sorok, monda­tok mást jelentenek nekem most 1983-ban, s mást jelen­tettek a mű születésekor, Ma­dách idejében. Erre sok pél­dát mondhatnék. Itt van pél­dául a XIV. színben Lucifer mondata: „Lábunk alatt a föld egyenlítője. — A tudo­mány nem győzött végzetén. —” Ügy szoktuk vigasztalni magunkat, hogy bolygónk ma­teriális vége majd sok millió év múlva következik be. De ha nem vigyázunk, a pusztu­lás sokkal elöbh bekövetkez­het. Vagy említhetném az al­bum címlapján közölt akva­rellt, ez a XV. színhez ké­szült. Ádám mondja: „Uram! rettentő látások gyötörtek, /és nem tudom, mi bennök a való.” Azt hiszem, ma az em­beriség közérzetének alaptó­nusát határozza meg a jövő­től való félelem. Mégis, bíz­nunk kell, végeznünk kelt feladatunkat, mert ha ezt nem tennénk, akkor nem volna érdemes élni, és nincs más választásunk. Nagyon nagy hit kell ahhoz, amit Éva mond a II. színben: „Ah, él­ni, élni: mily édes, mi szép!” — Az akvarell műfaja le­hetővé teszi nagy, sejtelmes terek megjelenítését. E soro­zat tereinek egy része nógrádi tér, az édenkert itt van körü­löttünk. akárcsak Madách Im­re idejében. Szándékos ez a színhely-megfogalmazás? — Igen. A III. színben azt mondja Ádám: .-.Ez az enyém. A nagy világ helyett/ E tér lesz otthonom...” Elkerít egy parcellát a világból, ahol pál­mafák nőnek. Nálam Ádám ípolyszögi kerítést fon. Vagy például az utolsó kép is való­jában az Ipoly ártere, ott is ilyen nádasok vannak. Ma­dách Imre is ebben a tájben élt, az itteni fény hullott rá, az itteni árnyék borította. Valójában, kinek-kinek ott épülhet az édene, ahol él, azt teheti, boldogabbá, vagy ép­pen elviselhetetlenebbé. Azt hiszem, ez sem mond ellent Madách művének. Egyébként, amikor ezt a sorozatot csi­náltam, sokszor nagyon bol­dog voltam, és sokszor' bol-! dogtalan. Mint minden em­ber, amíg éL > Tóth Elemér érint, a szín, a fény betölti : ember egész életét. Éle- — Mi nem felejthetjük el, ükben a színeknek igen hogy a Tragédia óta például Takáts Gyula: Vad rétegek Lesárgult már a nyár a par*"n, anii maradt, eszi a birka. Folyónkról fölrepült a háló. A múlt védett romokba írva kószál a park mértani táján. Majd gyorsan nád közé szalad s jelenbe ázik talpának nyom a foszló ritka csillagok alatt. melyek, míg éltél, nem Is ott, itt köztünk fénylettek ragyogtak, de lassan nincs mit róluk mondjak, mert egyre mélyebben kereslek. Vad rétegek préselt sora alól kisért arcodnak vonala. Emlékezés David Ojszfrahra hasznára vált az előadásnak. A centenáriumi bemutató lé­nyegesen túlszárnyalja a sze­gedi premiert. Ennek megíté­lésem szerint három fő oka lehet. Egyik: Vámos és segí­tőtársai a 'szabadtéri éktelen méreteivel képtelenek voltaik érdemlegeset kezdeni, a dráma kicsúszott markukból és part­talanul szétfolyt, szétáradt a Dóm téren. Másik: a néző ma­ga is kőszínházi méretekhez szokott, s az emberléptékű térben kellően érzi, érzékeli a színészek játékát. Harmadik ok: a nyári bemutató óta el­telt hetek további elmélyült munkára adtak lehetőséget, s a színészek teljesítménye, ki­váltképpen az Ádámot és Évát játszó fiataloké, magasabb színvonalra emelkedett. Mit tartott meg Vámos, és mii veteti el a nyári Tragédia­előadásból? A lényegét — s ez vonatko­zik az előadás minden össze­tevőjére — megőrizte, vagyis tényleg a szabadtéri előadás átplántálásáról van szó, aho­gyan ígérte. Visszatért az el­Nem sokkal a felszabadulás után Magyarországra is eljött hangversenyezni David Fjo- dorovics Ojsztrah, a XX. szá­zad zseniális hegedűművésze, akit közönségünk addig csak a világ minden tájáról sűrűn érkező magasztaló bírálatok révén ismerhetett. A vonó mestere 1908. szeptember 30- án 'született Ogyesszában. Többször járt hazánkban, s egyes koncertjei Ojsztrah- fesztiválnaík számítottak. Szülővárosában Pjotr Stoli- arskij volt a mestere, ötéves korától tanította hegedülni és brácsázná. Utóbb Ojsztrah el­végezte a moszkvai konzerva­tóriumot, Együtt tanult barát­jával Nathaniel Milsitediined. Még növendékkorában szó­listája lett egy szimfonikus zenekarnak, 1927-ben már ün­nepelték, sőt Glazunov a ze­neszerző is felajánlotta neki néhány kompozicióját bemuta­tásra. Leningrádban 1928-ban, ^Moszkvában egy évvel később volt az első szólóestje. Sorra nyerte a zened versenyeket. 1935-ben az Adam Wieniaws- kiról átnevezett nemzetközi verseny II. díját, (az elsőt Gi­nette Neveux kapta), s 1937- ben a brüsszeli Ysaye verseny­ben övé lett a pálma. Az utóbbi díj átvételétől indult el nemzetközi pályafutása, s az impresszáriók vetélkedtek szerződtetéséért. A brüsszeli versenyről annak idején a magyar lapok is megemlékez­tek.) Amikor kitört a II. világ­háború, David Ojsztrah is je­lentkezett szolgálatra. Igénybe Is vették — mint előadómű­vészt. Erről Budapesten így nyilatkozott: — A fronton hegedültem a katonáknak, akik szívesen hallgatták játékomat és lelke­sen fogadtak. De játszottam sebesülteknek kötözőhelyeken és hadikórházakban. Megrázó emlékeim vannak minderről. Koncerteztem Leningrádban is... az ostrom idején. Virtuóz volt, aki lágy tónu­sával vagy férfias vonóvezeté­sével egyaránt gyönyörködtet­te a hallgatóságát. Külön stí­lust képviselt a hegedülésben. Barakk, romantikus és modern zenét, egyaránt egyéni színe­zésben tudott megszólaltatni. Karmesteri tevékenysége is mindig sikerrel járt. Vezényel­te a Szovjetunió nagy zeneka­rait éppen úgy, mint a berli­ni, bécsi filharmonikusokat, vagy a London Symphony Orchestrát. Zenetörténeti ér­dekességnek számított az a hangverseny, amelyen 1945- ben Moszkvában az első kül­földi vendégművésszel, Yehu­di Menuhinnal együtt, elját­szotta Bach kettős hegedűver­senyét. Sok honfitárs-zene­szerző ajánlotta neki néhány szerzeményét. Dimitrij Soszta- kovics, Mjaszkovszkij, Aram Hacsaturján... David Ojsztrah sok kitünte­tésben részesült. 1934-ben nép­művész lett, 1960-ban Lenin- díjas. A római Accademia Na­tionale di Santa Cecília tisz­teletbeli tagjává választotta, ahogy az angol Royal Acade- mi of Music is. Budapesten díszdoktorrá avatták, ugyan­így a cambridge-i egyetemen. Mint tanár is kiváló voll ö oktatta a moszkvai konzerva­tóriumban hozzá méltó tehet­ségű fiát, Igor Davidovics Ojsztrahot. Magánemberként főleg a sakkozás és az írás érdekelte. Számos tanulmánya jelent meg és kiadta önélet­rajzi jegyzeteit, valamint „Be­szélgetések Igor Ojsztrahhal” című kötetét Stradivari hege­dűn játszott. Péterfi István a zenekritikus úgy jellemezte: „David Ojsztrah hegedűjáté­kában benne van a szovjet em­bernek, a szovjet művész­nek az a jellemzően nemes tu­lajdonsága, hogy nem törek­szik hiú önfitogtatásra, külső­sége« hatásvadászatra, hanem sallangoktól mentesen, termé­szetes közvetlenséggel, muzsi­kál, s így érvényesíti saját egyéniségét, felfogását is.” 1974. október 24-én hunyt Ojsztrah el Amsterdamban. Most len­ne 75 esztendős. Kristóf Károly 8 NÓGRÁD - 1983. október 1., szombat |

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents