Nógrád. 1983. október (39. évfolyam. 232-257. szám)
1983-10-08 / 238. szám
/ Kortársunk Madách Madách-díjasok ünnep! találkozója Balassagyarmaton Régi magyar paraszté let A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása Szécsényben Ha visszatekintünk az utóbbi egy évtizedre, láthatjuk, szinte alig múlott el év, hogy ne emlékeztünk volna valamelyik szellemi elődünkre, irodalmi, művészeti nagyságunkra. Csak a legnagyobbakat említve, emlékeztetem az olvasót az Ady-, a Bartók-, a Kodály-centenáriumokra. S jelentőségében társul hozzájuk az idei évforduló: 160 esztendeje az akkori Nógrád megyei Alsósztregován született Madách Imre, és 100 esztendeje mutatta be Paulay Ede rendezésében a budapesti Nemzeti Színház, Madách egyetemes értékű remekét, Az ember tragédiáját. A Madách-emlékbizottság 1983-at Madách-emlékévnek nyilvánította, kisebb és nagyobb fontosságú rendezvények sorát szervezte, töltötte meg érdekes, időszerű tartalommal. Az utóbbiak miatt érzünk elégedettséget: az évfordulók kapcsán — mint a múltban akadt rá példa — nem feszítettük túl a húrt, tekintettel voltunk a társadalmi tűrőképességre, ugyanakkor dicsérni való, méltó emléket állítottunk. Tudományos emlékülések tárták elénk a madáchi életmű ma is érvényes, a nemzetet, az emberiséget foglalkoztató gondolatait, színházi előadások kísérelték meg a Tragédia titkainak kibontását, vallottak nézeteikről a Nógrád megyei Tanács Madách-díjárni kitüntetett irodalmárok, művészek, közéleti foglalkozásúnk. * > Október elseje egyik nevezetes dátuma az idei Madách- rendezvénysorozatnak. A Madách-emlékbizottság és a Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága erre a napra hívta össze Balassagyarmaton a Madách-díjasokat. Mint köztudott ezt a díjat azok a szellemi foglalkozásúak kapják, akik jelentősen járultak hoz- fcá a madáchi életmű és örökség feldolgozásához, közklncs- esé tételéhez, akik munkájukkal mutatnak követendő példát, teremtenek eszmei értékeket A húsz év kitüntetettjei kökül sok országosan ismert szakember jött el az eseményre. Ott volt — C3ak példaként említhetjük — Hubay Miklós író, Szinetár Miklós rendező, Sinkovits Imre színművész, Csongrádi Mária rendező, Kass János grafikus- művész, Román András műemléki építész, Csanády János és Jobbágy Károly költő, a helyiek soraiból: Farkas András, Réti Zoltán festőművész, id. Szabó István szobrász- és Czinke Ferenc grafikusművész. A találkozó néhány fontos gondolatát elevenítjük f el ösz- szefoglalónkban. * A találkozó kezdetén már az első negyedórában kikristályosodott három, az összejövetel egészén végighúzódó gondolatkör: Madách mai ismertségének, időszerűségének a Tragédia világnézetének problémaköre. Kerényi Ferenc irodalom- történész, a Magyar Színházi Intézet igazgatója vetette fel évfordulóink kétarcúságát, amely jellemző a Madách-év- fordulóra is. Arról van szó ugyanis, hogy míg egyfelől nagyon tisztességesen, tömegekhez szólón emlékezünk meg egy művész életútjáról, munkásságáról, addig másfelől nagyvonalúan elfeledkezünk bizonyos, a tisztázatlanságok miatt létező tennivalókról. Madáchnál maradva, az utóbbi azt jelenti, hogy nincsen megfelelő Madách- összes kiadásunk, hiányzik a kritikai kiadás, a tankönyvek kullognak a tudomány új tételei után, s a költőről téves nézeteket, pontatlanságokat tartalmaznak. Így az érdeklődők a negyven évvel ezelőtti, Halász Gábor által kiadott Id. Szabó István Rapcsányi zépen Jobbágy Károly) Madách-összest lapozhatják, amely bármennyire is hasznos és értékes, mindenképpen elavult napjainkra. Igya diákok — a későbbi felnőtt nemzedékek — nem egészen valós képet kapnak és alkotnak Madách Imréről és művészetéről, főként Az ember tragédiájáról. Az életmű Időszerűségét konkretizálta — a legteljesebb mértékben, tehát az adott napra és helyszínre vonatkozóan — Hubay Miklós, a Magyar írók Szövetségének elnöke. Madách mai olvasóinak, előadóinak azt a pillanatot kell megragadni — az író véleménye szerint —, amely ma is érvényes. Ez izgathatja, inspirálhatja fellépésre, cselekvésre az embereket. Követelményként támaszLászló mikrofonja előtt (kő' (Barna felvételei) tott pillanatot Hubay az űrbéli szíriben találja meg, amelyben Lucifer és a Föld szelleme csatázik Ádámért. Ebben a jelenetben mondja el Lucifer, hogy szerinte a tudomány képtelen megmenteni a földet, s ezen állítással szegezi szembe Ádám a maga óhaját: akármilyen is legyen az a tudomány, nem számít, csak mentse meg a földet. S e szembesülésekben találjuk napjaink kínzó érzetét, az aggódást földünk, saját emberségünk jövőjéért. Vagyis a korabeli problémát ma úgy látjuk, hogy a tudomány még hozzá is képes segíteni bennünket a pusztuláshoz. Madách zsenialitása éppen ebben és a hasonlatos gondolatok megsejtésében, kifejtésében van. Amit nem egészen harminc éve is még szűk látókörűen naivitásnak neveztek — jelesül, hogy kiapadnak a föld energiaforrásai —, az ma egyik fő gondunkká lépett elő. Madách aggódik a természeti világ, a társadalom egyensúlyáért, harmóniájáért — gondoljanak a falanszterre, az eszkimó színre —, s ebben már ökológiai gondolkodása is tetten érhető. Ma kerül másodszor — hiszen Adám az ' emberiséget jelképezi — az ember az ádámi dilemmába: legyen vé- ge-e a „komédiának”, vagy önmagához illően rendezze be a földet, életét. Szinetár Miklós eddig háromszor rendezte meg a Tragédiát, mindháromszor másmás közegben. A televízióban 1969-ben, aztán a szegedi szabadtérin, majd hanglemezen. A dramaturgiai problémák mellett ő hangsúlyozta a találkozón elsőként Madách világnézetének optimizmusát. Akik pesszimista műként értelmezték Az ember tragédiáját, tévednek. Nemcsak azért, mert ha valaki megír egy ilyen művet, már eleve nem lehet pesszimista, hiszen vele hatni, használni akar, hanem azért is, mert Madách az emberi lét értelmét keresve meg is találja azt. Lucifer okosan és logikusan látja a világot, így vezeti végig Áddmot a történelem folyamán, és igaza van. Egy dologban azonban téved: abban, hogy az ember nem tudja újra kezdeni az életet, hogy az ember beletörődik a vereségébe. Az ember az észérvekkel szembe képes állítani az érzelmi érveket, s ezek alapján képes felülkerekedni a rontáson, a pusztuláson. Az élet érdekében győz tehát az érzelem az értelem fölött. * Sokan mások vallottak még a madáchi életmű korszerűségéről, érdekes gondolataikat terjedelmi okok miatt nem tudjuk közölni. Álljon itt viszont emlékeztetőül: id. Szabó István, Ladislav Hradsky prágai műfordító, Réti Zoltán, Kass János, Czinke Ferenc, Farkas András, Csanády János, Jobbágy Károly, Román András, Kusiczky Érnő, a nagykürtösi járás művelődési felügyelője, Végh Miklós, a Palócföld főszerkesztője, Praz- novszky Mihály megyei mú- zeumigazgató, Csik Pál, a salgótarjáni Madách Gimnázium és Szakközépiskola igazgatója, Horváth István, a megyei művelődésügyi osztály vezetője. Csongrádi Mária, Radó György irodalomtörténész és Sinkovits Imre. * Mi újat tanultunk ezen a találkozón? Lettünk-e többek általa? Nem szónokinak szánom a kérdéseket. Sokban gazdagított bennünket ez a kétórás gondolatcsere. Mindenekelőtt hozzásegített megtanulni, hogy mai szemmel nézzük a költőt, aki a sztregovai magányból is a világot látta; s a múltat és jelent kutatva a jövőbe, az ember legmélyébe látott. E tanulság a nap legfőbb hordaléka. A múzeumi és műemléki hónap gazdag eseménysorozatából figyelmet érdemelnek azok a kiállítások, amelyeket Nógrác! megye múzeumai kínálnak ezekben a hetekben a látogatóknak Salgótarjánban, Balassagyarmaton és Szécsényben. Ezek közül is kiemelkedik az a tárlat, amelyet a Magyar Nemzeti Galéria anyagából rendeztek a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban Régi magyar parasztélet címmel. A Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága évekkel ezelőtt termékeny kapcsolatot alakított ki többi között a galériával is. Ennek eredményeként immár hagyományosan reprezentatív kiállításokkal jelentkezik a galéria Szécsényben, évenként egy-egy válogatott anyagot mutatva be a magyar képzőművészet legjavából. Az idei — decemberig látható — kiállítás arról ad számot, hogy a paraszti élet mely vonatkozásai ragadták meg régi festőink érdeklődését, s miként adtak bírt koronként változó tartalmi és stílusjegyeket őrző műveikben a hajdani paraszti élet különböző mozzanatairól. A dr. Szinnyei Merse Anna által kitűnően rendezett kiállítás ez alkalommal viszonylag kevés festményt mutat be á galéria anyagából. Mégis azt mondhatjuk, a tárlat a régi paraszti élet sok-sok mozzanatába enged bepillantást, s hitelesen közvetíti a magyar szántóföldek erdők és népének üzenetét. így például meghatározó szerepei játszanak a tárlaton a legjellemzőbb mezőgazdasági munkákat, az aratást, a kukoricatörést bemutató képek, vagy az állattartást, a halászatot megörökítő festmények. De találkozhat az érdeklődő a régi falusi élet mindennapjaival is, a kismesterségeket, a kovácsot, a susztert megörökítő művekkel. Láthatják, hogyan nőtt a falusi gyermek, hogyan folyt a falusi portán és a házban a mindennapi munka. Végül, de nem utolsósorban megcsillanak a képeken a régi falusi ünnepek, a pihenés meghitt pillanatai és öröme a hosszú-hosszú napok, hónapok törődései után. összevéve, ez a tematikai gazdagság alkalmat jelent arra, hogy megismerkedjünk az elődök küzdelmes életével, hétköznapi tevékenységi formánkkal, eszközeik gazdagsásával, s természtesen a gyönyörű magyar tájak szívet és szemet gyönyörködtető változatosságaival is. Jórészt tehát azokkal az értékekkel, amelyek a múlt értékeit jelentik, amelyek egy részét ma már csak a múzeumok, a kollektív emlékezet ezen fontos gyűjtőhelyei őriznek, hiszen ez az életforma mára már ettűnt a színről, a modern mezőgazdaság merőben új életforma kialakításával — napiainkban is tartó további formálásával — járt. Az adott tematikai határokon belül ez a kiállítás némi bepillantást enged a festői eszközök fejlődésébe is, s ez szintén a rendező érdeme. A magyar parasztság iránti figyelem az irodalom után a festészetben először a romantika korának „terméke”, összefügg ez az érdeklődés a haladó nemzeti hogyomónyok keresésével, a nemzeti hovatartozás érzésének erősödésével. A reformkorban jelennek meg az első ilyen tárgyú képek, amelyek kezdetben inkább még csak a romantikát találták meg a magyar paraszti életben, s ennek megfelelően idealizált képet adtak róla A szabadságharc bukása után találkozhatunk a reálisabb ábrázolás első jelével, amely a későbbiekben válik mind árnyaltabbá, s jut el majd a kritikai realista ábrázolásig. A paraszti élet hazai ábrázolásának ezt a századunkba nyúló hosszú útját követhetjük végig a galéria szécsényi kiállításán. Markó András, Szemlér Mihály, Lotz Károly, Molnár József, Ligeti Antal, Telepy Károly, vagy Böhm Pál, és Mészöly Géza, Holló- sy Simon művei jelzik ezt az utat. A kiállításon hangsúlyosan jelennek meg a továbbiakban a szolnoki iskola ki*»' emelkedő képviselői, Deák- Ebner Lajos. Bihari Sándor, Fényes Adolf művel, vagy a' munkásságuk korai szakaszában Nagybányához kötődő Glatz Oszkár és Csák István. A hódmezővásárhelyiek közül Tornyai János, az alföldi festők közül Koszta József zárja a művek sorát. A kiállított csaknem harminc festmény tartalmi és stílusbeli változatosságával az idei múzeumi képzőművészeti kiállítási program egyik legfigyelemreméltóbb tárlatát jelenti Nógrád megyében. T. R. | 8 NÓGRÁD - 1983. október 8., szombat | Sulyok László KÖVES ISTVÁN: Őstermelő vagyok Mit tehetnék a mérlegek és mérlegelések adók adósok adások korában Szívem nem beköltözhető agytekervényeim egyirányúsíthatatlanok csontvázam eladhatatlan (Ej-ej, uram, ez a gerinc!) Mit tehetnék őstermelő vagyok Szégyen nélkül árulom világomat PÚSFAI PÉTER: CSONTVÁRY ki küldött végül az emberek közé ki súgta azt, hogy jobb lesz velük kitől lett más az ócska szekér ki diktált víziót a vényre ki hívott el és miért ki volt neked? I A fehér mag felrepedt a színtelen, aztán a sárga aztán az ecet, homok és vér aztán a víz és sivatag aztán a nyomokból a fű romok és pár kaland Aztán a város aztán az emberek aztán a hegedű aztán a forradalom aztán halott cédrus Fakó föld adott, találtatott fakó csendes zuhanás országútra alvadt kérdés (valcer, vagy cigánynóta?) föld.
