Nógrád. 1983. július (39. évfolyam. 154-180. szám)

1983-07-16 / 167. szám

István király és a rock A soproni lábasházÜan A IV. országos érembisnnálé Van már vagy tíz éve, hogy néhány akkoriban feltűnt, hosszúhajúnak titulált muzsi­kus elhatározta, hogy rock­operát ír az országalapító István királyról. Sok idő telt el közben és egy másik fiatalember úgy döntött, történelmi drámában örökíti meg első királyunk alakját. ís megint múltak az esz­tendők, míg egy szintén a pá­lya elején járó fiatalember végül is a sok tervből újabb tervet kovácsolt, és ötletét előadta Nemeskürty István­nak. A filmstúdió-vezető — aki történész is — igent mon­dott. Valahogy így kezdődtek meg az István, a király című új magyar film előkészületei. Persze a véletlenek mellett szerepe van ebben a rendező, Koltay Gábor barátságának Szörényi Levente és Bródy János iránt... Ugyanis még mérnökfőiskolás korában ő Is IlK'sek bűvöletében élt, s mi 1öbb nemcsak rajongója volt a hazai beatmuzsikának, ha­nem apostola is, rendre cik­kezett róluk. Es aztán jött a hajdani legendát — igaz csak egy alkalomra, egy hangver­seny erejéig — feltámasztó A koncert... — Az én generációm soha­sem tudta függetleníteni ma­gát a zenétől, mi ebben nőt­tünk fel, sok mindent éppen a zene, az akkori beatzene mondott ki helyettünk — mondta a rendező. — Tisztá­ban vagyok vele, hogy egye­sek az Illés-együttes népsze­rűségére spekulálónak vélnek, pedig csak arról van sző, hogy a színpad és még inkább a film csak nyerhet velük, hi­szen Így olyanok Is felfi­gyelhetnek fánk, akiknek mindmáig egyetlen közege csak a zene volt. — A Szörényi—Bródy pá­ros csakugyan nagyon régen dédelgette ezt a tervét, amely­ről már szinte születésekor tudtam, de csak most adódott tneg a lehetőség _( éppen A k oncert sikere nyomán —. hogy moet már Mimen folytas­sa útját. Az első magyar ki­rályról közben 'Boldizsár Mik­lós darabot írt Ezredforduló címen, s mi ezt is igyekez­tünk beépíteni a forgatókönyv­be. A végleges forgatókönyv csak egyfajta keretet biztosít, ugyanis a film nagy részét nyilvános koncert keretében rögzítjük, kinn az óbudai Am­fiteátrumban a közönség ak­tív részvételével. Augusztus 20-án este haf kamera csak a nézők reagálását, viselkedé­sét fürkészi és rögzíti majd. A játék is voltaképpen itt zajlik, csak néhánv epizódot vesznek fel másutt, többnyi­re a hőssel összefüggő törté­nelmi helyszíneken. — Mint minden zenés film­nek, az István, a királynak is előbb készül el a zenei alap­ja — Szörényi Levente ve­zényletével 120 tagú szimfoni­kus zenekar, 100 tagú énekkar, és természetesen az erre az alkalomra ismét összeálló Il­lés-együttes közreműködésé­vel. A koreográfiát Novák Ferenc tervezi, és 400 táncos tolmácsolja. A díszlettervező Götz Béla, a jelmeztervező Csengey Emőke. A címszere­pet Pelsőczy László játsza, és Varga Miklós énekli, Gi­zella: Sára Bernadette, Sarol­ta: Berek Kati, nemes úr: Balázsovits Lajos, a főpap: Victor Máté, Koppány: Viki- dál Gyula, a táltos: Deák Bili Gyula. A film operatő­re: Andor Tamás. Az István, a király — amelynek zenéje dupla le­mezen jelenik meg _ előre­l áthatólag az év végén kerül a mozik műsorára: addig vi­szont vonzó program a buda­pestieknek és az alkotmány­napra Budapestre látogató vi­dékieknek — egyelőre élőben. Az idei, immár 26. soproni ünnepi hetek egyik kiemel­kedő művészeti eseménye a IV. országos érembiennálé. A történelmi hangulatú Or­solya téren álló lábasházban ezúttal 80 művész 302 alko­tását láthatják az érdeklődők. Az érembiennálé a mai ma­gyar éremművészetről ad ér­zékletes képet — jól jelzi az egyre népszerűbb és elismer­tebb műfaj belső arányait, stílusait, az alkotók főbb té­máit és törekvéseit. A hagyományoknak megfe­lelően, a különteremben ez­úttal is az előző érembienná- lén Ferenezy Béni-díjjal ki­tüntetett művész egyéni tár­lata látható. A III. országos érembiennálén (1981) ezt a díjat Lugossy Mária nyerte el. Az idei biennálén Kiss Nagy András kapta meg a Ferenezy Béni-díjat, s vele együtt a lehetőséget az V. or­szágos érembiennálén rende­zendő egyéni kiállításra. To­vábbi díjazott művészek: Kó- tai József (Sonron város Ta­nácsának ..Oivitas fidelissi- ma”-dija). Cs. Kovács László (a biennálé sooroni rendező bizottságának díja), Szentir­mai Zoltán (a Művelődési Mi­nisztérium díja), Csíkvári Pé­ter (a Magyar Népköztársa­ság Művészeti Alapjának dí­ja), Ligeti Erika (a SZOT dí­ja), Budahelyi Tibor (a KISZ díja), Csikszentmihályi Ró- hort (a Kórjnsarnok Vállalat d;;pJ. és HpMes Ovörgv íaz Express utazási iroda díja), Lugossv Mária művei a szó hagyományos érteimében nem érmek, hanem sajátos és hallatlanul izgalmas átme­Nemlaha György Csanődy János! A példaadó Titkod számunkra rejtve marad, akár a búzamezők kenyere, a mag útját ismerjük, vetünk a Nap de a fény-magok hol indultának, mikből az ember életre fakadt? Honnan jöttek a népek, nemzetünk, miféle földmélyi anyaméh lökött létre a puszták s bástyák között, mik egyre omlanak, épülnek újra, hogy mindegyre csonka maradjon a Bábel-torony? Miféle hittel hordtad, gördítetted a csúcsra sziszifuszi köveidet? Nekünk nincsenek — mondtad — tornyaink, ezerévesek —, Dunántúl, Alföld, Magyarország népek keresztútja, pusztító, dúló háborúk járomszögei között mégis szellem-tornyokat épített, nyögetett ország, verő lópaták sóhajában és dobajában sebek fájdalma nem nyomhatta el Azsia-mélyről felszüródó, s a vulkánként feltörő hangokat; alatt — életből példaadó mester, kinek ha egy könyve kezembe kerül gyerekkoromban, mondjuk a Puszták népe, vagy az Oroszország, talán más ember vagyok ma, harcosabbf amit szülőfalum adott, megosztom, mint a madárlátta kenyeret a puszták lakóival, s akit lelkemben .kézfogása tart, a nép egyre egységesebb anya­nyelvet beszél; ránkzúdított kincseid zuhatagában én csak dadogok, mikor — méltatlan — szólni akarok, de ha a napi munka tíz körmével megragad — szárnyakat nyitok, akár a méhek s egyenletesen zümmögöm a lángkorona alatt a kék búrát betöltő hangokat, s ha szél sodorja gyenge szárnyamat, kinyílt virágaidba kapaszkodom. iiiinniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii...............in 11 iiiiiiiiiini i ii min .................................................................................................................................................... A z ismerős ismeretien Jevgenyij Jevtusenko ötvenedik születésnapjára T A hatvanas évek elején; nagyjából egyidőben egy újfajta költői szó jelentkezé­sének lehettünk tanúi. A ma­gyar költők közül ekkor váltak ismertté Váci Mihály, Sarai Gábor, Ladányi Mihály s a többiek, akik ismét régi jo­gába emelték az őszinte em­berséget, akik oldották a bajt, egyszóval újra visszadták a vers hitelét. S ekkor érkeztek el hozzánk Vinokurov, Rozs- gyesztvenszkij, Allen Gins­berg alkotásai is, s Jevge­nyij Jevtusenko nyers és ér­zelmes költeményei: Váci Mi­hály fordításában a „Tartsa­tok kommunistának!”, Illyés Gyuláéban a Bűvölő, Áprily Lajoséban az Ablak nyílik a fehér fák sorára. Jevgenyij Jevtusenko akkor harmincas éveinek elején járt. S az idén — július 18- án — ötvenedik esztendejét tölti be, A mai szovjet köl­tészet egyik meghatározó alak­jának jubileumáról emléke­zünk meg. Szibériában, Zi- mában, egy kis falusi állo­máson született parasztgye­rekként. Tizennyolc éves ko­rában bekerült a moszkvai Borkij irodalmi főiskolára, s mire 1955-ben elvégezte, már két verseskötete látott napvilágot. A legkeményebb hidegháborús idők után bon­takozott ki költészete. Mint annyi más társa, ő is Maja­kovszkijhoz nyúlt vissza, Ma­jakovszkij költészetének lé­nyegéhez: a kíméletlen őszin­teséghez, a sűrítő publicitás­hoz, a szikrázó vitakedvhez, a rímek, a képek virtuozitá­sához. Amikor amerikai kör­útra indult, előtte — éppen a Majakovszkijról elnevezett téren — a följegyzések -sze­rint vagy tízezer ember hall­gatta meg majakovszkiji mó­don deklamált verseit. A dek- lamációt azonban jó érte­lemben kell vennünk: a moszkvaiak, s a Moszkvába zarándoklók legbensőbb ér­zelmeiket hallották tőle: új szavakat. Persze, voltak társai; Jev­tusenko titka az, hogy pon­tosan és gyorsan talált rá a gondokra, mindarra, ami a legégetőbben foglalkoztatta nemcsak orosz olvasóit, hanem az emberiséget is. Olykor azon­ban túlságosan is magára vállalta azt, amit ő a költé­szet dolgának vélt, ám iga­zából a politika gondja. Mind­járt hozzá kell tennünk: mindig a hozzátartozó, a csa­ládtag aggodalmával. Sokat járt külföldön, Franciaor­szágban, Spanyolországban, az NSZK-ban, az Egyesült Álla­mokban. Nagy vitaesteket tartott. Ha provokálták, szik­rázó élccel verte vissza; mert más az. ha a költő szatírát ír otthon a visszásságokról, s megint más, ha ugyanazo­kat a visszásságokat hazája ellen akarják fordítani. Több versében is megemlékezik arról, hogy milyen volt, ami­kor igencsak fiatalosan ágált — nem Párizsban, otthon: kötekedő, hetvenkedő, száj­hős, bolondos, hírhedt szibéri­ai Villon, igazi lényege azon­ban a mély hazafiság (egyik versében azt írja például, hogyha nem volna orosz, akkor is szíven ütné az orosz népdalok fájdalma), az ér­zelmek. a család, a szerelem, az emberiesség el nem múló tisztelete. Amikor Elbert János Az új szovjet irodalom című ta­nulmánykötetben értekezést írt róla, az volt az első mon­data: „Lehet-e még újat mondani Jevtusenkóról?” Utolsó mondata pedig: „Is­merjük-e Jevtusenkót?” Első versreskönyve 1951- ben, harminckét esztendővel ezelőtt jelent meg; önállóan magyarul éppen húsz éve ju­tottunk hozzá, akkor adták ki Rakéták és szekerek címen válogatott költeményeit. Azó­ta még kettő volt, de a har­madik, a Ballada a nekifu­tásról is csak válogatás, alig van benne új fordítás. Jev­tusenkót még most sem is­merjük igazán. Tudniillik mi, magyarok, hiszen otthon vál­tozatlanul az egyik legnép­szerűbb, legismertebb költő: évenként-kétévenként újabb és újabb könyvvel jelentke-: zik. A legutóbbi híradás: Óvo­da címmel filmet ír és ren­dez a Nagy Honvédő Háború idejéből. („A forgatókönyv egyes részeit egyszerűen le­másolom abból a filmből, amely bennem él. Himnusz lesz azokhoz a gyerekekhez, akik a Nagy Honvédő Hábo­rú idején a hátországban é1- tek.”) Jevtusenko ma, ötvenéve­sen ugyanazt folytatja, amit elkezdett, hiszen a Nagy Honvédő Háború a legna­gyobb élménye, gyerekkoráé. De a ma gondjai is éppen úgy izgatják, mint ahogy azt 1978-ban írta egy szófiai pá­lyaudvari képkiállítás után, és amely most is emberi-köl­tői gond, vállalnivaló: „Nem látszólagos fegyverszünetre, tartós, elvi békére van szük­ségünk — minden nép ezt akarja. S van olyan elv, amely egyesíteni tudja az egész emberiséget. Ez az elv — ma­ga az ember. Nincs magasz- tosabb vallás, nincs magasz- tosabb politikai meggyőző­dés, nincs magasztosabb ál­lam, mint az ember. Minden ember — szuperhatalom.” S azt amit ezután ír, val­lásra, politikai meggyőződés­re, államra való tekintet nél­kül — hogy megismételjük Jevtusenko felsorolását — va­lamennyi ötvenéves és min­denéves költő. író elfogad­hatja1 „S mi földkereksé­günk írói e szuperhatalom, az emberiség követei vagyunk.” Győri László netek az érem és a kisplasz­tika között, bár megtartják az éremre jellemző szigorú formai zártságot. A művész célja nem portrék, történelmi események vagy táj- és vá­rosképek megörökítése, ha­nem mindenekelőtt plasztikai problémák érzékletes megfo­galmazása. (Egyébként Lu- gossyt épp ez a törekvés emeli a hazai éremművészet megújítói közé.) Klucsi Lajos, Friedrich Fe­renc, Csiky Tibor, Marosán László, Kiss Nagy András, Asszonyi Tamás, Páljános Er­vin, Kalmár János és Farkas Ádám ugyancsak az anyag, a tér és az időbeli folyama­tok plasztikus képét akarja nyújtani az érméken. Vala­mennyien tiszta, elvont plasz­tikai formákból építkeznek, még akkor is- ha érmeik al­kalmasint jeles eseményekre készülnek. Az összefoglalás szándékával Kiss Nagy And­rás A jövő emlékei I—V. cí­mű éremsorozatára utalunk, mint a történelmi, de egyút­tal kozmikus idő hatásos plasz­tikai megfogalmazására. (A művész ezzel az éremsorozat­tal nyerte el a Ferenezy Bé­ni-díjat.) Színvonalas munkák soka­sága képviseli a hagyomá­nyos jellegű éremművészetet Is. Katona Zsuzsa, Jajesnicza Róbert, ifj. Szlávics László és Fritz Mihály munkái sem tartalmilag, sem pedig for­mailag nem feszítik szét az érem hagyományos műfaji kereteit. Sőt, műveik néha épp azáltal lesznek hatásosak, hogy a korszerű mondaniva­lót szigorú, tartalmi, formai zártság által közvetítik. Hol­das György anyagukban és formájukban a hagyomá­nyostól csupán némiképp el­térő érmei azt igazolják, hogy a hagyományok követése (érem jeles alkalomra) na­gyon gazdag műveket is ered­ményezhet. Franz Kafka szü­letésének 100. évfordulójára, és egyes Kafka-művekhez ké­szített érmei (Földmérő, Gre­gor Samsa, Férfiház, K. ál­ma) a nagy író gondolatait közvetítik hatásosan. A hagyományos és az újfJ tás sajátos arányai jellemzik Ligeti Erika Ez egy álom ... című hajtogatható, rétegezett leporelloérmét. Gáti Gábor alkalmazott érméit (az érem mint öngyújtó), Sebestyén Sándor kisplasztikába hajló műveit (Radnóti - emlékére I —I.), s Várnagy Ildikó hőke­zelt műanyagból készült al­kotásait (Tánc III., IV., V.. VI.), amelyek mindamellett; hogy szellemes megoldások, hatásosan fejezik ki a tánc lényegét. Klosa Andor | Gulay István: Villámcsapás Az ég borús, viharos. Va­dul zuhog az eső- dörög, vil­lámuk. ösélmény ez, lenyűgö­ző, sok beteg áll a csukott ablak mögé, hogy átérezze az elemek tombolását. A város fölött húz el a Prágába vagy onnan Buda­pestre Igyekvő repülőgép. Napsütéses időben azt ugyan­így szokták bámulni. Meg­szokhatatlan csoda a vihar is, a gépmadár is, amiben em­berek ülnek. Idegeink még hallatlanul merevek — az el­ménk sokkalta fürgébb. Az idegrendszer sok ósdi és örök élményt őrizhet. Utóbbiak kö­zül a vihar rettenetét. Lassan elvonul a vihar. A felhők mögött megcsillan a nap. Elül a szél, eső utáni friss levegő tódul be a ter­mekbe a gyorsan kinyitott ab­lakokon. Szirénázás hallik, mentőautó fordul be a kórház kapuján. Egy férfit emelnek ki belőle hordágyon. Pokolian néz ki. Családtagjai kísérik. A főorvos már a folyosón megnézi. — Mi történt a beteggel? Egyszerre hárman válaszol­nak. — A közelében csapott le a villám! Megégett! Földhöz- csapta. Mi szedtük fel. — Hol? — A réten! — Miért ilyen sáros? Csupa sár! Sáros az a rét? — Nem, doktor úr, leföl­deltük. — Hogy-hogy? — Hát a villám is áram. Nem? Lehet, hogy már meg is halt volna, ha nem földel­jük le. — Földet szórtak rá? Mi« vei? — Lapáttal, meg kézzelj mindennel! — hadarják. — Amivel tudtuk! Az orvos döbbenten hall­gatja őket. A beteget elkül­di, mosdassák meg a földtől. Másik két orvossal együtt bemosakszik, megy a műtő­be. Otthagyja a rokonokat a folyosón. Dühös. Dühös? Nem düh ez. Felln- dultság. Villámcsapás, ami belévágott — őt érte. A leg­fiatalabb orvos mulat az ese­ten. Csakugyan hihetetlenül nevetséges. — Le van földelve a készü­lék? — mutatja a műtősnőnek az egyik műszert. — Holnap hozzon egy zacskó virágföl­det, biztos, ami biztos, le­gyen. .. A főorvos csak azt mondja* a nagyanyja a haláláig nem vetkőzött le a tévébemondók szeme láttára! Aztán hozzák a beteget. Áléit, de él. Megkezdik a műtét előtti vizsgálatokat. Odakint a folyosói pádon a rokonok kétségek közt ver­gődnek. Emberséges emberek ők — most rettegnek: lehet, hogy ártottak a földeléssel? Dehát úgy tudták... Szeretnék, ha valaki meg­nyugtatná őket. De csak fel­tűnik egy-egy fej egyik-má­sik ajtóban, folyosói sarkon,' megnézik őket, néha kun­cognak is... Ez a három ember: szenzá-’ ció. Lesik őket, mint az imént a vihart, s a következő pilla­natban majd a magasban el­húzó repülőgépet. Értik s mégsem értik őket! NOGRAD - 1983. július 16., szombat 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents