Nógrád. 1983. október (39. évfolyam. 232-257. szám)

1983-10-08 / 238. szám

Nemzeti — az országnak Mncf hogy megjelent « i hír a kormány dön­téséről, és a felhívás a társa­dalmi gyűjtésről; legyen vég­re állandó otthona a Nem­zeti Színháznak, a lapok, a televízió, a rádió a lelkes adakozók nevétől hangos. S ez a hangerő a következő he­tekben, hónapokban való­színűleg még erősödik. Per­sze, ha a csoda három napja elmúlik, akkor is — remél­hetően — akadnak majd, akik nem feledkeznek meg arról: a gyűjtés öt évig tart (az építés meg hatig). Most mégis azokkal sze­retnék vitatkozni, akik nem kapnak nyilvánosságot, pedig a. „nem adok”-jaik bizonyára ugyanúgy léteznek, mint a lelkes felajánlások. Először talán azzal a kitűnő színész­szel kellene vitáznom, aki ar­ról morgolódott, hogy előbb talán oldják meg a többi szín­ház gondját, s különben is: legyen előbb társulat, legye­nek rendezők, akik a nemzet első színházához méltó elő­adásokat tudnak majd produ­kálni. Ami a többi színházak rend­be hozását illeti, sokat em­legetett gazdasági gondjaink közepette is az elmúlt évek­ben csak a következők tör­téntek. Átadták a helyreállí­tott, korszerűsített nyíregy­házi színházépületet; október 11-én nyílik az új zalaeger­szegi színház, tavaly adták át Budapesten a Katona József Színház rekonstruált épüle­tét, ugyancsak tavaly nyílt meg a Madách Kamaraszín­ház a helyreállítás utón. Jö­vőre, megnyitásának 100. év­fordulóján, ismét kinyitja kapuit a közönség előtt a fa­lait és a díszeit kivéve telje­sen átépített Operaház, s re­mélhetően mielőbb befejezik a szegedi színház átépítését' is. Nem arról van hát szó, hogy más színházak kárára, hátrányára épül majd * Nem­zeti Színház. Ami a jövő társulatát {Há­ti: a kérdés ilyen megközelí­tése olyan álokoskodáshoz ve­zet, mint Petőfi Színészdalá­nak híres fordulata, amelyben a színészek azt kérik, pártol­ja őket a közönség, hogy ha­ladni tudjanak, a közönség viszont úgy találja: előbb haladjanak, aztán majd pár­tolni fogja őket. Senki nem tudja, kik lesznek azok a mű­vészek, akik társulati tagok­ként állhatnak majd valami­kor 1989. szeptember táján a Himnusz ünnepélyes hangjai­nál, hogy átvegyék új szín­házukat. Egy bizonyos: a szín­ház olyan furcsa műfaj, hogy a hely, ahol és amikor játsza­nak — nem csak az épület, hanem a tágabb környezet, s a még tágabb társadalmi kö­zeg is — meghatározó eleme az előadásnak. Egy méltó kor­szerű és állandó otthon, fel­tétele a nemzeti színjátszás fejlődésének. Az első, 150 éve készült épületet egyébként ele­ve mindenki ideiglenes meg­oldásnak tartotta, mint aho­gyan annak gondolták a Bla- ha Lujza téri, eredetileg népoperának készült második otthonát Is, s ugyancsak át­meneti megoldásként alakí­tották át a - régi Hevesi Sán­dor téri épületet, hogy a le- bontottból legyen hova köl­töznie a nemzet első társula­tának. Most szólni kell arról a kedves falusi ismerősömről, aki meg akart győzni: neki ugyan semmi kifogása nincs az ellen, hogy a budapesti­eknek legyen Nemzeti Szín­háza, de miért kérik ehhez az 6 anyagi támogatását is, mi­kor a megyéje színházába se szokott járni. Megkérdeztem tőle: nézi-e a televíziót? Ter­mészetesen igennel válaszolt. Innen már viszonylag könnyű érvelni. S nemcsak azért, mert a televízió — mostanában vi­szonylag elég ritkán — a Nemzeti Színház előadásait tálában a televízió, s nem­csak a miénk —, mert talán szegényebb —, hanem a vi­lág majd minden pontján, ar­ra tud építeni, azt tudja csak fölhasználni, ami az országban van. Azon a vibráló négyszög­letes képernyőn át lehet, hogy torzítva olykor, de minden­képpen csak arra lehet rálát­ni, ami az országban létezik. Egyebek között arra a szín­házkultúrára is. Szépen beszélnek-e ott a színészek? Példáját adják-e, hogyan lehet mindent fölpör­gető korunkban a legmoder­nebb technika eszközei között, mindazt megőrizni az írott és beszélt nyelv értékeiből, amit csak érdemes, hiszen egyebek közt ezek a nyelvi értékek teszik nemzetté az itt élő né­pet? Sikerül-e a legnagyobb hatású irodalmi műfajt, a drámát, klasszikus értékeivel a korhoz igazítani, s tud­nak-e találni olyan műveket, amelyek a mi korunk képe elé tartanak tükröt? Képes-e betölteni az ország első szín­házának szószékjellegét, hogy innen fontos dolgokat monda­nak az országlakosoknak? Tudja-e vállalni, hogy a színházművészet legjobbjait összegyűjtve, szüntelenül új­rakezdett kísérleteket tegyen a hagyományait is őrző, még­is mindig megújuló műfajban, a nagyobb hatás, a szélesebb közönség megnyerése érdeké­ben? A kérdéseket­lehelt, 8 a szakemberek dol­ga, hogy szaporítsák is. Ám, aki nem a főváros határai közül figyeli, hogyan alakul a Nemzeti Színház sorsa, az is elhiheti: ez az ő színháza is lesz. Akkor is, ha véletle­nül oda soha nem teszi be a lábát. (Bár jobb lenne, ha minél kevesebb ilyen ember Magyar utazók, földrajzi felfedezők is szokta közvetíteni. Sokkal akadna az országban.) Vlszony­többről van szó, arról neve­zetesen, hogy a televíziónak nincs önálló színháza. Pláne önálló színházi kultúrája. Ál­Aforizmák Mindannyiunkat halk zene kísér. Ha mások számára is hallható, akkor egyéniségnek nevezzük. j (Gilbert Gesbron) Csak a férj marad, ha az asszony a szerető idegeire ment. (Helen Rowland) lag kevés ember fordul meg a sportolók edzőtermeiben, vagy a hazad pályákon. Am ez nem zavarja az országot abban, hogy személyesen is átélt büszkeséggel nézze a nemzeti zászlót, s hallgassa a nemzeti himnuszt, amikor egy-egy olimpián a legmaga­sabb csúcsra húzzák a piros- íehér-zöld lobogót Valami ilyesmi érzést adhat egy nép­nek, ha Nemzeti Színházzal ajándékozza meg önmagát. Bernáth László Nekünk magyaroknak nincs Cook kapitányunk, sem más, de hasonlóképpen hires föl­fedezőnk, ám azért hazánk­fiai közül is számosán meg­fordultak a Világ legtávolab­bi zugaiban. Noha nem va­gyunk tengermelléki ország és nemzeti történelmünk vi­harai sem tették lehetővé na­gyobb expedíciók indítását, azért mindig akadtak olyan vállalkozó szellemű férfiak, akik innen a Duna—Tisza tá­járól indultak útnak s járták meg Afrika, Ázsia különböző birodalmait vagy éppen az óceánon túli Amerikákat. E vándorok első raja a XIII. században mondott bú­csút szülőföldjének, és tar­tott arra amerre a nap föl­kel. Az útrakelők szinte ki­vétel nélkül domonkos ren­di papok — jól tudták, hogy a magyarok őseit valahol a közelebbi vagy távolabbi ke­leten kell keresni. Előbb Ot­tó barát bukkant rá valahol nép testvéreire, majd az a Ju- lianus, aki 1235-ben fogott vándorbotot és aki később írásban adott számot a több ezer kilométernyire élő roko­nokkal történt találkozásáról. A nagy felfedezések kora köztudomásúlag a XVI— XVII. század. Ez az idő szá­munkra a „Török világ Ma­gyarországon”. Hihetetlen, de ebben a zűrzavaros másfél évszázadban is ki-kiröppen,t egy-egy világjárónk. Budai Parmenius István például, aki Angliában talált új hazát — s aki éppen most 400 esz­tendeje 1583-ban ÜJ-Fund- land partjairól hazatérőben veszett a tengerbe. Nagy sze­rencse, hogy följegyzései megmaradtak. Szepsi Csom­bor Márton útibeszámolója legelső magyar nyelvű él­ményleírás: lengyel, mazur, pruz földről, valamint Dáni­áról, Frisiákról, Hollandiá­ról, Zélandiáról. Ekkoriban már nemcsak nyomtatott be­tűk őrzik a magyar felfede­zők útjainak emlékeit, ha­nem — korabeli szóval mond­va — földabroszok, azaz tér­képek is. Leghíresebb térkép- rajzolónk Lázár deák, alig két évvel Mohács után 1528- ban készítette el országa „áb­rázolását”. — Ma már tud­juk, kora legjobb színvona­lán. A felvilágosodás korában sem szakadt meg a magyar kalandozók sora. Sondoljunk csak a híres-neves Benyovsz- ky Móricra (1746—1786)! «16­HiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii'iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiitiiiiiiiniiiiiiiiiiiiininiiiiiniiimiiitiiiiiiiiiiii» A barátnőm lassacskán úgy ” viselkedik, mint egy fe­leség... Azt hinné az ember, ezek a vékony, farmernadrá- gos lányok nem csinálnak nagy hűhót abból, mit eszik a fiújuk, de vele kifogtam! — Kicsi arany csillag — kezdi, alighogy beállít hoz­zám —, mit ennél? Bekukkant a konyhába, a kamrába, a hűtőszekrénybe, mosogatni kezd... Utánamegyek a konyhába. — Kicsi fészekrakó madár­kám — mondom fogcsikorgat­va. — Ha nem hagyod abba, moziba megyek. Azt feleli, hátra sem nézve: — Kicsi gyémánt mackó, mire hazajössz, olyan vacsorád lesz, hogy mind a tíz ujjad megnyalod! Lemegyek a moziba, persze dühöngök, ö meg odafent du- dorászva kotyvaszt. Kinek van türelme ehhez? Két óra hossza múlva haza­állítok. Némán eszem, nem dicsérem a főzjjét, hadd fáj­jon a lelke. Nem állja meg, hogy meg ne kérdezze: — Ízlik, kicsi béresem? — Béres az öregapád! — vágom ada a villát, felpatta­nok otthagyom az ételt. Becsörtetek a szobába, dü­hösen a szám sarkába lökök egy cigarettát (átkozott szen­vedély!), háborgók és pöféke­lek. Utánamjön, elém guggol, pityereg, szinte szétreped a farmer a kerek fenekén. — Mi van veled? — kér­dezi. Ki tudnék ugrani a bőröm­ből. Nem sejti! Mert nem sej­V. huszadszor ismétlődik meg Gulay István: Barátnőm, konyhatündér ez a jelenet, de ha századszor ismétlődik, sem fog rájönni, mitől leszek ilyenkor ideges. Ugyanez történik, amikor kirándulunk. Az ember a barátnőjével le­hetőleg olyan helyekre vágyik, ahol kettőjükön kívül senki sincs... Erdei rétekre, patak­partokra... Leterítjük a pokrócot, elhe- veredünk rajta, a barátnőm ölébe hajtom a fejem, várom, hogy suttogjon valamit. Megszólal: — Neki kellene látni a fő­zésnek, mert sose lesz készen az ebéd. Gyűjtsön rőzsét, gazduram — tréfálkozik —, rakjon tüzet, addig én hámo­zom a krumplit... És nem dől rá, nem üti agyon egy vastag, jóságos fa! Feltápászkodom. Már ég a tűz, táplálom, táplálom, hordom a rőzsét, tördelem a térdemen, de ő még mindig a hagyma felvágásánál tart. — Nem, ez nem megy! —■ Elém kuporodik, a kétök- lömnyi fenekén megfeszül a nadrág. — Ne velem törődj — för- medek rá —, hanem halad­jon az a főzés! Perceken át dinszteli a bog­rácsban a hagymát. — Tedd már bele a húst! Jó az már. Nincs türelmem a pepecse­léshez. — Ne taníts főzni — sértő­dik meg. Ejnye, a hétszázát, még neki áll feljebb! Mondom: — Ha mellettem akarsz ma­radni, ezután konzerveket fóliát, kozepere vékony eszünk. Nem azért utaztunk tíz lonnadarabokat teszel, kilométereket a zöldbe, hogy aztán az erdő közepén órákig fözőcskézzünk. Kemény voltam. Sír. (Nála könnyen megy.) — Nem ízlik a főztöm? Megsajnálom. — Hidd el — magyarázom erőt véve magamon —, ugyan­olyan jó a konzerv is, ha te így keltek át a kínaiak a folyók felett (Cholnpky ábrái* a helyszínen szerzett tapasztalatai alapján.) egyenesedek ki. — Félek, egy- készíted el. Kicsit megborso szer megbolondulok... zod, sózod, paprikázod, ahogy — Mi baj, nyuszókám? — mi szeretjük. Neked nagyon néz rám. jó érféked van ehhez. És ha­Gyönyörű szeme van, elká- mar megvan. Sajnállak — tó- bít, ha belenézek... dítom váratlanul —, hogy eb­A számba dugok egy ciga- ben a gyönyörű erdőben fő- rettát, hátha a füst megnyug- zéssel gyötrőd magad, hogy a tat... Ördögöt nyugtat! kedvembe járj. Nem akarom, hogy szakácsnémnak érezd magad, mint egy katolikus pap mellett... Sokkal többet jelentesz te nekem annál! Ezt elhiszi. Ezt érti. Hálá­san odabújik hozzám. „ó, nők!” — bámulok a fák lombja közt a kéklő égre. Jön két nap múlva. Hova vezet első útja? A konyhába! De hiába, mert konzervnél egyebet nem talál. Kiszalad, összeüti a tenyerét: — Mit fogsz enni? Átölelem a derekát, vissza­viszem a konzervekhez. — Ne félj, azért van mit csinálj. Ránéz a vagdalthúskonzerv­re, elpityeredik: — Vagdalthúst, kenyérrel? — Annyival nem úszód meg! Meleget eszünk: fóliá­ban sült vagdalthúst... Figyel, forgatja a fejét, mint egy puli. Négyszögletesre vágod a sza- erre meg néhány karika krumplit. Megsózod, hagymakarikát he­lyezel rá, arra egy szelet vag­dalthúst, egy szelet zöldpap­rikát, megint krumplit, s az egészet beborítod még egy szelet szalonnával. Becsoma­golod, és akár sütőben, akár kiránduláson parázson öt­nyolc perc alatt megsütöd. Tíz perc áz egész, és finom! Ámul, ragyog a szeme. A nyakamba ugrik. — Te szép, erős okos em­berem! Belecsípek a fenekébe, de meg sem érzi. Egy cipóval boldogabb lenne, mint yelem. buszunk sok-sok országát be­járta, s a Csendes-óceán északi részének és Madagasz­kár belsejének tudósi megis­merésével a geográfia tudo­mányának nagy szolgálató­kat tett. Aztán nyakukba vették a világot a vándorló céhlegé­nyek. — Köztük olyan híres­ségek, mint András, a gény — majd követték pél­dájukat a különféle szaktu­dományok, mindenekelőtt a csillagászat művelői is. Ez utóbbiak legjelesebbjeiként a lappok között vizsgálódó Hell Miksa és Sajnovics János ne­ve érdemel említést. S máris elérkeztünk a XIX. századhoz, amikor se szeri, se száma a magyar utazók­nak. Hajtotta őket is a vi­láglátás vágya, de számosán voltak olyanok mint például Xántus János aki az 1848— 49-es forradalomban és sza­badságharcban vállalt szere­péért kényszerült menekülni. Körösi Csorna Sándor Is e század első felében Indult — Julianus barát példáját követve — keletre, s vált ott a tibeti nyelv első tudós rendszerezőjévé. Széchenyi Béla, Zichy Je­nő, Stein Aurél, Vámbéry Ármin, Cholnoky Jenő, Tele­ki Sámuel, Magyar László, Bíró Lajos neve pedig már úgy cseng, mint egészen kö­zeli Ismerősöké. A múlt szá­Jcnő fölfe­öregbítették a magyar dezok hírét-nevét. Világjáróink sok-sok napló­ban, tudományos jelentésben örökítették meg tapasztalata­ikat, s ha tehették, jellegze­tes tárgyakat is hazaküldtek vagy hazahoztak az általuk bejárt vidékekről. Ezekből az emlékekből sok a Magyar például Jelky Földrajzi Társaság tudomány­bajai szabóle- történeti gyűjteményébe ke­rült, ám ez a kincsestár úgy gyarapodott, hogy az érdek­lődők számára nem vált lát­hatóvá. A gyűjtemény most végre közszemlére kerül. Mindenekelőtt egy mai vi­lágutazónk, Balázs Dénes jó­voltából. Érden nyílik meg az a Magyar utazók, föld­rajzi fölfedezők című állandó kiállítás, amely Julianus ba­ráttól egészen a világűrt megjárt Farkas Bertalanig bemutatja mindazokat, akik az ismeretlent sikerrel kutat­ták. A Hlld József tervei szerint 1840 táján épült, szépen hely­reállított klasszicista stílusú házban sorakoznak e kiállí­tás termei. Megannyi több ! száz éves könyvvel, térkép-! pel, metszettel, technikai esz­közzel, érdekesnél érdekesebb tárggyal. Ez a páratlan gyűjtemény a múzeumi hónap keretében tárja ki kapuit, a válik raln-j den bizonnyal a földraJztudo-J mány művelőinek, kedvelőig nek egyik első számú zárán-] zad végén, századunk elején dokhelyévé. A. L. c ...... T ibeti Imamalom és díszes kés rók által gyűjtött darabok.) mBm ■ I i tokkal (magyar világjá­NÓGRAD — 1983. október 8H szombat

Next

/
Thumbnails
Contents