Nógrád. 1983. június (39. évfolyam. 128-153. szám)

1983-06-05 / 132. szám

I ÜNNEPI KÖNYVHÉT Moldova Don Quijotéja Építészet és környezetvédelem Moldova György azt írja legújabb könyve mottójául, hogy „A világnak most zse­niális szentekre van szüksé­ge, mint egy pestissel sújtott városnak orvosokra”. Tételét sajátos módon próbálja bizo­nyítani: e’y „zseniális szent” eleve halálra ítélt vállalko­zásának részletes leírásával. A napló című, a könyvhétre megjelentetett regény Ernes­to „Che” Guevara bolíviai gerillahé borújának krónikája, a dél-amerikai forradalmár följegyzései alapján, napló műfajra formálván. Lebilincselő, élvezetes, iz­galmas, tanulságos — kínál­koznak a közhelyszerű jelzők az értékeléshez. Pontosan rá is illenek a Magvető gondoz­ta kiadványra, hiszen az ol­vasó a mű birtokba vételekor azt az ellentétes érzést éli át, amit a legjobb könyvek okoz­nak csak: egy ültében szeret­né végigolvasni; ugyanakkor kívánná, hogy minél tovább tartson. Hatszáz oldalig nyúl­hat a műélvezet, a kötet env- nyiben meséli el a tizenegy hónapos „Guevara-passió” históriáját. Visszautalásokkal és a későbbiekről közölt „Megjegyzés”-ekkel persze több évtizedre terjeszti ki Moldova a „regényidőt;”, így sikerül szinte hús-vér formá­jában az olvasó elé állítani hősét; alakján keresztül egy földrész fejlődésének legfőbb konfliktusait is bemutatva. Témáját tekintve minden­képp egzotikus színfoltja a magyar prózának az új Mol- dova-regény. Magát a hely­színt eddig talán csak Molnár Gábor mutatta be irodalmi szinten a szélesebb közönség­nek. Azonban a hazai magyar regények közül alkalmasint még kevésnek szc-lgált szín­teréül a dél-amerikai őserdő. Föltehetőleg Guevara is most lép először emlékezetes re­gényhősként a magyar litera- túra olvasója elé. Az újszerű forma és téma mögött kevésbé új de fontos a mélyebb tartalom. Ha vég­letekig lecsupaszítanánk, ak­kor talán a szélmalmot meg­rohamozó lovag jelképpé vált sorsához jutnánk el. Sokan sokféle indulattal találgatták már hogy a „szent zseni” mi­végből vállalkozott a lehetet­lenre. miért áldozta fel ön­magának és csaknem félszáz bajtársának életét a győzelem — most már látjuk — legcse­kélyebb esélye nélkül. „Saját szobrát építgette a bolíviai dzsungelban” — fogalmaznak az elítélők egyfelől. „Nem volt eleve elrendelt a fias­kó!” — bizonygatják másfelől a dicsőítők. Szívünkkel az utóbbiaknak adunk igazat, s megerősít bennünket a Mol- dova-könyv is, melynek lapja­in olyan Guevara elevenedik meg, akiről nyilvánvaló: nem öngvilkos szándékkal, hanem a diadal reményével az utol­só sejtjéig átitatva öltött új­fent partizángúnvát. s vonult a hegyekbe Csillapíthatatlan igazságéizete. harci szenve­dőivé fosztotta meg a higgadt helyzetelemzés képességétől, s vetette magát a kilátásta­lan csatába. „. .Ellenségei még ma is örömmel idézge­tik fel. hogy milyen, hibákat követtem el Kubában mint iparügyi miniszter, hogy csök­kent kezem alatt a termelés — írja A naplóban Guevara. — Mo már tudom, hogy két különböző hivatás: felszabadí­tani egy népet vagy enni ad­ni neki — tapasztalatok azt mutatják, hogy az első ne­kem jobban sikerül." Ez a fölismerés is hozzásegítette a hajdani argentin orvosból lett internacionalista katonát hősies, egyszersmind végzetes döntéséhez. Moldovának sikerül vonzó­vá tennie romantikus hősét, s vele a forradalmi romanti­ka egzotikus válfaját. Kérdés: üdvözítő-e ez napjainkban? Valóban ..zseniális szentekre” van-e szüksége ma a világnak? Élvezete^, érdekfeszítő köny­vével Moldova — homlok- egyenest az ellenkezőjéről győzi meg olvasóját! Az egyes szám első személ.yű fogalma­zás ellenére mindvégig kí­vül maradunk, kívülről szem­léljük a szeretetre méltó re­gényalakot. Jól tudjuk, a történelem sokszor tanúsítot­ta, hogy a bukott forradal­mak nem maradtak teljesen hatás nélkül. Guevara legen­dás alakja sem veszik ho­mályba, tetteinek „lenyoma­ta” rajta marad századunkon. Moldova sorait olvasva mégis az a meggyőződés erősödik egyre jobban az emberben, hogy ma a világnak szen­tek helyett józanul, racioná­lisan gondolkodó emberekre van szüksége. „Tíz év mun­kám fekszik ebben a könyv­ben” — említi a szerző a fül­szövegben. Pont annyit ké­sett vele, vagy talán épp annyival „előzte meg korát”... Molnár Pál Építészet és környezetvédelem a mottója az idei — június 5-i — környezetvédelmi világnapnak. Az ENSZ körn.yzetvédelmi programja bizonyára nem korunk nagy épí­tészére, Le Corbusierra kívánt emlékez­tetni, de éppen a program mottója sugallja ezt, Le Corbusier tisztelte a földet, a fát, a füvet, a: környezetet, ö mindenekelőtt azért tervezte a magasba az épületeket, hogy mi­nél kevesebbet raboljon el az erdőből, a mezőből s amit kényszerűségből mégis el­vett, azt tetőkertként visszakénzelte. S áll­janak lábakon a házak, hogy alattuk is zöld legyen, s függőkertekről is álmodott. Mi tagadás, félszázad múltán is idézni le­het, idézni kell őt! A világnapi jelszóból kö­vetkeztetve — világszerte. És Magyarorszá­gon is. Mert különcnek tekintik ma még nálunk is azt, aki az öreg hárshoz, dióhoz, a kékárnyékú fenyőkhöz rajzoltatja házának terveit. Felelősséggel gondolkodók idézik, hogy va­laha nagy tiszteletben tartottuk a folyót, amely halat, s az erdőt, amely vadat adott. S áhítattal ejtettük ki, hogy anyaföld. Egyes szakemberek szerint viszont az utóbbi negy­ven évben megyényi területet építettünk be. Ami még talán nem lenne baj. gyarapodá­sunknak, fejlődésünknek is jele ez, s kor­szerű ipar. intenzív mezőgazdaság, a laká­sok nyújtotta öröm bőséggel kárpótolhat ér­te, ám meggondolatlanságból, könnyelmű­ségből. pazarlásból jórészt száműztük a te­rületről a természetet is. Csete György, az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal főépítésze sorolja az emberiséget fenyegető veszedelmeket. Fegyverkezés, túlnépesedés, éhezés, környe­zetszennyezés. És az utóbbi az. ami talán csak tíz-tizenöt év óta téma. Jelentősége még nem jutott el igazán milliók tudatáig. Talán ott., ahová az ivóvizet már lajtosko­csikkal hordják, ott talán már valami fel- rémük. S ahol nem is emberkezek — árok­ásógének — nyomán, hanem por. füst. gá­zok hatására pusztulnak a fák. ott is: ta­lán. Az embernél kevesebbet bírnak ki a fák. Felelősen gondolkodók, azt is felidézik, hogy hajdanán csak annyit vettünk el kör­nyezetünkből, amennyire létfenntartásunkhoz szükségünk volt. Az arányok azután kezdte!: eltolódni, s ma gyaktan mértéket sem is­merünk. Megfeledkezünk — építtetők és építők — arról, hogy nem csupán az utóbbi évtizedek, hanem száz, százötven év környe­zetpusztítása és környezetszennyezése halmo­zódott fel napjainkra annyira, hogy ma már — azt megtetézve — a kevés is sok lehet. Az ember sajátja, hogy gondolkodik, mi­előtt tervezőasztalhoz ül. s mielőtt csákánvt vesz a kezébe. Számbaveszi: most a múlt mulasztásai is minket sújtanak, s hogy lé­pést tartsunk felismert igényeinkkel. meg kellene előznünk mindazt a kárt. ami ez­után következne. Ez az egyetlen járható út, ha utódainkra is gondolunk. Meg kell előznünk minden további önsze- gényítést. Környezetvédelmi törvényünk van, amire a világ előtt is büszkék lehetünk. Törvény védi hazánkban a környezetet, a mezőt, a talajt, a levegőt a napfényt a tá­jat. De kellően védjük-e mindezt mi ma­gunk? Egy belső törvény igényével. Ellentmondásos a kép. Miközben egyes lakótelepeken a park. a gyep számára „nem jut hely”, s ha igen. azt gyorsan tönkretesz- szűk, a budapesti panorámáért minden eset­ben szinte egy ország lakossága mozdul meg. Miközben egy-esy kisvárosunk főútiéról ki­irtjuk — útszélesítés címén a gömbakáco­kat, öt nyárfáért a Balaton partján verik az asztalt a tanácstagok. \ Nagy a tervezők, a beruházók, az építé­szek felelőssége. Másféle gondjainkon eny­hítő nagy-nagy építkezések dicsérik munká­jukat, de nem mindig egyértelműen. Közü­lük sokan az eevetemen is csak legfel iebb egy-egv „megszállott” professzor intésére gondolták végig: a telken fa is van. m°g kő is van. S nem feltétlenül a leitőt. a dom­bot kell a házhoz „igazítani”, hanem talán fordítva is lehet. Deregán Gábor A művészet az emberiség fő emlékezete Beszélgetés Jevgenyij Jevtusenkóval, készülő filmjéről Egyik kezükkel a korlátot fogva, másik kezükkel a ha­lálhírt közlő papírlapot szo­rongatva, jönnek ki lassan az asszonyok a kiegészítő pa­rancsnokság tornácáról. Mint az alvajárók, hitetlenkedve nézik a betűket, az asszonyok egyes részét egyszerűen le­másolom abból a filmből, amely bennem él, a film him­nusz lesz azokhoz a gyere­kekhez, akik a Nagy Honvé­dő Háború idejében a mi hát­országunkban éltek. A hábo­rúban a nép a szibériai hát­hangja csendes, majd erősö- országba rejtette legértéke­dő sírássá válik, szemben ve­lük anyák és menyasszonyok búcsúztatják a faládikákkal a frontra induló újoncokat... Ez a megrendítő, mély drá­mai erővel ható jelenet az övoda című filmből való. írója és rendezője a híres szovjet költő, Jevgenyij Jev­tusenko. Nem most kerül elő­ször kapcsolatba a filmmű­vészettel. Húsz évvel ezelőtt írta az „Én — Kuba” című sebb kincsét: a gyermekeket. Filmünk főhőse is az 1941. késő őszén Moszkvából a Tél állomásra evakuált szerel­A főhős, Zsenya szerepét egyik moszkvai iskolás, Szer- józsa Suszák játssza, a fő­hősnőt, Lilit, az egyetemista Szvetlána Jesztratova, de a többi szereplő is többnyire amatőr. — A háború ma is él a nép emlékezetében — magyaráz­za Jevgenyij Jevtusenko. — A művészet mindig az emberi­ség fő emlékezete volt. Me­sélni a ma emberének erről vénnyel érkezik. Különböző a tragédiáról, gondolkodás­ra késztetni, hogyan lehet a világot megmenteni a nukleá- ez a drámai szituációkban találko­zik jó és rossz emberekkel, jósággal és gonoszsággal, r;s háborútól — nem szenved az éhségtől. Háborús művész kötelessége? gyermek lévén, jól tudom, mi az éhség és megértem az éhe­zőket. Magam is megjártam 1941-ben ezt a poklot, bár a A feleségemmel a moziba készülődtünk, amikor várat­lanul megszólalt a csengő. Ki­nyitottam az ajtót. Egy cser­zett képű, kreolbőrű fiúcska állt előttem. — Ki fia vagy? — kérdez­tem tőle, de semmit nem fe­lelt, csak zavartan bámult rám. — Papa — motyogta érthe­tetlenül. — Micsoda? — képedtem el. — Mi történt ott? — kér­dezte türelmetlenül a tükör előtt álló feleségem. — Nézd már itt ez a fiú a papájának szólít... — Papájának? — kérdezett vissza a feleségem, és úgy ugrott az ajtóhoz, mintha ru­gó lökte volna. Dühösen né­zett rám, aztán a kisfiúra. — Tehát azt mondod, hogy ez a te papád? — kérdezte. — Milyen furcsa fiú — motyogtam — képzeld, a pa­pájának szólít... — No várj csak — sziszeg­te a feleségem — rögtön meg­tudjuk milyen furcsa! Nem­hiába tamáskodtam én úgy, hogy hozzád menjek-e felesé­Sagdajn Cend-Ajuus: Ki fia vagy? gül... — Odafordult a fiúhoz és behízelgő hangon megkér­dezte: — És ki a mamád? — Te — mondta a fiű és valamiért szipogni kezdett. — Tehát nem akartál fele­ségül jönni hozzám — nevet­tem el magam. — Tehát így állunk... — A fiú hazudik! —■ kiál­tott fel a feleségem. — Te... újból a fiúra nézett. — Te..,, nem szégyelled magad! — Bajaszgalan^ kisfiam — fakadt sírva a feleségem — bocsáss meg, hogy nem is­mertelek meg... — Én nem Bajaszgalan va­gyok, hanem a bátyja. — Ej te — mondtam — és még anyának nevezik az ilyet, aki az édes fiát nem ismeri meg. Zolzajan, fiacskám, gye­re a keblemre. Ám a fiú ismét tagadólag rázta meg a fejét. Kiderült, hogy ez a mi legidősebb fi­unk — Bajarszajhan. — Hihetetlen, hogy milyen gyorsan nőnek a gyerekek — mondta a feleségem magához ölelve a fiút. Nekem úgy tűnik — tet­A fiú újfent rázendített, és tem hozzá —, mintha tegnap kivett a zsebéből egy fényké­pet. A képen magamat és a feleségemet pillantottam meg. — Hát ez káprázatos — mo­tyogtam, de az asszony ebben a pillanatban félbeszakított: — Várj csak, várj csak... Lehet, hogy ez a mi fiunk, aki falun a nagymamánál la­kik? — Én vagyok az — dörmög- te a fiú. küldtük volna őt falura... No, és miért jöttél, fiacskám? — Hát, tudod, elkéstem az iskolából, féltem, hogy a nagymama megszid majd... Felültem az autóbuszra és ide jöttem... — Szép dolog, mondhatom — mondta a feleségem. — Meglógni az órákról! No, lám, ez a falusi nevelés! (Juhász László fordítása) ... .i ... __,__. filmet nem lehet az én ön­, ■ v életrajzomnak tekinteni, va­alapján M Kalatozov rende- j it ki kellett találnom, de zo és Sz. Uruszevszkij opera­tőr az első szovjet—kubai koprodukció» filmet forgatta. Jevtusenko filmszínészként is jól ismert, a Repülés című kétrészes játékfilmben az űr­a fantázia nem lépi túl a rea­litások korlátáit A film nagyobb részét Szi­bériában forgatják, a költő szülőföldjén, a Tél állomá­hajózás atyjának, Konsztan- son, a Bajkál közelében, tyin Ciolkoyszkijnak szerepét _ Szűkebb hazádbani ahol alakította (Rendező: Szavva gzülettól ahová mindig visz_ Kulis.) A fűm elnyerte Moszk- szahúz az emlékezet, könnyebb yában 979-ben a XI. nemzet- felidézni a háborús idők at. közi filmfesztiválon az ezüst- moszféráját _ véli jevgenyij érmét, azóta számos ország- jevtusenko. — Itt, úgy tűnik, ban bemutattak. hogy jsmét érzed tüdődben a — Az Övoda című film távoli háború pernyéjét, a már régóta él lelkemben — felégetett Belorusszia, Sztá- mondta Jevgenyij Jevtusenko lingrád hamuját, hallod a —, még mielőtt munkához Babij Jár fölött a fegyverro­láttam volna. A forgatókönyv pogást. Úszótréning — versenylovaknak Kalifornia egyik idomárte­lepén a lóversenyek történe­tében egyedülálló úszótré­ningben részesítik a verseny­lovakat A tréning első hó­napjában édesvízű medencé­ben úsztatják őket. Három­perces úszással kezdődik, az úszás percre növelik. Az űszótré- ning fellazítja a lábizmokat, erősiti a tüdőt, és megnyug­tatja az ideges állatokat. Egy­éves csikók könnyebben lova­golhatok be, ha egyidejűleg úsztatják őket. A lovak ked­velik az úszást. A trénerek becslése szerint egy hónapig majd az úszás időtartamát tartó úszótréning 30—60 na- íokozatosan emelve napi 13 pi kemény futtatást pótúL Valér!j Prisepa 1,111111,111,1,mull...................................„in min..........inni...........................mii................................. Mar káns arcát, félrefésült frizuráját az ország zöme a hurkareklámból ismeri, amikor tolmácsként addig ecseteli magyarul és franciául a disznótoros csemege finom­ságát és előnyeit, még min­denki befejezi az étkezést, s előle elviszik az érintetlen tányért. Heller Tamás, a Mikrosz­kóp Színpad tehetséges fiatal művésze, a Rádió Kabaré ál­;,Ars poeticám: a szórakoztatás’’ Heller Tamás — Számaim jelentős részét magam írom a zenével együtt. Ugyancsak sok szöveget ka­pok kedves barátaimtól, Ve­— Többször járt Nógrád megyében is. Mi a véleménye „szűkebb pátriánkról”. — El sem hittem volna, rés Istvántól és Sas József- hogy milyen kedves emberek tői. De például azt a számot, landó szerepéje az 1965-ös amelyben végérvényesen Ősz­Ki mit tudón tűnt fel. — Hosszú volt-e az út Debrecentől a Mikroszkópig? — Hat év hosszú. A Ki mit tud után katona lettem, 1972- ben azonban már a Debrece­ni Csokonai Színháznál vol­tam mint autodidakta. Mér­hetetlen szerencsémre volt kitől tanulnom. Lendvay Fe­renc indított, s ezekben az években nagyon sokat jelen­tett számomra. Azután 1978- ban Komlós János meghívott kprta nem a Mikroszkóp Színpadhoz, ugyanakkor őrá ugyancsak, mint meste­remre emlékezem vissza. szekuszálódott rokoni kap­laknak erre. Csak a legutóbbi „sztorit” hadd meséljem el: a nagybátonyi művelődési ház­csolataimat adom elő — azt ban volt a 13. heti lottósor­apám írta. — Mint a Mikroszkóp elis­mert fiatal művésze hétről • hétre nyakába vette az or­szágot. kis falusi kultúrhá- zakban lépett fel — lottósor­solásokon. Nem érezte ezt esetleg rangján alulinak? — Ha szabad azt mondani: ars poeticám a szórakoztatás. Az egyik legnemesebb és gya­solás. Mint konferansz, én kezdtem a műsort. Valaki megismert, eszébe jutott a hurkás reklám, egy más va­laki autóba ült. elment a szomszéd községbe a Laci­konyhához. és még nem vége a műsornak, amikor föladtak a színpadra egy tányér meleg hurkát, friss kenyérrel, ubor­kával. Nagyon meghatódtam... — Talán akadnak, akik anakronisztikusnak találják a könnyű feladat, nagyon hálás. Tamásról, a magánemberről Lottósorsolásokra egyenest szeretek járni. Ilyen módon jutottam el az ország legki­sebb eldugott zugaiba és is­mertem meg az ott élő em­dalénekesnő, akivel tíz éve ismerjük egymást, s nyolc­éves „együttjárás” után ad- ... tűk be kölcsönösen a dere­Vegü1 ^ néhány szót Heller kunkat. Hát így esett... Szandokan... Sándorkám...” — Ja igen, a jegygyűrű.... még az óvodások is fújják a Annak idején Záray Mártá- paródiát. Reméljük Heller nak én írtam az „Minek az a Tamás még számos alkalom- házasság című dalt. Hát nem mai a nógrádi közönség elé műfajt, amiben jeleskedik, ne- bereket. Nem hiszem, hogy vezetesen a konferanszok, ezekhez az élményekhez más kupiék világát. Hogyan jut a módon hozzá juthattam vol- számokhoz, amelyet előad l na. cáfoltam éppen magamra. Fe^ leségem Lehner Judit tánc^ lép. — g. — NÓGRÁD «• 1983. június 5., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents