Nógrád. 1983. augusztus (39. évfolyam. 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
Társadalmi tudat műveltség, minőség Beszélgetés Köpeczi Béla művelődési miniszterrel Az idei könyvhét egyik nagy érdeklődést kiváftó műve volt Köpeczi Béla tanulmánykötete Műveltség és minőség címmel. A benne megjelent írások valamennyijének közös alapgondolata, mondhatni nézőpontja, hogy napjaink, a nyolcvanas évek társadalmi valóságából, valamint a társadalom és az egyén érdekeiből vezeti le elemzéseit, következtetéseit, összecsengenek ezek a gondolatok azzal a társadalmi felismeréssel, hogy korunkban mind nagyobb jelentőségű a tudati szféra és az intenzív fejlesztés szakaszában előtérbe kerülnek a szellemi tartalékok. A kötet szerzője — mint Ismeretes — nemcsak a tudomány művelője, akadémikus, hanem hazánk művelődési minisztere is. Ezért e gondolatok kapcsán a miniszterhez fordultunk azzal a kérdéssel: miként tudatosítja a politika, ezen belül a művelődési kormányzat az előbbiekben vázolt igényt, vagyis hogyan igyekszik elősegíteni az új cél- és értékrendszer kidolgozását? — A nyolcvanas évek legfontosabb jellemzője — mondotta a miniszter — a valóságból táplálkozó politikai realizmus, ami nemcsak az objektív feltételek számbavételét jelenti. Életünk minden területén a gazdasági,, a társadalmi, a politikai életben és a kultúra szférájában is előtérbe kerülnek a tudati elemek, vagy más szóval jelentősebb szerepet kap az emberi tényező. Ahhoz, hogy mindany- nyiunk hasznára értékesíteni lehessen, „művelni” kell ezt a tényezőt. Általános és szakmai műveltségét gyarapítani, mindenkinek — nem csupán szűk körű elitnek —, mindennapi tartalmas kultúrát adni. Segíteni abban, hogy az Igazi értékek kerüljenek, meghatározóvá váljanak és serkentőleg hassanak. Hiszem, hogy tnied*» emberben szunnyadnak igazi értékek, s ezeknek felismerésében, kibontakoztatásában sok még a tartalék. A művelődéspolitika feladata és felelőssége, hogy a társadalmi^ tudat változásait ne automatizmusok mozgassák, hanem a gazdasági és társadalmi folyamatok tükröződéseként az érdekkonfliktusok előtérbe kerülésével a tudatosság igénye alakítsa, segítse az új egységes tendenciák kibontakozását. Arra is oda kellett figyelnünk, hogy a feltételek javulása, az életszínvonal tömeges emelkedése nem feltétlenül vezetett humánusabb életmódhoz, igényesebb és tartalmasabb emberi viszonyokhoz, új, minőségileg magasabb szintű értékrendhez. Ahogy a gazdasági építőmunkában mindinkább felkészült szakemberekre van szükség, a társadalom más szféráiban sem hanyagolható el, hogy ezek az emberek miként tudják a szocialista demokrácia lehetőségeit érvényesíteni, hogyan képesek a javuló körülmények között eligazodni. — Már ezeken a gondolatokon is végigvonult a művelődés és kultúra tömegességének és minőségi színvonalának kettőssége. A minisztérium utóbbi időben ismertté vált döntései is azt igazolják, hogy mind nagyobb erőfeszítéseket tesznek az oktatás és « közművelődés alapellátásának gyarapítására, a feltételek megteremtésére, ugyanakkor több jel arra is mutat, hogy nem hanyagolják el a ninő- eég egyre kihivóbb igényeit sem. — A XX. század nagy problémája és ellentmondása, hogy megkezdődött a tömegek kulturális felemelkedése. Világszerte alapvető célkitűzés a többség művelődésének elősegítése, a különböző társadalmak anyagi és szemléleti keretei között. Az első gond akkor merül föl, amikor felteszik a kérdést: gazdasági eszközeink, anyagi lehetőségeink biztosítják-e a tömegkultúrának igényes színvonal-emelkedését? Napjainkban súlyosbítja a helyzetet a demográfiai hullám tetőzése, amely primér kérdése oktatáspolitikánknak, általános és középiskolai szinten egyaránt. E mennyiségi feladat megoldása nem feltétlenül esik egybe a minőség háttérbe szorításával. Az általános és a, középiskolai oktató-nevelő munka színvonalemelkedése függ a tehetséges gyerekek útjának egyezetésétől, a differenciálástól, a tudatos szelekciótól. S az általános művelődés és a tehetség- gondozás nem szembenálló fogalmak, a mennyiségi feladatok megoldása elkerülhetetlen, a minőség figyelembevétele mind sürgetőbb felelősség. — Az utóbbi évtized társadalmi jellemzői köz* éppúgy hozzátartozott • vidéki ipartelepítés, mint például a szellemi élet vidéken lévő műhelyeinek megerősödése, beépülése az országos vérkeringésbe. De vajon miként állunk a tudományos műhelyekkel, vagy a vidéki könyvkiadás mind sűrűbben jelentkező igényeivel? — Az utóbbi két évtizedben égési társadalmunk egyik jelentős eredménye, hogy felszámoltuk a főváros, Budapest kizárólagosságát az élet sok területén. Felnőttek, megerősödtek és figyelmet követelnek városaink a szellemi élet több szférájában. Átrendeződött például felsőoktatási rendszerünk. Nagy öröm, hogy a tudományos kutatás, nem korlátozódik immár kizárólagosan Budapestre, több helyen működnek a Magyar Tudományos Akadémia vidéki központjai. S akkor még nem szóltunk arról, hogy miként jelentkeztek irodalmi központok, sorban kaptuk a híreket folyóirat-alapításokról, nyári színházi vállalkozásokról és sorolhatnánk a többi kezdeményezést. Eredmény az is, hogy az intézmények jó része — színházak, képzőművészeti csoportok — tanácsi kezelésbe kerültek. A gond, hogy hazánknak nem minden tájegysége, vagy megyéje képes megteremteni és fönntartani, valamint sajátos kárakterisz- tikumokkal ellátni vállalkozásait. A „mindenekből egy kicsit”-elve nem vezethez iga^ zán eredményre. Azt szeretnénk elérni és tudatosítani, hogy ennek az országnak ak kor használnak a vidéki vá rosok, megyék vagy tájegységek a legtöbbet, ha kiküszö' bölik az oly fékező presztízs- szempontokat, ha megszületik az egészséges és a meglévő értékekre alapozott munka- megosztás nem csupán Budapest és a vidék, de a városok között Is. Ahol elegendő szellemi bázisra alapozható a helyi kiadói tevékenység, ott nem látjuk akadályát a megfelelő szervezeti keretek megteremtésének. Hogy milyen profilú legyen egy-egy vidéki könyvkiadó és milyen szinten folytassa tevékenységét, még vizsgálat tárgya. Annyit biztosan tudunk, hogy nem elsősorban szépirodalmi művek megjelentetésére kell vállalkoznia, hanem mindenek előtt tudományos, Ismeretterjesztő, helytörténeti kiadványokkal gyarapíthatja a hazai könyvkiadás palettáját. Persze ez is csak egy mozzanata a vidéki szellem! életnek. A lényeg: világossá kell tenni — mennyiségi fejlődés után —, hogy milyen célokat ki vánnak szolgálni a nem budapesti kulturális központok. Tandl Lajos Á koronázási palást közelről Időszakos kiállítás keretében a Magyar Nemzeti Múzeum kupolatermében állították ki a koronázási jelvények tőszomszédságában a koronázási palástot. Vasárnaponként tekinthető meg, de sajnos meglehetősen rossz állapotban van, s a fény, a megvilágítás csak tovább ronthat a felbecsülhetetlen értéket jelentő kelmén. Története a többi koronázási jelvénnyel együtt krimisze- rűen izgalmas. Csak emlékeztetünk rá: 1878. január 6-án került haza az Amerikai Egyesült Államokból. 1981 szeptemberében nemzetközi tudományos konferencia foglalkozott Budapesten a koronával a koronázási jelvényekkel és állapotukkal. A koronázási palást állagának viszgálatára már előzetesen felkértek egy nemzetközi szaktekintélyt, a berni Abbeg-alapítvány textilrestaurálási műhelyének vezetőjét. Azért esett rá a választás, mert az elmúlt évtizedekben a palásthoz korban közel álló textíliákat restaurált, például egyházi díszruhákat. A nagyszabású és igen körültekintő munka 1983 januárjában kezdődött. Textilrestaurátorok, művészettörténészek, textilvegyészek, biológus-szakértők, fotósok vizsgálták, elemezték közel fél éven át a koronázási palástot. Erről a nagy méretű és hihetetlenül érdekes összmunkáról alkothatunk képet, ha megtekintjük a kiállítást, amely részletesen és aprólékosan bemutatja a teljes dokumentációs anyagot is. Mindenekelőtt negyvennégy mezőre osztották a kelmét, amely imponáló méretű; átmérője 2,78 méter, félkörsugara 1,35 méter. Minden kockáról fekete-fehér és színes fotó és színes állapotrajz készült. Behatóan tanulmányozták - a hímzések szövetszerkezetét, gondosan elvégezték a szálak, rostok színezékvizsgálatát. Egy mezőjét még külön ki Is emelték, és speciális mikroszkóp segítségével rögzítették a szálak állapotát. Rajzon Is érzékeltetik, miként mutatott a kelme eredeti formájában. A palást eredetileg mlsera- hának készült, harang alakban szabták, s közepén kör, vagy négyzet alakú kivágás szolgált a fej bebújtatására. Minden bizonnyal 1031 körül hímezték, s István király és Gizella királyné ajándékaként került Székesfehérvárra. Itt koronázták és temették el századokon át a magyar királyokat. A gallért a XII. században ilesztették a miseruhára, majd feltehetőleg a XIII. században hasították végig, s nyerte el palást formáját Ekkor került rá az összefogó keresztpánt is. Alapszövete samit, amely bizánci technikával készült, a VII. századból szőttek ugyanis hasonló kelméket előszór Szíriában, később Bizáncban. Felületének jó részét aranyhímzés borítja, s ettől a palást felülete, úgy hat, akár egy finoman zománcozott aranyfelület. A vizsgálatok fényt derítettek rá: az elmúlt századokban igen gyakran javítgatják a palástot. Három korszakban pedig jelentős változtatást végeztek rajta. Az első 1660—1650-re tehető. A palást eredetileg oéle- letlen volt, s ekkorra súlyos aranyhímzéstől meglehetősen megrongálódott. Olasz selyem- szövettel — úgynevezett kom- passzal — bélelték alá. Az 1848-as szabaságharc leverése után elrejtették a palástot. Orsován ásták el, majd egy Duna-parti füzesben, ládában hevert. Nedvest ség érte, újból erősen megrongálódott. Ekkor bordó színű selyemszövettel erősítették meg. Amikor 1867-ben Ferencz József koronázására készült az ország, felkérték Klein Ma- tild divatárusnőt, készítsen új bélést a palásthoz, öt segédjével tizennégy napon át öltö- gette — ez a javítgatás is jól látható a kelmén. A vizsgálat során összesen tizenegy nagyobb foltot és áthelyezést érzékeltek a paláston. Hogy melyik mikor és miért került a palástra, az további elemzések tárgya. A kiállítás bemutatja a vizsgálat, az elemzés egyes fázisait, megismerkedhetünk a palást csodálatos részleteivel, s a pontosan datált feliratok kitűnő történeti támpontot és egyben megbízható stílusviszonyítási lehetőséget is nyújtanak az érdeklődőknek. A speciális feladatra szerveződött kollektíva már eddig is értékes munkát végzett. A neheze és talán szebb része ezután következik majd: a koronázási palást konzerválása. Sebestyén Zsuzsa Révész Antal grafikái A nyárutó még hátra volt, amikor béütött nálam a nagy fordulat. Ügy tetszik, hogy valamivel még Szent István előtt állottunk, de már búzahordás után. De mindjárt utána lehettünk, mert az első munka, aminél kéznél kellett lennem, a cséplésből való kósto- lat volt, az pedig nálunk mindjárt a hordás után szokott volt minden esztendőben megesni. Nagy esemény volt ez mindig. A csűr deszkapadlóját, amit csűrföldjének neveztünk, gyönyörűen tisztára söpörtük, s a kévéket szép sorjában arra raktuk, de úgy, hogy mindig két kéve feküdjék egymással szemben, érintve egymást a búzafejek. Amikor ez megtörtént, akkor apám verni kezdte a kévéket a cséppel, lassan haladva egyikről a másikra. Amikor emígy végigment a kévéken, azokat megforgatta, s a másik oldalukat is megcsépelte sorban. Atyám csak annyit mondott nekem azon a reggelen, de igen jókor: — Gyere, ma csépelünk! ö elöl a nagy nyírfaseprfl- vel, s én utána egy kisebbel elindultunk a csűr deszkapadlóján, s azt olyan tisztára söpörtük ketten, hogy misét is lehetett volna mondani benne. Ami széna- és szalmahulladék összegyűlt, annak a javát a jászolba tettük, a többit pedig a megillető helyre. Akkor a hosszú lajtorját apám Tamási Áron: Cséplésből való kóstolót (Részlet a Bölcső és Bagoly című önéletrajzból) 10 NÚCRÁD - 1983. augusztus 20.. szombat odatámasztotta az odor gerendafájához, s nekem így szólt: — Eredj, s eregesd le nekem a kévéket. Azt hittem, atyám csodálni fogja, hogy életemben a legelső alkalommal is milyen ügyesen futok fel az éktelen létrán. De úgy látszik, nem csodálta, mert nem szólott semmi dicsérőt; igaz, hogy én' sem legelőször jártam ezen a lajtorján, de azt csak a madarak tudták. No, nem baj, gondoltam magamban, majd a búzakévéket olyan igyekezettel és ügyesen fogom lefelé eregetni, hogy azzal kivívom a dicséretet. S ahogy elgondoltam magamban, igyekeztem is aszerint cselekedni, bár egy olyan kicsi legénykének, egy olyan nagy búzakévét nem volt könnyű a kívánat szerint emelgetni. Mégis jól indult a dolog, mert nemcsak arra tudtam vigyázni, hogy bütüre essenek a kévék, s ne a búzás fejükre, hanem azt is meg tudtam tenni, hogy egymás után szorgosan potyogjanak. — Nem hajt a tatár! — szólt fel nemsokára atyám. — Ez azt jelentette, hogy éppen annyira ne siessek, mert ő nem győzi olyan gyorsan a fal mellé rakni a lehulló kévéket. Márpedig oda kellett rakni, méghozzá gondosan, hogy sok helyet ne vegyenek el, s le se dőljenek a kévék, mert hiszen ott kellett állanl az egésznek, amit ki akart csépelni. Amikor lejöttem, kivitte a csűrből a lajtorját, hogy ne legyen a cséplésnél láb alatt, aztán a padlóra lefektettük a kévéket, úgy tizet-tizenkettőt az egyik sorba, s a másikba is annyit, majd megindult a cséplés. Mivel az egyik csűrkapu, amelyik az udvarra szolgait, egészen nyitva volt ilyenkor, én ott a küszöbre kuporodtam, s onnét néztem, hogy apám milyen csodásán s egyformán forgatja, minden suppantás előtt, a feje fólött a cséphadarót; s gyönyörködtem abban is, hogy az ütések nyomán milyen pazarul és aranyló módon ugrálnak a búzaszemek. Csak akkor kellett ismét segítenem, amikor a kicsépelt kévéket szorosan egymás mellé s bütüre kellett állítani, hogy apám agyba megveregethesse őket. Amikor ez is meg volt, a zsúpkévéket a könyökön keresztül lehajigáltuk a pajtába. A kicsépelt búza azonban a helyén maradt a padlón, s az új kévéket ráraktuk arra. Atyám nem vesztegette az időt, mert a kévék rendesen fogytak. Az inge kicsúszott a harisnyája korcából, s ahogy hajladozott az erős munkában, meg-meglebbent a háta fölött. A homloka verejtékes volt immár állandóan, és a csapzott hajára pelyva-pilin- kák szálltak. Délebéd után olyan munka következett, ami már játék volt a csépléshez képest. Atyám az összegyűlt szemeket, amiket a második vagy a harmadik kévesor kicséplé- se után mindig oldalt rakásba húzott volt, most szépen elterítette a széles deszkapadlón. Gereblyével végezte ezt, mert a gereblye jól fogta még a búzahalmot, mivel nemcsak a pelyva volt még közötte, hanem a kalászok roncsai és nem kevés szalmamosztalék. is, vagyis a törek. Így a húzásnál, s majd utána kige- reblyélte a búzából a töreket, s amikor a gereblye már nem tudott többet kiszédni belőle, akkor következett a fölöző söprű. Ez egy különös seprű volt, amit csak ilyen alkalommal, s erre a célra szoktak használni. Hosszú nyélre nyírfavesszőből kötötték, s olyan alakja volt, mint a kibontott legyezőnek, vagy a páva farkának, amikor a páva mereven széjjel teríti a farktollat. Ezzel a söprűvel lefölözte a búzát, olyan mozdulatokat végezve, mintha kaszálna fölötte. Így a pelyva nagy része két oldalra sodródott, ami pedig még mindig közötte maradt, az a szórásnál mondott búcsút a búzaszemeknek. Nekem semmi sem tetszett annyira, mint a szórás. Ügy történik ez, hogy apám egy falapáttal s utána söprűvel ismét rakásba gyűjtötte a búzát. A csűrnek nem akármelyik oldalára azonban, mert először a másik csűrkaput is kinyitotta, s akkor egy kevés búzát a levegőbe szórt, hogy vajon a szellő, vagy a légáramlás merre viszi a pelyvát. Ha az udvar felé vitte,’ vagyis keletről nyugatnak, ami leginkább esett meg, akkor a csűrnek az udvar felőli valamelyik sarkába gyűjtötte a búzarakást Utána egy hosszú keskeny és öblös lapáttal merített a rakásból, és azt a búzát, ívelő mozdulattal maga elé szórta, vagyis olyanformán, mint amikor vetni szoktak, csakhogy most nem a földre, hanem inkább az ég felé vetett. Mint az aranyló szivárvány, a besütő fényben úgy csillogott a keskeny búzaszőnyeg, fent a levegőben, ahol a pelyva mind megállt, és visszafelé fordult, a súlycs búzaszemek pedig előre futottak, és aranyos színben hulltak le a tiszta padlóra. Utána már vékába lehetett merni. Hát ez volt az első munkám, amelyben atyám hasznosított engem.
