Nógrád. 1983. április (39. évfolyam. 77-101. szám)

1983-04-03 / 79. szám

még egyszer végigmenni őség ából érkezett röpiratokhöz, Az úton Vélem, most lelki szemei előtt gyors zuhatagként pe­regnek végig annak az öt évnek történései. Gondo­lom, újra végigéli a sötét éjszakákat, amikor fény­szórók vakító sugárkévéi fogták be megsemmisítő célkeresztbe az ellenséges repülőket, a derengő haj­nalokat, mikor a rövid ál­mot még ki sem dörzsölve szemükből, ugrottak ki a biztonságot nyújtó fedezék­ből a hosszú csövű lövegek- hez, hogy azok pillanato­kon belül, dobhártyát re- megtető dübörgéssel fel­ugassanak. Vélem, ismét eszébe jutnak azok az ideg­tépő, véget érni nem aka­ró másodpercek, amikor érezték, hogy ők a bombá­zók célpontjai. Vélem, agyában megint ott vijjog­nak az aknák, orra megte­lik a trotil hányásra kész­tető füstjével, s tán’ megint látja azt is, amikor feléjük fordul a Tigris tank löveg- tornya, s a rá következő pillanatban, az arcukba zá­porozó fagyos göröngyök la­vinája mögött felrobban a világ. Gondolom, újra eszébe jutottak a háború öt. kí­méletlen-kegyetlen évének hányattatásai, s a szűk marokkal osztogatott bé­kés percek. Mindez azon­ban nem látszik arcán. Meg is kérdezem: — Hogy van mostaná­ban, gárdaőrmester elv­társ? Elmosolyodik, s legyint: — Rég voltam én már ez, nagyon rég. Harminc- nyolc esztendeje annak. De ez az a kor életemben, amit soha, halálom órájáig el nem feledek. Gondolom, sokan mások sem. Most már szólíthat egyszerű, nyugdíjas vasasnak. — Akkor hát, hogy él a fiatal nyugdíjas? — Boldogan, szerencsére erőben, egészségben. Két évvel ezelőtt kaptam meg a munkahelyemen az obsi- tot> de csak kis időt tudtam otthon tölteni. Hiába, hogy van egy kis kertem, ami­ben sokminden megte­rem, ami a háztartásba kell, de nincs azzal olyan sok gond. Hát akkor meg, nézzem otthon a naphosz- szat a televíziót, vagy a négy falat? Eszembe sem jutott: visszamentem dol­gozni. Jók a munkatársa­im, élvezem, amit csinálok. Hasznosnak érzem még ma­gam. No, meg a pénz is jól jön. A nyugdíjam száz­tíz rubel, így meg még hozzákeresek kétszázhar­mincat, panaszra hát sem­mi okom. Elgondolkodva ül a sal­gótarjáni Karancs Szálló halijában Konsztantyin Alekszejevics Zsiznyakov, a hajdani gárdatüzér. Mondja, mostanában, mió­ta Magyarországon tartóz­kodik, emlékek sokasága rohanta meg, hiszen szin­te ugyanazt az útvonalat járták végig, mint ők, 1944-ben. — Persze — tűnődik el —, az én utam hosszabb volt. Negyvenben, a moz­gósításkor a Kárpátokba kerültem, közvetlen a ha­tár térségébe, de aztán jöt­tek a visszavonulás keserű hónapjai. Lvov, Kijev, Vo- ronyezs és a bal parti Don. Később, mindenki tudja, fordult a kocka, s mi, a Malinovszkij marsall pa­rancsnoksága alá tartozó II. ukrán front csapatai, ugyanazon a vonalon szorí­tottuk vissza a betolakodó­kat. Átkelés, Voronyezs, Kijev, Lvov. Ismertük az utat, el sem tudtunk té­vedni. Negyvennégy no­vemberében léptük át a magyar határt. Látni, emlékeiben kutat a hatvanegy éves Konsz­tantyin Alekszejevics, aki az ősi orosz városban, Vla­gyimirban lakik. — Sajnos, halványulnak már az akkori dolgok. Ti- zenkilenc-húsz éves legény voltam akkoriban, nemigen törődtem mással, mint hogy épségben érjem meg a győzelmet. Kinek jutott eszébe egy-egy ütközet után a kis falvak nevének megjegyzése. Igaz, nekem is volt egy kis noteszem, ha jutott rá idő, abba je- gyezgettem mindent, ami velem történt, de az is el­kallódott valahol. Hogy nem törölt ki min­dent emlékezetéből az idő, annak bizonysága, a kö­vetkező: sorolja a város­neveket: Sátoraljaújhely, Szerencs, Sárospatak, Eger, Salgótarján. — No, itt maguknál, va­lahol a környéken léptünk át csehszlovák földre, s meg sem álltunk Berlinig. A nagy háború számunkra Berlin elővárosában, Karlshorstban fejeződött be, de hátra volt még egy kisebb: Prága felszabadí­tása. Onnan érkeztem az­tán haza, szülőhelyemre. S annak ellenére, hogy há­romszor sebesültem meg, egyszer-egyszer a lábamon, a kezemen és a fejemen, egészségesen tettem lábam a vlagyimiri földre. Az Atopribor autó- és motoralkatrészgyár dolgo­zó nyugdíjasa, két lány­gyermek apja. — No, persze, csak én becézem őket kicsinykék­nek. mert férjhez mentek már, s van egy kisunokám. Egyelőre! — kacsint hun­cutul. — Mert remélem, lesznek annyian, hogy el sem férnek a térdemen. Megint elhallgat, s kite­kint a friss tavaszi verő­fényben úszó városköz­pontra. — Gyönyörű dolgokat láttam itt, maguknál, örült a szívem, hogy az életben, békében, megada­tott az a lehetőség, hogy még egyszer végigjárjam a hadiösvényeket. Nem szé­gyellem bevallani: köny- nyezve néztem végig a ré­gi helyeket. Néhány pillanatra most is elhomályosodik tekinte­te, s törli ki szeme sarká­ból ■ a lecsordulni akaró cseppeket. De más ez már, másabb, mint negyven­négyben. lőporfüstben, homlokról patakzó vér fo­lyásában ... Karácsony György H — Az ott a diós... az meg a Várhegy... — Földi József felfelé mutat, amer­re a hegyek tetejét sejti. A felhők közül szűrődő fényben is hunyorognak be­teg szemei. — Csakhát ak­koriban sűrűbb volt az er­dő, jól elrejtett bennünket... * Fiatalon került a mozga­lomba. A háború már vé­gét járta, várta a két báty­ját, hogy több legyen a dolgos kéz, a ■ kenyér. Van- csakovszki Gyula acélgyári munkás látta, egyre nehe­zebben vár az apa nélkül maradt fiúcska, a három nagyobbacska lány. Besze­rezte a tizenhárom eszten­dős gyereket a gyárba. — Kicsi vagy még fiam a munkára — méregette a gyereket Gábler, a rekedt hangú munkavezető. A szükség bátorságot adott a fiúnak: — Kicsinek kicsi, de erős — hangoskodott. Ott tartották. Kocsitenge­lyeket csináltak, azokba ütötte a számokat. A re­ménység, hogy sorsuk jobb­ra fordul, a Tanácsköztár­sasággal éppen csak felsej­lett. Azután már hiába jöt­tek meg épségben bátyjai a háborúból. Nem volt mun­ka, nem volt kenyér, nem volt tűzrevaló, nem volt semmi. Tizennyolc évesen — 1923- ban — lépett a gyári szociáldemokrata pártszer­vezetbe. Az elégedetlenség, a keserűség irányította el­ső lépéseit A tapasztaltabb munkások meg tanították, bátorították. S hogy látták, akárcsak a munkában, a mozgalomban is számíthat­nak rá, a zagyvái fiatalok közé küldték. Buzgalmában észre sem vette, hogy Ko­vács József, meg Szabó La­jos figyeli. Tetszett nekik az egyenes beszédű fiatal vasmunkás, akinek tekinté­lye gyorsan nőtt a zagyvái fiatalok, meg a megfontol­tabb munkásemberek köré­ben is. Egyik találkozásuk alkalmával szóltak neki: — A kommunista párt­ban, közöttük lenne a te helyed is... Érezte ezt Földi József. Jó ideje beszélték már a gyárban, hogy egyik-másik szociáldemokrata vezető pénzért, funkcióért árulja, cseréli a munkások érdeke­it. — Két pártban azért csak nem maradhatok, — bizony­talankodott. — Már miért ne marad­hatnál — mondta Kovács József. — Nem árt az, ha tudjuk, mi történik az or­szágban, meg itt körülöt­tünk... A gyűlésekhez, a sejtépí­téshez, a Budapestről, meg a szomszédos Csehszlováki­a titkos utón készült Mun­kás, Vörös Munkás, Marxiz­mus című újságok olvasá­sához, terjesztéséhez jó rej­tekhelyét adtak a Zagyva környéki erdők. Nem is ér­tették, hogyan akadt nyo­mukra a csendőrség. Éjfél felé járt az idő, amikor megzörgették Földiák ajta­ját. Két csendőr, meg a bí­ró rycmakodott a konyhá­ba. — Bakancsot, ruhát fel — parancsolta az egyik csend­őr. A másik meg hozzálá­tott, hogy átkutassa a konyhát, a szegényes szo­bát. Kiforgatták a szek­rényt, az ágyat, s bosszan­kodtak, hogy netn találtak semmit. Földi József meg nem győzte dicsérni nz eszét, hogy hallgatott az in­tő, az óvó szóra. A röpcé­dulák biztos helyen lapul­tak a Várhegyen egy odva3 fában. Hajnalodott, amikor a csendőrök befejezték mun­kájukat, s az embereket az utcára terelték. Felriadt a falu. Kutyák csaholtak, s a házak ablakában tétova fé­nyek imbolyogtak. Mikor a hét ember kezén csattant a bilincs, kemény arcú fér­fiak, álomból riadt asszo­nyok, gyerekek toporogtak a csonttá fagyott hóban. — Hová viszik őket! Be­csületes! rendes munkásem­berek mind! Mit akarnak tőlük? — kiabálták többen is a tévolodo menet után. A baglyasaljai csendőr­őrsön vallatták őket egy álló nap és éjszakán át. Ütöt­ték, rúgták Földi Józsefet is, ahol csak érték. Az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felfor­gatására irányuló vétség cí­mén emelt vádat ellenük Baráthy Pál királyi fő­ügyész, Valasek József, Ko­vács József, Szabó Lajos és Sziposz Károly fölött kato­nai hatóságok ítélkeztek. A Markó utcában huszonegyen álltak a bírák előtt 1937 feb­ruárjában. A kilencedren­dű vádlott Földi József volt. Csak 1981-ben alakult a salgótarjáni síküveggyár I. üzemegységének üzemgazda­sági csoportjában n Várnai Zseni nevét viselő ifjúsági brigád, s máris jó hírnevet szerzett magának. Tavalyi munkájuk alapján elnyerték a szocialista címei. Import­hulladékanyag hasznosítására beadott újításuk mintegy 13 millió forint megtakarítást je­lent a gyárnak. A kollektíva jó kapcsolatot alakított ki a többi szocialista brigáddal, melyeket támogatnak. Patro­nálják a Budapesti úti Alfa­Végül is megúszta három hónappal, amelyet három évre felfüggesztettek. Ott folytatták a munkát, ahol abbahagyták. Csak óva­tosabbak leltek. A katona­ságnál néhány hetet töltött, a felszabadulás már Zagy­ván érte. Januárban, alig­hogy elcsitultak a fegyve­rek, megalakították a hebd pártszervezetet. A titkár, Kovács János, meg Szabó Lajos távollétében Angyal István lett. Földi Józsefet Reiner Sándorral, Földi Ist­vánnal együtt a vezetőség-' be választották. Lassan-lassan megindult! az élet az acélgyárban is. Ugyancsak meglepődött,' amikor 1949-ben hivatták a megyei pártbizottságra. — Az országnak új mun­kás vezetőkre van szüksége — mondta neki az osztály- vezető. Földi József a Tápiő- szelei Állami Gazdaság igaz­gatójának ment. Három évig tette becsülettel a dolgát. Aztán átadta olyannak, aki felkészültebb volt nála. Q meg visszajött a gyárba esz­tergályosnak. Ott is maradt egészen 1965-ig, nyugállo­mányba vonulásáig. * — Egykettőre elszalad-' nak a nyugdíjasnapok is,' ha az ember ném engedi el magát... Aki keres, az mun­kát is talál — mondja. Mu­tatja a ház előtt húzódó pa­rányi kertet, az udvart, megannyi dolgának helyét — Ha megunom megyek befelé... Televíziót nézek, újságot olvasok, érdekel, hogy is alakul a világ sor­sa, dolga... A pártvezetőságben fia-’ talabbak kerültek a helyé­re. Az összejövetelekre, ha egészsége engedi el-eljár. Ha nem megy, őt keresik, mint nemrégiben a beteg­ágyánál is. Gyakran meg­esik vele ilyepkor, hogy a régmúlt időkön töpreng. Meg azon, mennyire más, jobb lett ez a világ, ha bé- kétlenkedünk is vele oly­kor-olykor. lános Iskolát, a felújítások után takarítást vállaltak, kom­munista műszakokon vettek részt az exportáru csomagolá­sában, s 144 társadalmi mun­kaórát végeztek Salgótarján gyarapítására. Idei vállalásaik is méltók korábbi eredményeikhez, el­vállalták a Bvdavesti úti böl­csőde patronálását, újabb öt­letet nyújtottak be, mely vár­hatóan szintén milliókat ta­karít meg, s ezek alapján re­mélik, hogy idei tevékenysé­gükkel a szocialista brigád­mozgalom újabb szintjét ér­hetik el. V. G. Várnai Zseni nevével / Ü kapja is postás volt, dr. Biringer Gyula, Buda­pest, pontosabban a fő­város postaigazgatója Kossuth­tal levelezett, a levelek ma is láthatók a postamúzeumban. Mátyus László talán még járni is a postán tanult meg. Gyimesközéplakon született (ma Románia) 1911-ben, ak­koriban komolyabb kaukció letételével lehetett megpályáz­ni egy-egy postát, szülei így kerültek arra a tájra, hogy on­nan azután a szolgálat szerint máshova menjenek meglehető­sen romantikus körülmények között valamikor 1916-ban. Olyan az egész, mint egy westernfilm az amerikai pol­gárháború korából, összevont, katonasággal, támadással, me­neküléssel, vasúttal, postások­kal, morzejelekkel, amelyeket édesanyja adott le Csíkszeredá­ra, a központnak „támadás várható, a románok nagy erő­ket vonnak össze...” Az utasí­tás nem késett: szedjenek ösz- sze minden mozdíthatót és vo­nattal evakuáljon az egész posta. Az utolsó szerelvényt még elérték a szülei és az öt­éves gyerek, akinek egészen természetes volt, hogy a lö­vészárok ott húzódik a posta­kertben. A vonat énpencsak átért, amikor a katonaság fel­robbantotta a hidat, az utol­só kocsi majdnem leszakadt a szerelvény végéről, de azután a Lóvész alagutat is felrob­bantották mögöttük. Ez az egész később visszatért az éle­tébe, 1944-ben, Salgótarján­ban, ha lehet még veszélye­sebb körülmények között. Édesanyját hősies magatartá­sáért valamilyen aranyérem­re terjesztették fel akkor. Ké­sőbb visszatért a kétszemé­lyes posta — édesanyja kapta a postát, apja a kiadó volt — de két év múlva, 1918-ban új­ra csak menekülni kellett. Így kerültek Csantavérre, de azt meg a szerbek vették be, köz­ben édesapja megbetegedett, 19-ben fiatalon meghalt. Az iskolát Zagyván folytat­ta, amikor ide kerültek öz­vegy édesanyjával, itt éltek rokonaik, a 19-es május else­jére már nagyobbacska gye­rekként emlékezhetett vissza, amikor a szolgálat Mosonma­gyaróvárra vitte őket „hatal­mas tömeg volt a régi állo­más előtt, mi gyerekek meg elkísértük a bányász-munkás asszonyokat a zagyvái fenn­síkra, ahol egy zászlóaljunk állomásozott, az asszonyok vit­ték az ebédet a férjüknek, gyereküknek. A katonák pró­baképpen elsütötték az egyik ágyút, de a hatást nem na­gyon figyelték, pedig akkor az intervenciósok felszaladtak majdnem a Tátráig”. Mosonmagyaróvárott három évet járt gimnáziumba a pia­ristáknál, „palóc nyelvű” volt, a többiek mindig beszéltették, ott tanította Dornyai Béla is, onnan meg svábos, poncihte- res kiejtéssel érkezett vissza hetedikes gimnazistaként Sal­gótarjánba. A tarjáni magán- gimnáziumban érettségizett, aztán önkéntesként, karpaszo- mányosként szolgált a „gumi­huszároknál”, a kerékpáros tarjáni alakulatnál és követke­zett a pályázat a postaalkal­mazotti állásra, mert soha egyetlen percre fel sem merült benne a gondolat, hogy más is lehe'.ne, mint postás. Sok­ezerből választottak ki néhá­nyat huszonnégy tesztkérdés alapján, amelyekben ilyen is volt: a Bécs melletti hegyi vasutat hogy hívják és milyen magasra szállítja az utasokat (Ötscher-vasút), ezt persze ő sem tudta, mégis bekerült, mert figyelembe vették árva­ságát és postás családjának történelmi érdemeit. Aztán 1938-tól kisebb megszakítások­kal 1944-ig katonaság, mindig a távközlésnél, mindig a tá­bori posta közelében, lent Üjvidéken éppúgy, mint ké­sőbb a keleti fronton, ahol a híradósok mély bunkerjében sok embert rejtegetett társai­val, ismerős, ismeretlen mun­kaszolgálatosokat, halálraítél­teket. A Donnál a nehéztü­zérségük közvetlen mögöttük foglalt tüzelőállást, elsőként kapták meg a híradósok az el­ső osztályú tűzkeresztet. Egy őrült kiképző, aki a folyóban verette velük a díszmenetet, egy hamisított távmondat, pa­rancs, amelyet ketten találtak ki, hogy visszavonuljon a ci­pészekből, géhásokból álló „vé­delmi vonal” .... ők lettek vol­n a Korosztyen védői. xxxxxxxx De mindig, mindenütt a táv­közlés, a híradás, akkor is, amikor a miskolci besorozott női „hugista” alakulat vezető­je volt, „a Hughes a mai te­lex őse, a »hugisták« a vasú­ti forgalmat bonyolították, a felhőtlen hátországot gyakran szétbombázták...” Aztán a front már a Kár­pátoknál, negyvennégy febru­árjában, hat év szolgálat után leszerelt, Salgótarjánban, a postán volt december 23-ig híradó-távközlési rendező. Ak­kor nyílt parancsot kapott, mint egyetlen tiszt, hogy kiü­rítési kormánybiztosként sze­relje le és szállítsa el Lo­soncra a posta berendezéseit, a stabil készülékeket majd a németek robbantják fel. „Há­rom szekér, hat ló, néhány al­tiszt, a posta valamennyi pén­ze, bélyegzője, mozdítható ké­szüléke — ez volt a kiürítés. A németeknek annyit beszél­tünk, hogy már nem volt ideJ jük a robbantásra, fejszével estek neki a nagyobb beren­dezéseknek aztán menekül­tek, mi odaálltunk a városhá­za elé a felpakolt szekerekkel és menyasszonyommal, a kór­ház röntgenesével összeháza­sodtunk. Mi voltunk az utol­sók, akiket a régi közigazga­tás még bejegyzett, aztán a lo­vak közé csaptak a kocsisok és eszeveszett száguldással Fülek felé vágtattunk, az egyik ol­dalon a szovjet egységek, a másikon németek, nem lőt­tek ránk, nem tudták kihez tartozunk, valamifél.» őrüli ala­kulatnak véltek. Losoncról még az éjszaka kerülővel, partizán ellenőrzésű, meg ma­gyar csendőröktől, gestapósok- tól hemzsegő területen vissza­szöktünk Tarjánba. A József- aknába vittünk mindent és amikor végre vége lett, ezzel a megmentett eszköztárral kezdődött az élet a tarjáni postán. A három 100-as LB központot is helyreállították a többiek, akkor már újra mű­ködött mind a 259 állomása a városnak: a bánya száma 10 és a 40 volt, az acélgyáré a hármas, a tűzhelygyáré a nyolcas, az üveggyárat a he­tes számon lehetett hívni...” A megkésett morzejelek va-' lami köszönetfélét rebegnek. T. P. U I NÓGRÁD - 1983. április 3., vasárnap Megkésett morzejelek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents