Nógrád. 1983. augusztus (39. évfolyam. 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
Igaza lehet annak a japán szakértőnek, hki elgondolkodott az ember, a városlakó kapcsolatáról közvetlen környezetével és ennek a kapcsolatnak a mai modern városok kikényszerítette változásairól. Igazán szembetűnő dolgot fedezett így fel, önmaga számára elsősorban, Hiretoshi Kató: a városi embert ma különösen bonyolult szimbolikus környezet veszi körül, de gyakran nem tud mit kezdeni — több ezer éves tapasztalata nem segíti igazán — ezekkel a jelképekkel, a túlfejlesztett zajos városok áttekirfthetetle- nekké váltak számára... Régen az ember azonosult például a tornyokkal. Ez akkor lehetett, amikor valóban egyetlen pásztával áttekinthető volt az egész városkép. A mai kubusok világában sok a zavar az emberben. nem tud mit kezdeni a látvánnyal, sok a szigorú, szögletes vonal, ami egyes kutatók szerint viszont kifejezetten rossz hangulatot eredményez a szemlélőben anélkül, hogy tudná ezt az „eredményt”. xxxxxxxx Pedig S japán nem ismerhette azt a magyar dalt, amelyben a hazájától távolra szakadt katona összehasonlítást tesz a majlandi és az abonyi tornyok száma között (Majland Milánó régies, népies német neve volna talán) és az eredmény a teljen azonosulás az otthoni, az abonyi kettővel, mármint azzal a két toronnyal, amely Abonyban látszik, hívogat és akkor hiába látom „azt a harminckettőt” idegenben. A tornyok valóban sok mindent kifejeztek és hogy eltűntek, vagy beolvadtak a kubusok tömegébe végeredményben valószínűleg a város vizuális megjelenésének bizonyos mértékű (és léptékű) elváltozását eredményezte. Tudjuk, látjuk, érezzük is ezt, de tehetünk és teszünk is ellene. Lehet-e azonosulni egy olyan jelképpel — mert egész megjelenésével a várost szimboli- zálja-reprezentálja miközben kiszolgálja az ittíakót és az ide látogatót —, mint amilyen a salgótarjáni városközpont dísztere? Jó lenne megfaggatni az emlékezetet, ugyan mi ötlik fel a belső látásban akkor, ha a salgótarjáni, vagy a várost megismerő idegen a távolból gondol rá „na szóval, ez Salgótar-* ján...” Hogyan írja le az ember csupán az élményeire-emlékezetére hagyatkozva éppen ezt a teret, ezt a jelképet? Milyennek látja? Kihaltnak, vagy mai értelemben forgata- gosnak, hétköznapinak vagy ünnepinek? Mit segít az azonosulásban és aztán az egymással is vállalt városközösségben, a szótértésben, a divatos szóval emlegetett kommunikálásban az a szépnek mondható hagyomány, amely évről évre szobrokkal népesíti be a teret? XXXXXXXX A szobrok ünnepi megjelenése nagyon is időleges, alig néhány óráig, legfeljebb egy-. két napig tart ez a várost színező szivárvány. Azután éppen úgy, ahogy ismeretlen ismerőseinkkel — a téren álló szobrokkal, kompozíciókkal együtt élünk, ismerjük őket, mert túl azon, hogy szinte minden városlakó legalább egyszer megközelíti ezt a kis „rengeteget” az alaposabb megismerés belső igényével (vagy egyszerűen csak kíváncsiságból, de hát a kettő között csak a szociológusok meg a mindent sejtő pszichológusok tesznek különbséget) igazán változatos formában és időben számtalanszor elmegy még közöttük, előttük, vet egy-egy pillantást azokra, amelyek méreteikkel, szokatlanságuk- kai mindenképpen odavonják a tekintetet, így lehet az, hogy a „legvadabb” formák is beépülnek valamelyest a változatlan városképbe, maguk is átvéve valamit a változatlanságból, de beépülnek-beívódnak az emberbe is — ha akarja, ha tiltakozik, vagy tiltakozna is ellene. Ilyentájt a harsogó nyári idők városi képébe ágyazva minden évben együtt élünk a ■ szobrokkal. És mert a város jelképének díszei, de mindenekelőtt kifejeznek valamit belőlünk és a körülöttünk lévő világból, a fontos életérzésekből — általuk megsokszorozódnak a közös élmények. Aligha vitatható, hogy az évente ismétlődő szabadtéri szoborkiállítás mozdít valamit az emberek szemléletén, fejleszt valami keveset — vagy éppen sokat, csak leméretlen marad — gyakran emlegetett látáskultúráján. A minőségek és persze a népszerűségek vitathatók. _ Erre van a műkritika, amely lehet nehéz helyzetben (a zsűri is mindig nehéz helyzetben van), de az urbánus szemnek mindezekkel együttesen kedves ez az évente megjelenő „szob'orfel- vonulás” a mi terünkön. XXXXXXXX Ezért is gondolhatjuk talán, hogy a szakemberek, a művészek és a műitészek dolga egyedül azt méregetni — milyen a színvonal évről évre? A városlakónak elég az esemény. A szobrok megjönnek, mint a fecskék és éppúgy el is tűnnek, de a látványból mindig marad valami, valami megfoghatatlan érték mindazokban, akik bejárták a nyarat ünneplő teret. És aztán a turisták, akik nagy csoportokban járkálnak az egészen közérthető és a kevésbé sikeres alkotások sorfala között! És a vélemények, amelyek között éppúgy akad figyelemre méltó, mint erősen túlzó, de a kapcsolat ember és ember között mindenképpen gazdagabb lesz általa. Salgótarjánnak amúgy fs szerencséje van a szobrokkal. Állandó szoborlakói szépek, színvonalasak. Hát csak jöjjenek minden évben a vendégek is! T. P. L. Képek: Kulcsár József \
