Nógrád. 1983. október (39. évfolyam. 232-257. szám)
1983-10-01 / 232. szám
Brahms-évforduló a zene világnapján A zene világünnepén szerte a földünkön sikerül egy-egy percre megállítani a föltar- tózhatat.lanul továtűnő történelmi időt. Megállítani, s az így kapott ajándékszünetekben újra alapos önvizsgálatot tartva végig kellene gondolni jelen korunk kínzó problémáit, hátha a művészet ka- tartikus efejét segítségül híva közelebb juthatunk a megoldáshoz. Az örök álomjátszók nem kevés reménnyel gondolnak arra: vajha a muzsika békeszózatai végre úgy tudnának hatni a könyörtelen társadalmi, politikai folyamatokra napjainkban is. miként az emberiség legendaemléke- zeté szerint néha már sikerült. Ha Bach monumentális fúgái, Mozart puha fényű fuvolái, csillogóan szóló hegedű, Bartók nehéz erőpróbára szólító, huszadik századi humanizmust hitelesítő, szigorú hangzásvilága egyszerre ' diadalmaskodnának az atomtöltetű rakétákat legyőző fegyvertelen hadseregként.... A győzelemre számító bizalom még akkor is töretlen, ha tudjuk, hogy mindez sajnos valóban álom. A korunkban feladott nagy kérdésekre a válás sokkal összetettebb, semmint a fekete kottafejek rriil- lióiból azt . kiolvashatnánk. Ámde a muzsika szolgálatai és az általa megvalósuló mindennapi megtisztulás mégis különös jelentőséget ad e művészetnek. Ezt a nemes szolgálatot vállalta Brahms is az elmúlt század második felének egyik legkiválóbb zeneművésze. Johannes Brahms 1833-ban t— éppen százötven évvel ezelőtt — született Hamburgban. A sors kiszámíthatatlan véletlene folytán két Magyar- országról érkezett hegedűművész — Reményi Ede és Joachim József — becsülte meg először átlagon felüli zenei képességeit, majd Joachim zongorakísérőjeként hagyta el szülővárosát. Még fontosabb életrajzában az 1853-as esztendő, amikor Schumann megismeri első zeneszerzői termését. Ekkor írja meg Schumann a szakmai körökben nagy feltűnést keltő bemutató cikkét a fiatal Brahmsról, mely a zenei életben a legjobb ajánlólevélnek is bizonyult. A tragikus sorsú zeneköltő és Brahms között egyébként sokszálú és nagy hatású barátság jön létre, melynek művészi magatartást és világképet meghatározó szerepe jól érezhető Brahms életművének elemzésekor. Ez a kapcsolat egyébként a zenetörténet legnagyobb nyeresége, s messze a jövőbe mutató példája egyben. 1878-ban a már elismert zeneszerző végleg Eécsben talál otthont magának, mely város még változatlanul a zenei világ fővárosának számít ekkor. Bár jelképesnek is fölfoghatjuk az otthonválasztást, hiszen a zene forradalmainak korabeli központjait sokkal inkább Weimar és Bayreuth jelenti a kortársak szemében. Liszt és Wagner főhadiszállása mágnesként vonzza a reformista fiatalokat, akik egyáltalán nem kímélik szellemi energiáikat az akadémizmus fellegvárának tartott Becs elleni küzdelmeikben. A klasszikus hagyományokhoz mindvégig töretlenül ragaszkodó észak-német mester mégis az osztrák fővárosban érzi jól magát. É döntésben is megnyilvánul az. amit egész életműve igazol: művészi hitvallás és életforma egysége. Kiadói szerződése anyagi függetlenséget biztosít számára, s így. minden rendelkezésére áll az Igényes zeneszerzői munkához. A Német Requiemmel Euró- pa-szerte elismerést vívott ki magának. E hatalmas mű lényegében tizenkét éves késéssel siratta el a * felejthetetlen barátot Robert- Schu- mannt. összefoglalva mindazt az esztétikai és emberi gazdagságot, amit e kapcsolat biztosított számára. A nagy alkotói periódusban keletkezett művek felsorolására itt nincs hely és ennek értelme sem lenne. Az 1876—85. között írt szimfóniái, kamara- és versenyművek énekes és hangszeres alkotások a zenei könyvtárak nélkülözhetetlen törzsanyagát képezik napjainkban. E korszak szülötte a zene világnapján fölcsendülő D-dúr hegedűverseny is. Ez a mű szinte mindent felmutat abból a lényegből, mely Brahms zenei stílusát, egyéniségét Jellemzi. A formálás tisztasága, a zenekari hangzás „észak-német borúja", a szóló-hangszer virtuozitása — melynek technikai felsőfo- kát ugyancsak volt módja elsajátítani a másik nagyszerű barát Joachim kísérőjeként .— az első hallásra is megnyerő, mégis férfiasán szemérmes dallamvilág, azok a legfontosabb jellegzetességek, melyek az önálló zeneszerzői nyelv részeit képezik. Brahmsot kortársai rendkívül szélsőségesen ítélték meg. A rajongás és a féktelen ellenszenv együtt jelentkezik a korabeli kritikákban. A klasszikus formanyelv iránti ragaszkodást a romantika kereteit is szétfeszítő muzsikusok a konzervativizmus jeleként értelmezték és támadták, míg a zenei megformálás. fölényes biztonsága miatt a szakemberek .jelentős része beethoveni magaslatokba helyezte. Zenetörténeti helyét Szabolcsi Bence határozta meg pontosan. Felülmúlhatatlan kézikönyvében ■— melynek a zeneművészet fejlődését foglalja össze — így ír Brahmsról: „Volt benne valami Shützre emlékeztető (német zeneszerző 1585—1672) csüggedt heroizmus, valami reménytelen protestáns hősiesség, ahogy menteni akarta a menthetőt, ahogy Beethoven szeretett volna lenni, ahogy Mendelsshont és Schu- mannt folytatta, ahogy ódon német mesterek szellemében régieskedett”. Végezetül joggal föltehetjük a kérdést, mi az, amit napjaink zenehallgatójának adhatnak Brahms művei7 Számunkra ő a klasszikus muzsika „utolsó pillanatát” jelenti. Ez a muzsika még képes voltaklasz- szikus hangzásvilágot gazdagítani a romantika aranyló őszi színárnyalataival. Liszt Ferenc zenei forradalma a fnancia impresszionistákon keresztül vezetett századunk változatos zenei folyamába, míg Wagnertől szinte kitérő nélkül juthatunk el Schönberg zenetörténeti „felfedezéséig” a dode- kafónia (tizenkétfokúság) új távlatokat nyitó birodalmáig. Brahms D-dúr hegedűversenyének gondolatokban és zenei mondanivalóban bővelkedő tételsorjázását hallgatva a legőszintébb meggyőződéssel azonosulhatunk azzal a szándékkal, miszerint a jeles német zeneszerző évszázadokon átívelő üzenetét küldje szét válságos korát élő földünkön a zenei világnap ünneplő sokasága. Németh János István Képernyős produkciók és társaik A KI MIT TUD IDEI döntőjének hosszú, forró, nyári éjszakáján a zsűri külön megdicsért többek között egy katonákból álló fúvószenekart. Játékuk tisztaságának szóltak az elismerő szavalt, hiszen — mondták — ilyen rekkenő hőségben még a hangszerek is megváltoznak. A vetélkedősorozaton egyébként is, immár hagyományosan, jól szerepeltek a honvédségi produkciók. Á megyei döntőkről hetvenhét szám került az úgynevezett adás előtti utolsó válogatóra, s ezen a szigorú rostán is túljutott közülük 21 műsorszám. A középdöntőbe öten kerültek, s ketten jutottak a döntőbe. A népszerű Ki mit hídban elért sikerek csupán egy jéghegy csúcsát jelzik. Rávilágítanak arra, hogy a néphadseregben igen sok a tehetséges fiatal. De vajon készen kapja-e, vagy felfedezi ezeket a tehetségeket a honvédség? A válasz: is-is. Vannak például, akik komoly zenei előképzettséggel kerülnek a katonasághoz, vannak, akik valamilyen véletlen folytán éppen ott fedezik fel képességüket. A dolog tulajdonképpen egy szempontból mindegy: a tehetséget gondozni kell. A képességek felszínre kerülésének és továbbfejlesztésének jól megszervezett rendszere működik a laktanyákon belüli világban. Ehhez az alapot az amatőr művészeti mozgalom szolgáltatja. A legkisebb helyőrségékben is működnek külön-, bözö művészeti csoportok, igaz, nem rendelkeznek olyan előnnyel, mint azok, amelyeknek az élén szakképzett vezetők állnak. Az alakulatok többségénél azonban jól felkészült, hivatásukat magas szinten értő és gyakorló személyek irányítják a munkát, látják el a fiatalokat szakmai tanácsokkal. Három esetben szerveztek a hadsereg állománya számára színjátszó-rendezői tanfolyamot a népművelési intézettel karöltve. Nagy sikere volt a néptáncoktatói kurzusnak, és szintén eredményesen zárult az amatőr filmklubvezetők részére meghirdetett képzés. MINDERRE AZÉRT volt szükség, hogy lehetőleg egyetlen csoport se maradjon szakmai irányítás, felügyelet nélkül. Mert az igény nem csekély, hiszen a sorkatonai állomány mintegy tíz százaléka aktívan tevékenykedik valamilyen művészeti csoportban. Számukra rendszeres szereplési lehetőséget biztosít a hadsereg keretén belül kialakult bemuiátórend- szer, amelyben az alapegységektől jutnak el a résztvevők a néphadsereg' szintű döntőkig. Minden esztendőben más és más művészeti ág kerül az érdeklődés középpontjába. Vannak évek, amikor a színjátszásé a főszerep van, amikor a folklórmozgalom kerül reflektor- fénybe van, úgy, hogy az amatőr filmesek felé fordul a közfigyelem. Évente szerveznek alkotótábort a legjobb kézműveseknek. Ez a vetélkedőrendszer azonban csak egyik része a szereplési lehetőségeknek. Ide tartoznak a különböző alakulatok közti és a civil társ- intézményekkel folytatott csereszereplések, valamint az országos akciókhoz kapcsolódó programok. A Kilián Főiskola tisztjelöltjeinek madrigálkórusa például minden évben elismerést vív ki az országos szemlén. A népszerűségi listán a honvédségnél egyébként a néptáncosok, népdalénekesek, citerazenekarok, tehát egyértelműen a folkloristák vezetnek. Megjegyzendő, hogy ők dolgoznak a legnagyobb költséggel is. A kosztümök, népi hímzésű ruhák nem tartoznak az Olcsó „mulatságok” közé. Második helyen állnak a könnyűzenei együttesek, őket követik a színjátszók. A kívülállók talán úgy gondolják, hogy a katonaság keretein belül működő művészeti csoportok témaválasztá-. si köre meglehetősen szűkre szabott. Nos, a műsorpolitikában egyetlen komoly megkötöttség van. Az, hogy a műsorok rossz közérzetet nem sugallhatnak, nem irányulhatnak az emberi értékek lerombolására. Ahogy a honvédség egyik kultúrpolitiku- sa megfogalmazta: egyetlen kívánságuk van, mégpedig az, hogy a műsorok erősítsék a szocialista hazánkba vetett hitet, azt hirdessék —, persze, nem propagandisztikusan —, hogy érdemes védeni értékeinket. Természetes direirt módon nehéz lenne ezt elvárni minden területen, hiszen fotószakkörtől, népi díszítőkig sokféle 'tevékenységet űznek a katonák. A VEZÉRELV AZONBAN mindenhol ugyanaz. A tehetséget minél / jobban kibontakoztatni, mind a személyiség, mind a közösség gazdagítása érdekében. S, hogy e cél nem rossz irányba fordítja a tehetségeket, annak illusztrálására talán néhány név megemlítése nem rossz példa. A katonaságnál kezdte művészi pályáját többek között Ilosfalvy Róbert, Ágay Karola, Kibédy Ervin és Kovács Dénes is. Ss. A. SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Pénzeink „Viszi a ködöt az id6 — és az időt mi hoztuk magunkkal” (József Attila) — Hát bizony tíz ember közül kilenc -nem tudja, hogy az a pénz, amiért olyan sokat tesz ő maga — kitől származik, ki tervezte- rajzolta, ki készítette, ki metszette rézlemezre. .. Horváth Endre, az én kedves öcsém, nagyon szerény ember volt. Nem tudott, meg nem is akart magának semmilyen külön figyelmet soha, nem szerette azokat sem, akik úgy előre tolják magukat, például a Gorkára is ezért neheztelt, mert úgy vélte, hogy nagyon előtérbe helyezi magát. Ö maga nagyon szerény volt és azért olyan híres is... — özvegy Rebmann Rókusné vagyok, született Horváth Valéria, valamikor a férjemé volt az a nagy patika Balassagyarmaton ott a templom mellett, én már kilencvennégy esztendős vagyok. Beköltöztem a szociális otthonba, ott jó helyem van, gondoskodnak rólam. ' Szívesen beszélek Bandiról, itt őt mindenki szerette, amíg élt és ő is nagyon szívesen élt itt, amikor tehette, amikor a munkája engedte. A Pozsony megyei Bazinban született, én máshol, mert az édesapánk telekkönyvvezetőként, állami hivatalban jó néhányszor változtatta a székhelyét. Ez volt akkor a rend, így kellett lennie. Így volt aztán, hogy én meg Zsitvagyarmatom, a régi Bars megyében születtem. Bazinban én akkor még csak kisiskolás voltam, amikor Bandi megszületett. Az a hely akkor szabad királyi város volt, nem volt nagyon nagy hely, de nagyon kedves, szép és nyugodt. Inkább németek laktak akkoriban ott, régről betelepítettek, talán, vagy mindig is német—osztrák volt az a hely. De magyarok voltak a tisztviselők, szinte mind egy szálig. Ott azután csak egy pár évig- éltünk, apánk a járásbíróságnál dolgozott. Később aztán, amikor Balassagyarmatra helyezték, akkor már a törvényszéken volt a munkahelye, nagyon elfoglalt ember volt. Bazinban több helyen is laktunk, az egyik házunk meglehetősen nagy volt, többen laktunk benne, ez a ház úgy emlékszem, hogy a gróf Pálffy intézőjének volt az Ingatlana. Az utca végén volt, az utcát aztán elzárta a kápucinus templom és a zárda. Bandi erre a világra látott, ezt a környezetet élte át, amikor mi onnan aztán eljöttünk, akkor ő már kijárta az elemi iskoláit is, de később is mindig emlékezett Bazinra. Amikor már felnőttként felment a Tátrába, akkor is elment Bazinjba és felkereste az ismerősöket. Az alapiskolákat Újbányán fejezte be, azután Léván Is tanult az ottani gimnáziumban, mert akkor ml már Újbányán laktunk, de ott nem volt gimnázium, így az elsőt Léván végezte. Én a négy polgárit kijártam, ahogy az akkoriban divat volt. Édesapám akarta ugyan, hogy tovább tanuljak, szerette volna ha orvos lesz belőlem, de mindenki lebeszélte édes szüléimét, hogy ne tanítsanak. Abban az időben nem volt ez divat. Legyek csak jó háziasszony,' akkor ez kellett Pedig az édesapám öccse, aki Újbányán káp- lánoskodott, be is íratott engem Pesten az apácákhoz, az ő iskolájukban, de nem került erre sor. „Legyen jó gazdaasszony, mint az anyja...” ezt mondta akkor mindenki nekem és a szüleimnek. Persze orvos nem szerettem volna lenni, hogy mi is lettem volna, már nem tudom, nem emlékszem erre.... De a Bandi nagyon"szorgalmas gyerek volt, nagyon jól tanult, külön zenét is, a gyarmati gimnáziumban mindig 6 zongorázott az ünnepségeken. A gimnáziumi tanára, a Wissinger ajánlotta őt zenetanulásra egy idős hölgyhöz, a Hühner kisasszonyhoz, oda járt aztán Bandi rendszeresen. Angolt, franciát, németet és zongorát tanított, mesélték, hogy valahonnan oda került és végeredményben egy elszegényedett bárónő lenne. Bandi szerette a tanárait, a történelemtanár Kol- tayt mindig emlegette később is, aztán a sok barátját Gyarmaton, a Summer Ferit, a Géczy Palit — őket szerette és azok is viszont. Szerettük ml mindnyájan a várost, Bandi különösen vonzódott hozzá mindenben. — Tizennégyben érettségizett a Balassi Gimnáziumban, amikor az első világháború kitölt akkor, abban az évben. Be is vonult ősszel önkéntesként karpaszománnyal, először Galíciába került és aztán Erdélyben volt. Éjjel-nappal a havon feküdtek, éheztek is, az élelmet a németek elhappolták előlük, csak egy hagymája volt, kenyere már nem, és ott, akkor szerzett is egy kis tüdő- csúcshurutot, attól aztán nem tudott megválni soha, később betegeskedett is vele. A milliárdos időkben, akkor éjjel-nappal dolgozott Pesten a pénzjegynyomdánál, amikor hazament csak ledőlt, enni sem akart, de ez már a második háború u'tán volt az inflációkor. Mindig rajzolt. Amikor kis gyerek volt. akkor is. Hazajött és mindenhova rajzolt, ahol megállt, már a gimnáziumban aztán az önképzőköri színjátszóknak festett díszletét és plakátokat is, ezért kapott jutalmat, úgy emlékszem tíz koronát. Hát, azon az első keresetén nekem vett egy nippet, erre költötte a pénzt, egy kis porcelán szánkóra, ami tele volt nefelejtccsel. De plakátokat többször is készített, és díjat is nyert a nemzetközi vásáron. Édesapánk korán meghalt és akkor Bandi a jogászkodással is foglalkozott, tanulni kellett neki a jogot, egy családi céghez került és ezer koronát kapott amíg tanulj de csak azért csinálta, hogy anyám özvegyi nyugdíján segítsen. Ö művésze aztán titokban be is iratkozott a iparművészeti iskolára és ott mestervizsgát te't, diplomamunkát is készített. Eleinte feste- getett, de amikor a Dürer-metszetekkel közelebbről megismerkedett és azokba valósággal beleszeretett, maga is készített metszeteket. Nálunk a rézmetszést végül is Bandi támasztotta fel a Dürer-iskolán elindulva. így az is érthető, hogyan jutott az akkoriban, a húszas években induló pénzjegy- nyomdába. Azt írta nekünk, anyámnak és nekem, 1925 karácsonyán, hogy ott olyan precíz rajzokat mutattak néki, amilyeneket még nem látott soha és el sem tudta képzelni akkor, hogy azokon valaha is túltesz. Pedig így történt, bár kicsit félt is tőle, mert ahhoz a munkához idegesnek tartoka magát. Megpróbálta és nagy akarattal, fegyelemmel sikerült is neki, de a festészeti ideáljait fel kellett adnia és bele kellett merülni az elképzelhetetlenül aprólékos, finom rézmetsző munkába, kisgrafikába ott a pénzjegyek világában. A nyomda taníttatta aztán erre a különleges munkára. Becsből jött tanár, mert amikor már megszűnt a köz9s pénz és önálló magyar bankjegyek kellettek, akkor itt nálunk nem volt még senki, aki ezt tudta volna! Két bécsi tanár is v 11 mellette, az egyiket Groszmannak hívták, ha jól emlékszem, róla többször is beszélt nekünk Bandi. — A rézmetszési így tanulta ki. Mert az-' előtt az osztrák—magyar pénzt Svájcban készíttették egy híres cégnél. Huszonhatban aztán kijött a pengő, neki olyan rangja volt, hogy egyszer a ranglistán tizennyolc évet ugrott elpre egy év alatt. Ez akkor hihetetlenül nagy dolog volt! Később aztán nagyon tetszett neki ez a munka, pedig sok áldozattal is járt, de úgy érezte, hogy ebben valami újat, szépet alkothat. Ehhez borzasztóan biztos kéz kellett, ha leült dolgozni órákig fel sem nézett. Már a háború után, amikor szép bélyegeket is metszett, kellett neki egyszer Rákosi-bélye- get is- csinálni. Kazárra ment, mert ott nagyon érdekes viselet van. Gyarmaton volt egy bányász 6 vitte el Kazárra, ott rajzolta a menyecskéket és augusztus húszadikára kellett megjelentetni a bélyeget, amin a szép kazári menyecskék Rákosinak egy gyönyörű, sült kenyeret nyújtanak át. Itt. Gyarmaton az egész vakációját erre fordította és amikor megvolt vele és benyújtotta elfogadásra — akkor a Kossá igazgató visszadobta, hogy „ilyen népviselet sehol sincs...”, hát akkor azt hittem, hogy megpukkad mérgében, de ebből a bélyegből aztán nem lett semmi. A békekölcsönök metszeteit is ő csinálta, valamennyit.... A családhoz nagyon ragaszkodott, anyánk-’ hoz és énhozzám. Egy Ideig anyáin is vele élt. Pesten, én Itt éltem a férjemmel, és amikor anyám megbetegedett elhoztuk és Itt Is halt meg. Hívták sok helyre, külországokba, de minket nem akart elhagyni. Élt egy ideig Belgiumban Is,, meg Is nősült ott, de aztán hamar elváltak, mert ő, itthon akart lenni a felesége pedig visszament. Hívták őt Londonba is, onnan eljött a legnagyobb bank igazgatója és csalta „jól tudom, hogy itthon nyugdíjas állása van és nálunk ez nincs, de olyan nagy fizetést adunk, amivel pár év alatt vagyont szerez...” De Bandi nem ment oda sem. Hívták őt Buenos Airesbe is, de mert az egészségének az ottani klíma ártott • volna, felajánlották, hogy vesznek neki Svájcban egy házat és ott élhet, dolgozhat. Egy évben egyétlen bankjegyet kell elkészítenie, oda sem ment. Csinált pénzt a lengyeleknek és a románoknak és azt is hallottam, hogy a spanyolok, az olaszoknál rendeltek bankjegyet és azt azután a Bandi Csinálta meg itthon. Minden papírpengőt 6 készített. Az egyik kedvence volt a húszpengős és talán az egyik legszebb pénzünk is az volt, meg a százpengős. Mindig azt mondta, hogy „a laikusok a jó kritikusok” az ő szakmájában. Ha csinált valamit, mindig megmutatta anyánknak és ő kritizálta aztán. A forintokat is Bandi metszette, tervezte egészen a százforintosig, a többit a tanítványai csinálták már. — Amikor a tízforintos kijött, volt olyan,' nem is kevés, alti ezt mondta „ez a világ legszebb pénze”. Családtagnak elmondhatatlanul érdekes és jó érzés volt, hogy amikor kijött egy pénz, például ez a tízforintos, vagy a nagyon szép húszpengős, ha még emlékszik rá, a komoly százforintos, hogy ezt a Bandi csinálta. Mindenki kezében aztán ott láttuk a munkáját. Büszkék voltunk anyámmal. Akkor 6 is büszke volt, pedig már amikor a gimnáziumban zongorázott, akkor is eljöhetett volna és büszke lehetett volna rá. De oda nem jött szegény soha, azt mondta, amikor kérdezték „szégyenlem, hogy olyan sovány...”. Akkor még soványka volt. csak a feje volt mutatós igazán,' de később megtestesedett, már ahogy ez mindenkivel lenni szokott. A modelljei Innen valók voltak Nógrád-' ból. Mindig Járt ki „faluzni” fényképezett, rengeteg embert lerajzolt' öt-halomban,' Dejtáron, Hollókőn, Patakon. Onnan vette a modelleket, közöttük sok híres arc volt aztán a pénzek után. Volt egy Böske nevű, az is híresen szép volt, á férje nagyon féltékeny volt Bandira. A népi művészethez nagyon vonzódott, szerette a falun élő embereket. De hogy mire lett volna a legbüszkébb? Soha sem tudtuk meg. Szerény volt a végtelenségig, soha nem büszkélkedett, ötvennyolc éves volt, amikor a munkaasztal mellett beérte a halál. Pedig az Ipoly-1 hoz készült, nagyhalászatra. T. Pataki László j
