Nógrád. 1983. augusztus (39. évfolyam. 181-205. szám)

1983-08-20 / 197. szám

SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM RAJECZKY BENJAMIN Hincz Gyula rajza, Garai ©éber! E vés ítfA láttam a* Embert, amint evet»: Verűsen ült aszfalt-rongyok s köriek smrtos halmán, maga a nyugalom —, körötte süvöltött a forgalom. Csak bontó-vasát eövekelte ki lábtól, nehogy ráhajtson valami jármii; it szép kényelmesen ivettj lífbölcte t pamtőrtejes üveg kertonéugóját, majd kést vett elé, egy esemleeipót kettészelt, meró szakértelem volt — semmi pongyola hirtelenség! — minden mozdulata, amint leharapott egy falatot, s mielőtt megrágta volna, ivott egy kortyot rá, s látott, hogy szereti a világot, magát, délidei ejtőzését, a tejet, a kenyeret, mpst nem érdekli más, csak a meleg áram, mely amint rág s kortyolva nyel, zsigereiben lassan árad el... Hajdani méltóságok: hétevők, ceremóniások, csipegetők, csömörlött ínyencek, ebéd előtt atöltözők — láttátok volna őt! Kapkodva evő kákabélűek, ha tudnátok, hogy tapadt az üveg szája — óvatosan csókolva rá fehér körét — a bajusza alá! Mert szertartás volt, bár táplálkozás, ez a méltóságos falatozás. Csöndje: a minden idők kétkezi munkásainak örök ünnepi áhítata az élelem előtt, de fénye, amely az útkövezőt bepermetezte s róla a kopár úttestre is lecsordul? fénye már a frissen beidegzett érzetek fürtös áram-dúcából érkezett, a szokásból: hogy biztos rév a lét Hogy holnap is lesz munka és ebéd. Katona Juciit* Aratók dicsérete Nap ragyog. Ekés boronaj fénylő és íégpiű csoda^ alatta áradó sereg. A tanyák mögül jönnek, a földek mögül jönnek, milyen víg, mily csodaünnep. Hozzák az új kenyeret a pirosló földmeleget, Izzadság gyöngye rajtul#; Illés lovai gyorsak, szügyükön esók folynak ■— fáradtság porát mossák. A földek mögül jönnek, telt csűrök közül jönnek elébed, Magyarország. Rózsa Endr®: Adj kenyeret! 'Emlékeimből egy szelet a háborús időkből: tejfogsorom ropogós héjban dőzsöl, s a teljes kai éj pozsgásan nevet. Kér. Kenyér. Nagy, korgö egű országok felett kárlátó madár ingázik suhogva. Lyukas ínség-zsákjából a morzsa gyérülön pereg: mint könnyek, ha a szemek már nincs több elsírnivalója. S bombázógéppé retten át a gólya. Adj kenyeret! Halállal adós már a szeretet; életedet eleven élet ója! Tamási Lajos: Dal az aratóknak — Ha verset írsz, egy olyant, ha írnál ahogy az ember térdig harmaton jár... S, ha így gondolod, jó dolog a toll is, pedig lehetnél nálunk arató is. — Mikor az ember térdig harmatosán jár! Mint egy varázslat megütött ez mindjárt, mert ez betegség, mindig csak fogalmaz az ember, ízét keresi a dalnak. S már hallom is hogy árad föl az ének, kél hangja már az élet örömének, düh és harag még rontja, visszarántja de fönn lobog már sólyom-szárnycsapása. — Mikor az ember térdig harmaton jár bizony, dalolni lenne kedve mindjárt s mindenről szól, de neve nincs a dalnak, halál, sírás, győzelmek, forradalmak húrján feszül, erdőket messze zúgat, bogáncsokat tapos le — háborúkat, s az ágyúk hangja dermed Holtraváltan, nagy az erő az aratók dalában! — Összetörném szívemet, s a tollat ha nent mondanék dalt az aratóknak. „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal" (József Attila) — Egerben születtem, 1901-ben és ez úgy van, hogy örökkön megmarad, „te egri em­ber vagy”. Most is így vagyok vele, szüle­im, testvéreim itt vannak eltemetve Pász- tón, ahol magam is hosszú ideje élek, de ha engem eltemetnek, engem is Egerbe temes­senek az öreg ciszter szerzetes tanáraim mel­lé, mert az ember oda menjen szépen haza, ahonnan elindult. — Eger óriási sokat jelentett az ember­nek, a kilencszázas években a város még an­nak a „szép békevilágnak” az életét élte, a .ferencjóskai” időket. Boldog békesség ide, boldog békesség oda — ahol én születtem a Makiári „hóscsán”, ami a német Hochstadt- ból az egyes kerületek megjelölésére szol­gált, bizony gyakoriak voltak a legények közti háborúk. Két-három hetenként, a mi hóscsánk és az úgynevezett „belső sornak” a sűrűvérű legénytársadalma megvívta a ma­ga csatározásait. Az emberek bezárták az ab­laktáblákat kintről meg behallatszott, ahogy a csizmás lábak ide-oda rohanva dobogtak egy­mást űzve-hajszolva. Másnap aztán a Deák nevű rendőrkapitány színe előtt sebesülten is megkapták a maguk pofonjait. így élte a régi kisvárosi életet a falusias külváros. — Édesapám Tiszafüredről került Egerbe. Ott élt sok testvérével együtt. Korán félárva­ságra jutott, nagyapám meg, aki ott jegy- zősködött, szétadta a gyerekeket a rokonok­hoz. Így került apám lakatosinasnak Egerbe, a „vasalásgyárba”, ami akkoriban a korabe­li salgótarjáni tűzhelygyárhoz hasonlított, olyasmiket is gyártottak benne. Ott azután kitanulta a gépészetet és átment a szesz­gyárba gépésznek. Minden iránt érdeklődő sokat olvasó ember volt az apám, ezermes­ter természettel. Később is, amikor már nyolcvanéves volt, nekem még a tízes évék nagy költőjét Füst Milánt idézte és jobban tudta a Toldit talán, mint én gimnazista ko­romban. Nagyanyám nekem sokat énekelgetett. Va­sárnaponként, amikor a ház elé kiült a pad­kára az ölébe ültetett. Máig emlékesem egy énekre, nem is a dallamra, hanem egy kép­re, arm a szövegben volt, annak egy sorára, hogy „zöld mezőben legel egy kis bárány”. A húszas évek végén ismerkedtem meg újra a dallamával, Molnár Imre énekelte leme­zen. Bartók és Kodály akkoriban adta ki azt a népművelési lemezsorozatot, amelyben ez is szerepelt és amelyet a minisztérium ki­adott az iskoláknak. Amikor már tanár vol­tam, én is megszereztem és tanítottam segít­ségével Bartók, Kodály és Lajta népdalfel­dolgozásait. De a kis bárányról nagyanyám térdén ülve hallottam, ahogy kicsit rezes hangon énekelte. Ezek azt hiszem, maradan­dó, meghatározó élmények. Apám meg egy Náci bácsi nevű cigánytól tanult rendes óra­díjért cimbalmozni a maga építette cimbal­mon. Jómagam meg tőle tanultam meg cim­balmozni. — Iskolába, elemibe a líceumba jártam, évzárókon, ünnepeken a nemzetiszínű szalag a vállamon átkötve, így mondtam a verse­ket. Az akkori gyerektársak közül egy-kettő még most is él, hát éppen az egri érsek édes­apja például, ákire szívesen emlékszem ma is. Eger úgy áll az ember emlékezetében, amilyen akkor volt. Amikor bekanyarod­tunk a líceumba, öregurak sétálgattak előt­te. Csendes, nyugodt kisváros a „magyar At­hén” a sok iskolájával, vagy a vasárnapok, amikor a nagytemplom előtt a katonai re­zesbanda játszott. A város egyik széléről a hatvanasok, a másik szélén a tízes honvédek fújták estére egyszerre a takaródét. Már ak­kor én az internátusbán éltem, és mindez az esti hangulathoz hozzátartozott. Azután a há­lóteremben, a „nagy dórimban”, a dormitó- riumban, jöttek a mesélések, mindig May Károlyt mondtam a többieknek, megtámasz­kodtam az ágyon állva a falnál és soroltam a történeteket, és amikor már régen mond­tam, jött a szó, hogy „csont” és aztán attól függően, hogy mennyien mondták utánam ezt a szót, folytattam, vagy mert majd mindenki aludt már, hát magam is aludni tértem. Tel­jes önkormányzatban éltünk az internátus­bán. Négy instruktorunk volt, hatodikosok, ezt az egész hetvenes társaságot rendben tar­tották, az öreg kanonok igazgatót alig láttuk, legföljebb, ha az ablakon a pipaszárral ki­fenyegetett, mert az udvaron nem ment rendbe valami. A vice, a jogakadémiai ta­nár naponként mindenkit végigkérdezett, ho­gyan felelt, és aki szekundáns volt, azt el- fenekelte. Az utolsónak utána hajította a pálcáját is, art aztán vissza kellett vinni, ezért ő extrát kapott. — A cisztercita rend gimnáziumaiban köz­vetlenebb volt a kapcsolat tanárok és ta­nulók között, mint más rendbelieknél. A ciszterek budai gimnáziumát például a kö­zépkort kutató tudós Békefi Rémig alapítot­ta és ez az iskola még a többi cisztercita gimnáziumtól is eltért ebben a hagyomány­ban. Békefi munkássága ma is forrás, az iskolaügyről és általában a mi munkássá­gunkról maradandót alkotott, de egyéb­iránt Békefi írta a pásztói és a pilis apát« ság történetét is. Békefire azért is emlékez­hetek személyesen, mert ő volt az, aki en­gem felvett noviciusnak. De akkorra már ezekben a körülményekben élve az ember megtanulta a legfontosabbat, hogy bármi­lyen körülmények között rendet tudjon tar­tani az életében. — A gimnáziumban mindig, mindennap négyszólamra énekeltünk és így az ember hozzászokott'a polifon hangzáshoz, ez később előnynek bizonyult. De a zenei benyomá­sokhoz éppúgy hozzátartozott a katonazene­kar a cigányzenekari Zerkovitz-feldolgozások is, így állt össze a zenei világ az emberben, ilyen sokágú benyomásokból. Például itt, Pásztón, a cigánybanda öreg Zsiga bácsijá­nak zenéje, ahogy vasárnaponként a Zöld­fa vendéglőben koncertezett. Már, amikor Zircen novíciusként megismertem a grego­rián pentaton anyagú dallamvilágát, érthe­tően nagy hatással volt rám. Ez a dallam­anyag tulajdonképpen az egész európai nép­zenének az alaprétege. Ott azután a Pótal família, apai nagyanyám családi ágának ha­gyománya, amelyben a kántortanítóskodást elöl járt, kiütközött rajtam. Családi hagyomány az is, hogy ciszter tanár lettem, mert a nagyapám testvére éppen Egerben volt cisz­ter szerzetesrendbeli tanár az 1870-es évek­ben. Zircen nagyon jó muzsikus kántor volt' nagyon szép polifon dolgokat játszott az orgonán. Olvasni zenéről sokat olvastam már előbb is, és akkor már hangszeren is játszottunk. A színjátszó előadásokhoz a ze­nei anyagot én irtana ki, énekkarunk is volt, azt vezettem. Siklós Albert összhangzattana a kezembe kerülve, átvettem, leírtam a pél­dáit, közben elnök voltam az önképzőkör­ben, előadásokat tartottam, Wagnerrel is ott foglalkoztam. De hát a tanítás is természe­tes állapotom volt és maradt mindenkor, hi­szen a ciszterek Mária Terézia óta tanító rendbeliek voltak! Áe egri volt az első. utoljára alakúit a búi dai gimnázium, ahol én is tanítottam. Béke-' fi azt hitte, hogy történelem szakos leszek; é®, janikor Insbruckiba kértem magam a ze­ne miatt, csodálkozott, miért éppen oda aka­rok menni? „Jó, menjél oda, és, ha végzel,' elmész Párizsiba zenét tanulni”, pedig éppen ezért kértem magiam Insbruckba, de mert Békefi középkori történész volt, mást el sem képzelhetett, mert úgy emlékezett, • hogy III. Béla is Párizsba küldte zenetanulásra Elvi- husit.. Insbruckban teológiát tanultam és valóban pezsgő zenei életbe kerülve, már a második évben rámbíaták a gregorián ve­zetését, ée akkor gyorsan meg kellett tanul­ni németül veszekedni. A kórustagok nem mindig voltak a legnagyobb figyelemmel a grafortá* dalok előadása iránt. A filozófus Rudolf Picker aenetörténeti óráin is énekel­tünk aa egy etemen. — Már akkor ismertem Kodály és Bar-' tok dolgait, a budai gimnáziumban már az ő munkásságuk alapján akartam a modern zenét tanítani. Bárdos Lajos, Kerényi György akkor végzett Kodálynál. Öli arra töreked­tek, hotgy az egyházi zenét megreformálják! Kodály kompozíciói alapján. Ezt akartam én is megvalósítani az iáliolai oktatásban. Így készült el az újfajta énekeskönyv az is­koláknak. Bejártam Kodály kompozíciós óráira, írtam az Énekszóba csípős kritiká­kat az iskolai gyakorlatról. Kodállyal megismerkedve, az énektaná­roknak létrehoztunk Ádám Jenővel egy egye­sületet, ami modem muzsikapárti volt, tan­folyamokat tartottunk és lassan bevezettük a szolmizálást is. Bartók a gyerekeknek is komponált és minden iránt érdeklődött Kö-. zépiskolás könyvet írtunk, negyvenöt után pedig zenetörténeti előadásokat szerkesztet­tem. Amikor Kodály az Akadémián meg­indította a népzenekutatói csoportot és a Magyar népzene tárát, én a néprajzi múze­umhoz kerülve dolgozhattam. Jártunk gyűj­teni, a csángóktól gyönyörű dalokat lehe­tett hallani. A középkori anyagot pedig a Széchenyi Könyvtárban kutattam és kihoz­tam a Melodiarium Hungáriáét, és elkezdő­dött a magyar középkor zenei életének fel­dolgozása, publikálása. Hatvanhatra elkészült Kodály megbízásából már az Akadémián a Népzene tára ötödik kötete is, a sirató kö­tet, ezzel készen lettem a halála előtt egy évvel. Hetvenéves koromig még az akadé-; miai népzenecsoportnak voltam vezetője... — A munkai amibe kezdtem, így töret­len mindmáig. A hazai zenei középkor, a népzene kutatása, a zenetörténet írása ki­tölti napjaimat, az Akadémia zenetudomá­nyi intézetében dolgozva továbbhaladhatok. A fiatalabb korosztályok között élve soha­sem tapasztaltam a nemzedéki ellentmon­dásokat és az talán a tanár öröme, hogy szívesen emlékszik mindig tanítványaira, így például Sugár Rezsőre, Geszler Györgyre, Járdányi Pálra, Vehner Tiborra és mind a többiekre, akik az igényes, jó zene elkötele­zettjei. öt esztendeje Etkel-díjjal, címzetes egye­temi tanári kinevezéssel és sok egyéb gon­doskodással ismerték el eddigi munkássá-’ gomat. T. Pataki László

Next

/
Thumbnails
Contents