Nógrád. 1983. július (39. évfolyam. 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
SZOMBATI TÁRSASJÁTÉK Mondjuk: figura * Mottó: „Minden szóról eszébe jut valakinek valami’* © © Társaságban az ember idővel „figurásodik.” Legelőször a nagyhangú, a szóvivő tűnik szembe. Ketten-hárman is pályáznak erre a szerepre, s közülük a legrámenősebb a többi fölé emelkedik. Ezzel megkezdi strukturálni a társaságot. Maga köré mint „prímás köré” gyűjti a kont- rásokat”, a „brácsásokat” a „bőgősöket.” Ök helyezkednek el a tér középpontjában. Körülöttük kisebb csoportocs- kák állnak össze a csöndesebb figurákból. Az így kialakult szerkezet élő organizmus, folyton változik, de egy- egy kikristályosodott állapotban jól különválaszthatok benne a figurák. Az említett „prímás”, aki öblös hangon tukmálja rá saját unalmas sztorijait, tippjeit a kíséretére. S a kíséret tagjai, akik jól ütemezett beszólásokkal, harsány nevetésekkel „kontráznak.” erősítik a szólójáték hatását. A periférikus csoportok sokszínűbbek: a depressziós visszahúzódótól, a gügyén keresztül, egészen a föl nem ismert zseniig számtalan figura meglelhető közöttük. Fontos alak például ,,a bölcs”, aki mindent jobban tud, s fölényes biztonsággal teszi helyére a legbonyolultabb kérdéseket is. Jellegzetes figura a lesipus- kás, aki ritkán szól, de akkor szellemeset s azt a hatást kelti, mintha fényes lán- gú elméjéből bármikor kipattanhatna egy sziporka. Az oktondi lesipuskás is ritkán szól, de akkor is minek; ő az, aki ha hallgatott volna, bölcs maradt volna. A sok kis figura változása időnként átszerkeszti a nagy figurát: Ilyenkor érdemes résen lenni. mól— . ■ i Mondjuk: NÖGRÄD ? ■ Harminckét figura: Tizenhat fehér és tizenhat fekete. Néha fekete helyett barna, vagy vörös, de ezt nem szeretem. Az igazi a fekete. Sakkozni apámtól tanultam, mint a legtöbb gyerek. No, meg egy könyvből, amelynek — ha jól emlékszem — A fehér ember játéka, vagy valami ehhez hasonló címe volt. Mostanában együttlétiink rövidke idejében fiamat ta- nítgatom a figurák szereteté- re. Néha átütő sikerrel, néha — és ez a gyakoribb — nem. Lehet, hogy azért nem, mert fiam, így nyár közepe táján ugyancsak barna színt ölt és ahogy bámul, úgy lesz mind temperamentumosabb és egy parti sok ennyi lendülethez. Ennek azután a figurák látják kárát, össze kell szedni őket az asztal alól, az ágy alól, a székek alól, ahová a lendület söpörte őket. Ilyenkor elsőnek mindig a lovat keresi meg. A lovat, amit jobb helyeken huszárnak hívnak, ez azonban véleménye szerint egyszerűen csalás, mert nincs rajta semmilyen lovas. Így csak ló lehet. Jobb esetben csikó. Ámbár ehhez meg elég öreg a sakkunk... Á múltkor a királynőt — pontosabban a vezért — nemes egyszerűséggel le „Miss Röfizte”. Közben sötéten villogó szemekkel figyelte megrökönyödésemet. Én pedig lázasan kutattam emlékezetemben, hogy annak idején én is lesöpörtem-e a figurákat a tábláról, vagy adtam-e más nevet a vezérnek? „Tudod mit? Inkább malmozzunk”, közli és megfordítja a táblát. A figurák személytelen bábokká válnak. Szombati társasjátékunkkal legközelebb — egyben utoljára — július 30-1 számunkban jelentkezünk. Ez alkalommal az olvasók által július 26-ig beküldött írások közül közöljük a három legsikerültebbet! A szó, amelyről várjuk 25 sorban (soronként 60 leütéssel) megírt gondolataikat, mondjuk; NÖGRÄD, 0 Szombati társasjátékunkkal idestova két éve jelentkezünk rendszeresen kéthetente, lapunk szombati számaiban. Az olvasóktól kapott levelek változatlanul tetemes mennyiségéből szívesen következtetünk arra, hogy a „szójáték” iránt — ahogy magunk között nevezzük —, máig sem lankadt az érdeklődés. Célunk az volt, hogy e játék keretében az olvasó adja fel a „leckét”. Mi tagadás, olykor egyikünk-másikunk számára a „lecke” valóban fogósnak bizonyult, gyakorta megesett, hogy nehezen birkóztunk a szavakkal. (Mindezt írásaink eltérő színvonala is híven tükrözte.) Mert, igaz ugyan, hogy minden szóról eszébe jut valakinek valami, de a játék szabályához az is hozzátartozott, hogy a felötlött gondolatokat nem több és nem kevesebb, mint huszonöt gépelt sorban kellett valamennyiünknek kerek írássá fogalmaznia. „25 gépelt sor, és soronkéntt 60 leütés” — ez hát játékunk „figurája”, melyen most — a játék végén — szeretnénk fordítani egyet. Búcsúzóul ugyanis mi adunk fel egy szót! Olvasóinktól várjuk tehát, hogy — 25 gépelt sorban, soronként 60 leütéssel — írják le mindazt, ami a szóról eszükbe jut! Amikor bízunk abban, hogy e feladatra is akadnak vállalkozók, egyúttal valamennyi játszótársunknak szeretnénk megköszönni érdeklődését, a játékos kedvet, mely remélhetőleg e játék végeztével sem lankad majd.-tér A közlésre alkalmasnak talált írások beküldőit — a szokásos honoráriumon felül — egyenként 200—200 forintos könyvutalvánnyal jutalmazzuk. Az írások — a mellékelt szelvénnyel együtt — küldendők be címünkre: NÖGRÄD- szerkesztőség, Salgótarján, Palócz Imre tér 4., 3100. (A borítékra kérjük ráírni: „Egy szóval is nyerhet!) z—y • A kisorsolt szöt Rád! Arnold, Nagybátony, Népköztársaság út 4. szám alatti olvasónk küldte be. Nyereményét — egy 100 forintos könyvutalványt — postán küldjük el. Jubilál a szegedi szabadtéri színpad Csupa neves számot Jegyezhetnek fel az Idán a Szegedi Szabadtéri Játékok statisztikusai. Az ország legnagyobb hyári színháza rendszeresen 50 esztendeje működik; 1983- ban tartja a felszabadulás utáni 25. szezonját. A július 22-én nyitó előadássorozaton köszöntik a felújítás utáni évadok kétmilliomodik nézőjét. Talán Juhász Gyula, Hont Eerenc sem gondolta, hogy ötletük ilyen sikeresen valósul meg. A költő és a színházi szakember az 1920-as évek végétől a Dél-Magyaror- szág című lapban egymástól függetlenül szorgalmazták az európai kultúrfesztiválokéhoz hasonló rendezvénysorozatot. Szeged mellett kedvező klímája, földrajzi fekvése, a kor viszonyaihoz képest korszerű infrastruktúrája szólt. Alkalmi és állandó színtársulatok korábban is rendeztek előadásokat szabad ege alatt — az időjárás engedélyével. Az állandó játékok szervezéséért (főként a várható költségek miatt) a város vezetői nem lelkesedtek. Áldásukat az ügyre csak a Fogadalmi templom 1930-as felszentelése után adták. A Dóm terén ugyanis a Nemzeti Színház társulata vendégszerepeit: művészei, Vezetői elismerően nyilatkoztak tapasztalataikról. A Szegedi Szabadtéri Játékok 1933-ban Madách Az ember tragédiája című drámájával kezdte pályafutását. Az akkori előadás rendezője Hont Ferenc volt, Éváé Tőkés Anna, Ádámot Lehotav Árpád. Lucifert Táray Ferenc játszotta. A drámai műveket zenés darabok követték. A Parasztbecsület 1935-ös bemutatóját a zeneszerző Mascagni Is megtekintette. 1936-ban a János vitézt, 1937-ben a Háry Jánost, 1938-ben az Aidát és Turandotot láthatta a közönség. A játékok sikere, népszerűsége azonban (a nosztalgikus emlékeket cáfolva) elmaradt a maiakétól. Egy 1938-as jelentés szerint például a 15 előadásra és a 2 hangversenyre kibocsátott 170 ezer belépő közül csak 35 ezer kelt el. Az István király népe című drámára mindössze 19 néző váltott jegyet. Ugyanakkor a felújítást követő szezonokban egy-egy előadást átlagosan több mint ötezren tekintettek meg. A szabadtéri játékok két évtizedig csak az egykori nézők emlékezetében élt. A szegediek még a háborút követő romeltakarítás közben is emlegették a feledhetetlen előadásokat. Balázs Béla 1946- ban szívesen felújította volna az ünnepi játékokat, de ez a terv akkoriban csak álom lehetett. Megvalósítására reálisan' 1957-től lehetett számítani. A lebontott Kossuth-híd vasszerkezete a mai nézőtér tartóváza, a Dunán Jugoszláviába, onnan a Tiszán került vissza Szegedre. A városi tanácsnál arról döntöttek, hogy a játékokhoz ezentúl kulturális programok: kiállítások, hangversenyek, tudományos konferenciák kapcsolódnak! A felújított fesztivál 1959. július 25-én Erkel Hunyadi László operájával nyitott. A 24 év alatt mintegy 70 színpadi alkotást mutatott be a szabadtéri színpad, köztük két ősbemutatót: Farkas Vidróczkiját és Páskándi Kálmán királyát. A művek többsége csak egy-egy nyáron került műsorra. Négy-öt darab (János vitéz, Háry János, Bánk bán, Hunyadi László) viszont rendszeresen ismétlődött. A Dóm téri színpadon 1959 óta 19 külföldi együttes, 82 külföldi szólista 122 hazai énekes és 325 színész lépett fel. A magyar színházi életnek talán nincs olyan kiválósága, aki legalább egy nyáron ne szerepelt volna a játékokon. Ennek ellenére a szegedi fesztivál mégsem lett olyan országos és nemzetközi rangú, világszerte ismert, egyedülállóan magas színvonalú, mint amilyennek az 1959-es újrainduláskor elképzelték. Mint kiderült, a tervek megelőzték a realitásokat. A Szegedi Szabadtéri Játékok nem tudott a gomba mód szaporodó nyári rendezvények közül elsőbbséget élvezni. A gazdasági, a kulturális érdekek inkább egy sokszínű, pezsgő, nyári színházi kavalkád, mintsem egy kiemelt, reprezentatív intézmény támogatása mellett szóltak. Ettől függetlenül az idén Szegedre érkező érdekes látványosságok közül válogathat a szabadtérin. A kínálat: Madách Az ember tragédiája; Kodály Háry János; Erkel Hunyadi László, a leningrádi balett vendégjátéka és a nemzetközi szakszervezeti néptáncfesztivál gálaestje. A jubileumi évad fiz elmúlt fél évszázad méltó folytatásának ígérkezik. Horváth Kálmán Színháztörténeti Irclelcesslg Akárki a Körszínházban Jelenet az előadásból. Kozák András és Drahota Andrea A főváros egyik legjelentősebb nyári színpada, a városligeti Körszínház az idén némileg eltért eddigi szokásaitól. Többnyire ugyanis új színpadi alkalmazásokkal, epikus művek, eposzok meglepő dramatizálásával ajándékozta meg a közönséget. Most —, hogy úgy mondjuk — kész drámával készült föl az idei nyári szezonra, Hugo von Hofmannsthalnak, az osztrákok nemzeti klasszikusaként számon tartott írójának Akárki (Jedermann) című darabjával. Bár így is a Körszínház törekvéseibe illő csemegét kapunk e színháztörténeti érdekességgel. A salzburgi világhírű ünnepi játékok tették azzá, amelynek szinte állandó darabja, mióta Max Reinhardt (aki a szerzővel közösen alapította e játékokat) 1920-ban szabadtéri színpadra rendezte. Ausztriai nagy színházak és műkedvelő társulatok is egyaránt kedvenc darabjuknak tartják. Hírnevét tulajdonképpen ez teremtette meg, mert egyébként nem sokkalta több középkori moralitásnál, amelyből Hofmannsthal is merített. Mindenesetre hírénél fogva nálunk azért is számíthat érdeklődésre, mert hosszú ideje hazai színpadon egyáltalán nem szerepelt, holott elsők között nálunk adták elő: az 1912-es berlini bemutató után még abban az évben a budapesti Vígszínházban játszotta Reinhardt társulata. Magyarul először a miskolci színház szólaltatta meg. 1926-ban pedig a Fővárosi Operettszínház játszotta Kállay Miklós fordításában. A Körszínház előadásának is ez a fordítás az alapja, de Hegedűs Géza mai hangvételre igazította, az elő- és utójátékot pedig remek versekbe szedte. A mostani bemutatót — már csak a jellegnél fogva is — természetesen szükségtelen összevetni a salzburgival. A magyar színpadra alkalmazó és rendező Kazimir Károly szuverén előadást teremtett, amely a Körszínház hagyományaihoz híven a mondanivalót sokféle látványossággal, színes, változatos képek, ötletek sorozatával igyekezett élénkíteni, hangsúlyozni. Csakhogy ez a mondanivaló — mi tagadás — a ma emberének elégé ösztövérke, vékonyan csörgedező. Pedig az élet és a halál kérdéseiről van szó, ami míg ember az ember a legfőbb problémája marad. Az Akárki története azonban csak ijesztgenti tud ezzel a halállal, hogy így bírjon megbánásra, mégha az utolsó óránkban is. Ez az Akárki ugyanis — mint a címe, neve mondja — akárki lehet, vagyis édes- mindannyian. (Vagy talán mégsem, mert itt kizárólag a gazdag emberről szól a mese, amint az előadás alcíme jelzi.) Nos, ezért az Akárkiért — amint ugye akárkiért — váratlanul eljön a Halál. És hirtelen magára marad mulatozó társai között, akiket persze hiába hfv magával. Allegorikus figurák jelzik, hogy „odaátra” semmit sem vihet, csak hite és jó cselekedetei kísérhetik. A gondolat nemes anyaga nyilvánvalóan minden korban értékálló, dehát a ma emberétől meglehetősen : távol esik az efféle moralizálas a jóról meg a rosszról a halál árnyékában. Aligha lehet célja ennek az előadásnak sem, amelyet legjobb valóban színháztörténeti érdekességként néznünk, melyben egy bizonyos korszak szemléletén túlmenően ízelítőt kapunk a középkori misztériumjátékok, moralitások világából. Igaz ugyan, hogy talán a rendezésnek is érdemes lett volna inkább e felé közelítenie. A címszerepet ezúttal is a Körszínház előadásainak vezető művésze, a tháliabeli Kozák András játsza disz- tingvált érzelemgazdagsággal. Mellette jelentős szerepet lát el Bitskey Tibor (Sátán), Drahota Andrea (Halál),' Kovács István (Mester), Sütő Irén (Akárki anyja) és Esztergályos Cecília (Agyas). A Jólét és a Hit allegorikus figuráit Gór Nagy Mária és Kánya Kata eleveníti meg. L. Z. A nyári olvasótáborok — a gondolkodás iskolái Az olvasás, a könyvismeret igénye, a könyvtárhasználatra való nevelés nem cél, hanem eszköz — vallják az olvasótáborok lelkes szervezői, vezetői, akik között az idén is találhatunk könyvtárosokat, népművelőket, pedagógusokat, fiatal írókat, természettudósokat, orvosokat, olovasásszo- ciológusokat egyaránt. 1983-ban immár tizenkettedik esztendeje helyet kér és követel a fiatalok ezreit indulásra késztető építő-, üdülő- és művészeti táborok mellett az olvasótábor, az Olvasó népért mozgalom egyik legreményteljesebb és leg- kísérletezőbb kezdvű vállalkozása is. Az ország kisebb-na- gyobb településein könyvtárak, iskolák, vállalatok, művelődési házak patronálásá- val idén 133 olvasótáborban mintegy tízezer — többségében 10—16 éves — fiatal vesz részt. Az olvasótáborok résztvevői határozottan állítják, hogy a' tanév befejezése utáni közös táborozás semmiképpen nem az iskolai napok meghosszabbítása. Az olvasótábor ugyanis formáját, mód- széreit, sőt tartalmát tekintve sem hasonlítható az iskolához. A 10—12 résztvevőből álló kiscsoportok tagjai közös alkotó munkára vállalkoznak azért, hogy a közösségben történő gondolkodással fejlesz- szék személyiségüket, s újabb ismereteket szerezhessenek azért, hogy tisztán lássák helyüket, feladataikat, demokratikus jogaikat a szocialista társadalomban. Az olvasótáborok munkájuk során természetesen építenek az iskolákban szerzett ismeretekre, de egyúttal annak hiányosságait is érzékelik. A nemzetben, az emberiségben való gondolkodás rendhagyó „órái” közben felfedezhető, hogy egyes , alapvető fogalmak értelmezése — nemzet, haza, internacionalizmus — körül mily sok a bizonytalanság. A szakmunkásképzős fiatalok olvasási készsége, a valóság feltárását segítő könyvek iránti érdeklődése szomorúan alacsony színvonalú. Olvasásszociológusok figyelmeztető számokkal igazolták, hogy a 10—14 évesek a hetvenes években már nem az olvasást, hanem a tévénézést, a tánczene hallgatását, a barátokkal való együttlétet mondták. Talán ennek is következménye, hogy a gyermekkönyvtárba járók útja sajnos nem mindig vezet — természetesnek tűnő módon — felnőttkönyvtári polcokhoz, sőt ellenkezőleg: az olvasás iránti igény elhalványul, nem válik szükségletté. Az olvasótáborok rövid két hét alatt tevékeny életmódot felvillantó, az ismeretek Iránti kíváncsiságot felkeltő kellemes napokat nyújthatnak, de az ott felfedezett gondolkodási forma nem maradhat röpke pillanat. Az olvasótábori kisközösségek további együttes művelődésének a lehetőségeit iskolában és iskolán kívüli keretek között, könyvtárakban, művelődési házakban, diákotthonokban is meg kell találni ahhoz, hogy a fiatalok számára a folyamatos művelődés életük természetes igényévé váljon. Maróti István
